Szent Ferenc fiai, Szent Vince leányai
Szent Ferenc fiai, Szent Vince leányai
A Hunyady család a hatalmas kiterjedésű Somogy megyei birtokain a meglévő templomokat helyreállíttatta, bővítette, új berendezéssel látta el, amint az Kéthelyen és Lábodon történt. Ahol pedig erre volt szükség, mint például Mesztegnyőn, új templomot is építtetett. Ez nemcsak a katolikus hit iránti elkötelezettségüket mutatja, hanem tudatos birtokfejlesztő politikára vall, hiszen a földek megművelésére nemegyszer idegenből kellett jobbágyokat betelepíteniük, és fontosnak tartották, hogy a hívek gondozását anyanyelvükön értő, több nyelvet ismerő, művelt papokra bízzák. Mindenesetre ennek a szemléletnek is része lehetett abban, hogy a család a XVIII. század első harmadától kezdve több mint kétszáz esztendeig Somogy megye vezető nagybirtokosai közé tartozott, és birtokain korszerű gazdálkodást folytatott.
A ferencesek Mesztegnyőre telepítését még Hunyady István határozta el, aki Nyitra megye alispánja, országgyűlési követ és aranysarkantyús vitéz volt. 1743-ban bekövetkezett halála miatt azonban az alapítólevelet már testvére, Antal írta alá 1744. október 13-án. A rend tagjainak beiktatása többévi késedelmet szenvedett. A Hunyadyak ugyanis a Szűz Máriáról elnevezett mariánus ferenceseket kívánták mesztegnyői birtokukra letelepíteni, ami sértette a viszonylag közeli Segesd, Kanizsa, Nagyatád kolostoraiban működő, Szent László nevét viselő rendtartomány érdekeit. Megélhetési gondjaikra hivatkozva, koldulási területük csökkenésétől tartva panaszt is tettek a veszprémi káptalan előtt, amelyből hosszú vita kerekedett. Majd miután az alapító okiratot 1746. július 30-án Mária Terézia is jóváhagyta, Hunyady Antal október 12-én levélben kérte a püspököt, hogy a mariánusokat Mesztegnyőre vezesse be. A kérés teljesítése annál is inkább indokolt volt, mivel a keszthelyi, búcsúszentlászlói, veszprémi és andocsi atyák már korábban is rendszeresen teljesítettek kisegítő szolgálatot ezen a vidéken. A mariánus rendtartomány tagjai 1725 óta éltek Somogyban, amikor újjáépítették az andocsi templomot.
A „lelkiatyák és a tanítók szűk volta” egyébként is nagy gondot okozott a veszprémi püspökségnek, „habár a hívek romlottak nem is, bizonyosan tudatlanok és együgyűek voltak”, olvashatjuk a mesztegnyői plébánia emlékiratában. Somogy megye területén 1745-ben mindössze húsz plébániát tartottak nyilván. Állandó papja Mesztegnyőnek sem volt, a hívek lelki gondozását 1712–1742 között – mint már említettük – Vörös Gergely nős licenciátus, világi hitoktató látta el. Az istentiszteleteket egy szentély és sekrestye nélküli, sövényből font, sárral tapasztott, szalmával fedett oratóriumban tartották, amely a falu közepén állott, a licenciátus házával egy fedél alatt. Udvarán fa harangláb volt, s abban egy egyszerű harang.
A falu középkori templomáról keveset tudunk. Az 1743. évi feljegyzések szerint ekkor még látható volt két régebbi templom: egyik a helységen kívül, attól negyedóra járásnyira, romos állapotban, patrónusa ismeretlen. Talán ez állhatott a mai Sósgátpuszta területén. A másik templom az előbbitől mintegy puskalövésre, teljesen ép állapotban, tető nélkül, falazott torony-nyal és quadramba (négyszögbe) épült tágas, elhagyatott, de még helyreállítható kolostorral, melynek szintén nincs tetőzete. Az Emlékirat szerint a nép Érsekapátinak nevezte.
A mariánus szerzeteseket Padányi Bíró Márton püspök megbízásából 1747. január 15-én Lenthy István veszprémi kanonok iktatta be a kegyúri családtól adományként kapott, romosan álló, egykori monostorba. A középkori templomot Nepomuki Szent János tiszteletére megáldotta, ezt használták az atyák egészen az új templom felépültéig. Az 1748. évi canonica visitatio így számol be erről: „…még áll a régi templom egy része, amelyben az új templom befejezéséig tartják az istentiszteletet. A régi templom fedele szalmából készült, szószéke és paraszti munkával készült padjai vannak.” Az egyházlátogatási vizsgálat során lélekösszeírást is tartottak. A török pusztítás után lassan újranépesülő faluban ekkor 42 ház állt, lakóinak szám 285 fő, nevükről ítélve szinte teljesen magyar ajkúak (Berényi, Bertók, Bódis, Bogyó, Cseh, Csikós, Csordás, Kaszás, Mészáros, Molnár, Nyakas, Pál, Rumi, Szabó, Szőke, Takács, Tóth, Török, Vörös, Vajda, Varga stb.).
A barokk stílusban épített templom alapkövét Padányi Bíró Márton rakta le 1750. június 29-én, elhelyezve benne Szent Gaudentius, Szent Donát, Szent Adeodétus és más vértanúk ereklyéit. Az alapító kegyúr, Hunyady Antal 1747. április 6-án bekövetkezett halála után az építkezést kiskorú fia, Hunyady Nepomuki János gondnoka, Jezernicky István irányította. A munkálatokban már az első szerzetes atyák is részt vettek: T. Bitter Eduárd és Rajcsics Sebestyén. A szükséges anyagot a Hunyady-uradalom biztosította, a költségekhez gróf Grassalkovits Antal, királyi kamarai elnök ezer forinttal járult hozzá.
Az építkezés gyorsan haladhatott, mert még az alapkőletétel évében Szobkovics János marcali plébános, címzetes veszprémi kanonok felszentelte a templomot. Hogy milyen készültségi szintet ért el az épület, nem tudjuk, de 1757-ben még folyt a munka. Bár egyes források arról számolnak be, hogy ebben az évben került sor a templom ünnepélyes felszentelésére, s Padányi Bíró Márton püspök ebből az alkalomból adományozta a szószéket.
A templom berendezése és felszerelése több esztendőt vett igénybe, 1772-ben Dorffmaister István befejezte a festést, 1778-ban, Bajzáth József püspök egyházlátogatása idején a templom és a rendház már teljesen elkészült. Ekkor a plébánia elöljárója Krantsits Martian szerzetes atya volt, aki szerzetestársaival Mesztegnyő helységben 562, Kelevízen 126, és Dávodpusztán 72 hívő szolgálatát látta el.
A szerzetesek létszámát az 1784–85. évi első országos népszámlálás adataiból ismerjük, Mesztegnyőn tizenhárom papot jegyeztek fel, ők a kolostorban laktak. A kegyúr a templom fenntartására hatszáz forintot meghaladó éves jövedelmet, százötven akó bort, kétszáz pozsonyi mérő gabonát, négy hízott sertést és nyolcvan öl tűzifát biztosított. A hívek évi adománya 1778-ban Mesztegnyőn egy pártól egy pozsonyi mérő gabona, a tizenhét igás marhát bíróktól egy szekér tűzifa volt, Kelevíz és Dávod a szolgálatért kétszeres járandósági díjat fizetett.
A szerzetesek a plébánia keresztelési könyvét 1747-től vezették, de ebbe már az 1744. évtől keresztelteket is bejegyezték. A házasultak és halottak könyve 1751-től, a templom jövedelmét és kiadásait mutató könyv 1760-tól kezdődik. A kormánytól és a megyei hivataltól érkezett leveleket 1781-től tartották nyilván.
A Historia domus szerint a mesztegnyői ferencesek látták el lelkiekben a Balatontól a Dráva vonaláig terjedő területet. A szájhagyomány úgy tartja, hogy „vörös barátoknak” vagy „csizmás barátoknak” nevezték őket, akik katonai őrszolgálatot is teljesítettek. A régi öregek mesélték, hogy még az első világháború idején a templom bejáratának bal oldalán a szerzetesek kriptájában látták a koporsókban a hosszú, térden felüli szárú csizmákban eltemetett szerzeteseket, akik életükben lóháton látták el a papi szolgálatukat az óriási kiterjedésű területen. A főoltár felőli kriptarészben, ami fallal volt elválasztva a barátok temetkezési helyétől, a Hunyadyakat temették el.
A sok költséggel, fáradsággal és nagy gonddal felépített, művészi igény-nyel díszített, jól berendezett templomot és kolostorát alig három évtizedig használhatták a ferences atyák. „A díszes és nagyszerű kolostor jó szándékú alapítója, s annak segédi, s munkásai nehezen gyanították a jövendőség véletlen következő eseményit” – olvashatjuk a plébániáról készült emlékiratban. Az utódoknak évszázadokra szánt „…kolostor huszonnyolc rövid évek lefolyásával elesett rendeltetésétől. Az boldogult József Császár szerzeteket törlesztő hatalmas parancsa 1788-ban az újdon életben alig indult Mesztegnyei Zárdát is megsemmisítette.” A mesztegnyői híveknek még abban az esztendőben tett folyamodására felsőbb engedelemmel egyedül Rumi Mihály atya maradhatott, aki a plébánosi hivatalt is ellátta. A többi szerzetes 1790. február 19-én hagyta el végleg a falut.
Lángi József kutatásai szerint ekkor a kolostort 18 570, a templomot 17 330 forintra, a képeket 24 tételben 843 forintra, a szobrászi munkákat 344 forintra értékelték, magát a főoltárt kilencven forintra becsülték. Az ekkor lefoglalt és elszállított berendezés és felszerelés egy részét a Hunyadyaknak peres úton sikerült visszaszerezniük, ezek a mai napig fennmaradtak. A többi érték nem került vissza a helytartótanács budai főraktárából. A kormány az épületet is magáénak tekintette, és a kolostorban katonai kórházat rendezett be.
Báró Hunyady József 1797-ben tett még egy kísérletet, a „vallás és nevelés ügye iránti buzgóságból” a helytartótanácstól a szerzetesek visszahelyezését kérte, „oly célból, hogy itt a lelki szolgálatot téve egyszersmind az oskolai tanítás terhét viseljék, s a körökben létező plébánosoknak a lelki szolgálatban segítségükre legyenek”. A báró a zárda fenntartására évi hatszáz forint alapítványt ajánlott fel. Elképzelését a vármegye és a püspöki hivatal is támogatta, de a rend felélesztésére nem került sor, és Rumi páter 1804. február 15-én bekövetkezett halálával minden remény végképp szertefoszlott.
A plébániai szolgálatot 1804-től 1806-ig az andocsi kolostorból kiküldött Mikos András ferences szerzetes látta el. Ezután a püspök kérte Hunyady Józsefet, hogy világi pap működését biztosítsa, és építsen számára paplakot. A gróf csak azzal a feltétellel vállalta az újabb terheket, ha a püspök közbenjárásával visszakaphatja a helytartótanácstól a kolostor épületét, s a plébánia körzete Gadány-, Arad-, Gyóta- és Létapusztával bővül. Végül a helyzet rendeződött, a kegyúr beleegyezésével 1806-ban Balássy István plébános került Mesztegnyőre, s ugyanakkor a Hunyadyaknak is visszaszolgáltatták az elvett, akkor már elég rossz állapotú kolostort.
Az épületből kiköltöző ispotály helyére az uradalom posztógyártókat és árokmetszőket, zselléreket telepített. Ezek botrányos viselkedését panaszolta a plébános, akit 1811-ben a kéthelyi plébániára helyeztek. Utóda, Budai János kéthelyi káplán 1815-ben költözött át a kolostorból az új paplakba. Ebben az esztendőben bontották le a kolostor napkeleti részét és az északi részen a templom falához kapcsolt folyosót, valamint a templom előtti téglakerítést, amely még a II. József kori katonai térképen is látható.
Mesztegnyő történetében három szerzetesrend játszott szerepet. A leghosszabb ideig talán a Domonkos-rendiek teljesítettek szolgálatot a középkorban, a XVIII. században a ferenceseknek mindössze 43 év jutott. Közel száz év elteltével, 1872-ben az addig jobbára uradalmi gazdasági célokra használt zárda épületébe a Hunyadyak szerzetesnőket telepítettek. A Szent Vincéről elnevezett rend tagjai a leánynevelés és -oktatás óvodai és elemi iskolai feladatait látták el, és egészen az 1948-as államosításig meghatározó kulturális tényezői voltak a falu életének, az épületet ezután a helyi általános iskola kapta meg.
A barokk szerzetesi templom homlokzata
