Népesség, társas viszonyok
Népesség, társas viszonyok
A település népesedési viszonyainak tanulmányozását egyrészt a XVII. század második felétől egyre gyakrabban ismétlődő nemesi összeírások, másrészt a XVIII. század elején megkezdett, majd a század derekától egyre rendszeresebben vezetett anyakönyvek teszik lehetővé. A számadatokon kívül kiolvasható belőlük a rokoni kapcsolatok alakulása, képet kaphatunk az ismétlődő járványokról is.
A középkorban – mint erre már utaltunk – a kisnemeseket, hasonlóan szinte minden társadalmi réteghez, leggyakrabban származási helyük, lakóhelyük után nevezték el. Ezért szerepelnek az oklevelekben minden esetben Mencshelyi néven a községben élő nemesek. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a faluban mindenkit ezen a néven neveztek volna, hiszen a közösségben szükséges volt az egyes családok, ágak megkülönböztetése. A legkézenfekvőbb megoldást az jelentette, hogy a fiúkat apjuk nevével különböztessék meg, s a későbbi leszármazottak is valamelyik nevezetes ősük nevét viseljék tovább családnévként. Talán ezzel magyarázható, hogy a mencshelyi családok közül sokaknak a vezetékneve keresztnévi eredetű.
A XVI. század második feléből maradtak fenn adatok a mencshelyi Fülöp, Mórocz, Bálint és Kis családról. A XVII. századból már jóval több famíliáról hallunk. A fentieken kívül – akik közül a Bálint már nem szerepel a forrásokban – megjelennek az Antal, Bertalan, Bocskay, Sándor, Lukácsa, Hollát családok, hogy csak a későbbiekben is szerepet játszókra utaljunk. A XVIII. század derekán egyes mencshelyi nemesi nemzetségek már több ágra szakadtak, akiknek rokonsági fokát nem is lehet megállapítani. Az Antaloknak hét, a Bertalanoknak négy, a Bocskayaknak öt ágát, a Fülöpöknek tizenegy és a Sándoroknak is legalább négy ágát különböztethetjük meg egymástól.
Szinte biztosak lehetünk benne, hogy az Antal, Bertalan, Bocskay, Fülöp és Sándor családok az időközben kihalt vagy elvándorolt Mórocz és Bálint családokkal együtt a település lakosságának legrégibb csoportját alkotják. Tagjaik feltehetően leszármazottai a középkorban itt élt nemeseknek, s vagy helyben, vagy a környékbeli végvárakban szolgálva vészelték át a török időket, majd a Rákóczi-szabadságharcot követően tértek vissza őseik lakóhelyére.
Velük együtt érkezhettek a XVIII. század elején azok a községbe, akik a végvárakban vagy más községekben rokonságba kerültek a mencshelyiekkel. A legtöbb átfedés Nagyvázsony esetében mutatható ki. Egy 1717-ben és egy 1718-ban készült nemesi összeírás szerint még csak Nagyvázsonyban éltek Pupos, Gőz és Csirke vezetéknevű személyek. A század negyvenes éveiben készült összeírásokban azonban már Mencshelyen is találunk hasonló nevűeket, ugyanakkor Nagyvázsonyban is éltek a későbbiekben Antal, Sándor, Bocskay nevezetűek, és e családok tagjai előfordultak a Balaton-felvidék keleti részének más településein is.
Távolabbról is jöttek betelepülők, mint például a Lampért, a Sági vagy az Ódor família tagjai. Lampért családnevűek Veszprém megye északi részén fordulnak elő nagyobb számban. A mencshelyi Lampértok mind egy Lampért Gergely nevű személytől származnak, aki 1681-ben született, és 1741-ben még élt; valamikor az 1710-es évek második felében települhetett a községbe.
A Ságiakról csupán nevük alapján feltételezhetjük Vas megyei származásukat, de beköltözésük pontos idejét nem tudjuk megmondani. Az 1741-es összeírás alapján körülbelül ugyanarra az időre tehetjük, mint a Lampértokét. Ugyanebben az összeírásban szerepelt Ódor István vármegyei esküdt, aki feltehetően felesége, Mórocz Erzsébet révén került a faluba a XVIII. század elején. A Mórocz család a források tanúsága szerint az egyik legelőkelőbb mencshelyi família lehetett, amelynek nem csak a településen, hanem az egész környéken voltak birtokai, rokonsága. Az sem elképzelhetetlen, hogy az Alsőörsön birtokos Mórocza családnak egy oldalágáról van szó. Az azonban bizonyos, hogy Mórocz Erzsébet volt ennek a családnak az utolsó mencshelyi képviselője, tehát családja tekintélyét és vagyonát férjére, Ódor Istvánra, illetve szintén Istvánnak nevezett gyermekére, a későbbi jegyzőre örökítette.
