Mesterek és műhelyek

Teljes szövegű keresés

Mesterek és műhelyek
Nádasd megyeszerte és a régióban is elsősorban iparosairól nevezetes. A környéken folytatott régészeti feltárások, a Réka-vár, valamint a Várhegy (Schlossberg) középkori leletanyaga fejlett kerámiaművességről tanúskodnak. A körzetben jóminőségű agyagbányák találhatók, amelyeket a korábbi időszakban is használtak. Megerősítette ezt a helybeli bányákból vett agyagminta és a Várhegyen talált kerámiatöredékek összehasonlító röntgendiffrakciós (fizikai műszeres és kémiai vizsgálati módszer) elemzése.
Az XVIII. századi első összeírások, valamint a későbbi hivatalos felmérések szerint a környező településekhez képest Nádasdon több kézművességgel foglalkozó mesterember élt. A helybeli nyersanyagadottságok (a kő, a fa és az agyag) lehetőségét felhasználva hasznosították az anyaországban megszerzett tudásukat. A kézművesek létszámát tekintve más uradalmakhoz viszonyítva Nádasd megelőzi Pécsváradot, Bólyt és Siklóst.
A német telepesek Nádasdra érkezésétől, 1718-tól 1752-ig 26 féle mesterség művelői laktak a településen. Az anyakönyvek szórványos adatai is a kézművesek koncentráltabb jelenlétéről vallanak. Figyelemre méltó többek között, a molnárok, a kádárok, a fazekasok, a takácsok, valamint az üvegesek számaránya.
Feltételezhető, hogy a korai telepes csoportokkal érkező üvegesek előzetesen tájékozódtak a környezeti adottságokról. Az üveg előállításához szükséges nyersanyagok, a kvarchomok (szilícium-oxid) a szóda (nátrium-karbonát), a hamuzsír (kálcium-karbonat), a mész (kalcium) bőven megtalálható volt a vidéken. A kemencék táplálásához szükséges fát a környező nagy kiterjedésű erdők biztosították.
Az üvegesek eredethelyén, Spessart, illetve Frammersbach környékén a régészeti leletek tanúsága szerint a XIV. századtól fejlett üvegművesség virágzott. Manufaktúráikban öblös és síküveget egyaránt készítettek. Műhelyeik termékei nemcsak Spessart területén, hanem a környező fejedelemségekben is piacra találtak.
Az első huták említése a Keleti-Mecsek vidékéről 1711-ből, a Pécsvárad és Mecseknádasd közötti erdőterületről ismert. Abban az évben a pécsi püspök panaszt tett Zinzendorf Fülöp Lajos pécsváradi apát ellen, mivel az a sok ezer forinttal megépített üveghutát elfoglalta tőle (azaz Nesselrode püspöktől). Zinzendorf azzal érvelt: csak azokat a javakat akarja, melyeket a zavaros időkben a pécsi püspökséghez hozzáfoglaltak, és nem tett mást, mint hogy „a jámbor célra szánt kész üveget elhordatta belőle”. A pert végül a pécsi püspök nyerte meg.
A Nádasdhoz tartozó Óbányán mintegy fél évszázadon át működtek üvegesek, üvegfújók, tükörkészítők, valamint a hutáknak dolgozó favágók. Az anyakönyvi bejegyzések szerint az üveghuta vezetői: 1723-ban Fechtingers J. Georg Adeliger, Herr Schreiber, 1724-ben Guny Georg, 1720–1744-ben Gasteiger Johann, 1744–1749-ben Gasteiger Philipp. A püspökség nyilvántartásában 1768-ban 79 üvegkészítő nevét jegyezték fel, akiknek választott bírájuk is volt Joannes Herget személyében.
Az üveges kézművesek műhelyeiről, a gyártás körülményeiről kevés korabeli adattal rendelkezünk. A huták kőkunyhóinak romjait színes lecsurgott üvegmaradványokkal az óbányai erdőben helyenként még az 1950-es években is látni lehetett. A korabeli források szerint Baranyában Németlukafán, Pusztabányán, a földrajzi névanyag alapján Véménden, Baranyaszentgyörgyön, Somogyhárságyon, Almamelléken, Szágyon és Gödreszentmártonban működtek üveghuták. A Keleti-Mecsek üveghutái baranyai viszonylatban a legkorábbiak. A Nádasdra települt vitriáriusok nemcsak Nádasd és Óbánya határában, hanem a kisújbányai (Neue Glashütte), a pusztabányai és a hosszúhetényi hutákban is dolgoztak.
