A hódoltság fogságában
A hódoltság fogságában
Rábé környéke, illetve lakossága először 1551-ben érezte meg közvetlenül a török hódítás, az ország előbb két, majd három részre szakadásának következményeit. A keleti és a nyugati országrészek Habsburg-uralom alatt történő egyesítése céljából Ferdinánd magyar király tábornoka, Castaldo mintegy hatezer spanyol, tiroli, sziléziai, cseh zsoldossal s a Debrecennél hozzá csatlakozó, Losonczy István parancsnoksága alatt álló, ezernél több magyar katonával megindult, hogy birtokba vegye Erdélyt. A császári katonák a török, tatár dúlásaihoz hasonló mértékben és módon pusztították végig Debrecen környékét.
A Habsburg-törekvések kudarca, az azt követő török megtorló hadjáratok, főleg az 1552-es török hódítások ismét átrajzolták a valaha volt Magyarország térképét. Temesvár és Szolnok eleste után a törökök egymás után hódoltatták be a Debrecen környéki védtelen falvakat: ezek lakossága addig is sokat szenvedett a császári csapatoktól, amelyek védelmükre nem, csupán kifosztásukra voltak képesek.
Ahogy a történeti kutatás kimutatta, s ahogy akár Rábé esetében is láttuk, a Magyarországot ért rengeteg tragédia (a mohácsi csata, az ország három részre szakadása) ellenére a szervesen kialakult középkori településhálózat fennmaradt a XVI. század végéig, és ezzel együtt fennmaradt a gazdálkodási struktúra is. A fentebb kiemelt 1552-es évet követő pár évtizedben Rábé sem pusztult el soha véglegesen, a porták száma – legalábbis az összeírások szerint – állandó szinten mozgott, kivéve azokat az éveket, amelyekben a lakosság, ha rövid időre is, de elhagyta lakóhelyét, s talán a környező erdőségekben keresett menedéket. Lényeges változást ebben a település- és gazdálkodásrendszerben a tizenöt éves háború (1593– 1608) hozott, a magyar lakosságra nézve katasztrofális következményekkel: valósággal rendet vágott a települések sorában, főleg a hódoltságban és annak peremvidékén, ahová Rábé is esett. A legsúlyosabb csapást a krími tatárok 1594-es betörése okozta. A következő években falvak sora pusztult el: a Biharhoz tartozók közül Szováth lakóit legyilkolták, Halápot, Sámsont, Pércset porig égették, a többiekről említés sincsen a korabeli adóösszeírásokban. A hosszú küzdelem végül nem hozott látványos változást a korábbi erőviszonyokban: a keresztény seregek technikai fölényük ellenére sikert alig értek el, szemben a törökök területszerzésével. Az egész bihari térség szempontjából lényeges volt ugyanakkor a háború során feltűnt, majd önálló katonai és politikai tényezővé váló hajdútársadalom kialakulása.
1552 végén Rábé is védtelenül maradt a törökökkel szemben, így arra kényszerült, hogy a környék többi falvával együtt elismerje fennhatóságát is, és adót fizessen számukra. Akár önként vetette alá magát, akár erőszakkal kényszerítették a behódolásra, védelmet ez sem jelentett a lakosság számára. A császári csapatok és a török hadak pusztításai elől folyton menekülésre kényszerültek, s ha a rábéiak el nem is pusztultak és vissza-vissza is tértek a faluba, de egy 1562-es adat szerint Nagyrábé végül elnéptelenedett: desertaként, azaz pusztaként említik.