Az anyakönyvekből legjobban dokumentálható bevándorló, aki beköltözése után szinte azonnal szerepet kapott a község irányításában, az 1734-ben a Győr megyei Gyömörén született nemes Duchon András. 1762-ben vette el feleségül a már említett Ódor István és Mórocz Erzsébet leányát, Ódor Zsófiát. Ekkor költözött a faluba, s 1782-ben már mint tekintélyes esküdtről emlékeztek meg róla a törvénybírói jegyzőkönyvek, 1783–84-ben, 1786–87-ben és 1796–97-ben pedig a község öregbírája volt. A tanácsba kerülésének pontos időpontját nem ismerjük, minden valószínűség szerint néhány évvel beköltözése után kerülhetett sor beválasztására.
A beköltözés nem szűnt meg a század második felében sem, csupán a méretei csökkentek. Általánosságban elmondható, hogy kevesebb férfi jött a községbe házasság útján, mint a század első felében, feleségüket inkább hazavitték saját falujukba. A XVIII. század utolsó éveiben költözött be házasság révén nemes Isó Pál, majd a XIX. században az Egyed család gyökeresedett meg a településen.
Az agilisek történetéről jóval kevesebbet tudunk, mivel a nemesi összeírások csak a XVIII. század derekától kezdték őket is számba venni. Az első ilyen összeírásra 1741-ben került sor, mégpedig Mária Terézia háborúihoz kapcsolódva. Az ekkor összeírt tizenegy személy közül öten árendások voltak, egy fő a közösségtől bérelt földön gazdálkodott, egy fő cenzust fizetett a telkéért, egy pedig zálogban bírta, s csak két személy volt, akik közül az egyik anyja, a másik felesége révén birtokolta nemesi telkét.
Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredetileg túlnyomórészt nemesek lakta Mencshelyre a török uralom időszakában, illetve közvetlen utána zálog- és bérleti jogon kerültek nagyobb számban nem nemesi jogállású személyek. Erre lehetőséget adott, hogy a településen bőségesen volt föld, s nem volt elég birtokos, aki megművelje. Az így a faluba került személyek, akik nemesi földön gazdálkodtak, életmódjuk tekintetében nem különböztek a valódi nemesektől, s megindult köztük a rokoni kapcsolatok lassú kialakulása. Ezt különösen az segítette elő, hogy az egyes gazdák között nem a jogállás, hanem a vagyon alapján lehetett különbséget tenni. Az esküdteket is adó agilis Kovács család tagjai például jóval vagyonosabbak voltak, mint sok nemes, akik a módosabb falusi gazdákhoz szegődtek béresnek, szolgának.
A község elitjét a legrégibb családok tagjai alkották. Az Antal, Balassa, Bertalan, Bocskay, Fülöp és Sándor família köréből kerültek ki a település esküdtjei és öregbírái. Zárt rendjükbe a később jött családok tagjai csupán előnyös házasság, nagy vagyon révén, illetve több generáció elteltével juthattak be. Az előbbire láttuk példaként az Ódor és a Duchon családot, amelyeknek tagjai nemcsak az átlagot meghaladó vagyonnal rendelkeztek, hanem előnyös házasság megkötésével is hozzájárultak presztízsük emelkedéséhez. A másodikra példa a Lampért család, amelynek tagjai – bár szintén a módosabbakhoz tartoztak – sokáig nem viseltek községi tisztséget, majd a család harmadik generációjából származó Lampért György került be időskorában az esküdtek közé. (Apja élete végén már viselte a hegybíró tisztét, a hegyközség azonban a községitől teljesen elkülönült szervezet volt.) Az agilisek számának növekedésével vált szükségessé képviseletük a település vezetésében, ezért az esküdtek közül kettő – ahogy már említettük – az agilisek közül került ki. Ezt a posztot a legtekintélyesebb agiliscsaládok, a Kovács – az egyik agilis esküdt mindig közülük került ki –, valamint a Szabó és a Porga família tagjai töltötték be.
Voltak szép számmal olyan nemesek és agilisek is, akik kiszorultak a vezetőrétegből. Ilyenek voltak például a nemesek közül a Sági, Pálfi, Csirke, Miklós és Hegyi családok, amelyek tagjainak a kisebb jelentőségű tisztségekkel kellett beérniük, ha közszereplésre vágytak. A források tanúsága szerint nem feltétlenül éltek rosszabb anyagi körülmények között, mint az elitet alkotók zöme, pusztán származásuk következtében szorultak ki a vezetésből. Igazán nagy vagyoni különbségek az eliten belül voltak, mégpedig a tősgyökeres mencshelyi családok és az újonnan bekerültek között, mint az említett Ódor és Duchon családok. Ennek oka egyrészt a régiek esetében az idők folyamán a leszármazottak kezén felaprózódott vagyon lehetett. Másik ok a beköltözöttek iskolázottságában rejlett. Az Ódor család tagjai nem hiába viselték nemzedékeken keresztül a nótáriusi tisztet. A műveltség segítségével lehetett kitörni a település keretei közül a vármegyébe, s ez csupán keveseknek sikerült. Az Ódorok, Duchon Zsigmond (a betelepült András fia), Sándor Ferenc és a Balassa család több tagja említhető itt. Közülük vármegyei esküdtek, szolgabírák, sőt a katolikus Balassa Gábor személyében egy szombathelyi püspök is kikerült.