A korabeli igénynek megfelelően elsősorban öblös üvegeket gyártottak. Az üvegművesek között a XVIII. század közepén még tükörkészítők is működtek. Mint említettük, Frammersbach és Lohr vidékéről hozták a mesterséget. Egy szűkszavú anyakönyvi bejegyzés tanúskodik egykori jelenlétükről: „Theresia Hartman 55 éves özvegy, hivatása szerint tükörkészítő nő, megbetegedett, az ő élete tükre eltört, és darabjai a sírba hullottak 1746. március 25-én.”
Néhányan már a XVIII. században tovább vándoroltak: az egyik leghíresebb vitriárius, Gasteiger Mihály 1757-ben Nádasdról Városlődre költözött, ahol átvette az ottani üveghuta vezetését.
A pécsi Janus Pannonius Múzeum egykori gyűjtéséből ismert néhány palack és hasáb alakú úgynevezett pincetok üveg. Egykor az utazás nélkülözhetetlen kellékeinek körébe tartozott. A borral megtöltött üvegeket textillel bélelt, zárható, fedeles útiládában szállították. A rekesztokokban hat vagy tizenkét palackot lehetett elhelyezni. A pincetok divatja a XVIII. században terjedt el Magyarországon.
Hasonlóan népszerű üvegfajtának számított a szűk nyakú pálinkásüveg, a féliccés vagy egyiccés (0,848 liter), amelyet – kisebb űrtartalma miatt – személyes használatra szinte mindenki tartott magánál.
A pálinkásüvegek, kancsók, talpas poharak sokféle változata mellett a Keleti-Mecsek üveghutáiban számos vallási rendeltetésű üveget, gyertyatartót, szenteltvíztartót, feszületet, Szűz Mária-szobrot készítettek a környező katolikus lakosság számára. A pécsváradi apátság, valamint a pécsi püspökség liturgikus rendeltetésű edényeket, például a szentmisén a víz és bor tartására szolgáló kis kancsókat (ampolnákat) is rendelt a hutákból. Erre utal a korábban említett peres eljárás tárgya.
A nádasdi üveghuták működése a XVIII. század végére, feltehetőleg a faanyag drágulásával és az erdők irtásának központi tilalmával, lassan háttérbe szorult. Országos viszonylatban az üvegművesség területén a díszüveg, a kristálystílus vált keresetté. A Keleti-Mecsek provinciális igényre dolgozó hutái a XIX. század közepére megszűntek.
A nádasdi halottak anyakönyvében a következő vitriáriusnevek maradtak ránk: Hartman Terézia Spiegelmacherin (†1746), Adler Franciska maister vitriarć (sic!) (†1764), Kungl Mihály üveges (†1835), Amrein Teréz üveges (†1838), Gungl Erzsébet üveges (†1842), Niedermayer János üveges vándorlegény (†1848).
Széchenyi Ferenc főispán 1785. évi összeírásából kiderült, hogy Nádasdon már 35 mesterember élt: tíz molnár, három-három takács, kádár és asztalos, két-két szabó, patkolókovács, lakatos, egy-egy tímár, bőrkészítő, nyerges, kerékgyártó, kalapos, kőműves, sütőmester, köszörűs és mészáros. Mindegyikük rendelkezett házzal, szőlővel, némelyiknek kevés földje, rétje is volt. Az ezekből vett haszon és a mesterség együttesen biztosították megélhetésüket. Az összeírás szerint a jövedelem legfontosabb kiegészítőjét a szőlőművelés jelentette.
A korabeli kézműveseket a számbavételkor a fentiek alapján két kategóriába sorolták. A zsellérek rovatba iktatták azokat, akik mesterségüket csak alkalomszerűen, megfelelő képzettség nélkül űzték. Polgárnak tekintették azt a kézműves családfőt, aki szántófölddel, réttel vagy szőlővel rendelkezett, feltéve, ha jövedelmének nagy részét mesterségéből szerezte.
Az 1785-ben összeírt kézművesek közül csak tízen tartoztak valamely céhbe. Négy a pécsi, egyikük a budai, öten a bonyhádi testületnek voltak tagjai.
A XVIII. század második felében az iparosok java része környezetének igényeire szakosodott. A püspöki uradalom ellátására a helybeli kőfaragók, fazekasok és kádárok rendszeresen szállították termékeiket. Erre utal egy 1746-ban keltezett peres irat megjegyzése: „Hansjörg Sigrisd nevű fazekastul az Ispány (Szombathelyi Ferenc nádasdi ispán) kívánt minden esztendőben a földért 3 forintot, a tűzre való száraz fáért pedig hasonlóképpen 3 forintot kívánt, de mivel esztendőnként a konyháját edénnyel tartja, semmi pénzt tőle nem kíván.”
Jól jellemzi az iparosok kiszolgáltatottságát egy tanúvallomás megjegyzése ugyancsak 1746-ból: a vargalegény munkába állásakor „az ispánynak egy pár pantofflit (papucsot) kölletett adnyi”.
A XVIII. századból a helybeli fazekasokról csak egy szűkszavú bejegyzés tanúskodik. 1728-ban Petrus Kesler, Adamus Kolbert figulus (fazekas), valamint Joannes Scheller (figulus decanus), 1748-ban csupán Hauzirg Sigrisd figulus nevét regisztrálták. Ez arra vall, hogy a mesterség a XVIII. században még megmaradt az önellátás, a falu ellátásának szintjén.
A XIX. század folyamán a helybeli jó minőségű tűzálló anyag újrabányászása föllendíti a mindvégig háziipari keretek között maradó fazekasságot, s áttérnek a környék igényeinek kielégítésére, a távolabbi piacokat megcélzó értékesítésre. A fazekasság központjának 1900-ig a Keleti-Mecsek térségében Nádasdot tekinhetjük. Az itt működött mesterek létszáma 1833–1850 között 58, 1851–1900 között 59.
A mesterséget háziiparként, a mezőgazdasági tevékenység mellett űzték. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy a XIX. század második felében még szokásban volt, hogy a nádasdi fazekasok edényeiket a szomszédos falvak kézműves termékeire cserélték, az ófalui székekre, a kisújbányai favillára vagy gereblyére. Ez a cserekereskedelem fennmaradt a XX. század elejéig.
Az egy szakmát művelők nagy száma ellenére Nádasdon nem alakult céhes testület. A céhprivilégium megszerzése összefüggött a földesúri érdekeltséggel is. A pécsi püspök egyetlen céhlevele 1715-ből ismert, melyet a városhoz kötődő kőfaragóknak és kőműveseknek állította ki.
Feltehető, hogy a XVIII. és XIX. században a püspöki birtokon dolgozó fazekasok munkája is természetes velejárója az uradalom számára végzett szolgáltatásoknak, így nem tarthatott számot kiváltságra.
1872-ben, a céhek megszűnése után 1872–1884-ig ipartársulatok működtek az országban. A fazekasság 1884-ig háziiparnak minősült. 1884-ben ezt a mesterséget és a kályhásságot mint rokon ipart összeházasították; ezután, aki mindkét mesterséget elsajátította, fazekas-kályhásként szabadulhatott fel. Legfontosabb újításként bevezették, hogy az ipartársulat hatósági jogkört kapott (tanoncok segédlevelének kiadása, helyi jogorvoslások). Hosszas halogatás után, 1933-ban megalakult a pécsváradi járási ipartestület. A fazekasok is ennek tagjai lettek.
Mesterségük a XX. század elejére Nádasdon fokozatosan háttérbe szorult. A folyamat több okra vezethető vissza. Itt nem csupán az általánosan ismert tény, a tüzelőberendezés változására, a cserépedényt fölváltó vasedény elterjedésére utalunk. A XVIII. századtól működő kőszénbányák termelékenységének föllendülése Baranyában az 1850–70-es évekre tehető. Az I. császári és királyi Duna-gőzhajózási Társaság 1852-ben vásárolta meg a Pécsbányatelepen lévő földeket. Kereseti lehetőségeivel a századfordulóra egyenlőtlen konkurenciát teremtett az addig több-kevesebb sikerrel dolgozó kézművesekkel, így fazekasműhelyekkel szemben. A múlt század utolsó évtizedeitől fölgyorsuló ipari fejlődés a gyárakba, újonnan nyíló bányákba vonzotta az addig paraszti életformában élő, háziipari tevékenységet űző népességet is.
A népi fazekasság sorsának alakulása Baranyában a XIX. század végén sajátos módon összefüggött a pécsi Zsolnay-gyár termelésének növekedésével.
A Zsolnay-manufaktúra 1868-tól gyárrá alakult át. A kezdeti kerámiakísérletek mellett 1885-ben megindult a kályhagyártás. Ebben az időszakban Zsolnay, kitűnő érzékkel, a vidéki fazekasműhelyek legrutinosabb mestereit hívta a gyárba korongosnak, festőnek, égetőnek. Első kezdeményezésnek tekinthető, hogy Zsolnay Vilmos 1886-ban a gyára területén iparos-tanonciskolát állított fel. Az iskola öt éven át működött. Többségében a gyár munkásainak fiai tanultak itt. Közismereti tárgyakat a városi polgári iskola tanárai, szaktárgyakat a gyár művészei tanítottak. Itt működött a gyakorlati órák keretében Kuppi Gergely egykori nádasdi fazekas is, akitől a korongozás technikáját sajátították el a növendékek.
