„Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk”
„Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk”
Mohácsnál a török 1526. augusztus 28-án II. Lajos seregét megsemmisítette. Szulejmán bevonult Budára, hadai pedig a Duna mentét Győrig feldúlták. Lovassága Székesfehérvárig portyázott. 1529-ben a törökök újabb látogatást tettek Fehérvárnál. Buda 1541. augusztus 29-én került a kezükre, s a megszállás szeptember elején Fejér megye északkeleti részére, s így vélhetően Martonvásárra is kiterjedt. A megyeszékhely 1543. szeptember 2-án kapitulált.
Martonvásár környékén 1545 és 1556 között épültek ki a török erődítések (párkányok): a hamzsabégi (érdi), az ercsi és a váli. Ezeket a Tatáról, Győrből, Komáromból érkező végvári vitézek veszélyeztették, akik portyáik során olykor az ellenség összes lábasjószágát elhajtották. A lakosságot időnként a törökök kegyetlenkedései sújtották, amelynek olykor egész falvak áldozatául estek, a hódoltság idején azonban hosszabb-rövidebb békés időszakokról is tudunk. Martonvásár számára ilyen volt az 1590-et megelőző néhány évtized.
Buda elfoglalása után a török berendezkedett a tartós itt-tartózkodásra. Kialakult a budai közigazgatási kerület (vilajet), amely tizenkét szandzsákra oszlott, a szandzsákok pedig nahijékre tagolódtak. Martonvásár a budai szandzsákhoz, azon belül a budai nahijébe tartozott, amelynek nyugati határa a Velencei-tó közelében keresztezte a buda–fehérvári utat.
„A budai vilajetben mindenki maradjon a helyén, sem maguknak, sem gyermekeiknek soha senki bántódást nem okoz. A birtokukban levő ingóságuk, a városokban és a falvakban lévő házaik, boltjaik és más épületeik, szőlőik és kertjeik ültetvényei a saját tulajdonuk, birtokolják azokat úgy, ahogy akarják… Gabonaneműből és más terményből vessenek és arassanak azt, amit akarnak. Fizessék meg tized címén a harádzsrészt és a többi járandóságot, s birtokoljanak úgy, ahogy akarnak. Amennyiben a földet nem hanyagolják el, hanem mint azt illik, kellőképpen megművelik és a járandóságokat hiánytalanul megfizetik, őket senki ne háborgassa és ne zaklassa…” – áll az 1546-ban kelt szandzsákösszeírás (defter) bevezetőjében, amelyet Szulejmán szultán rendeletére állítottak össze.
Az összeírásokra a törököknek azért volt szükségük, mert a meghódított területeken a föld tulajdonjoga az uralkodót, vagyis a kincstárat illette. Nyilvántartásba vették tehát az egyes települések lakosainak nevét, terményeik várható tizedét és adóik összegét, a kincstár ugyanis e becslések alapján határozott arról, hogy melyik város, falu vagy puszta adó- és tizedjövedelmét tartja meg a szultánnak, és melyik jövedelmét engedi át készpénzfizetés helyett a katonai és polgári tisztségviselőknek. A lakosság név szerinti nyilvántartása igen fontos volt, mivel a kincstár előirányzott bevételében a rája munkáskeze meghatározott értéket képviselt. A falubeliek a szolgáltatásaikért közösen feleltek, s ha valaki megszökött vagy meghalt közülük, terhei a többiek vállára nehezedtek.
A Martonvásárt is tartalmazó defterek közül eddig hat került elő. Az 1546. évi összeírás szerint a falut a következők lakták: Gonbos (helyesen: Gombos) Gergel nős, fia Dienös nőtlen, Kis Berta nős, fia Kelemen nőtlen, Fazekas Gáspár nős, Jókezű Tamás nős, György diák nős, Szalai Orbán nős, Szalai Anbrus nős, Kis Tomás nős, Mészáros Máté nős, Szentös Tomás nős, fia Balázs nőtlen, Tód János nős, fia András Orbán nős. (Ezek közül a Gombos, Kis, Szalai és Tóth családnév a Petheő család 1513. évi jegyzékében is szerepelt.)
1559-ig a jegyzékben több változás történt. Meghalt öt fő, mégpedig Jókezű Tamás, György diák, Szalai Orbán, Szalai Anbrus és Tód János. Elköltözött két fő, Mészáros Máté (Újfalva faluba) és Tód János fia, András Orbán (Ercsibe). Az elhunyt martonvásári földművelők hozzátartozói közül hárman időközben gazdák lettek: Gombos Gergely veje, Lőrinc, Jókezű Balázs (Tamás fia) nős és Szalai Gáspár (Anbrus fia) nős. Újonnan betelepültek Tód István nős, testvére Tomás nőtlen, Mészáros Éliás nős, fia János nőtlen, Kerekes Mihály nős, Boros Imre nős, Szőke Gergel nős, Kovács Mihál nős, Szalai György nős, Petőkes István nős, Víg Mihál nős, Tód István nős, Hirvát Gergel nős (Szenpetre faluban lakik), Tód Lőrinc nős (Válban lakik). A régi családok közül a Gombos, Kis és Tóth família változatlanul megtalálható Martonvásáron. Az 1513. évi névanyagból pedig itt bukkan fel ismét a Boros családnév, amellyel – a Kis, a Tóth és a Horváth névhez hasonlóan – alább még egyszer találkozhatunk.
1580-ban a falu huszonkét házát a következő munkaképes férfiak lakták: Horváth Gergely, fia Mihály, Gál István, Szekér Gergely, fia András, Mázos Ozvár, fia Albert, Fontos Miklós, Tóth István, Csecsöni Benedek, Boros Imre, fia Tamás, Kis Mihály, Tót Pál, Nagy Mihály, Illés Simon, Tót Lőrinc, fia István, Patál Albert, Patál Kelemen, fia Márton, Mészáros Ambrus, Kis János, Pálik Miklós, Malom Balázs, Martonvásári Illés, fia Tamás, Tót István, Bortocs Gergely, Farkas Bertalan, fia Demjén.
1590-ig Martonvásár lakossága biztatóan gyarapodott. A családfők száma 12-ről 36-ra, az összeírt férfiak (családfők, nőtlen fiúk és testvérek) száma pedig 15-ről 66-ra emelkedett. 1580-ban a falu házainak száma 22 volt. (Ekkor Ercsi 23, Érd pedig 24 házat számlált.)
A török hatóságok az állami adót (harádzsot) és földesúri vagy kapuadót általában évi ötven akcséban határozták meg. Ezt azoknak a családfőknek, illetve keresőknek kellett fizetniük, akik legalább háromszáz akcse, azaz hat magyar forint értékű ingósággal rendelkeztek, ami nagyjából megfelelt a királyi Magyarország egykorú gyakorlatának. A martonvásári családok közül 1546-ban csupán öt, 1580-ban viszont már huszonkettő volt adózásképes.
A családok által megtermelt búza mennyisége 1580-ban volt a legnagyobb, a musttized viszont 1562-ben érte el a csúcsot. Búzán kívül a falu lakói termesztettek kétszerest (búza és rozs egy-egy arányú keverékét), kendert, lent, káposztát és hüvelyeseket (lencsét, babot, borsót). Az 1580. évi összeírásból tudjuk, hogy a martonvásáriaknak jelentős mennyiségű hagyma és fokhagyma után kellett adózniuk. Ekkor hetvenöt méhkasuk és ugyanannyi sertésük volt. Egy szerény „vásár jövedelme” tétel is meghúzódik a defter sorai között. Később a falu lakói juhtenyésztéssel is foglalkoztak.