A nemeseken és agiliseken kívül még három csoport jelenléte mutatható ki a községben: a szolgáké, a zsidóké és a cigányoké. Számuk azonban az előzőekéhez képest elenyészőnek mondható. A legnépesebb a községben szolgálatot teljesítő béresek, szolgák csoportja. Ezek egy része a helybeliek közül került ki, mint például nemes Bocskay Pál, aki nemes Ódor Istvánnál teljesített szolgálatot. A nagy többségük azonban a környező településekről érkezett, s vegyesen volt megtalálható közöttük nemesi és jobbágyszármazék egyaránt. A legmesszebbről a XIX. század elején egy kovácslegény vándorolt be, aki Kunszentmiklóson látta meg a napvilágot, onnan került Mencshelyre. A gazdák által felfogadottakon kívül ide számíthatjuk a község szolgáit, pásztorokat, csikósokat, kanászokat is.
Számottevő zsidóság élt Mencshelyen, az 1848-as zsidóösszeírás szerint kereken ötven fő, s az elszórt adatokból következtethetően számuk a korábbi időkben is hasonló lehetett. A zsidók elkülönültek a keresztény családoktól, egymás között házasodtak. Ez a magyarázata annak, hogy igen messzi területeket is behálóztak rokoni kapcsolataik, amelyek egészen Sopronig nyúltak.
A cigányokra vonatkozóan csak egy adat található a mencshelyi evangélikus egyház anyakönyveiben – feltehetően azért, mert a katolikus cigányság inkább a nagyvázsonyi plébánián keresztelkedett. „Mihál Tzigán leányát, Katát” 1732-ben keresztelték meg, s keresztszülei voltak a feltehetően szintén cigány származású Göngös Gergelyen és Víg Erzsébeten kívül Lampért Gergely és Fülöp Istvánné, Ilona asszony is. Talán valamelyikük szolgálatában állott Mihály cigány, s emiatt kerültek komaságba egymással.
Ha a település lakóinak házassági szokásait vizsgáljuk, nem találunk éles különbséget a nemesek és az agilisek között. A két csoport tagjai előszeretettel választottak a másik körből párt maguknak. Ez alól még a gazdagabb Ódor vagy Duchon család sem kivétel. Az ő házasodási stratégiájuk jellegzetessége inkább az értelmiség felé fordulás volt, azaz mindkét család rokonságba került a helybeli lelkészek egyikével-másikával.
A majd tucatnyi gyermeket felnevelő László Sámuel tiszteletes, aki több mint három évtizedig szolgált az eklézsiában a XIX. század elején, azonban nem csak velük, hanem a község más családjaival is rokonságba került.
További sajátossága a településen élők házasodási szokásainak, hogy majd az egész Balaton-felvidékkel rokonságban álltak az egyes famíliák. Ezt nemcsak a környező települések lakóinak családneveiből tudhatjuk meg – Szentantalfán, Leányfalun, Vászolyon, Dörgicsén, Kővágóőrsön és más településeken is éltek például nagy számban Antalok, Sándorok –, hanem erre utalnak az anyakönyvi bejegyzések is.
Az 1755 és 1803 közötti időszakban összesen 306 házasságkötés történt, s ebből 106 esetben kötöttek mencshelyi illetőségűek házasságot egymással és kétszáz esetben más faluból származó személlyel. A leggyakrabban Dörgicséről (húsz), Szentantalfáról (tizenhét), Kővágóőrsről (tizennégy), Ajkáról (tizenegy) és Nagyvázsonyból (tíz) házasodtak, tehát a közeli településeket részesítették előnyben. A távolabbi Ajka egy kicsit kilóg a sorból, különösen akkor, ha tovább folytatjuk a felsorolást. Öcs (kilenc), Leányfalu (nyolc), Kapolcs (nyolc), Tótvázsony (hét), Szepezd (hat), Köveskál (öt), Pécsely (öt) sorrendben a következők. Mind környékbeli Balaton-felvidéki falvak. A távolabbi községek kisebb arányban szerepelnek, de megtalálható köztük a Veszprém megyei Palota – Várpalota – (négy), Veszprém (három), Kislőd (kettő), Noszlop (kettő), Pápa (egy), valamint a Vas megyei Vönöck és Nemesdömölk (egy), a Somogy megyei Szábony (egy), a Fejér megyei Veleg (egy) és a Győr megyei Gyömöre (egy).
Összesen ötvennégy település szerepel a listán, a házasfelek többsége azonban a tizenkét legnépszerűbb településről származott.
A XIX. században a számok és az arányok változtak ugyan, de a házasodási szokások alapvetően továbbra is az itt vázolt tendenciákat követték. Továbbra is a Balaton-felvidék nemesi lakosságú falvai játszották a főszerepet a házastársak utánpótlásában.
A házasságok kapcsán még néhány dolgot kell megjegyeznünk. A nemesek és az agilisek közti házasságot a kor embere természetesnek tartotta, s mivel vagyoni, életmódbeli, sőt gondolkodásbeli különbségek nem nagyon mutatkoztak meg a két, jogilag elkülönülő réteg között. Más volt a helyzet a szolgák és a gazdáik között. Itt már megfigyelhetőek főképpen vagyoni különbségek, de például egy pásztorembernek vagy egy földművesnek a mentalitása is élesen különbözött egymástól. A néprajzi irodalom bőségesen említ erre példákat. Ennek megfelelően jóval ritkábbak voltak a gazda és cselédlány, béres és gazdasszony közötti házasságkötések. Egy-két kivétel azonban akadt.
1783-ban a Kővágóőrsön lakó nemes Antal István özvegyember elvette a mencshelyi nemes Antal Péter hajadon szolgálóját, Kolontári Örzsét. Nemes Antal Lőrinc Potó Erzsébetet, a petendi kanász leányát vette feleségül. Arra is volt példa, hogy béres vegyen el gazdasszonyt. 1806-ban vette el feleségül Balog János, Duchon Zsigmond szolgája a 38 éves nemes Balassa Sárát, aki nemrég özvegyülhetett meg.
Ezzel rá is tértünk arra a kérdésre, hogy vajon milyen idős korban házasodtak a mencshelyiek a polgárosodást megelőző korszakokban. A lányokat igen fiatalon, gyakran húszéves koruk előtt feleségül kérték, s amelyik férfi tehette, maga is korán nősült, húsz és huszonöt éves kor között. Gyakori volt a második, sőt harmadik házasság mind a férfiak, mind a nők esetében. A fogamzásgátlás hiánya miatt sok gyermek született, de magas volt a gyermekhalandóság. Gyakori az első és utolsó gyermek közötti nagy korkülönbség, nemritkán a húsz-harminc évet is elérte. Duchon Andrásnak Ódor Zsófiától kilenc gyermeke született, ötük érte meg a felnőttkort, s az első és utolsó szülés között eltelt idő kereken húsz év. Ódor Istvánnak két feleségétől csak nyolc gyereke született, de a legidősebb és a legfiatalabb közti különbség harminc év volt. Ilyen vonatkozásban gyakorlatilag minden második családot fel lehetne sorolni, ezért nem is idézek több példát.
Nézzük inkább a születések egy sajátos velejáróját, a névadást s a hozzá kapcsolódó névdivatot. A községben a legelterjedtebb nevek közé az András, István, János, Ferenc, Péter, Mihály, Miklós és Gergely tartoztak, nőknek pedig gyakran adták az Erzsébet, Kata, Judit, Julianna és Zsuzsanna nevet. A divatdiktáló családok természetesen a község vezető rétegéből kerültek ki, az egyik ilyen volt az Ódor família. Az öregebb Ódor István egyik leánya a Zsófia nevet kapta a XVIII. század közepén. Mivel a lány Duchon András felesége lett, a név a Duchon családban is megragadt, s egyik unokáját nevezték így. A faluban azonban csak azután kezdett igazán elterjedni ez a név, hogy ifjabb Ódor István, a község érdemes nótáriusa is ezt a nevet adta egyik leányának 1790-ben. Előtte csupán két esetben, utána pedig tizennégy alkalommal kapta ezt a nevet az újszülött. Jóval kisebb karriert futott be Ódor István jegyző egy másik leányának, Eszternek a neve. Az 1775-ben született gyermek már a következő évben meghalt, így emléke kevésbé maradt fenn a faluban, ennek ellenére a későbbiekben ketten adták gyermeküknek ezt a nevet. Más új nevek megjelenése elszigetelt maradt, s nem utalt egyébre, mint a falun kívülről hozott házastárs ízlésére vagy a felfelé törekvő szülők azonosulási vágyára. Ezzel lehet magyarázni a Gábor, az Ignác, a Dániel és a Károly név szórványos megjelenését. A kissé irodalmiasan hangzó Lydia egyetlenegyszer fordult elő a korszakban, 1820-ban.