A gyár dolgozóinak létszáma 1888-ban négyszázhatvan főre növekedett. Közöttük nádasdiak is dolgoztak. Alkalmazásuk nemcsak a gyárnak volt előnyös, hanem a fazekasoknak is, mert a sok új munkamódszert hasznosítani tudták saját gyakorlatukban. Néhány év után Pécsről visszatérve az üzemi tapasztalatok alapján, saját munkájuk megkönnyítésére, műhelyükben például már korszerűbb Retour-kemencét építettek.
1887-ben Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter a baranyi Mágocson megnyitotta az agyagipari iskolát, ahol elsősorban vidéki fazekasok, kályhások tanultak. Az intézet igazgatója: Marath József (helybeli kályháscsalád leszármazottja volt), tanárok: Hübner Rezső, Krammer Károly és Bach Gyula mágocsi fehéredényes. A mágocsi agyagipari iskolában többször megfordultak a nádasdi fazekasok: Keszler Gergely (1864–1906), Amrein István (1878–1918) Pacher Ádám (1836– 1912). Ezt a szakmai fejlődést azonban a századfordulótól a fenti okok miatt már nem tudták hasznosítani. A nádasdi fazekasság lassan megszűnt, és a mesterség már csak Óbányán élt tovább.
Nádasdon is érvényesült a német családok öröklési rendje: a birtokot nem osztották fel gyermekeik között, hanem a családi házzal együtt azt a legidősebb fiú örökölte. Az ő kötelessége lett testvéreinek kifizetése. Az örökségből így kimaradt fiúgyermekek rendszerint valamilyen ipart tanultak, és később lehetőség szerint műhelyt nyitottak.
Természetesen nem mehetett mindenki iparosnak, voltak, akik benősülve gazdálkodtak. A századfordulóra már esetenként az első fiú is más, jövedelmezőbb munka után nézett. A nagyarányú építkezések megindulásával sokan választották a jövedelmezőbb kőművesmesterséget. A nádasdi fazekasok közül nem egy akkor szegődött el a mohácsi járás németlakta falvaiba, Véméndre, Palotabozsokra, Bátaszékre, különböző építkezésekhez. Nádasdon ez a munkaerő-elvándorlás a XX. század elejére általánossá vált.
A foglalkozásváltás tipikus útját járta a Nádasdról elszármazott Kuppi család. Az első telepes ősök: az asztalos Kuppi Nicolaus, aki 1728-ban és Kuppi Johannes, aki 1730-ban érkezett Nádasdra. A XIX. században fazekasként Kuppi Andrást, id. Kuppi Jánost, ifjabb Kuppi Jánost (1829–1845), és id. Kuppi Mihályt (†1851) jegyzik az anyakönyvek (születési és halálozási adataik hiányosak). Generációkon át örökölték a mesterséget. Kuppi István 1852-ben született. A fazekasságot öccsével, Kuppi Gergellyel (született 1855-ben) együtt apja műhelyében sajátította el. Jó hírű fazekasmesterek lettek, akik főzőedényeikkel ellátták a helybelieket, s járták a környék vásárait. A Zsolnay-gyár 1880 körül vidéki fazekasokat keresett, Kuppi Gergely beállt a gyárba korongosnak. Pécsett maradt, és már nem tért vissza Nádasdra.
Kuppi István fia, János (1881–1970) miután kitanulta apja műhelyében a fazekasságot, tizenhat éves korában elment tanoncnak Prizseczkyhez, a jó nevű bonyhádi kályháshoz. Úgy gondolta, fazekasra már nemigen, de kályhásra mindig szükség lesz. Fazekas-kályhás mesterlevéllel szabadult fel. Pécsváradon 1913-ban nyitotta meg műhelyét. Így lett belőle a környék legjobb kályhása. Megrendelésre, főleg a mohácsi járás területére, valamint Pécsre szállította áruját, ahol a kályhákat fel is építette. Jövedelmező foglalkozása ellenére a fazekasságot is folytatta.