A speyeri szerződésnek megfelelően 1571-ben Bihar hivatalosan és formálisan Erdély részévé vált, és az is maradt jó száz évre. Úgy tűnik, hogy Rábé valahol a senki földjén feküdt, hol elmenekülő, hol visszaszivárgó lakossággal, amelyet mindentől függetlenül, zavartalanul adományoztak régi vagy új birtokosainak. 1572-ben Kisrábét a Bajomi család férfiágának kihalása után Pásztóy János özvegye, Bajomi Zsófia kapta Miksa császártól. Vitatott, hogy át tudta-e venni birtokait (iktatására is Egerben került sor), hiszen még 1566-ban, az utolsó Bajomi – Bajomi István – Szigetvárnál történt eleste után ezt az uradalmat a volt váradi püspöki birtokok ura, János Zsigmond erdélyi fejedelem foglalta el.
Egy 1595-ben kelt tanúvallomásban olvashatjuk: „Zápolya János elfoglalván a várat, azzal együtt a magvaszakadt Bajomi famíliának körülbelül fekvő jószágaiban úgymint Nagy és Kis Rábéra, Rét Szent Miklósba, Dancsházába ispánokat rendelt, Bajomba pedig tiszttartónak rendelte Csukath Pétert.”
Csukath csaknem harminc évig lakott Bajomban, de azt csak a közelmúltban sikerült tisztázni, hogy milyen jogon és minőségben. Osváth Pál közli a tanúvallomás teljesebb szövegét, amelyből a két Rábé egymáshoz való viszonyára is fény vetül. 1595-ben N. Ilyés Lukács Dancsházáról való 75 esztendős így vall: „…soha a két Rábé közt külön határ nem tudna, mind a két falu marhájának egy nyomása volt, ahol egyik falu marhája járt, a másik is ott szabadon járt minden bántás nélkül, sőt szentegyházunk is egy volt és most is egy, ha mi építés volt rajta, azt négy falu Nagy-Rábé, Kis-Rábé, Sz-Miklós és Dancsháza egyenlőképpen építették, papot is egyenlőképpen tartottak, ha valamelyik faluban halott esett is mind a négy falu egyiránt gyűlt a temetésre. Ahol most Nagy-Rábét építik, ott is mikor nyomásban volt a határ, szabad járása volt a kis-rábéi marhának. Csukath Péter első bajomi tiszttartósága előtt, Csóvában, amely földet a négy falu helyén most Csukath Péter elfogott, tudná hogy ott emberhalál esett volna és a töröknek úgymint közös földön levő haláláért a kis-rábéiak is fizettek, kire ugyan nem kényszeríttették a nagy-rábéiak. Azonképpen a dancsháziak és Szent-Miklósiak is fizettek.”
Ugyanez ügyben bizonyos dancsházai Szabó Lőrinc beszél egy nagyrábéi Makkos István nevű emberről, aki hajdújával kergettette a kisrábéi marhákat. Dancsházai nemzetes Horányi Tamás, 78 éves, emlékezik azon időre, melyben Kisrábé puszta volt, vallomást tett ez ügyben rétszentmiklósi Édes Imre fejedelmi jobbágy, továbbá dancsházai nagyságos Eőshi Gáspár, aki kivallja, hogy a két falu közt soha örökös határt nem tud, „…hanem az egész szigetet a két falu marhája szabadon járta minden háborúság nélkül, azután Tatár Kozma, Csukath kapitányságában a malmot is csináltatta, kezdték a szigetet egyszer is máskor is kijjebb-beljebb tiltogatni és határt is azután kezdettek csinálni, amint a tiszttartók akarták. Arra nem emlékezik, hogy amint a kisrábéiak mondják, azért fizettek volna emberdíjat, hogy halál közös földön lőn volna, de tudja azért, hogy ők is úgy fizetnek, mint a többi határosok, tudja azt is, hogy ahol most Nagyrábé vagyon, oda is átalment a kisrábéi marha és soha azelőtt, míg a falu ott nem volt, nem emlékezik reá, hogy háborogtak volna. Tudja azt is, hogy a pusztatelek őfelsége földje volt, de a két falu marhájának szabad élőfölde volt.”