Érdemes végül egy pillantást vetni a halálozási statisztikákra. A községben az 1820 és 1840 között történt halálesetek majd húsz százaléka egyéves kor előtt következett be, további huszonöt százalék volt a tizennégy éves kor előtt meghaltak aránya, s időskorban, negyven és hatvan év között a lakosság tizenkét százaléka, hatvan év felett pedig a lakosság majd huszonöt százaléka halt meg. A fenti arányok gyakorlatilag megmaradtak az egész XIX. században, számottevő változás nem következett be. Ez azt jelenti, hogy az újszülöttek negyede közvetlenül a születés után, negyede pedig néhány éves korában halt meg. Aki viszont a kritikus éveken túljutott, annak minden reménye megvolt ötvenes, hatvanas éveinek megérésére. Az anyakönyvek tanúsága szerint a legmagasabb kort, kilencvenöt évet egy személy érte meg a XVIII–XIX. században, az 1756-ban meghalt nemes Antal György. Nemes Mórocz Erzsébet, aki 1795-ben hunyt el, kilencven évet élt.
A község tanácsának igen fontos feladata volt a különböző haszonvételek bérbeadása, a községi árendások felügyelete. A bérlők körének meghatározása nem egyszerű feladat. Minden olyan személyt ideértettek, aki valakitől valamilyen haszonvételhez jutott. Így lehettek árendásai a helybeli birtokosoknak is, akik egy jelentkező számára bérbe adtak házat és földet. Róluk, kapcsolatuk magánjogi jellege következtében, keveset tudunk. Az 1764-es községi rendtartásból értesülünk arról – mint már említettük –, hogy ezen árendások közül többen irtásba fogtak, majd az így nyert területet a tulajdonos tudta nélkül eladva gyakorta megkárosították gazdáikat. Ez mindenesetre arra utal, hogy az árendás nagy önállósággal rendelkezett, a gazda – amennyiben rendszeresen fizette a bérleti díjat – nem sokat törődött vele.
A községnek is voltak bérlői, mégpedig főként kézművesek és kereskedők, akik a közösség tulajdonát képező házakban laktak és ezért, valamint az iparűzés engedélyezéséért cserébe fizettek a településnek. Mellettük voltak olyan bérlői is a községnek, akik nem laktak a faluban, hanem valamely szolgáltatás igénybevételéért fizettek árendát. Ilyen volt a Nagyvázsonyban lakó Szalai István fazekasmester, aki 48 krajcárt fizetett azért, hogy egy éven keresztül a „fölső tilos erdőbül” a mesterségéhez szükséges agyagot szabadon hordhassa.
A bérlők lehettek keresztények vagy zsidók. Utóbbiak a vallási és jogi különbségek miatt a forrásokban gyakrabban előfordulnak, hiszen ők a községnek is tartoztak fizetni. Zsidó árendása a magánszemélyek közül Sándor Jánosnak, Balassa Mihálynak, Varga Lőrincnek és Bódis Pálnak volt a XVIII. század végén. A községnek is voltak zsidó bérlői, akik kereskedelemmel foglalkoztak.
A közösség két, legjobban jövedelmező haszonvétele a kocsma és a vele egybekötött mészárszék, illetve a pálinkafőzés bérbeadása volt. Ezeket hosz-szú időn, olykor több évtizeden át azonos személy bérelte, s nem változtak jelentősen a feltételek sem. A bérlők jövedelmének alapját azok a monopóliumok jelentették, amelyeket az árenda megfizetéséért cserébe a település elöljárósága biztosított nekik. A mészáros-kocsmárosnak volt egyedül joga bort eladni a faluban, s az ez ellen a tilalom ellen vétőket szigorúan büntették. Ugyanígy volt a hússal is.
Nemcsak a községben való árusítását tiltották a mondott élelmiszereknek, hanem a szomszédos helységekből nagy tételben való beszerzésüket is. Kötelességük volt a falubelieknek eladó marháikat felajánlani a mészárosnak megvételre, s csak ha ő nem élt elővételi jogával, rendelkezhettek velük szabadon. Kötelezettségei leginkább árujának beszerzésével kapcsolatban voltak. Bort csak helybeli szőlőbirtokosoktól vehetett, s árának megállapításakor figyelembe kellett vennie a vöröstói, vászolyi, dörgicsei és budavári árakat. Pálinkát csak annyit főzhetett, amennyi az árult bor seprőjéből kitellett, s nem is árulhatott egyéb égetett szeszt a kocsmában. A pálinkafőzés ugyanis más személynek adatott bérbe.