A török félhold uralma alatt élő Martonvásár a közepes nagyságú és jövedelmezőségű birtokok közé tartozott. A földesúri összjövedelem becsült értéke 1546-ban egyezer, 1580-ban pedig már kilencezer akcse volt. A martonvásári birtokjövedelmek haszonélvezői közül név szerint ismert: Vefá írnok (1546), Mehmed bin Szinán, azaz Szinán bég, a mirmirán csausza, a budai vilajet defter-emirje (1559, 1562) és Haszán Boszna (1580). Az első kettő tímárbirtokos volt, ami annyit jelent, hogy javadalombirtokaik húszezer akcsénál kevesebbet jövedelmeztek. Szinán is tímárbirtokosként kezdte, majd előlépett ziámetbirtokossá, 1556 táján ugyanis már Tordas, Gyúró és Alcsút jövedelmei is őt illették.
A vidék gyarapodásának az 1593 nyarán kirobbant tizenöt éves háború vetett véget. Már az év novemberében véres csata dúlt a közelben, a Fehérvár megsegítésére küldött törökök ugyanis Pákozdnál súlyos vereséget szenvedtek. Aztán jött a Székesfehérvár felszabadítására tett kísérlet (1599), majd az 1601 szeptemberében lezajlott sikeres ostrom, 1602 augusztusában azonban ismét lófarkas zászló került az ősi várfalakra.
Fejér vármegye tisztikarának szerepkörét és feladatait a szomszédos nemesi vármegyék, Veszprém és Komárom tisztikara látja el, így a magyar közigazgatás tovább működik. 1588 táján Pilis megye határát átmenetileg Százhalom–Martonvásár–Alcsút–Vereb–Tokod–Bajna vonalában húzták meg, most azonban a Martonvásár–Velencei-tó–Székefehérvár vonaltól északra lévő falvak már Komárom megyéhez tartoznak. A vidék ura változatlanul a török, a Martonvásár környéki birtokokat illetően azonban a távolban zálogügyletek köttetnek, pereskedések zajlanak, újraadományozások történnek. Martonvásár urai, a gersei Petheők a török elől a Felvidékre települtek, s ez a birtok mintha kiesett volna a látószögükből, a kettős (török és magyar) adóztatásnak ugyanis eleddig semmi nyomát nem leltük.
Az 1606. évi bécsi békét követő nyolcvan év Martonvásár múltjának fehér foltja. A falu az 1632. évi török adóösszeírás révén még hallat magáról: hatezer akcse évi jövedelemmel változatlanul a budai szandzsák része. Közben Gyúró többször elpusztul, majd ismét feltámad. Tordast a háború borzalmai egy évszázadra elnéptelenítik, Jégháza és Varsány ekkor tűnnek el végképp a térképről. Martonvásár, az útifalu „minden veszedelemnek nyíltan a torkába esett”, így nem érhette meg a török idők végét. Lakói meghaltak, rabláncra kerültek vagy elmenekültek.
Az 1680-as évek derekán meginduló török elleni hadjárat idején Székesfehérvár sorsa Budáénak lett a függvénye, Martonvásár vidékét pedig mindkét város helyzetének alakulása érintette. 1685 júliusában már folyt a harc a budai várért, amikor a törökök Érdnél súlyos vereséget szenvedtek. Visszavonulásuk Fehérvár felé Martonvásáron át történt. Buda ostroma 1686 nyarán újra kezdődik, s szeptember másodika meghozza a várva várt diadalt. Tavasszal a keresztény haderők Fehérvárt is blokád alá veszik, az ellenség azonban csak 1688 májusában kapitulál.
Egy 1689-ben készült kamarai összeírás a martonvásári állapotokat imigyen summázza: „Vassár Martony. A török alatt elpusztult helység, földesura nem ismert. Elegendő szántóföldjei, nem sok rétje és legelője, semmi erdeje és valami kevés szőlői vannak.” Tájkép csata után… A virágzó Árpád-kori falu immár a múlté. A helység történetének első négyszáz évnyi fejezete lezárult.
Árpád-kori lándzsa és török ágyúgolyó a martonvásári határból
Rudolf császár dénárja Szűz Máriával Martonvásár határából (1588)