A tanúvallomások és a legújabb történeti adatok arra utalnak, hogy Csukath Péter nem volt sem Bajom városának, sem az uradalomhoz tartozó falvaknak földesura, hanem csak mint kapitány élvezett bizonyos jövedelmeket, és hosszabb-rövidebb ideig földesúri jogokat is gyakorolhatott egy-két falu felett. Kiderül az is, hogy János Zsigmond nem Csukathnak, hanem Bebek Györgynek adományozta a bajomi birtokot. Ugyanakkor Bajomi Zsófiának is volt része az uradalom falvaiban. Ez így volt később is, mert a rábéiak Zsófia harmadik férjének, Serényi Mihálynak is fizettek adót (valamint az erdélyi fejedelmeknek és a töröknek is, személy szerint Kurkutnak, a szolnoki bég által a két Rábé urául megnevezett „vajdának”).
Azt, hogy Bebek György volt a földesúr 1566 után, megerősíti a fentebb bővebben idézett 1595-ös tanúvallomás egy passzusa, mely szerint „Bebek György idejében az két falu [Kisrábé és Nagyrábé] között bizonyos és örökös határ nem volt”. Később Bebeknét vallják földesuruknak a rábéiak a bajomiakkal együtt: „tudja azt, hogy az nagyrábai elpusztulás után, ki Bebekné idejében lött”.
Nagyrábé 1574-ben pusztult el, Bebekné birtoklásának idejét tehát 1570–1580 közé lehet tenni. Báthory István fejedelem egy Bebek lány, Zsuzsanna férje lett, így a tanúvallomás is megemlíti, hogy „tudja azt, hogy Báthori István is fogadta meg baromnak [a nagyrábéi földet] és ott járatta barmát kevés ideig”.
Annyit mondhatunk összefoglalásként, hogy Kisrábé és Nagyrábé kizárólagos uraként senkit nem tudunk megjelölni a XVI. század második feléből. Kisrábén birtokosként bukkan fel például Honorius Hanhauser (vagy Tonhauser), az „osztrák származású, de édes eleinkkel együtt érző vitéz kapitány”, az 1599. évi s az 1604–1605. évi dicalis összeírások szerint – minden bizonnyal királyi adományként – ő volt a földesúr. Annyit tudunk róla, hogy 1608 előtt füleki várkapitány is volt, és mikor a hajdúk Báthory elé terjesztették hűségük feltételeit, azt is kérték, hogy a „közöttük lévő báró Honorius Tonhausert, a volt füleki kapitányt Báthory-jószággal jutalmazza meg”. Nem tudjuk, hogy meddig volt ténylegesen az övé a falu, mert 1605-ben nem találjuk a család nevét a birtokosok közt. Ellenben több mint egy évszázad múlva, 1701-ben egyik leszármazottjától vásárolták meg a bajomi nemesek a vár és a város tulajdonjogát igazolni hivatott okmányokat: Michael Tonhauser 1701-ben kelt kötelezvénye szerint az „említett kastélyt és helyet az elmúlt időben idvezűlt atyám Honorius Tonhauzer és boldog emlékezetű Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem által adatott donatioval bírta minden hozzá tartozandó possessiókkal és praediumokkal alkalmas ideig”.
Az 1610-es, 1620-as évek kisrábéi birtokosai közül Lónyai Farkasról tudjuk, hogy Báthori Gábor védelmében hunyt el, ezzel birtoklása véget ért. 1627-ben itt találjuk a Petneházy családot is, a falu Petneházyné Király Anna birtokában volt. Ennek halála után a birtokra vonatkozó adománylevelek egy Virginas István nevű nemeshez kerültek, aki a továbbiakban mint Kisrábé földesura szerepel (1651-ben például kétezer magyar forintot vett kölcsön a köröstarcsai Vér Ferenctől s biztosítékul egy jobbágyát adta).
Kisrábé 1660-ben pusztult el, ami egy 1666-ban kelt contractuális, azaz a jobbágyszolgáltatásokról szóló iratból is kiderül. A falu ekkor lakatlan puszta birtokként szerepel, s leírják, hogy a legutóbbi siralmas változásokban néptelenedett el. Az események hátteréül ki kell emelnünk az 1660-as év eseményeit. Várad elestéről van szó, amelynek török ostromához kapcsolódó hadi események ismét hatalmas pusztítást okoztak a Sárréten.
A hírhedt Szejdi-járás során Szejdi pasa, a budai beglerbég égette fel a környéket, s a debreceni főbíró a város sáncai mögül figyelte „a környék helyeknek az eget érő füstit és tüzét”. Szalárdi János „siralmas krónikájában” így emlékezik meg az eseményekről: „És így a vezérnek a Tócó mellett két hétig való heverése alatt, az Tiszáig való szép darab föld, Istennek annyi sok szép gyülekezeti a szép rakott hajdúvárosokkal, amelyeket boldog emlékezetű Bocskai fejedelem… ültetett és telepített vala… ím mostan, ó, nagy Isten! mindenestül porrá és hamuvá téteték! Szép keresztyén lakos népe, aki magát imide-amoda erősségekbe el nem vonhatá, vagy a Tiszán által nem szaladhata, vagy levágaték, vagy pedig siralmas rabságra vonaték… a férfiaknak mind fejek szedeték, és a vezér maga eleibe kihordatni parancsolván, mind egyik megnyúzatja, bőröket az agy koponyájáról levonatja, azokat szalmával megtölteti és szekerekre számán úgy rakatja vala…”
Magyarországon, ahogy említettük, a XVI. század végéig nagyjából megmaradt a középkori településhálózat, de a tizenöt éves háború (1593–1606) jelentős pusztulást okozott elsősorban a hódoltságban és annak peremvidékein, s kiváltképp jelentős volt a tatár pusztítás a Debrecentől délre eső bihari területeken: ezeknek szinte a középpontjában fekszik Nagyrábé. A török hódítások elleni védekezés kényszerítette ki a magánbirtoklások tudatos korlátozását, amelynek során a magyar kézen maradt bihari birtokokat szinte teljes számban kincstári, tehát állami tulajdonú várak tartozékává tették, hogy így biztosítsák az erősségek ellátását. Annyi biztos, hogy a pusztításoktól a települést sem török, sem magyar urai nem védték meg. A periferiális területen bizonytalanok is voltak a fennhatósági viszonyok a török, Erdély és a királyi Magyarország között, ráadásul a magyar birtokosok nem mondtak le jogaikról a hódoltsági területeken sem.
A korabeli Magyarország jobbágylakosságának több mint a fele mind a török, mind a magyar hatalomnak, sőt helyenként – ahol az erdélyi befolyás erős volt – még Erdély számára is, vagyis olykor háromfelé adózott. Nagyrábé földrajzi helyzeténél fogva éppen ebbe a körbe tartozott. 1571-ben Bihar hivatalosan és formálisan Erdély részévé vált, ettől függetlenül hódoltsági területnek számított, és adózott is a töröknek Debrecenig az egész nyugat-bihari terület. Nagyrábé is szerepel ezekben az években az adózó falvak között. Tőle délre és nyugatra mindenütt hódoltsági falvak. Nagyrábén az 1572-es török adóösszeírás szerint még tizenhat lakott ház és kőből épült templom volt (ennek köveit a XX. század elején készült feljegyzés szerint látták idősebb emberek), de az 1570-es években elpusztult a település. Lakói minden bizonnyal a szomszédos Kisrábén húzódtak meg. Szántás közben a falu helyén száz éve is ki-kifordította az eke kemence fenekét, eszközök maradványait.
Az 1590-es évek elején kezdték el újjáépíteni Nagyrábét régi helyétől egy kilométerre délre, azon a területen, ahol korábban Kisrábé, Nagyrábé, Dancsháza és Rétszentmiklós közös legelője feküdt. Az újjáépítésről a korábban már idézett, 1595-ös tanúvallomásból értesülünk. Az új falu a Berettyóból kiszakadó ér, a Puszta-ér mellett települt, egy kisebb hátságon. Az építkezni kezdő kilenc adózó családfő közül csak Sólyom Péterről tudjuk, hogy húsz évvel korábban is Nagyrábén lakott. Birtokosa 1600-ban a váradi püspökség, ekkor adóképtelennek minősítik: „combusta est” áll az összeírásban, azaz „felperzselték”.
1599-ben 12 családot, 1600-ban 22 családot írtak össze a faluban. 1603– 1605 között a Kisrábé kapcsán már említett Honorius Hanhauser az ura, 1608-ban Báthori Gábor Nagy András hajdúgenerálisnak adományozta. Az adományozó oklevélben Rábé így szerepel: „Egész és teljes Bajom nevű várunkat, hasonlóképp egész és teljes Bayon, Zerep, Nagy Rabe, Leokos haza birtokokat Biharban valamint egész és teljes részbirtokokat Rét szent Miklos, Derethke birtokokon, Biharban és Dancshazán Szabolcsban, ugyanúgy egész Tetetlen, Bagos elhagyott birtokokat Biharban és Zamot Zabolczban, valamint pusztarészeket Püspök Ladani, Fancsika, Balkani, Ohat, Egeiek, Igar, Thamasi, Samson elhagyott birtokokon.”
Bocskai István halála után a Habsburgok s a királyi Magyarország főurai arra törekedtek, hogy megakadályozzák a nemesség és földet kapott hajdúk további letelepülését vagy végkielégítését, végvárakba való befogadását. A hajdúkiváltságok védelmében tört ki az úgynevezett második hajdúfelkelés (1607–1608), s ennek eredménye volt Báthory Gábor fejedelemmé választása mellett a magyar rendiség Habsburgokkal szembeni önállóságának megőrzése, amit a hajdúkat az ország közvéleményéhez hasonlóan mélyen megvető magyarországi főurak is elismertek. Ennek a felkelésnek volt a politikai és katonai vezére Nagy András – vagy ahogyan az oklevelekben szerepel a neve: Miskolci Nagy András – hajdúgenerális.
Korábbi sorsáról nem sokat tudunk. Bocskai egyik kapitánya lehetett, generálissá avagy főkapitánnyá a felkelés során emelkedett, amely Debrecenből indult el 1607 októberének végén. 1608. február 8-án lépett szövetségre Báthory Gáborral, akit március 5-én erdélyi fejedelemmé is választottak.
Nagy András tehát már mint Báthory Gábor tanácsosa és az erdélyi mezei hadak főparancsnoka kapta meg a bajomi uradalom tartozó Nagyrábét. Könnyen elképzelhető, hogy birtoklása idején őt szolgáló hajdúk éltek a faluban. Nagy András 1611-ben Báthory ellen fordult, egy év múlva viszszatért a fejedelem pártjára, majd mikor újra a császáriakhoz állt, 1612 augusztusában Báthory Gábor elfogatta és kivégeztette. Bajom várából és az ahhoz tartozó birtokaiból még 1612 márciusában kiűzette Némethy Gergely hajdúkapitánnyal. Nem zárható ki, hogy betelepült, illetve maradt egy-két hajdúcsalád Rábén, ugyanis igen elterjedt volt a magánföldesúri telepítés, amivel Nagy András is nemegyszer élt.
Halála után Némethy Gergely, Lónyai Farkas, Lónyai György, Kákonyi István neve merül fel lehetséges birtokosként, majd Petneházyné Király Anna földesurasága adatolható: hangsúlyozni kell, hogy a birtokviszonyok ekkoriban szinte áttekinthetetlenek.
Bajom és környéke – az akkori Szabolcs és Bihar megye falvaival – az erdélyi fejedelem oltalma alatt álltak. Dézsmájuk azonban régóta a kincstárt illette. Ez a rend 1606-tól kezdett felbomlani, amikor a hajdúk megszállták az uradalmat. 1608-ban Erdély és Magyarország között az első kassai egyezségben szó esett Bajom és környéke hovatartozásáról is. Az egyezség alapján a település környékének dézsmáját a magyar királynak ítélték, de a falvak az erdélyi fejedelem birtokában maradtak. Az egyezségtől függetlenül évente újra téma volt a vidék hovatartozása, 1620-ban például háromfelé vitték dézsmáját: egy részét Váradra, egy részét Kállóba, „őfelsége élésházába”, harmadik részét Bajom kapta (itt Nagyrábé, Bajom, Szovát, Rétszentmiklós neve szerepel).
1657-ben II. Rákóczi György Bánffy Zsigmondnak adományozta, névleg a Bánffy család maradt a birtokos egészen a török kiűzéséig. Nagyvárad török kézre kerülésével Bihar java része az újonnan megszervezett váradi vilajet része lett. Kivételt csak Székelyhíd és Debrecen környéke jelentett, a megye északnyugati része, amely közigazgatásilag továbbra is Erdélyhez tartozott egészen 1685-ig, amikor királyi joghatóság alá került. Az újabb szakirodalom szerint Várad elestével a környékbeliek helyzete alapvetően nem változott annak köszönhetően, hogy Kálló, Ecsed, Szatmár, Székelyhíd várába császári helyőrség került, ellensúlyt képezve a megnövekedett török hatalommal szemben.
A folytonos hadi események már átvezetnek minket Magyarország török uralom alóli felszabadításának éveihez. Bihar esetében hosszú folyamatról van, hiszen Buda eleste után Várad még évekig török kézen maradt: az ostromlók és az ostromlottak egyaránt a környékről rabolták össze az ellátásukhoz szükséges élelmet, ennek során a felszabadítók ugyanolyan irtóháborút folytattak a magyar lakosság ellen, mint a török vagy azok tatár segédcsapatai. S Nagyrábé környéke is újabb pusztításnak nézett elé az úgynevezett felszabadító háborúk, a török kiűzése idején.
Bihart az 1680-as évek végén érték el, Váradot 1692 júniusában szabadították fel a szövetségesek. A visszavonuló törökök még az évben, majd 1693-ban ismét végigdúlták a környéket. A török kivonulása utáni pusztulás, emberveszteség mértékéről eltérőek a nézetek. Az állapotok megítélésekor a vármegye 1692-es kamarai összeírását szokták kiindulópontnak tekinteni, ugyanakkor az összeírás forrásértéke óvatosságra int. A conscriptio célja nyilvánvalóan a lakosság teherbíró képességének felmérése volt azzal a szándékkal, hogy a területeket majd kamarai kezelés alá vegyék. Az összeírás egyúttal előrevetítette azt is, hogy a császári udvar nem fogja elismerni a bihari hajdúk privilégiumait. Intézkedett, hogy mindazokat a jövedelmeket, amelyeket a török megkapott, a császár számára is szedjék be.
Bár az 1692-es összeírás megbízhatatlanságára többen rámutattak, Nagyrábé hódoltság utáni népességéről ez adja a legfontosabb és legrészletesebb információkat: ekkor tizenhat családot írtak össze. Az eltelt másfél évszázadban a birtokos nemesség nagy része kihal, eltűnik, kicserélődik, az egész vármegyében mindössze tizenhat olyan család mutatható ki az 1692-es összeírásban, amely 1552-ben is birtokos Biharban. Kihalt például az Ártándy, a Bajomi, Békéssy, Bocskai, Drágffy, Telegdy, Varkóczy família.
Várad 1692-es eleste után a tatárok még éveken át pusztították a környékbeli falvakat. A XVIII. század beköszönte sem hozott békét, hiszen hamarosan a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés és szabadságharc megpróbáltatásai következtek.
)
)
)