A főzés jogával a pálinkafőző ház és a község kazánjának használata is együtt járt. Rajta kívül mindenkinek megtiltották a pálinkafőzést, csak azok mentesültek ez alól, akiknek volt kazánjuk, de ők is csak saját fogyasztásra készíthettek. A főzésre beszolgáltatott gyümölcsből, borból készült pálinkának egyharmada illette a bérlőt, aki azzal szabadon rendelkezett, bár a pálinka árát a tanács szabta meg. 1783-ban például iccéje nyolc krajcárban állapíttatott meg, tehát kiskereskedelmi forgalomban ennél többet nem kérhetett érte a pálinkafőző. Arra is volt példa, hogy a nála maradt pálinka teljes mennyiségét egyben eladta. A Vas megyei Vönöck helység vendégfogadósa például egy évben hat forintot fizetett a pálinka akójáért, felét elvitelkor, felét miután eladta a megvett mennyiséget. Egy akó átlagban 64 iccének felelt meg, tehát a nagy tételben vásárló fogadós jobban járt, mint ha iccénként vette volna meg az italt. A pálinkafőzőnek mégis jól jöhetett az egyben kifizetett összeg, s emiatt neki is megérte lemondani az eladás kockázatairól.
Hogy mekkora mennyiségekről lehetett szó egy-egy évben, arra a pálinkabírák számadásaiból következtethetünk. 1784-ben összesen 1723 icce pálinkát készítettek a faluban, ami alig kevesebb, mint 27 akó. Ha ennek a harmadát vesszük, tehát azt a mennyiséget, amit a főzés fejében a pálinkafőzőé lett, körülbelül kilenc akót kapunk. Az ezért kapott 54 forint bevétel épp fedezte a pálinkafőzés éves bérleti díját, ami valamivel több mint 46 forint volt. A nyereségét a pálinkafőző azzal termelte ki, hogy egész évben üzemeltette a kazánt. A bérfőzés mellett maga is vásárolt bort, 1783-ban például Füredről és Tihanyról, s az ebből készített égetett szesz teljes egészében az övé maradt.
Ilyen haszonvételeknek a bérbeadása sok esetben nem egy évre történt, hiszen a bérlők által befektetett összeg megtérülését csak több év alatt lehetett várni. Ennek köszönhetően alakulhatott ki például az a rendszer, hogy a pálinkafőzést három évre adták árendába. Száznegyven forintot kellett negyedéves részletekben fizetnie ezalatt a bérlőnek. A kocsmát és a mészárszéket egy évre adták bérbe, de a forgalma olyan jelentős volt, hogy erre az időtartamra százhúsz forint bérleti díjat számolhatott fel a tanács. További húsz forint értékű faggyút is köteles volt beszolgáltatni a községnek a mészáros. Ellentétben a pálinkafőző házzal – aminek a bérlője általában valamelyik helybeli birtokos volt – a kocsma-mészárszékhez tartozott szántóföld, rét és kert is, amelyeknek a megműveléséről a község gondoskodott, valamint hat szekér tűzifa.
Jóval kevesebb hasznot hajtottak a település számára az egyéb árendába kiadott mesterségek. Ilyen volt például a községi kovácsé, amelynek fertályesztendőnként fizetendő árendája öt és fél forint volt – összehasonlításképpen a pálinkafőző tizenegy és fél forintot fizetett negyedévente, míg a kocsmáros harminc forintot. A kovácson kívül volt bognárja a falunak, a rá kivetett bérleti díj negyedévente három forint volt.
A mesteremberek között bőven akadtak helybeliek is, akiknek nem kellett díjat fizetniük. Feltűnően magas a számuk a bognároknak, ez nyilván összefüggött a fejlett Balaton-felvidéki borászattal is. Bognár volt a XIX. század első évtizedeiben a falubeliek közül nemes Antal Sámuel, Horváth Ferenc, Somogyi János, Kovács János, nemes Bocskay János. Rajtuk kívül dolgoztak még árendások is, Láng András, Boros József, Boros Ferenc, Eöry György. Kedvelt mesterség volt a takácsoké, akiket nemes Bertalan Imre, nemes Sándor Pál, Nyulasi János képviselt. Akadt még fazekas (nemes Antal János), csizmadia (Láng János), szabó (nemes Sándor Zsigmond).
A mencshelyi iparosok gyakran kerültek összeütközésbe a nagyvázsonyi céhekkel. 1784-ben Kiss György „himpellér szabótól” vettek zálogot a céh megkeresésére, mégpedig munkaeszközeinek egy részét, egy ollót, egy téglázó vasat és egy nadrágnak való posztót. A zálogtárgyakat később három krajcárért kiválthatta olyan feltétel mellett, hogy ezentúl új posztóból nem dolgozik, és vásárban sem árul. Munkája tehát csupán régi ruhadarabok javítására szorítkozhatott.
