Barlangok, sáncvárak, faházak és jurták lakói | Száz Magyar Falu

Barlangok, sáncvárak, faházak és jurták lakói

Hogy mikor jelent meg ezen a tájon az ember, erről pontos ismereteink nincsenek, de a terület, különösen az Ipoly partja, alkalmas volt az átmeneti vagy a tartós megtelepedésre. A Kr. e. 4000–2500 évvel ezelőtt élt őskori, újkőkori ember pedig már két-három kilométerre eltávolodva a folyótól, behúzódott a nehezebben megközelíthető, és ezért védhetőbbnek, biztonságosabbnak tudott Börzsöny-hegység völgyeibe. Ittlétének nyomait, eszközeinek maradványait (kőbalta, kőpenge, magkő, oldaltöredék) a mai Szob, Nagybörzsöny (Bogár-kert) és Bernecebaráti területén tárták fel. Nemcsak állatokat tartott, hanem növényt is termesztett, erre utal a környéken (Szob) talált egyszemű búzamag lenyomata egy cseréptöredéken.

A későbbi időkben, a Kr. e. 2500–1900-as években élt itt a rézkor embere, még nem húzódott fel a magasabb fekvésű területekre, viszonylag nagy területen szétszórtan települt, a mai Nagybörzsöny belterületén is, ahol a bolerázi és a badeni kultúra idejéből származó tál- és fazéktöredékeket, urnaoldalakat találtak. E földművelő-állattenyésztő népek egyes tagjai, csoportjai ekkor már bizonyos nagyságú saját vagyonra is szert tettek, vezető rétegeik térben is elkülönültek a többiektől, hogy vagyonukat megvédhessék tőlük. Ennek korai bizonyítéka a közeli Zebegényben feltárt alacsony fekvésű erődített telep, de a Börzsönyben másutt nem találták nyomát hasonlónak.

A bronzkor (Kr. e. 1900–800) korai és középső szakaszában Nagybörzsönytől északnyugatra alakult ki a környék központja, a mai falutól mintegy két kilométerre levő alacsony fekvésű Gór-hegyen. Ezen a háromszáz méter hosszú és nyolcvan–száz méter széles erődített, árokkal és földsánccal védett telepen a hatvani és a tokodi kultúrához tartozó nagyméretű, textil- és vonaldíszítésű edénytöredékeket, valamint feltehetően balta öntéséhez szükséges homokkő formát és őrlőköveket találtak. Ugyanitt – és a vele szomszédos Mély-árok-dűlőben – megtelepedett a dunántúli mészbetétes kerámia népe is, mely edénytöredékeket, őrlőköveket, pattintott kődarabokat és temetkezési helyet hagyott maga után. E népek egyaránt foglalkoztak állattartással és földműveléssel, s egy-egy közösség valószínűleg kereskedett és háborúzott is egymással – nem külső ellenség, hanem a szomszédos törzsek ellen építhették sáncváraikat.

A Börzsöny másik, késő bronzkori erődített telepének nyomait a Nagybörzsöny és Vámosmikola határán emelkedő Magyar-hegy 714 méter magas középső csúcsán találjuk. A 300 méter átmérőjű, félkörívben sánccal védett területen teraszosan helyezkedhettek el a lakóházak. Az itt talált tárgyi emlékek legjellegzetesebb darabjai a bordadíszes és bütyökfogantyús, orsógombos edénytöredékek, s egy kis sematikus madárszobrocska. A Magyar-hegytől délkeletre emelkedő Pogány-hegyen nem sikerült felfedezni erődítés nyomát, de az itt talált nagyszámú cserépmaradvány lakott helyet sejtet.