Fia, ifj. Kuppi János (1905–1979), már helyben maradt, kályhásmester lett, de néhány év elteltével ő is a Zsolnay-gyárba került a kályhásrészleghez. Kuppi István fazekas másik fia, Péter (1885–1968) ugyancsak a kályhásmesterséget választotta. Az ő fiai, János és Ferenc már foglalkozást váltottak: műszerészek, technikusok lettek.
A család másik ágából származó Kuppi Gergely fia, István (1882–1940) bányász lett, és Pécsbányatelepen vállalt munkát. Az első sztrájk alkalmával elvesztette állását, s kivándorolt Belgiumba, ahol ugyancsak bányában dolgozott.
Nádasd község, az Óbánya felől folyó gyors folyású Malom-patak hasznosításával – ahogy erre már utaltunk – igen alkalmas volt vízimalmok létesítésére. Ezt a lehetőséget a Nádasdra telepített németek gyorsan kihasználták: az 1720 és 1752 közötti időszakot felölelő összeírásban már harminc molnár neve szerepel.
A pécsi püspöki levéltárban található, 1740-ben kelt feljegyzés szerint a községben nyolc vízimalom működött. Ezek közül hármat Joannes Hartung özvegye üzemeltetett, engedélylevelét 1730. szeptember 9-én Nesselrode püspök számtartósága adta ki. Az első malom után évi hét forint ötven dénár árendát, a másik kettő után tizenkét forintot, összesen tehát tizenkilenc forint ötven dénárt fizetett. Nicolaus Keller, Joannes Kuppe, Leonardus Paur, Joannes Rachk és Joannes Paur egykerekű malmaik után, melyeknek engedélylevelét szintén Nesselrode püspök adta, egyaránt hat-hat forint árendát fizettek.
A Nádasdhoz tartozó Berekaljapusztán a Schweitzer-Hof területén 1782-ben még egy fachwerk-szerkezetű vízimalom és lakóház állt.
Ezek az üzemek a tulajdonosoknak hasznot hoztak, a lakosságnak pedig sokszor kárt okoztak azzal, hogy a felduzzasztott víz elárasztotta a földeket, máskor a Malom-patak elvezette a vizet, és ezzel szárazságot okozott.
Széchenyi Ferenc 1785. évi összeírása szerint a megyében 336 községből 224-ben jegyeztek föl malmot, közülük kétszáz vízimalom, tizenöt hajómalom, egy vízi- és hajómalom, három vízi- és szárazmalom, öt szárazmalom működött.
A jegyzékben tíz molnár szerepel. Nevüket tulajdoni és mesterségbeli állapotuk szerint csoportosítottuk:
Haszonbérlők, akik kizárólag a mesterségükből élnek: Miller György harmados molnár, az uradalmi malom bérlője, Tubler Lőrinc harmados molnár, a községi malom bérlője, Vajdant János harmados molnár, Schnitzer Ádám pékmester malmának bérlője.
Saját tulajdonú malmukban dolgoznak, és nem csak a mesterségükből élnek, hanem földet, rétet és szőlőt is művelnek: Verb György, Lutz György Ádám, Schillinger Mihály, Lutz Ádám, Müller Mihály, Kupi János, Bach György. Közülük a bonyhádi molnár céh tagja: Tubler Lőrinc, Verb György, Lutz György Ádám, Schillinger Mihály és Lutz Ádám.
Céhnek nem tagja: Miller György, Müller Mihály, Kupi János Bach György és Vajgant János.
Az alábbiakban egy harmados és egy saját tulajdonú molnárnak az összeírásban szerepeltetett adatait idézzük:
„Tubler Lőrinc harmados molnár a község egykerekű, 3 osztályú malmában. Mesterségét érti, közepesen él, hasznos a közösségnek, van Nádasdról származó segédje, aki a mesterségét Pécsett tanulta. A szükséges felszereléssel el van látva. Semmilyen más jövedelemmel nem rendelkezik, így pusztán mesterségéből él. Munkája után a T. Vármegyének adót fizet, a községnek pedig haszonbért. A haza fia, mesterségét Hidason tanulta. A Tolna vármegyei Bonyhád mezőváros molnár céhébe tartozik, amely céh kiváltságaiért az a Tolna vármegyei szolgabíró áll jót, akinek járásába az előbb mondott mezőváros tartozik.
Rack György, saját tulajdonú molnár, 1 kerekű 3 osztályú malma van. Mesterségét közepesen érti. A községnek hasznára van, a szükséges felszerelésekkel el van látva. Legénye, inasa nincs. A T. Vármegyének adót, az uradalomnak haszonbért fizet. Nem csak a mesterségéből él, hanem földekből, rétekből, szőlőkből tartja el magát. A haza fia. Ezen mesterséget a szülőjétől tanulta. Céhbe nem tartozik.”
Nádasdon 1815-ben tizenöt egy- és kétkerekű malom, az 1842–44. évi összeírásban tizennyolc malomtulajdonos neve szerepelt. Az 1828. évi regnicolaris conscriptio adatai szerint a megye 349 községében már csak 196 malmot találtak.
Az 1933-ban megjelent Pécs-Baranyai Értesítőben Nádasdon tizenöt működő vízimalmot említettek. Kis kapacitásúak lévén főleg csak házi, illetve rokoni igényre őröltek lisztet és daráltak az állatok részére árpát és kukoricát.
A Schlossberg aljában egykor állt Gungl-malomban nemcsak lisztet őröltek és daráltak, hanem deszkát is fűrészeltek. A legtöbb molnár az őrlési munkából nem tudott megélni, ezért gazdálkodtak, szántóval, kaszálóval és szőlővel is rendelkeztek, illetve állatokat is tartottak – a többi iparoshoz hasonlóan.
A Baranya megye földrajzi nevei című kötetben, amelynek adatait 1973– 74-ben gyűjtötték, még tizenöt vízimalmot említenek. Bár a magántulajdonban lévő malmok működése 1945 körül megszűnt, az összeíróknak a még álló, illetve már lebontott épületek utolsó tulajdonosainak nevét sikerült összeírniuk: Beer-Mühle (Herrchaftsmühle), Konstanzer-, Grad-, Stefans-, Heilmanns-, Racke-, Piribauer-, Pesti-, Wald-, Schlosser-, Zieglers-, Reders-, Nübels-, Wagners- és Schwelle-Mühle.
Az 1945–50-es években a magánmalomipart megszüntették, szerepét a korszerűbb állami malomipar váltotta fel. A 6-os út építése miatt az 1950-es években a Malom-patakot is elterelték, és lassanként a malomépületeket is lebontották.
Mivel a falu határában jól művelhető szántóföld kevés volt, a német lakosok – mint már utaltunk rá – intenzív szőlőtelepítésbe kezdtek. Ezért egyre több kádármesterre volt szükség. A telepítés első időszakában készült összeírás szerint 1721 és 1752 között már tíz mester dolgozott a községben: Gradwohl Franz, Gunkl Johan Ádám, Gunkl Balthasar, Hartman Valentin, Heilman Johan Adam, Hess Paul, Homan Conrad, Inhoff Fridrich és Wagner Johannes.
A püspöki uradalmi pince részére is ők készítették a hordókat. A megyei levéltár 1745. évi feljegyzése szerint „…van az uradalomnak szőlője is, amelyen tisztességes pinceépület van, tudniillik olyan, amelynek szobácskái is vannak. A nádasdi szőlőhegyen van még egy uradalmi pince, ahol az uradalmi borokat szokták tartani.”
Az 1830–40-es években kedvező borkonjunktúra alakult ki, ezért már nemcsak saját fogyasztásra, hanem eladásra is termeltek szőlőt és érleltek bort. Ennek eredményeképpen Nádasdon a szőlőtermesztés szinte létformává vált. A legszegényebb kisházas zsellér is arra törekedett, „hogy minél előbb egy kis szőlőcskét szerezhessen”. 1845-ben több más kézműves mellett a településen már 92 kádár működött.
A legtöbb kádárcsaládban a szakma apáról fiúra öröklődött. Idővel a szerszámokat és a mesterségbeli fogásokat egyre jobban tökéletesítették. A XIX. század végétől gyakorlattá vált, hogy a mesterségre szakosodott családok, testvérek, vők és rokonság együtt dolgoztak. Így vált ismertté a Frey, Amrein, Hellenbrandt, Hajós és Sípos kádárcsalád.
A munkájukhoz szükséges fát az első világháború előtt a szlavóniai tölgyesekben, majd a somogyi erdőkben termelték ki, onnan szállították haza. A későbbi időkben a helyi uradalom erdeiből is szereztek faanyagot. Elsősorban tölgyfából készítették termékeiket, de használtak eper-, szelídgesztenye- és akácfát is. A hordók dongáit régen még faabroncsokkal szorították össze, később ezt felváltotta a vasabroncs. Távolabbi vidékeken, helyben faragták ki a dongákat, és úgy szállították haza.