Azok, akik nem akartak szembekerülni a céhes iparral, a nagyvázsonyi céhekbe igyekeztek bejutni. Az együttműködés azonban így sem volt zavartalan. A mencshelyi takácsok tizenegyen a nagyvázsonyi takácscéh filiájaként működtek, de már 1825-ben beadvánnyal fordultak a céheket felügyelő helytartótanácshoz, kérvén az önálló céh alapításának engedélyét. Ezt nem kapták meg, s még 1848-ban is a nagyvázsonyi céh tagja volt a Mencshelyen tevékenykedő, akkor tizenöt mester. 1848-ban tizenhárom céhes mestert adtak Mencshelyen a bognárok, a föstők és a szabók pedig egyet-egyet. A nagyvázsonyi céhekbe nemcsak mencshelyiek tartoztak, hanem nemesvámosiak, budaváriak, balatonhenyeiek, dörgicseiek és antalfaiak is. Egyes speciális szakmák azonban településünkön teljesen hiányoztak. Ilyen volt például az asztalosé. Az ok a fizetőképes kereslet hiánya lehetett. Amennyiben valakinek mégis asztalosmunka elvégzésére volt szüksége, Nagyvázsonyban találhatott magának mestert, de erre csak egy-két alkalommal került sor, például a módos kocsmáros csináltatta meg rossz állapotban lévő fali almáriumát, szekrényét egy nagyvázsonyi asztalossal 1784-ben.
Az árendások következő csoportját alkották a zsidók, akiknek 1848-ban tizennégy háztartását írták össze a községben. Korábbi adat nem áll a rendelkezésünkre, bár találunk utalást arra, hogy már II. József alatt megtörtént a helységben élő izraelita vallásúak összeírása, de ez a jegyzék sajnos nem maradt fenn.
A tizennégy háztartásban összesen ötven fő élt. A környéken ennél több zsidó csak Nagyvázsonyban lakott (31 család, 149 személy). A zsidók Mencshelyre mint kuriális községbe szabadon letelepedhettek, ezzel magyarázható magas számuk. A korszakból nem ismeretes adat arra, hogy a zsidó és a keresztény lakosság között bármiféle ellentét állt volna fenn.
Úgy tűnik ki a forrásokból, hogy valamiféle önálló szervezettel rendelkeztek, legalábbis erre mutat az, hogy a község elöljárósága a zsidóság egyetemét érintő ügyekben mindig konkrét személyeket rendelt magához. Ilyen ügy volt például temetőjük bérleti díja. Megfizetésének elmaradása esetén – például 1784 tavaszán – az esküdtek hívatták Leip és Márton nevezetű zsidót, akik közül az előbbi a község bolthelyiségének bérlője volt, s intették őket az elmaradás rendezésére. Ez hamarosan meg is történt, közösségük befizette az évenként esedékes három forint díjat. Az 1780-as években a már említett Isák Márton és Mojses Leip mellett további hat itt élő izraelitáról emlékeznek meg a források, akik közül négyen magánszemélyek árendásai voltak.
Többnyire kereskedelemből, illetve pénzkölcsönzésből éltek. Már említettük azt az esetet, amikor a Mojses Leip által kölcsönadott és elkártyázott négy és fél forintot az adós nem akarta megfizetni, s végül a község bírájának kellett eljárnia az ügyben. 1783 végén állapodtak meg a község vezetői Leippel, hogy a település boltját az elkövetkező esztendőre tizenkét forintért bérbe veszi. Az 1785-ös évre új boltos jelentkezett a községnél, a nagyvázsonyi kereskedő veje, akinek a község három esztendőre adta bérbe a falu boltját, mégpedig összesen kilencven forintért, féléves részletfizetés mellett. A nemes helység vállalta, hogy 1785 áprilisára – a szerződés megkötésekor az előző év augusztusát írták – kőből új fundamentumra felépít egy épületet, amely állni fog egy bolthelyiségből, egy szobából, egy konyhából és egy kamrából. Azt is megengedte emellett Sajer Lőrincnek, hogy amennyiben ősztől a községbe költözik, kereskedhet, kivévén a boltos monopóliumát képező sót, dohányt és gyertyát. Efféléket majd csak szerződésének életbelépése után árusíthat.
Hamarosan problémák akadtak a szerződéssel, kiderült ugyanis, hogy az előző boltos, Mojses Leip lakik a kérdéses telken, tehát amíg ő el nem költözik, nem lehet elkezdeni az építkezést. Ennek megfelelően módosították a megegyezést. Ha Sajer Lőrinc új épületet kap a községtől a szerződése életbelépésekor, a korábbi kilencven forint helyett százöt forintot fizet a három évre, míg ha a használt épületbe kell beköltöznie, akkor a községnek be kell érnie hetvenkét forinttal. Mindenesetre Lőrinc zsidó még 1784 őszén a faluba költözött. Varga Lőrinc házát vette bérbe, s rögtön megkezdte a kereskedést.
Bizonyára a legtöbbet jövedelmező tiltott cikkeket is árusította, mert nem sokkal beköltözése után egy gyertyatartóval zálogoltatták. A történet ezután kezd izgalmassá válni. 1784 decemberében megjelent Mencshelyen egy morvaországi zsidó kereskedő – minden bizonnyal Sajer Lőrinc rokona –, Zsáj vagy másképp Sajer Jakab a vármegye esküdtjeivel, s azt állította, hogy Lőrinc összesen száztíz forinttal adósa. Mivel este érkezett, a végrehajtásra csak másnap kerülhetett sor, ezért a község hajdúi egész éjjel őrizték Sajer Lőrinc házát, nehogy valamely ingóságát elrejthesse. Másnap a száztíz forint értékében le is foglalták a portékáját. Már maga ez az összeg is meglepően nagy, de a történet tovább folytatódik. A következő esztendő februárjában Lőrinc apósa, a nagyvázsonyi boltos, név szerint Salamon Lázár jelent meg a faluban, s követelte a következő adósságok kiegyenlítését: a maga számára ötven forintot, amelynek megadását az elkövetkező soproni vásárra halasztották, a nagyvázsonyi Zichy grófoknak járó száznyolcvan forint adósságot, s két másik személynek összesen ötven forintot.
Az adósság ellenében lefoglalt ingóságok listája a következő: „Négy rend aranylánc 30 forint, egy piros kövű aranygyűrű 5 forint, egy lapos aranygyűrű 3 forint, egy gránátos kilenckövű aranygyűrű 4 forint, két karika aranygyűrű 5 forint, négy zöldköves aranygyűrű 26 forint, két pár ezüstnyelű kés 10 forint, fűszerszámos ezüst Iskatula 10 forint, három pár ezüstkalán 12 forint, tizenegy ezüstgomb, egy ezüstpohár, egy ezüst fogtisztító 4 forint 7 krajcár, egy ezüst táblájú könyv 22 forint, Mójses könyve, minden hozzá tartozandó öltözetivel együtt 60 forint, egy lóggós és egy parasztkocsi 30 forint, egy ezüstpohár 4 forint, egy ezüst sótartó 3 forint, egy ezüst gömbölyű piksis 3 forint, a megírt arany- és ezüstszerszámok tokjai 53 krajcár.”
Többet nem hallunk Sajer Lőrincről, feltehetően végleg tönkrement, és a két hónapon belül történt két foglalás után, amelyek összege majd négyszáz forintot tett ki, már nem tudott talpra állni. Készpénzben, illetve bármikor készpénzzé tehető ingóságokban mindenesetre többet bírt, mint amennyi Mencshely község egész éves költségvetése volt egy jó évben! Személyében az eredetileg nem túl nagy vagyonú vállalkozó típusát köszönthetjük, aki rokoni kapcsolatait felhasználva igyekezett kölcsönöket szerezni, s ezt a pénzt próbálta meg befektetni. Elegendő tőke híján azonban ki volt téve a szerencse forgandóságának, s egy rossz befektetés a bukását jelenthette. Mencshelyi ténykedése pályafutásának utolsó állomása, melyre a csőd nyomta rá bélyegét. Lehet, itt akart elrejtőzni hitelezői elől. Ehhez kezdetben megkapta apósa segítségét is, aki kölcsönözte neki a mencshelyi bolt beindításához szükséges árukészletet, s talán még a pénzügyi hátteret is ő biztosította vejének. Amikor azonban úgy tűnt, hogy végleg tönkremegy, s ezzel veszélybe kerül befektetett pénze, sietett menteni a maga számára azt, ami még menthető volt.
A község többi zsidó lakosa élte a tipikus kalmáréletet. Boltjukban megkaphatta a falu lakossága mindazt, amit maga nem tudott megtermelni. Fűszereket, borsot és sót, dohányt, papirost árultak az egymást váltó boltosok, s ha lehetőség adódott, igyekeztek felcserélni szerény jövedelmű üzletüket jobban jövedelmezőre. A tíz évig Mencshelyen lakó Isák Márton például a bizonyára kecsegtetőbb dörgicsei mészárszék bérbevételét fontolgatva kért magaviseletéről tanúsítványt az elöljáróságtól, amely azt ingyen kiállította s a község szokásos pecsétjével megerősítette.
Cigányok a szüreti felvonuláson, 1951 (Tuza Ferencné gyűjteményéből)
)
Régi temetőrész, 1980-as évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal,Fényképtár)
)
Bocskay István bognármester, 1940 (Baloghné, Bertalan Katalin gyűjteményéből)
