Boldog békeidők | Száz Magyar Falu

Boldog békeidők

Széchenyi István halála után a birtokokat két fia vette át. Béla, az idősebb 1837-ben született, öccse, Ödön 1839-ben. Mindketten érdekes, figyelemre méltó életutat jártak be. A község életében Béla játszott nagyobb szerepet. Elsősorban azért, mert a cenki hitbizomány irányítása az ő kezébe került. Korán elkezdett foglalkozni a gazdasági ügyekkel, noha valójában jogászképzettségű volt. Széchenyi István döblingi tartózkodása alatt édesanyjával együtt intézte az aktuális birtokügyeket. Ugyancsak együtt munkálkodtak a templomépítésben. Felügyelték és finanszírozták a tervezést, majd a munkálatokat.

Nyughatatlan ember volt. Életrajzírói a közelmúlt híres vadászához, Széchényi Zsigmondhoz hasonlítják. 1862-ben Amerikába utazott. 1867– 70 között Algírban élt. 1877-ben Közép- és Kelet-Ázsia országait kereste fel. Ázsiai utazása a magyar földrajztudomány és Kelet-kutatás számára is fontos eredményeket hozott. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy kiváló tudósokkal indította az általa finanszírozott expedíciót. Vele tartott többek között Lóczy Lajos geológus és Kreitner Gusztáv térképész.

1870-ben feleségül vette gróf Erdődy Hannát. Rövid időn belül két leányuk született: Hanna és Alíz. Házasságuk azonban nem volt hoszszú életű. Második gyermekük születése után, 1872-ben az asszony gyermekágyi lázban meghalt. A vigasztalhatatlan férj a hársfasor végén emelt számára síremléket. Nem nősült meg többé, 46 év múlva került szeretett párja mellé.

Egyéb különcségei is voltak az új síremlék szokatlan helymegválasztásán kívül. A parkban kedvenc állatai számára külön temetőt létesített. Azt tartja a hagyomány, hogy a park gesztenyefákkal benőtt délkeleti sarkán magasodó „sziklakert” volt ez a hely. Kedvenc lováról nevezte el a helyet Pokol-dombnak.

A park növényritkaságait is ő telepítette felesége segítségével, akinek az édesapja amerikai fenyőfélék magyarországi honosításával foglalkozott a Vas megyei Vépen. Ciprusokkal, tiszafákkal és számos különleges fenyőfajjal gazdagította a kertet (erről a későbbiekben bővebben szólunk).

Ödön, a kisebbik fiú még érdekesebb életutat járt be. Londonban megismerkedett a tűzoltás minden apró részletével. Hazatérve megszervezte Magyarország első tűzoltó-egyesületét. Ez olyan hatékonyan működött, hogy híre bejárta Európát. A török kormány is tudomást szerzett róla, és meghívta Ödönt Isztambulba. A török tűzoltóság megszervezéséért ritka elismerésben részesült: pasai rangot kapott anélkül, hogy át kellett volna térnie a muszlim vallásra. Ott telepedett le, másodszorra ott nősült, görög lányt vett feleségül. Béla halála után ez utóbbi komoly jogi perpatvart okozott, mert fiát, Széchenyi Bálintot ki akarták zárni az örökségből. A két ügyvéd a nagycenki kocsma kaszinójában esett egymásnak. Ha Cenket nem is, de megkapta a hegykői kastélyt és négyszáz holdas birtokot.

A „tűzoltók atyja” 1922-ben halt meg. Az isztambuli temetőben díszsírhelyet kapott. Sokáig a kriptában is fenntartották neki a helyet, de teteme végül is nem került haza.

Az 1848-as törvények megszüntették a jobbágyságot, a robotot. A földesurak, köztük a Széchenyiek is, kénytelenek voltak átalakítani a birtokszerkezetet, gazdaságukat új módszerekkel irányítani. Az Új tag-dűlőben majorépítésre került sor. A major mellett lakásokat építettek, ahová zsellérekből lett cselédeket telepítettek le. 1873-ban már 56-an laktak az Újtagmajorban, és elsősorban tehenészettel foglalkoztak. A teljes állatállomány száz körül mozgott.

Az ezernyolcszázötvenes években elindult átalakítást Hajnik János jószágigazgató irányította, a gépesítésben látta a gazdálkodás átalakításának legcélravezetőbb módját. A gépleltárban ló hajtotta cséplőgépek, vas szénagyűjtő, szecskavágók, kétféle aratógép, „nagy” daráló, lengőkapa és hajtóművek szerepelnek. Ez utóbbiak a cséplést könnyítették meg. Ekkor kezdődött az uradalmi tisztek már említett gyakorlati képzése is. A Vasárnapi Újság 1858. szeptember 8-i száma arról ír, hogy „…Czenken van hazánk egyik legcélszerűbben rendezett váltógazdasága, s valóban oly meglepő rendben látszik itt minden, hogy méltó bámulat foglalhatja el a szemlélőt. Eperfa szegélyezte utak hárítják egymástól a földrészeket… répa termesztetik itten, melyet a közelben füstölgő répacukorgyár felhasznál…”

A gazdaság tehát működött, de Béla gróf utazásai és egyéb kiadásai lassan-lassan felélték az uradalom hasznát. A gróf egyébként sem kívánt nagyobb befektetésekbe fogni. A század végére a birtokok 146 holdra csökkentek, a többit bérbe adták a cukorgyárnak.

Hajnik hiába tett meg mindent a nagyobb haszon elérésére. A szőlő költséges újratelepítése ellenére a bort Zalában vásárolták, de a pincészetet nem készítették fel nagyobb mennyiség fogadására. „A Zalában vásárolt bor jó nyereséget fog adhatni. Ha hordónk lett volna, 250 akó helyett ezer akót vehettünk volna” – írja Hajnik. Béla utasításaiban „bármi néven nevezendő javításról, befektetésről” hallani sem akart. Tűzkár ellen biztosítást nem kötött, a község költségeihez pedig – bíró, éjjeliőr, jegyző fizetése, híd- és útkarbantartás – csak akkor volt hajlandó hozzájárulni, ha „a község jövedelme nem elegendő”.

Hajnik megelégelve a szélmalomharcot lemondott tisztéről. Helyét Vaszary Sándor vette át, aki a gróf utasításait betartva vezette a gazdaságot, különösebb beruházás és fejlesztés nélkül. 1873-ban a kiadások és bevételek különbsége az első félévben csak 3260 forint volt. A 24 188 forintos bevétel messze elmaradt István gróf 1824-es nevezetes, hatvanezer forintos éves teljesítményének arányos részétől.

Béla gróf 1872-ben bezáratta a selyemfonodát. A sörgyárat a Soproni utcában eladta, és erre a sorsra jutott a két kocsma is. Tovább folytatódott a földek nagyarányú bérbe adása is. Az állattartás rapszodikus változásokat mutatott. Ezt leginkább a juhállomány alakulásán követhetjük nyomon. Az ötvenes évek fokozatos csökkenése után, 1889-ben számuk elérte a négyezer-háromszázat. Ekkora nyáj még nem legelt a cenki határban. Hat év múlva pedig már csak a harmadára, ezerhetven juhra kellett vigyázni a híres fafaragónak, ifjú Tompa Istvánnak.

A paraszti gazdálkodás a megváltott birtokokon nehezen indult meg. A föld nagy része még mindig a Széchenyiek kezén volt, így a gabonatermelés mellett más, jövedelmezőbb gazdasági területeket kellett keresni.

Az 1851-es statisztikák a szőlőterület növekedését jelzik. Korábban még soha nem műveltek 73 kisholdon szőlőt a nagycenki határban. Ez azonban sajnos nem hozta meg a várt nagy hasznot. Az 1885-ös filoxéra járvány ugyanis elpusztította a Fényes Elek által „igen középszerűnek” ítélt borokat adó szőlők nagy részét. A szőlőterület hatvan év alatt a hatodára, tizenhárom kisholdra csökkent. A borkimérés jogát továbbra is licit útján lehetett megváltani. Szent Mihálytól Szent Györgyig adták, de most már az úriszék helyett a község döntött.

Az állattenyésztés, s azon belül is a marhahizlalás és -kereskedelem bizonyult a legjobb bevételi forrásnak. Az állatokat Zalából vagy Horvátországból hozták. A hizlaláshoz szívesen használták a cukorgyár melléktermékét, a répaszeletet. A szarvasmarha-tenyésztők még ma is gyakran kelnek hajnalok hajnalán, hogy a Petőházi Cukorgyárból „szeletet” hozhassanak. A másik kedvelt takarmány szintén melléktermék. Ez a „sörtörkü”, amit a Soproni Sörgyárban szereznek be.

Az állatok nem mindig legálisan érkeztek. A fennmaradt csempésznóta egyik sora arról is árulkodik, „hogy a „smuglernek” „Horvátország a tanyája”. A marhahizlalás a szegényebbek számára is lehetőséget biztosított a pénzszerzésre, bár ők inkább csak a saját, nem eladásra vett ökreiket bocsátották áruba. A cenzár nekik is segítségükre volt. Igazán nagy bevételekről és nagyszámú állatállományról a két háború között beszélhetünk.

Az állattartásra ösztökéltek a Cenken megrendezett állatkiállítások és vándorversenyek is. 1881-ben az alispáni jelentés szerint: „A megyei Gazdasági Egyesület által rendezett szarvasmarha kiállítás Nagycenken tartatott meg, háziipar útján előállított szalmakalap és selyemtermelési díjazással összekötve.” Ezen a versenyen a falu bikája eredményesen szerepelt. Nyolc aranyat nyert a községnek, nem kis gondot okozva ezzel a képviselőknek. Testületi ülésen döntöttek a nyolc arany sorsáról. Pontosabban a határozat arról szólt, hogy örülnek a díjnak, a pénz meg egyelőre maradjon a kasszában. A következő ülésen már arról határoztak, hogy a pásztor kapjon egy aranyat, a többit pedig a bíró tegye a takarékba, és rendszeresen számoljon el vele.

A cenkiek gazdálkodásának változását a korabeli monográfiák és címtárak megállapításai jól mutatják. Idézünk belőlük:

1851. „A lakosok baromfit nagy mennyiségben tartanak.”

1877. „Nagycenken főleg szederfatenyésztéssel és selyemtermeléssel foglalkoznak.”

1895. „Nagycenk lakosai majdnem kizárólag marhakereskedelemből élnek.”

1913. „Nagycenk lakossága marhahízlalással és lótenyésztéssel foglalkozik.”

A kisipar fejlődésének a virágkora is erre az időszakra esett. 1876-ban Nagycenken 25, Kiscenken nyolc mester űzte az ipart, mellettük megjelentek a nagyobb üzemek is. A legnagyobb természetesen a cukorgyár volt. Ennek működéséről külön szólunk.

Az I. Sopronmegyei Sörgyár alapítása még Széchenyi István nevéhez fűződik. Béla fia azonban eladta Gutman, bécsi üzletembernek, aki emeletessé alakította, és sörivót is üzemeltett benne. Címkés üveges és hordós sört is gyártott, 1900-ban például több mint kilencszáz hektolitert. A súlyos adók és a nagy sörgyárak megjelenése a piacon veszteségessé tette a gyártást. 1904-ben leállt a termelés, Gutman kivándorolt Amerikába.

A téglaégető viszont továbbra is gazdaságosan üzemelt. A század közepén a templomépítés és a cukorgyári fejlesztések, a majorok kialakítása sok megrendelést adtak a Kellner János vezette üzemnek. Évente több mint egymillió téglát gyártottak, ennek felét a templom építéshez kérték. A téglák SB – Széchenyi Béla – monogrammal kerültek ki az üzemből és még ma is sok helyről kerülnek elő. A téglaégető 1913-ban leégett. A háború alatt ugyan nem üzemelt, de utána még négy évig folyt a termelés. Kubicsek Ferenc volt az utolsó téglaégető mester, aki megélte az üzem lebontását 1926-ban.

A Luft Ede Kút-, Pumpagyár, Fémáruöntöde a hetvenes években alakult meg és a századfordulóig működött. Elsősorban a cukorgyárat látta el üstökkel és egyéb rézberendezésekkel, de öntött harangot is.

1895-ben egy lengyel emigránsnak, Szuszky Istvánnak köszönhetően gőzüzemű malom épült Kiscenken. Vejével, Gazdagh Sándorral virágzó, a környék igényeit ellátó malmot hoztak létre. Hatvan évvel korábban Széchenyi István kezdeményezésére alapították hazánkban az első gőzmalomtársaságot és kezdte meg munkáját a József Hengermalom Pesten.

A cukorgyár a vendéglátóipar fejlődésére is hatást gyakorolt. Trencsér József – jó érzékkel – a gyár közelében nyitott kocsmát. Az 1860-as évektől folyamatosan működik a „Trencsér”, ahogy a helyiek ma is nevezik a Gyár utca 71. alatti vendéglőt.

Kávéház is nyílt településünkön, Olasz Ignác üzemeltette a Soproni utcában. A kocsmárosok kérvényezték az engedély visszavonását: „Szükség nincs a kávéházra, mert csekély számú az intelligencia. A legénység és munkásnép látogatja. Záróra után pedig lakosztályában kártyáznak.” Az engedélyt nem vonták be.

Ebben az időben még nagyon népszerűek voltak a cenki vásárok, amelyek a Vám utcában és a Gyár utca elején zajlottak. Az iparosok és a termelők saját maguk árusították portékájukat. Sokan jöttek rendszeresen a környékről, de Sopronból és még Kőszegről is. A helybeliek is eljártak áruikkal a környező településekre.

Az élet minőségének emelkedését jelezte a postahivatal felállítása az 1850-es évek közepén. A távírda telepítése ellenben nem ment zökkenőmentesen. A képviselő-testület – „tekintve a nyomorult anyagi helyzetet” – nem volt hajlandó a pénzbeli támogatásra. Hasonló okra hivatkozva négy év múlva a kisdedóvó felállítását, majd a telefon bevezetését utasították el. Végül csak 1891-től működött a távírdával egyesített postahivatal.

Tizenkét éven belül két vasútvonala is lett a községnek. A bécs–soproni vasútnak mintegy a folytatásaként 1865. június 5-én megindult a forgalom a későbbi MÁV-tulajdonú, Sopron–Szombathely vonalon. Az úgynevezett Déli állomás nagy forgalmat bonyolított le mind a teherszállításban (a cukorgyár árui), mind pedig a személyek utaztatásában. A GYSEV Sopron– Győr vonala 1876. januárjától működik, de állomása ma már nem fogad utasokat. Az 1970-es évek végén gazdaságossági okok miatt bezárták.

A szabadságharc bukása utáni korszakban átalakították a magyar közigazgatási rendszert is. A vármegyék helyett kerületeket hoztak létre, a nyugat-dunántúlit Sopron székhellyel. A községi bírákat a kerületi jegyző javaslatára nevezték ki, akik vonakodva tettek eleget a „felkérésnek”. Homor József, Lex József és Lex János látták el ezt a posztot a Bach-rendszer éveiben. Az esküdteket ugyancsak kinevezték, mindkét községben hatot-hatot. A testületben a zsellérek közül választott egy-két esküdt is helyet kapott.

Az 1871. évi községi törvény – mint már említettük – Nagycenk mezővárosi rangját megszüntette, a jegyző és a tanító funkcióit különválasztotta. Falunk körjegyzőséggé alakult, hozzákapcsolták Kiscenket, (Fertő)Bozt, Hidegséget és (Fertő)Homokot.

1891-ben a körjegyző, Kántor Aladár javasolta gróf Széchenyi István szobrának felállítását, Tolnay Gábor plébános pedig azt indítványozta „hogy a legnagyobb magyar… születésnapját… ünnepelje s örökítse meg méltóan [a község]”. Egyúttal pedig indítványozza, hogy „…gróf Széchenyi István arcképe szereztessék be a község által – mely célra 500 forintot [kér] megszavazni. Az indítvány elfogadtatik.”

Az ünnepség lebonyolítására bizottságot állítottak fel. Elnöke: Tolnay Gábor, tagjai: Gyökhegyi József, Bokor Nándor, Fischer József, Bene József, Lex István és Kántor Aladár. Azt tervezték – és meg is valósították –, hogy az ünnepségekre, szeptember 21-re a közvilágítás is működjön. Tíz petróleumlámpát vásároltak és helyeztek üzembe. Kiscenken 1903-tól három világított.

A következő ülésen jelen volt Molnár Sándor főszolgabíró is. Olyan határozat született, amely jól mutatta a két falu rivalizálását. Bár Kiscenk anyagilag is támogatta a mellképvásárlást, de „azt köti ki Nagyczenk községe, hogy ezen kép soha Kisczenk, hanem mindig Nagyczenken lesz elhelyezve”. Erről nyilatkozatot is kért a kiscenki elöljáróságtól. A mellképet 1891. szeptember 21-én avatták fel, és az iskolában helyezték el addig, amíg a „községháza alkalmas nem lesz rá”. 1927-ben került át az új községházára a kép, de a második világháború forgatagában eltűnt.

A szoborállítással foglakozó bizottság vezetését 1893 novemberétől, Tolnay Gábor plébános halála után, Széchenyi Béla vette át. Stróbl Alajost kérték fel az alkotás elkészítésére. Az ünnepélyes szoboravatóra 1897. szeptember 12-én került sor a templom előtti téren. (Lásd: Függelék IV.)

Az ünnepségek, avatások mellett ekkor építették át az iskolát négy tantermesre, orvos és gyógyszertár is működött már a faluban. Ekkor tett alapítványt Balics Lajos plébános a községi szegényház létesítésére. A későbbiekben településünk körorvosi, majd körállatorvosi székhely is lett.

A helyi rendfenntartók ez időben a pandúrok, illetőleg a század végétől a csendőrök voltak. Egy 1887-es alispáni jelentés így ír: „Elhelyezve van az összpontosított Czenki állomáson 12 csendőr… az újonc pandúrok kiképzésére, nagyobb őrjárat rendezésére, rendszeres nyomozódás és üldözések eszközlésére áll fenn.”

A két település életében a legnagyobb változást mindenképpen az 1893. októberi belügyminiszteri rendelet hozta. Előírta a két község egyesítését Nagycenk néven és írásmóddal, tehát cz helyett c-vel és egybeírva. Az egyesítés iránti előzetes kérelmet egyébként a vármegye elutasította, ezért kellett a belügyminiszteri rendelet. Czenki Sándort, az utolsó kiscenki bírót a falu eladásával vádolták, de a nagycenki, immár közös vezetőség jegyzőkönyve is úgy fogalmaz, amint már volt róla szó, hogy az új igazgatási struktúra kialakítása „Kis-Cenk községnek Nagycenk községbe történt bekebeleztetése folytán” vált szükségessé. A bíró az addigi nagycenki bíró, Lex Lajos lett.

A két község most már egy közigazgatási egységként fejlődhetett tovább, ám virágkora a XX. század elején véget ért – kitört az első világháború.