Készítményeiket – fakádak, különböző méretű hordók, szüretelőputtony, borveder, rajnai kancsó, dézsa, merítő, rocska, kútveder – nemcsak helyben árulták. Az 1785-ös megyei összeírás szerint „Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én a szekszárdi vásárra is elvitték termékeiket”. Más baranyai, somogyi és Tolna megyei vásárokon is megfordultak. Mesterségük mellett gazdálkodtak és szőlőt is műveltek. Céhbe nem tartoztak.
A filoxérajárványt (1850) követően a virágzó kádáripar is lehanyatlott. A kipusztult szőlők helyére hamarosan új, ellenálló fajtákat telepítettek. A kádármesterség azonban csak nehezen indult újra.
A két világháború között a gazdasági világválság idején a kádárok részben abbahagyták mesterségüket, részben kivándoroltak. Szakmai tudásuk színvonalára vall, hogy közülük Schillinger Péter Párizsban egy sörgyár hordókészítő részlegének, Bürger Ferenc pedig a klagenfurti Stroh-likőrgyár hordóüzemének lett a vezetője.
Az 1933. évben tizenkilenc kádár dolgozott a faluban, név szerint Bacher János, Frank Antal, Frank József, Frey István, Frey Mihály, Gradwohl János, Gungl Antal, Gungl József, Gungl Péter, Hellenbrandt Péter, Imhoff János, Mikli János, Müller Fülöp, Reisz János, Schillinger Antal, Schraub István, Sigrieszt János, Weimert Antal és Weckler Pál.
A második világháború után a németek kitelepítésével sok kádármester is eltávozott, és az itthon maradottak sem folytathatták a magánipart. Üzemekben, bányában kerestek munkahelyet.
Az egykori mesterek 1951-ben megalakították a nádasdi kádárszövetkezetet, ez Knipl Károly vezetésével, tizenhat taggal működött. Annyi megrendelést kaptak, hogy 1953-ban a tagok létszáma már 27 főre emelkedett, 1954-ben pedig már 34 kádár dolgozott az üzemben. Az 1960-as évek végétől néhány régi kádárcsalád tagjai is újra elkezdték az abbahagyott mesterséget.
Nádasd kézművestársadalmának a dél-dunántúli régióban legismertebb csoportját a kőfaragók alkotják. A kőfaragóműhelyek helyi kialakulását elsősorban a környék tájföldrajzi, geológiai adottságai teremtették meg. Sajátos és rendhagyónak tekinthető, hogy a török hódoltságot követően, a XVIII. század elejétől Pécs polgárváros, a püspökség és a székesegyház nagyarányú építkezései is elősegítették a kőfaragók letelepedését. Ennek konjunkturális lehetősége vonzotta nagyobb számban a pécsi püspök birtokára a kőfaragókat.
A nádasdi kőbányákban jól faragható homokkövet bányásztak. A falu déli határában a földrajzi nevek: Steinbruch (Kőbánya) és Steinmetzgraben (Kőfaragó-árok) is erről vallanak.
A bányák az egyház, valamint a módosabb kőfaragók tulajdonában voltak. A kőfaragók emlékezete szerint korábban a Nádasd környéki kőlelőhelyeken kívül legtöbben a püspökség bányáiból szállítottak követ. A két háború között is a kegyúr erdészetétől bérelték a varasdi híd melletti bányát, Weckler Ferenc és Reisz János, majd Brandt István és Amrein György társultak a kőkitermelésre. Mások Nagypallról, esetenként Kővágószőlősről és Reziből is szállítottak. Néhányan, akiknek nagyobb vevőköre volt, Süttőről, Pettauból (Ptuj, Szlovénia) is hozattak követ nagyobb tételben. Ők már kőfejtőket, kővágókat – „ritzereket” – is alkalmaztak.
A XIX. század elején a különböző öszeírások meglehetősen egyenetlenül és ellentmondásosan jegyzik az iparengedéllyel rendelkező kőfaragók adatait. 1852-ben például Baranya vármegye megyefőnöki általános irataiban Nádasdról csak két kőfaragót: Johann Schneider, valamint Árpád Schwarzwallner nevét említik. Mindketten a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara iparosaihoz tartoztak.
A XVIII–XIX. század fordulóján a nádasdi Elblinger, Wilhelm, Keszler és Gebhardt kőfaragók rendszeres bányabérleti és munkakapcsolatban álltak a neves pécsi Gianone, a Piacsek és a Vogl céggel. Ezáltal lehetőségük nyílt igényesebb feladatok elvégzésére is. Ez időtől vált gyakorlattá, hogy a nádasdi kőfaragók gyermekei tanoncéveiket neves pécsi kőfaragóknál töltsék. A Gebhardt család tagjai például a Vogl cégnél tanultak. Emlékezetük szerint generációk sajátították el náluk az út menti keresztek Krisztus-korpuszainak faragását.
