Újjáéled a falu
Újjáéled a falu
A török kiűzése után a Habsburg-kormányzat hozzálátott az ország életének újjászervezéséhez. Létrehozta az úgynevezett újszerzeményi bizottságot, amely a zilált birtokviszonyok rendezésére volt hivatott. A császár hatalmas területeket adományozott idegen hadvezéreinek, tanácsosainak, gyakran mellőzve a terület korábbi birtokosainak leszármazottait. Ezzel maga ellen fordította a nemesség egy részét.
A jobbágyság terhei – a kortársak számára érthetetlen módon – növekedtek a háborúk befejeztével, hiszen az újjáépítés terheit a túlélőknek kellett viselniük. A többségükben végvári katonáknak állt egytelkes nemeseknek is meggyűlt a bajuk a kormányzattal. Az elmúlt évszázadok nagy létszámú katonaságára már nem volt szükség, de az uralkodó vonakodott kiváltságaik megőrzésével ősi földjeiket visszaadni nekik.
Az országban megmutatkozó általános elégedetlenség a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban csúcsosodott ki. A majd egy évtizedig tartó küzdelem újabb szenvedéseket hozott az ország amúgy is megfogyatkozott, elszegényedett lakosságára. A szabadságharc végül az osztrákok katonai fölényének és az európai politika összjátékának köszönhetően kompromisszummal végződött. Ennek lényege az volt, hogy a bécsi udvar vállalta, Magyarországot a magyar törvények szerint, a magyar országgyűléssel közösen fogja kormányozni.
Végleg lezárult tehát a magyar történelem egy több évszázadon keresztül tartó véres fejezete. Megkezdődhetett az ország újjáépítése. Egyik első lépése az egyes községek, települések sorsának rendezése volt. A XVIII. század első évtizedeiben végzett országos összeírások a lehető legkevesebbre igyekeztek leszorítani a nemesi községek számát. Veszprém megyében egyes adatok szerint a török korban és előtte több mint másfélszáz egytelkesek által lakott nemesi község létezett. Közülük csupán 27-nek sikerült nemesi jellegét egészen 1848-ig, a jobbágyfelszabadításig megőrizni. Közöttük volt Mencshely is.
Szerepet játszhatott ebben, hogy a falu a török uralom időszaka alatt folyamatosan lakott település volt, kisnemesi birtokosai soha nem hagyták el, így igazolni tudták a középkorig visszavezethető jogfolytonosságot. Ennek elismeréseként kaptak a mencshelyiek egyre-másra adománylevelet régóta birtokolt telkeikre az uralkodótól, III. Károlytól, valamint a nádortól, Pálffy Miklóstól az 1700-as évek második és harmadik évtizedében. 1719-ben például Pálffy Miklós nádor utasította a veszprémi káptalant, hogy hites személyt küldve vegyen részt a Sándor család több tagjának – Sándor János fiának, Gergelynek és idősebb Sándor Gergely fiainak, Ferencnek, Istvánnak, Pálnak és Gergelynek – a birtokba iktatásában. Ekkor a Sándorok az 1677 előtt Kuti Benedektől vásárolt Kutihelye nevű egész nemesi telkükre kaptak donációt. Ezekben az oklevelekben az uralkodó a „megadományozottak” régi, hűséges szolgálatai mellett a folyamatos birtoklást említi jogalapként.
A község nemes lakosai 1728-ban kértek és kaptak kiváltságlevelet birtokaikra. Ebben Mórocz Ferenc és Mórocz Mihály, Antal György és Antal Mihály, Balassa György, idősebb Bertalan Gergely és ifjabb Bertalan Gergely, Bocskay János, Fülöp Gergely, Sándor Ferenc és Sándor András telkeiről történik említés. A birtokok mérete jelentősen különbözött. Fél-fél telekkel rendelkezett Mórocz Ferenc és Mórocz Mihály, Antal György és Antal Mihály, a két Bertalan Gergely, Sándor Ferenc és Sándor András. A Móroczokon kívül a többiek osztatlanul birtokoltak egy-egy nemesi telket. Egész telke volt Fülöp Gergelynek s kettő-kettő Balassa Györgynek és Bocskay Jánosnak. A magtalanul elhunyt Tót Jakab telkét pedig Sándor Andrásnak és Ódor Istvánnak adományozta a nádor.
Mint látható, az adományozottak többsége féltelekkel rendelkezett, ugyanakkor voltak olyanok, akik az átlagos birtok négyszeresét mondhatták a magukénak. A kérelmezők belefoglalták az adománylevélbe rokonaikat
is. Ennek kiállítására azért került sor, mert a török háborúk ideje alatt a nevezettek nemességét és jogos birtoklását igazoló iratok elvesztek. A megadományozottak ténylegesen birtokolt telkükre nyertek ezzel adományt, tehát az oklevél jelentőségét nem a birtokszerzés adta, hanem az, hogy birtoklásuk ettől az időtől kezdve jogos és elvitathatatlan volt. Ezen az adományon alapult a mencshelyi egytelkes nemesek szervezete és önigazgatása, illetve ezzel sikerült biztosítaniuk kiváltságaik megőrzését az elkövetkező másfél évszázadra.
Településük nemesi voltát később sem vonták kétségbe, még ha egyes személyek nemességét olykor nem is akarták elismerni az összeírók.
Megváltozott viszont a község környékének népessége. A török háborúk idején elnéptelenedett vidékekre külországi telepeseket hoztak a földesurak. Nem történt ez másként a Balaton-felvidéken sem. Vöröstóra és Barnagra a Zichyek németeket telepítettek, és németek kerültek a korábbi századokban színmagyar táj más településeire is.
Barnag esete Mencshely szempontjából is különösen tanulságos. A szomszéd település már a késő középkorban tulajdonképpen két falura szakadt, úgynevezett ikertelepülés jött létre. Nagybarnagon jobbágyok, Kinizsi Pál, a vázsonykői Horváth család, végül a Zichyek jobbágyai éltek, míg Kisbarnagot a mencshelyiekhez hasonlóan kurialisták lakták. A török időkben szinte teljesen elpusztult települést a nagyvázsonyi vár ellátására rendelték, s így a Zichy grófok rátehették a kezüket annak egészére. A barnagi kisnemesek leszármazottainak nem sikerült visszakövetelniük Kisbarnagot, s az uraság erre a területre telepítette német jobbágyait. Kisbarnag, azaz Németbarnag ilyképpen megszűnt nemesi község lenni. Fordított volt a helyzet Leányfalun. Ez eredetileg a veszprémi káptalan birtoka volt, bár már a középkorban is éltek itt nemesek. A török kiűzése után a káptalannak nem sikerült telepeseket hoznia a faluba, s lassan az egész község nemesek által lakott hellyé vált, végül elismerték nemesi státuszát.
A településszerkezet helyreállításának időszaka a XVIII. század első néhány évtizede volt. Ekkor szilárdultak meg azok a keretek, amelyek között aztán az ország népe 1848-ig, sőt egészen a XX. század derekáig élt. Az újjáépítés nemcsak a jogi keretek meghatározását jelentette, hanem a falvak, gazdaságok újjáépítését, a békés termelőmunka megindulását is. Az eddig kopár, elpusztult vidéken gabonaföldek, kertek zöldelltek, nyájak és csordák legelésztek. A XVIII. század második felében keletkezett állatösszeírások mutatják a fejlődés mértékét. Ritka volt Mencshelyen az a gazda, aki két ökörnél kevesebbel rendelkezett. Legalább ennyire szüksége is volt a mezei munkák elvégzéséhez. Azonban a település szűk határa s azon belül is a rétek és legelők erősen korlátozott volta megszabta a tartható állatállomány nagyságát. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy csupán kevesek rendelkeztek négy, hat ökörrel. Ennél több pedig csak két családnak, az Ódor és Duchon családnak jutott.
A szántóföldek mérete is kicsi volt. A XVII–XVIII. századi adásvételi szerződések tanúsága szerint gyakran előfordult, hogy egyesek csak négy–hat hold szántón gazdálkodtak. A kor viszonyaihoz képest ez alig lehetett elegendő a megélhetéshez. A nevezett birtokok töredék telkekhez tartoztak. Az egytelkes nemesség tipikus betegsége volt a birtokok elaprózódása. Oka, hogy minden fiúgyermek azonos mértékben kellett hogy részesüljön az atyai örökségből. Ez a magas gyermekszám mellett gyors elszegényedéshez vezetett. A kurialista községek lakói körében még a jobbágytelkek felaprózódását az ésszerű gazdálkodás igényeihez mérten gátló földesúri szabályozások is hiányoztak.
Az átalakulás nem járhatott súrlódások nélkül. Már szóltunk azokról az ellentétekről, amelyek az ország népét a kormányzattal szembeállították. Az ellentétek azonban helyi szinten is követték az átalakulást. A községek jogállása mellett sok esetben vita tárgyát képezték az egyes települések határai.
A mencshelyieknek a környék legnagyobb birtokosaival, a nagyvázsonyi Zichyekkel, illetve gazdatisztjeikkel gyűlt meg legtöbbször a bajuk. A vázsonykői uradalom területe szinte körbefogta a községet. Az 1750-es években a Meleg-víz nevű forrás miatt tört ki per a Zichyek és Mencshely község között. Mindkét fél a maga számára követelte a területet, s ezzel együtt az itatás jogát. Szembekerültek egymással a szomszédos községek lakói is, akiket a nyelv és a szokások különbözősége is elválasztott egymástól. Fülöp Imre és Antal Benedek 1750 tavaszán elvették két vöröstói mészégetőtől, Veinhardt Simontól és Holzhauser Ferenctől szerszámaikat (fejszéket, lapátot, kalapácsot), magukkal hozott ételüket (egy három- vagy négyakós boroshordót, bizonyára a benne lévő nedűvel egyetemben, meg egy sajtot), valamint ruhájukat, s jól elagyabugyálták őket, majd felépített kemencéjüket szétrontották. A vizsgálat nem derítette ki tettük okát, de az feltehetően a határviszály miatti feszült viszonyban keresendő. A kemencék Vöröstó területén voltak, így az elvett holmit hamarosan visszakapták a szerencsétlenül járt iparosok.
A feszültségek rendezésének egyik módja volt a kérdéses területek határainak pontos megállapítása és kijelölése. 1754-ből ismerjük az első olyan mencshelyi határjárást, amelynek a szövege fennmaradt. Ekkor a községnek a Zichy grófok uradalmával (Barnaggal és Vöröstóval), illetve Leányfaluval közös határát vizsgálták meg. Számunkra most nem is maga a határ a fontos – az kisebb-nagyobb módosításokkal mind a mai napig ugyanaz –, sokkal inkább a határ jelölésének, a határjeleknek a kérdése.
A határjeleket készítésük alapján két nagyobb csoportba lehet sorolni: természetesek vagy mesterségesek. Mindkettő esetében a tartósság volt az elsődleges szempont. A leggyakoribb jelölési mód a mesterséges földhányás volt. Ez gyakorlatilag bármilyen domborzati viszonyok között alkalmasnak látszott, hogy rendeltetését betöltse. Mesterséges halmot nemcsak földből, kőből is építettek. Előfordult út menti keresztek határpontként való használata, sőt maguknak az utaknak a nyomvonalát is előszeretettel helyezték a határra. Gyakran egy magányos, jól látható fát jelöltek ki. Ilyen esetekben a fát kereszttel megfaragták. Az élőfa határjeleket a földhányásoknál jóval nehezebb volt áthelyezni. Leginkább csak elpusztítani lehetett őket, s így tenni bizonytalanná, vitathatóvá a két település között húzódó határvonalat. Erről értesülünk az 1754-es mencshelyi határjárásból is.
Vöröstó és Mencshely között a határt egy magányos szilfa mutatta, ezt kereszttel jelölték meg. A per ideje alatt azonban a vöröstóiak ezt a szilfát felgyújtották, és a határjáráskor már csak a csonkja állt. Kedvelték még a forrásokat, a vízfolyásokat, a tavakat. Ezek általában évszázadokra állandó és nehezen megváltoztatható pontoknak bizonyultak.
A határkiigazítások mellett a földéhség enyhítését szolgálták azok a folyamatos próbálkozások is, amelyek új területek bérbevételét, illetve megvásárlását célozták. Az 1740-es évek elejétől bérelte a mencshelyi communitas a csemfai prédiumot, azaz pusztát, amelyet a század utolsó harmadában részenként megvásárolt eredeti tulajdonosaitól. Az új terület hasznát azok között osztották fel, akik vállalták, hogy a több év alatt fizetendő vételár rájuk eső hányadát törlesztik. Csemfapuszta egy Mencshelytől délkeletre található kicsiny puszta volt, amelynek tulajdonosai a Domonkos család és örökösei voltak. 1774-ben egy tanú a következőképpen írta le a területet:
„Csemfa nevezetű diverticulum csupán csak egynehány szántó-földekből és azoknak dél felűl való végén a Völgyben feküvő egy kis rétetskéből áll. És kezdődik Csemfa a Kecske-kőnél, innend téli napkelet és dél között mindenütt a csemfai szántó-földek régi végein, vagyis régi dűlein s gyepüjén, annakutánna dél és téli napnyugta között mindenütt a szántó földek régi végein fordulván lemegyen a csemfai völgybe, és ott eleibe ütközik az OhBudavári határ. Itt végződik Csemfa.”
Ezt a kis területet a mencshelyi erdő irtásával igyekeztek megnagyobbítani. Egykorú elbeszélők szerint csak három családnak biztosított megélhetést, akik árendába vették ki a községtől.
A majd egy évszázados nyugalmas időszak meghozta az eredményét, az ország lakossága gyarapodott, fejlődött. A nagy francia forradalom kitörésével Európában megváltozott politikai helyzet azonban kihatott az eddig a török pusztítás nyomainak eltüntetésével, az újjáépítéssel elfoglalt Magyarország további sorsára is. A napóleoni háborúk másfél évtizede a nemesi virtus fellángolásának utolsó időszaka volt Magyarországon.
Antal Gizella, háttérben az Öreg-kút és távolabb a Porga-kút, 1954 (Egyed László gyűjteményéből)
A Vörös család, 1927 (Márkusné Vörös Hajnalka gyűjteményéből)
Gádor, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
)