A harmadik, késő bronzkori, sűrűn lakott erődített telepet – mérete 504 x 230 méter – a mai Nagybörzsöny keleti vége felett emelkedő Rustok-hegyen alakították ki egykori lakói, melynek a Kereszt-völgy felé eső részét sánccal erősítették meg. A sánc megépítése gondos, tervszerű munkára utal, ugyanis a fagerendákból kiképzett rekeszeket földdel töltötték ki, s az így nyert másfél-két méter széles fal biztos védelmet nyújthatott a mögötte lakóknak. A tűznek azonban még a sánc sem tudott ellenállni, az üszkös, megégett fagerendák és a vörösre égett töltelékföld bizonyítják a lakótelep tragikus pusztulását.

Mint láttuk, a bronzkor kései szakaszában (Kyjatice-kultúra) élő népek sűrűn benépesítették a Börzsönyt, annak folyó menti részeit, de a magasabb hegyeket is – ez a jelenség egész Európára jellemző volt. Nemcsak időlegesen menekültek az erődjellegű várakba, hanem ezek állandó, tartós lakóhelyül is szolgáltak. A Börzsönyben, valószínűleg egy időben, hat ilyen sűrűn lakott telep is létezett másfél-három és fél kilométerre egymástól, melyek talán szövetséget kötöttek egy másik – Börzsönyön kívüli – törzs ellen. A Börzsönyben lakók közötti „munkamegosztást” úgy képzelhetjük el, hogy a síkvidéken, a folyópartokon élők – az Ipoly bal partján 43 ilyen telepet tártak fel a régészek – látták el élelemmel a sáncvárak lakóit, hiszen a „várban” aligha volt elegendő terület nagyobb számú állat tartására és növénytermesztésre, s cserébe e szolgálataikért védelmet kaptak, veszély esetén beköltözhettek oda, s talán ez volt a döntő szempont a függőségi viszony létrejöttében. Régészeti leletek ugyan még nem támasztják alá, de azt is elképzelhetjük, hogy a – várbeli népek állítottak elő olyan termékeket – bronzszerszámokat, -eszközöket –, melyek a „síkvidékieknek” a megélhetéshez, a munkavégzéshez és a háztartáshoz voltak szükségesek. (Ez a munkamegosztás alakult ki távolabbi vidékeken, a Vas megyei Velem–Szent Vid-hegyen és Celldömölk–Ság-hegyen.)

A késő bronzkori Kyjatice-kultúra a szkíta–trák csoportok megjelenéséig tartott. A vaskori (Kr. e. 800–100) népek a sík területeken, a folyók mentében (Vámosmikola, Szob) telepedtek meg, de ittlétüket Nagybörzsöny területén nem sikerült feltárni, így azt sem tudhatjuk, hogy megtelepedésük idején itt találták-e még a sáncvárak bronzkori lakóit.

A késő vaskori kelták (gallok) szintén a sík vidékeken, s a folyók mentén telepedtek le, alig távolodva el négy–öt kilométerre a partoktól. Településük nyomait ezért a Duna és az Ipoly mentén találhatjuk meg a Börzsönyben, falunktól délnyugatra, az Ipoly felé fekvő mai Halastó területén, ahol belső tűzhelyes ház alapfalait és cserepeket tártak fel. A községtől északkeletre korongolt urna- és tálperemeket, a falu északnyugati részén kemencéket és urnatöredékeket találtak. A Börzsöny azonban, a korábbi évszázadokhoz képest, szinte lakatlannak számított ekkor. S az is maradt hosszú időre, hiszen sem a római korban, sem a népvándorlás időszakában – az V–IX. században – nem népesült be a vidék, csak elszórt telepek jöttek létre: az V. században Szobon, a kora avar korban Vámosmikolán, a késő avar korban ismét Szobon. Nagybörzsöny területén késő avar kori, VIII– IX. századi párhuzamos fonálköteggel és hullámvonalköteggel díszített fazékoldalak (Bogár-kert, Farkas-völgy-rétje, Nagyirtáspuszta) kerültek elő, de hogy ezek melyik etnikumhoz köthetők, eddig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.

Nem tudunk válaszolni tehát arra a kérdésre, vajon milyen népeket találtak eleink a Kárpát-medence középső részén, ott, ahol az alföldi síkvidék észak felé haladva, a Duna mentében a hegyekbe ütközik. Szlovák kutatók az Ipoly alsó és középső szakaszán szláv lakosságot mutatnak ki, ugyanakkor a morva fejedelemség délkeleti határai nem terjedtek ki a Börzsöny-hegységig, csak a Garam vonaláig. De elképzelhető, hogy a 830-as évektől a morvák időnként birtokolták az Ipoly völgyét is. Nincs nyomuk ugyan a nagymorvák uralmára oly jellemző váraknak, de a nagyobb folyók (Selmec–Štiavnica, Korpona–Krupina) mellett a kisebb patakok és falvak nevei is szláv eredetűek, például Bebercpataka, Bernece-patak, Szuha, Bela-patak, Dolna-patak, illetve Pereszlény és Perőcsény.

A morva birodalom ellen vívott megsemmisítő háborúk után, 900 körül a magyar honfoglalók elfoglalták az egykori morva végeket, a Kisalföldtől és a Duna vonalától északra eső területeket egészen a Kárpátok hegygerincéig. Ezt követően szállták meg a hegyvidéki területeket. A Galga mentén haladtak tovább a Dunához, tábort vertek az Ipolynál, majd átkeltek az Ipoly és a Garam folyón és hódították meg Bars és Nyitra megyét.

Hont megye elfoglalása később történt meg, erről Anonymus 1200 körül írt Gestájában így számol be: – „Innen pedig útjukat folytatva [ti. Árpád vezérei] a Duna partján mentek, majd a Verőce vizén átkelve tábort ütöttek az Ipoly folyó mellett. … Akkor az összes szlovének, annak a földnek lakosai, akik előbb Salán vezér alattvalói voltak, tőlük való féltükben önként meghódoltak nekik...”

Ha a történet valóságmagva kérdéses is, az elképzelhető, hogy a gesta keletkezésekor is éltek még itt a régi dunai szlovének leszármazottai. Valószínű – a helynevek vizsgálata alapján általánosan elfogadott vélemény –, hogy a Börzsöny völgyeit az első magyar csoportok nem szállták meg. Kezdetben a bükkerdők jelentettek természetes határt, mivel levegőjük nyirkos volt és legeltetésre alkalmas fű nem nőtt bennük. Így nyugodtan állíthatjuk, hogy ekkor és még később is huzamosabb ideig együtt éltek szlávok és magyarok az Ipoly folyótól északra található hegyvidéken.

Hont vármegye területének megszállása az Ipoly alsó szakaszától indult el s haladt Nógrád irányába, és az északra legyezőszerűen kiterjedő magyar szállások keleti határa túlnyúlt az Ipoly folyó középső folyásáig. Ezt igazolja, hogy az Ipoly bal partja közelében, a mai Zebegény, továbbá észak felé haladva Szob, Letkés, Ipolytölgyes, Vámosmikola és Tésa területén tártak fel X–XI. századi temetőket, illetve sírokat, de ezek pontos keletkezési időpontja nem ismert. Azt sem tudjuk pontosan, hogy a magyarok mikor telepedtek meg a Börzsönyben. A megye területén megtalálhatók a Nyék, Kürt, Gyarmat, Tarján, Kér és Keszi helynevek, de ezek csak azt bizonyítják – mivel tudjuk, hogy e helynevek a törzsi szervezet XI. századi bomlása után szétszóródó tagjaikról kapták nevüket –, hogy a területen élők nem e helynevekben rejlő törzsből származtak. A Börzsöny helynevei között a Varsány (Osjan) kabar eredetű, tehát e népcsoport tagjainak betelepülésével is számolnunk kell. Árpád fejedelem és utódai közül Géza fejedelem neve (Devicse formában) csak a X. század közepétől fedezhető fel e vidéken, ami arra utal, hogy Hont megye fejedelmi szállásbirtok lett.