A hároméves tanulóidőt követő újabb három év segédidőt az ifjú kőfaragók esetenként más műhelyekben töltötték. Ez lehetőséget adott nemcsak a kőmegmunkálás technológiai továbbfejlesztésére, hanem a formaváltozatok gazdagítására is. A nádasdi kőfaragóműhelyek önállósulása és virágkora a XIX. századra tehető.
Anyakönyvi vizsgálataink nyomán viszonylagos pontossággal megállapítható, hogy 1833–1850 között huszonnyolc, 1850–1900 között húsz, 1900– 1945 között tizenhat kőfaragó működött hagyományos műhelyekben Mecseknádasdon.
A kőfaragócsaládok gyermekei sok esetben egymás között házasodtak. A XIX. századra kialakultak a kőfaragódinasztiák. A kisebb műhelyek a családi kapcsolatok révén fuzionálva hatékonyabban működhettek, például közösen béreltek bányát vagy szállíttattak követ távolabbi helyekről. A kezdetektől fogva kirajzolódó piackörzeteket a közös megegyezés íratlan szabályai szerint tartották tiszteletben. Ez érvényben maradt az 1940-es évekig.
A XIX. században a legnevezetesebbek az Elblinger, a Keszler, a Wilhelm, a Dietrich, a Gebhardt,a Gradwohl, a Reisz, az Amrein, a Weckler, a Schneider, és a Frey család. Legtovább Galambos (Gungl) József (született 1919-ben), Gradwohl István (született 1920-ban), Weckler Ferenc (született 1920-ban), Amrein Ferenc (született 1935-ben), Gebhardt István (született 1903-ban), Reisz István (született 1930-ban), Gradwohl Jakab (született 1915-ben) és Hegyháti György (született 1914-ben) dolgoztak.
A XIX. század második felében a mecseknádasdi kőfaragók már kizárólag a mesterségükből éltek. Az emlékezet szerint a legtöbb megrendelést kereszt- és sírkőkészítésre abban az időben kapták. A korábbi gyakorlat szerint az 1890-es évekig, a filoxéra pusztításáig minden kőfaragónak volt szőleje és földje. A megsokasodó szakmunkák miatt egyesek bérbe adták művelésre, hogy mesterségüket zavartalanul űzhessék.
A századfordulón kiemelkedő tehetségűnek tartották Weckler Jánost (1878–1962), aki a kőfaragó Hegyháti család padlásán szobrászkodott. Egy alkalommal Türr József meglátta munkáit, és meghívta Bonyhádra, hogy tanuljon formázni nagyapjától, a szobrász Türr Istvántól. Így lett belőle a „Krisztus-faragó” Weckler, aki a legszebben faragta a korpuszokat. A hagyomány szerint nyolc-tíz napig faragta a Szűz Mária-szobrokat és két hétig a Krisztusokat. „Mintakereszt sem kellett neki, csak úgy kézzel mérte a sukkot, és már faragta is” – emlékezett rá Hegyháti György.
A mecseknádasdi kőfaragók piackörzete gyakorlatilag behálózta az egész dél-dunántúli térséget. Egy-egy kisrégió a családokban apáról fiúra, illetve a beházasodó vőre öröklődött.
1933-ban Nádasdon két kőbányabérlő (Schillinger György, Streicher Antal) és hat kőfaragó (Amrein Ádám, Elblinger István, Hauck János, Reisz Ferenc, Wekler János és Wilhelm János) működött a községben.
A XX. század negyvenes–ötvenes éveiben régiónkban már csak elenyésző számban állítottak emlékeket természetes kőből. A falusi kőfaragók ennek ellenére még hosszú ideig vállalták a homokkő és mészkő faragványok felújítását, de újat már csak műkőből készítettek. Az újabb alapítású kőfaragócégek csak nevükben hordozták a hagyományt, rendszerint már ők is csak műkövel dolgoztak. Falusi megrendelőik többnyire sírkő készítésére adtak megrendelést. Bár a síremlékeket legtöbbször műkőből készítették, gazdagabb megrendelők esetében hazai és külföldi márványt és gránitot is használtak.

Pálinkás hutaüvegek (Lantos Miklós felvétele)

Nádasdi boroskancsó, Gesundheit 1880 felirattal (Lantos Miklós felvétele)

A Malom-patak nyomvonalának terve, 1819

Hellenbrandt János kádármester munka közben (Lantos Miklós felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages