Végvárak árnyékában

Teljes szövegű keresés

Végvárak árnyékában
Az 1526-os mohácsi csatavesztés utáni első rémületből felocsúdott ország nem tanult a korábbi évek hibáiból. Az 1505-ös rákosi végzésekre hivatkozva királlyá választották Szapolyai Jánost, aki többek között Veszprém megyének is a legnagyobb birtokosa volt, majd 1527 elején királlyá koronázták Habsburg Ferdinándot, aki az évszázados örökösödési szerződésekre hivatkozva követelte magának a magyar trónt.
A két király a török fenyegető jelenlétének árnyékában igyekezett kiszorítani egymást az országból. Ennek következtében a haderő színe-java elveszett, a polgárháborúba fulladt ország szinte ellenállás nélkül került a nagy hódító, I. Szulejmán szultán kezére.
A Balaton-felvidéken már 1527-ben kitört a harc a két király hívei között. A vidéket prédáló főurak között devecseri Csoron Andrást, Török Bálintot, a tihanyi apátot és a Palota várában berendezkedő Podmaniczky testvéreket kell megemlítenünk. Bár nincs adatunk Mencshely elpusztítására, biztos, hogy nem kerülték el azok a hadak, amelyek a környékbeli püspöki és káptalani birtokokat hódoltatták (például Dörgicsét, Vászolyt, Kis- és Nagypécselyt).
János király halálával (1540 nyara) megváltozott a helyzet, a török felhagyott korábbi politikájával, amely csupán a harcoló felek támogatására szorítkozott, és belekezdett az ország középső területeinek meghódításába. 1541 nyarán elesett Buda, majd a következő években Simontornya, Pécs, Esztergom és Tata, s több kisebb erősség mellett a Balaton-felvidék szempontjából különösen fontos Székesfehérvár és Palota. Ezzel a Balaton-felvidék a Ferdinánd király uralta Magyarország és a török hódoltság határmezsgyéjére került, megszenvedve ennek minden következményét.
A törökök rögtön Buda elfoglalása után megkezdték saját közigazgatásuk kiépítését. A meghódított területeket Buda központtal tartománnyá, úgynevezett vilajetté alakították, és a budai pasa fősége alatt megindult a körülbelül megyényi területeket átfogó szandzsákok megszervezése. Székesfehérvár központtal is létrehoztak egy szandzsákot, s ebbe tagolták be az elfoglalt Balaton-felvidéki területeket. A törökök az általuk ellenőrzött falvakat szolgálati birtokként kiosztották az egyes tisztségviselőknek, katonáknak, akik feladatuk ellátása ellenében megbízásuk idejéig birtokolták az adott települést, illetve annak adóját.
Székesfehérvár elestével Veszprém lett a Balaton-felvidék kulcsa, megszerzéséért a törökök nagy erőfeszítéseket tettek. Végül 1552-ben, háromnapi ostrom után a védők feladták a veszprémi várat, s ezzel megnyílt a lehetőség a hódoltság kiterjesztésére a Balaton mellékén. Fennmaradt a XVI. század derekáról – 1563 és 1566 közötti időből – egy török defter, azaz adóösszeírás, amely név szerint felsorolja az adózó helységek, köztük Mencshely lakosait. A falu a vázsonyi nahijébe tartozott (a nahije nagyjából a magyar járásnak felelt meg). Az összeírás szerint ekkor hat ház található a településen, ezek gazdái Pál Dömös, Murok Mátjás, Fileb Imre, Ferenc Andrejás, Maros Moric és Mihál Andus. Minden családfő ötven akcsét fizetett, tehát összesen háromszáz akcse jövedelemre számíthatott a község birtokosa, akit név szerint nem említ az összeírás, csak annyit közöl róla, hogy Ahmed székesfehérvári szandzsákbég egyik embere.
Ha megnézzük a felsorolt neveket, ismerős családokkal találkozunk. Murok Mátyás minden bizonnyal Mórocz Mátyással azonos, Fileb Imre pedig a Fülöp vagy – ahogyan a korszakban írták – Filep családból származott. Ferenc nevű családról is maradtak fenn adataink a községből. Maros Móric esetében is elképzelhető, hogy Mórocz családbeliről van szó, csak az összeírás készítője nem értette jól a számára ismeretlen nevet.
Ha figyelmet szentelünk az összeírásban a környék településeinek is, felbecsülhető a terület pusztulása az 1488-as összeíráskor meglévő állapotokhoz képest. A legmegdöbbentőbb képet Nagyvázsony és Barnag mutatja. Az előbbiben három, az utóbbiban hét házat írtak össze. 1488-ban még 49 és 27 háztartást említettek ezekben a helységekben. Nem mutat ilyen lesújtó képet Mencshely, ahol a korábbi tizenöt háztartás helyett – mint láttuk – hatot, illetve Tótvázsony, ahol tizennyolc helyett tizenhármat találtak. Nem szerepel viszont az összeírásban sem az egykor kiugróan nagy lélekszámú Csepely, sem Leányfalu és Vöröstó. Feltételezhetjük, hogy elpusztultak.
A végvidéket, a hódoltság és a magyar ellenőrzés alatt álló terület határán húzódó széles sávot nemcsak a török adószedők sanyargatták – akik a fent említett kapuadón vagy iszpendzsén kívül még báránytizedet, kertadót, méhkasadót, sertésadót, kenderadót és különböző vámokat is követeltek –, meg kellett fizetniük a magyar országgyűlés által kivetett rovásadót is az itt élőknek, s továbbra is tartoztak földesuruknak terményszolgáltatással és robottal.
A távoli földesurak helyét a közeli végvárak kapitányai vették át, akik a zsoldfizetés elmaradásának ellensúlyozására gyakran felosztották a várbeli katonaság között a környékbeli falvakból kisajtolható jövedelmet. 1647-ben Vázsonykő várához tartozott Kerta, Nagyvázsony, Vöröstó, Barnag, Hidegkút és Tótvázsony. Mencshely csak azért nem szerepelt a felsorolásban, mert nemesek birtokolták, akik egyébként is Vázsony várában szolgáltak.
Az országgyűlés által évről évre megszavazott rovásadó összeírásai is értékes adatokkal szolgálnak Mencshelyre nézve, ugyanis, hasonlóan a Mátyás idejétől szedett rendkívüli adóhoz, ennek a fizetésére is kötelezték az egytelkes nemeseket. 1550-ben tíz nemesi portát írtak össze az adószedők, az előtte való évben pedig név szerint megemlítették Bálint Damjánt és Fülöp Imrét, akik 25-25 dénárt fizettek. Fülöp Imre talán azonos személy lehetett a tizenöt évvel későbbi török adóösszeírásban szerepelttel. 1603-ból és 1604-ből Csapó Ambrus és Csapó János, valamint Fülöp Miklós ötven dénárt kitevő adójáról történt említés. Egy, a XVI. század végéről fennmaradt rovásadó-összeírásban Nagyvázsony nyolc, Vöröstó hat, Tótvázsony nyolc, Barnag négy házzal szerepelt. Ez is arra mutat, hogy a veszteségek ellenére a XVI. században folyamatos volt az élet a Balaton-felvidék falvaiban.
Az 1566-os év több szempontból is fordulatot hozott a török magyarországi jelenlétében. Elesett Szigetvár, és a török elfoglalta a Dél-Dunántúl jelentős részét, de Szigetvár ostroma közben meghalt I. Szulejmán szultán, s a magyar csapatok visszafoglalták Veszprém várát. A két évvel később mindennek nyomán megkötött drinápolyi béke viszonylagos nyugalmat teremtett a végeken. A nagy hódító hadjáratok abbamaradtak, mindennaposak voltak azonban a kisebb csetepaték. A látszólagos béke évtizedei alatt főként a határterületek népessége szenvedett sokat a portyáktól. Ezek, bár mindkét fél tiltotta katonáinak a hadakozást, sohasem szüneteltek.
Az ország lakossága számára az igazi pusztulást a XVI–XVII. század fordulóján zajlott tizenöt éves háború okozta. A kártétel mértéke megbecsülhető, ha megnézzük a korszakból fennmaradt rovásadó-összeírásokat. 1598-ban Mencshely környékének tizenkét települése 158 háztartás után fizetett adót. Ugyanezekben a községekben az összeírók 1603-ban 129, 1604-ben pedig 106 lakott házat találtak. A pusztulás az 1598-as viszonyokhoz képest is megdöbbentő, de még kirívóbbnak tűnik, ha a háború előtti vagy éppen a Mohácsot megelőző állapotokhoz viszonyítjuk azt. S a háborúnak csak 1606-ban, a zsitvatoroki békével lett vége.
A tizenöt éves háború pusztítása minden korábbit felülmúlt. Ezt a Balaton-felvidék – hasonlóan az ország egész területéhez – hosszú évtizedekig nem tudta kiheverni. Negyven évvel a háború után, 1647-ben Nagyvázsonyban fél, Vöröstón egy, Barnagon egy, Tótvázsonyban másfél porta adózott a Vázsonykői vár őrségének. Ezekben a falvakban 1598-ban még nyolc, hat, négy és nyolc háztartás volt. Mindezt a pusztulást tetézte a XVII. század végén több mint két és fél évtizedig tartó folyamatos háborúskodás, aminek eredményeképpen véget ért a magyarországi török uralom másfél évszázada. A harcoló csapatok háta mögött szenvedés és pusztulás maradt, de a török kiűzésével felvirradt az újjáépítés, az új és békés élet reménysége is.
A kevés fennmaradt forrás némi lehetőséget nyújt arra, hogy, ha vázlatosan is, betekintést nyerjünk a mencshelyiek mindennapos gondjaiba, életébe. A XVI. századból két feljegyzést ismerünk. Mindkettő az 1581. évből maradt ránk. Az egyik esetben mencshelyi Mórocz Mátyás felesége, Zsófia asszony jelentette be tiltakozását Zala vármegye közönsége előtt amiatt, hogy kővágóőrsi házát és nemesi kúriáját, valamint a végmáli-hegyi szőlőhegyen lévő szőlejét egy helybeli nemes, Őrsi Péter el akarta foglalni. A másik forrásunkból kiderül, hogy Zsófia asszony férjéhez hasonlóan mencshelyi származású, nemes Bálint Tamás lánya volt. Zsófia asszony a vasvári káptalan előtt tett bevallásában előadta, hogy rokonai – Bálint Barnabás lánya, Katalin, Ellyes János felesége; Bálint Domokos leánya, Katalin, henyei Ferenc Benedek felesége; mencshelyi Kis Mátyás fia, Mihály – egyetértésével Mencshelyen lévő fél nemesi telkét, amely jelenleg pusztán áll, és amely fivéreitől, Bálint Domokostól és Istvántól maradt rá, eladja tíz forintért a Mencshelyen lakó nemes Ferenc Györgynek és feleségének, Orsolyának, valamint három leányának, Erzsébetnek, Anasztáziának és Katalinnak.
A beltelek szomszédságában északról Kustánypuszta, délről pedig Ferenc Benedek pusztatelke feküdt. A kúriához négy hold szántó tartozott, amely három tagban található. Egy hold a Berek-elő (Berek Elew) nevű dűlőben, egy a Gergely köze (Gherghel kozze) nevűben, a maradék két hold pedig a Kuti-kút (Kwth kuth) mellett. Birtoka eladására fivérének, Bálint Domokosnak török fogsága késztette. Bálint Domokos feltehetően sebesülten került rabságba, ugyanis az adásvétel megtörténtekor már nem élt, nővére halott testvérének a testét akarta kiváltani, hogy tisztességgel eltemethesse.
Hasonló esetről értesülünk több mint fél évszázaddal később, 1642-ből. Ekkor Fülöp István adta el ősi jussát képező, Mencshelyen található nemesi telkét nyolcvan tallérért a nagyvázsonyi várban lovas katonaként szolgáló Szűts Mihálynak. Indoklásképpen előadta: „hogy az mindenható Istenünk látogatásábul én, Fülöp István nagy szerentsétlenűl az Pogán Töröknek fogságában, ez az iszonyu s igen fölöttéb való rettenetes nyomorgatásnak súlós terhét én magamon el nem viselhetvén, nagy kéntelenségemből az Pogánságnak kezek alul bizonyos summa sartson magamat ki szabadittanyi kénteleníttettem, az melly summa pénzt mi semiképpen az mi tehetségönkkel az Pogánságnak be nem tudtunk tenyi”, s ezért kölcsönt kellett felvennie, amelyet szabadulása után telkének átadásával törlesztett. A beltelekhez tizenkét hold szántó tartozott, s egy kert, ami Lukácsa Péter és Sándor Mihály házai között feküdt. Az eladás előtt – az ősiség törvénye szerint – felajánlotta kúriáját megvételre osztályos atyafiainak, Fülöp Benedeknek és Fülöp Péternek, ők azonban lemondtak elővásárlási jogukról.
Ugyanebben az évben tanúként szerepelt néhány mencshelyi nemes, mégpedig a vázsonykői vár urának halála után annak özvegye és egy környékbeli nemes birtokperénél. Bertalan Balázs, Major György, Bocskai Gergely, Ferenc Gergely, Mórocz Péter, Nagy Mátyás, Nagy Mihály, Filep István, Balog Péter, Bertalan János, Bertalan Mihály, Csapó János mellett ott volt a vizsgálatnál Filep, azaz Fülöp Benedek, aki mint megyei esküdt vett részt a tanúkihallgatáson. Azonos lehet az előbbi oklevélben szereplő Fülöp Benedekkel, amint Filep Istvánt is a török fogságból nemrég szabadult személlyel azonosíthatjuk.
A perekben nem csupán mint tanúk, hanem mint alperesek is szerepeltek a mencshelyiek. Az 1670-es évek elején szinte az egész falut perelték, azzal vádolván őket, hogy állatokat hajtottak el a szomszédos községekből. Az iratban felsorolt nemesek névsora: Kuti Benedek, Bocskay Miklós, Mórocz Miklós, Bertalan András, Thamassa Gergely, Lukácsa Péter, Fülöp Péter, Holláth Gergely, Holláth István, Holláth Benedek és Jós György.
A per kimenetelét nem ismerjük, de jellemző, hogy a négy megkérdezett tanú közül a három mencshelyi azt állította, hogy semmit sem tud az ügyről. (Bertalan Gergely, Farkas András és Holláth Gergely. Ez utóbbi nyilván nem volt azonos a vádlottal.) A negyedik tanú, aki egy öcsi származású nemes, Bodai György volt, mint a kérdéses disznók akkori pásztora azt vallotta, hogy a mencshelyiek nem bántották a jószágot, hanem az magától ment a község határába, mivel egy hirtelen jött hideg eső szétkergette őket.
A többi XVII. századból származó mencshelyi adatunk mind birtokeladásra vonatkozó bejegyzés a veszprémi káptalan hiteles helyi jegyzőkönyveiben. A nyolc adat részletes felsorolása helyett csupán általános bemutatásukra szorítkozhatunk. Feltűnő a pusztatelkek nagy száma – az iratokban említett telkeknek körülbelül a felét nevezik pusztának –, s az, hogy sok mencshelyi birtokos máshol, Nagyvázsonyban, Arácson, Dörgicsén vagy Pápán élt. Nagyvázsonyra és Pápára magyarázatul szolgál, hogy biztonságosabb volt a háború dúlta országban a várak környékén meghúzódni, mint a nyílt falvakban gazdálkodni, Arács és Dörgicse esetében viszont a beházasodás jöhet szóba. A pusztatelkekre utalnak az iratok azon részei is, amelyekben lakóházak közötti kertekről tesznek említést.
Néhány teleknek a sorsát nyomon lehet követni pár évig. Szarka Lukács nemesé 1657-ben még pusztatelekként említtetik, azonban úgy tűnik, hogy 1661-re házat építettek rá – persze nem biztos, hogy a tulajdonos –, elképzelhető, hogy kiadta bérbe. 1666-ban pedig arról hallunk, hogy Szarka Lukács időközben meghalt, s a telek tulajdonosai örökösei, valószínűleg gyermekei lettek.

Mencshely község a török adóösszeírásban (Matuz József munkája nyomán)

Szabó Árpád református lelkész a konfirmandusokkal, 1969 (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages