A grádistyeiek hazafisága | Száz Magyar Falu

A grádistyeiek hazafisága

Egyre fogy a faluban a horvátok számaránya 1848-tól a századfordulóig – és azután is –, bár az abszolút számok szerint növekszik – ahogy ezt Johann Seedoch megállapította. Ez azzal magyarázható, hogy folyamatos az asszimilációjuk. „A fogyatkozás okai minden egyes esetben annyira eltérőek voltak, hogy ezzel kapcsolatban lehetetlen általánosságban fogalmazni.”

Politikai jelentést kapott az uraság viszonyulása is. „Egy adatgyűjtő feljegyezte azt a Bozsokon élő hagyományt – írja Kuntár Lajos –, hogy amikor az első tanító jelentkezett a Sibrik uraságnál, az megkérdezte tőle, hogy tud-e horvátul, s amikor az azt felelte, hogy természetes, azt a választ kapta, hogy akkor nem kapja meg az állást, mert Bozsokon egy szarvaskendi Sibrik csak magyarul engedhet tanítani.”

Sibrik igazi támogatóra lelt a neve alapján egyébként bizonyára horvát származású Lebenics Endre körjegyzőben, aki „a népnevelés s különösen a magyarosodás terén körjegyzősége területén sok érdemeket szerzett, s ki mint körjegyző is közszeretetben részesül” – írta az újság abból az alkalomból, hogy a hivatal viselője akkor éppen állásáról leköszönni készült.

A politikai élet természetesen a XIX. század második felében is a választások idején pezsdült fel. A horvátok lakta Nardán – de néhány más magyar, illetve német nemzetiségi településen is – az 1884. évi választási hadjárat során kis híján komolyabb incidensre került sor. Ez a kormánypártiaknak, a közigazgatás vezetőinek éppen elég indokot adott arra, hogy – úgymond – az aktus tisztaságát fegyveres erővel – egy szakasz lovas katona kirendelésével – garantálják.

A sajtó így emlékezett meg a rendbontásról: „A tolakodás egyik legcsunyább nemét mutatja az ellenzék, hogy oda hova a szabadelvű párt jelöltje kiséretével megy, hogy programbeszédet tartson, már előre kimennek korteseik, hogy a saját hiveik által csödületet vagy lármát csináljanak. Így volt csütörtökön Nardán. Sarkady, a kortes felállitotta a faluvégén embereit, s midőn egy kocsi odaért, elállták utját, s »nem kell haspárt, éljen Pázmándy« kiáltozásokkal fogadták. Hanem visszahökkentek, mikor a kocsiajtó fölnyillott, s abból kilépett a szolgabíró, ki szokásos hivatalos komolysággal utasitotta rendre Sarkadyt, hogy akkor, mikor tudja, hogy az ellenpárt jelenik meg a faluban, mégis kijön izgatni a népet. Erre azt felelte a kortesvezér, hogy ő jótáll, hogy nem lesz semmi zavar. Ennél sem kellett több a szolgabirónak, visszautasitotta a jótállást, mert az majd az ő dolga leszen.”

A történetet hasonlóképpen írta le a szolgabíró is, amikor jelentést készített az alispáni hivatalnak. Van viszont beszámolójában néhány figyelemre méltó részlet: „midőn oda értem a község északi részén, a templom és a paplak előtti téren, egy nagy számu vörös tollakkal díszített tömeget, élükön Sarkady Elemér és Szecsődy N.-nel találtam”. Ekkor az ellenzékiek szimbóluma volt a vörös toll. Bár az is elképzelhető, hogy – ha e tollakat a férfiak a kalapjukba tűzték – ez talán csupán a nardai horvátok egykori viseletének egyik eleme lehetett.

Bozzay Gáspár szolgabíró a falu vezetői iránt érdeklődött a tömegtől, de az emberek kijelentették, hogy sem a bíró, sem a helyettese, sem az esküdtek, sem a képviselők nincsenek a községben. A szolgabíró azonban néhány esküdtet és képviselőt felismert és meghazudtolt. Ezután a tömeg nagyobbik része – hetven-nyolcvan ember –, miután tüntetőleg Pázmándyt éltette, elvonult a falu másik végébe.

A délelőtti nardai incidens után hasonló történt déltájban Felsőcsatáron is. Ebből következett a szolgabíró megállapítása: „az itt is kevés számu szabadelvű párti választók annyira megfélemlítve vannak, hogy e legkomolyabb következményektől tartanak, hogy tehát a választók, szabad választási joga biztosítassék s a rend fenntartathassék, szükségesnek kell kijelentenem azt, hogy Nagy Nardára azonnal s minden késedelem nélkül, egy szakasz lovasság kirendeltessék”. Ez meg is történt, s a lovasszakaszt csak a választások befejeztével rendelték vissza. Az ellenzék ennek ellenére vesztett, a szombathelyi választókerület országgyűlési képviselője 1884-től dr. Kuncz Adolf, a szabadelvű párt támogatottja lett.

A XIX. század második felének vasi horvát–magyar kapcsolatait – mint a többi nemzetiségét is – a túlpolitizáltság, a magyarosítás hangsúlya jellemezte. A túlpolitizáltság – eddig ismeretlen okból – éppen az 1884. évi választásokon csúcsosodott ki. Érdekes, hogy az ellenzékiek – azaz Pázmándy pártja – elsősorban a nemzetiségek, s főleg a horvátok lakta településeken próbált előnyt szerezni – akár erőszakosnak is mondható korteskedéssel.

A nagypolitika mellett a közoktatás is a magyarosítási törekvéseket szolgálja. Ez odáig terjed, hogy a rohonci tankerület horvát tanítói is – érvelésük szerint – a magyarosítás érdekében kívánják az új – részben horvát nyelvű – tankönyveket kiadni: az 1870-ben a sajtóban napvilágot látott levél alapján arra kell következtetnünk, hogy az ekkor megjelent horvát nyelvű tankönyvek is tartalmukban a magyarosítás mellett érveltek.

Az 1868-as nemzetiségi törvénnyel a nyugat-magyarországi horvátok emancipációs folyamata is megkezdődött, és rövid időre a horvát világi értelmiség egy nagyon vékony rétege is tevékenykedhetett. Ennek a mozgalomnak a továbbfejlődését Tisza Kálmán magyarosító politikája akadályozta meg – írta Arnold Suppan. Magam úgy látom, hogy megyénkben az iskolaügy folyamatosan a nyelvpolitika, a magyarosítás szolgálatában állt a vizsgált korszakban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia horvát lakosságú településein 1850 után a horvátországi tankönyveket kellett volna használni. A grádistyeiek azonban ebben az időben a saját dialektusukra alapozott tankönyvek írásába fogtak. Johann Seedoch ebben látja öntudatra ébredésük kezdetét. A horvátországi könyvek bevezetéséhez a püspökök beleegyezését kérte a minisztérium: erre a győri püspökségtől (a horvát papok javaslatára!) nemleges válasz érkezett, a szombathelyi püspökség pedig nem válaszolt.

A horvát tankönyvek kérdését a rohonci tankerületben már Frideczky tanfelügyelősége előtt, 1870-ben megvizsgálták, de ennek eredménye csak az elkövetkező években ért be. A horvát tanítók értekezletéről szóló beszámolóból idézünk, amely az újság hasábjain látott napvilágot, a levelezés rovatban: „Hogyan vannak horvát-iskoláink ellátva tankönyvekkel? Van egy a.b.c.-és könyvünk, egy olvasó, továbbá kiskáténk, és pár év óta egy megyénkbeli főpap áldozatkészsége folytán bibliánk. A tanító már most hogyan feleljen meg az új iskolatörvények kivánalmainak? (…) Tanácskoztunk, hogyan lehetne elhanyagolt horvát iskoláinkat a kor és a törvényes kívánalmak színvonalára emelni? Először is jónak láttuk – hiveink óhajtását is tekintve azon óhajunkat hangsulyozni, miszerint elkerülhetetlenül szükséges, hogy a magyar nyelv minden iskolába tanittassék. De hogyan? Tankönyv nem létezik.”

Három feladatot határoztak meg: 1. Egy német–magyar nyelvtan átalakítása horvát–magyarrá (erre háromtagú bizottságot hoztak létre), 2. Dreiszker József csajtai tanító lefordította a földrajzot, a magyar történetet, illetve egy magyar–horvát olvasókönyvet is bemutatott, amelynek függeléke egy kisszótár. 3. A természettanhoz és természetrajzhoz Reisz Henrik könyvét javasolták lefordítani.

Mindehhez azonban pénz kell – állapítják meg, s nem tudják, honnan szerezhetnék meg. Beéry ezzel fejezi be: „Végül csak azt kivánva, vajha a szép eszme – horvátainkat magyarizálni – és iskoláinkat a kor szinvonalára emelni – egyesek szükkeblüsége és visszavonása által hajótörést ne szenvedne! A nép – legalább nálunk örvendne, hogy gyermekeik az anyanyelv mellett a magyart is megtanulták – annál is inkább, mert horvát mulattatva oktató könyveink nincsenek, s a köznép jókora része, a helyett hogy szépen honn olvasgatna, a vasárnapok délutánnait vagy a csapszékben, vagy más nem épen épületes beszélgetések közt kénytelen eltölteni, és a nagy hiányon a magyarnyelv elsajátítása által segítve lenne (…)”

A vallási megnyilvánulások esetén is gyakran felfedezhető a magyarosítás tendenciája.. A nagynardai templom jövedelmeit és kiadásait tartalmazó könyvben Schápy József plébános 1891. május 1-jén a következő bejegyzést tette: „Üdv az Olvasónak! A jó Isten végtelen kegyelméből a Nagy nardai rom. Kath. Templomban csak 1891 május 1 én hangzott fel először magyarul az Üdvözitő imádsága, »a Miatyánk« a kisded iskolás gyermekek ajkairól. Szokásom volt az iskolás gyermekekkel együtt mise után nehány miatyánkot elmondani. A fennevezett időig horvátul imádkozták, ezután mindég magyarul dícsértük az Urat. Ugy vettem észre, hogy a nép ezt kedvesen vette, sőt a jelenlevők szemeiben örvendő könnyek csillogtak. Csatárott 1 ször 1891 május 9-én imádkoztam magyarul a gyermekekkel. Ez volt az első lépés a jövendő magyar istentiszteletre. Az Isten kegyelme és segítsége legyen velünk!”

A XIX. század végén, 1896-ban megnyitotta kapuját a vármegye óvodája Nagynardán. A falusi óvodaalapítások nem véletlenül kezdődtek többségében nemzetiségek által lakott vasi településeken. Wesselényi Miklós Szózat című könyvében már 1843-ban felhívja a figyelmet ezek szükségességére. Mert szerinte az óvodákban „a tót, rácz, oláh vagy német kis gyermek megtanul magyarul munka s fáradság nélkül”, ezért „egy helység népessége a kisdedóvó-intézet létrejöttétől számitott husz év mulva meg lesz magyarositva, azaz fog tudni s beszélni magyarul”. Wesselényi azonban nem a kisebbségek beolvasztására gondolt, csupán a magyar nyelv elterjesztésére, mint később leszögezi: „Sem szükség, sem czél, hogy az idegen ajkuak anyai nyelvöket elfeledjék.”

Ebben az időszakban a nardai házasságkötések alkalmával többször találkozhatunk a móringolással, a házassági szerződéskötéssel. Erre már az 1830-as években is akadt példa. Megfelel a magyarországi szokásoknak, elsősorban a XIX. századból publikáltak nagy számban házassági szerződéseket a kutatók, igaz, kis részben XVIII. századiak is vannak köztük. Amolyan előzetes végrendelet volt: bármelyik fél halálesete kapcsán már előre rögzítették a vagyon majdani felosztásának egyes szempontjait. Ez különösen a vőlegény vagy a menyasszony második (illetve többedik) házassága, tehát özvegyi házasság esetén volt kívánatos, így az előző házasságból származó és az új házasságból is várható gyermekek érdekét is biztosítani lehetett.

A hitbér- vagy móringmegállapodások nagyszámú dunántúli típusának kialakulását elősegíthette, hogy a földesurak itt éltek azzal a jogukkal, hogy a magvaszakadt jobbágy hagyatékát a magukénak tekintsék. Igaz, a jobbágyfelszabadítás után ez már nem volt oka az eljárásnak. Az egyik legkésőbbi nagynardai házassági szerződés – amelyet a kőszegi Kodolányi László ötvösművésznek köszönhetek – 1896 májusában íródott. Gerencsér András és Csercsics Mária 1896. május 20-án kelt szerződésében megállapítják, hogy a vőlegény kap hat kereszt búzát és egy mérőre való földet a Brizina-dűlőben. A vőlegény atyja halála után a brizinai föld a vőlegény és testvérei közt egyenlően felosztandó. A menyasszony szülei 1899-ig háromszáz forintot, s – „tehetség szerint” – összesen négyszáz forintot ígértek fizetni: „…addig azonban míg a 400 frtot teljessen ki nem fizetik haszon élvezetül adják a nagy nardai határban »Pri majeru« düllőben lévő 1 1/2 mérőre való földet. Nemkülönben egyszer ’s mindenkorra 1896 évben aratás után 6 mérő búzát.”

A jobbágyfelszabadítás eredményeként Nagy- és Kisnardán 1857-ben megtörtént a birtokrendezés, a „tagosztály”. Mivel a hat-nyolc gyerek egyáltalán nem volt ritkaság a XIX. század második felében, a századfordulót sok család parányi földdarabbal érte meg. Emiatt jelentős számú fiatal vándorolt ki – évtizedeken át – szerencsét próbálni Amerikába.

Az 1863-as összeíráskor Nagy- és Kisnarda a füzesi járáshoz, 1873-tól már a szombathelyi járáshoz tartozott. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Bach-korszak idején a nardaiaknak útlevelet kellett kérniük ahhoz, hogy például Hosszúperesztegre menjenek csépelni. Ez történt többek közt a nagynardai Raffay István tartalékos katonával, aki 29 évesen, 1862 őszén, telén két hónapra szegődött el oda. Nagynarda akkor Vas vármegye füzesi járásába tartozott, Hosszúpereszteg pedig a jánosházi járáshoz ugyanabban a megyében, de Raffaynak útlevelet, azaz Reise-Passt kellett kiváltania.

Az államhatár átlépéséhez szükséges útlevelek birtoklása a nardaiak körében a XIX. században, de az előbbi esetnél valamivel később lett általános.

A bűnügyekről a sajtónak köszönhetően ebből az időből gyakrabban értesülhetünk. 1898. december 22-én a Vasvármegye című megyei napilap az oladi határban történt rablógyilkosságról számolt be: „F. hó 18-án az a hír járta be városunkat, hogy az oladi határban kirabolták és meggyilkolták volna az oladi kanászt 80 krajczárért. Tudósítónk kutatott a dolog miben állása után, de csak annyit tudott meg, hogy Olad és Sé községek között az elmúlt vasárnapon az árokban találták Balog Lukács alsó-nardai lakos eleven, véresre vert testét, ki a nagy hidegben már csaknem megfagyott. Beszállították az emberbaráti kórházba, ahol először azt mondta, hogy három férfi megverte és 5 forintját ellopta. Mikor azonban 1 forint 50 krajcárt találtak nála, bevallotta, hogy őt senki sem bántotta és pénze sem volt, amit elvehettek volna tőle.”

Hétfőn reggel már egészen jól érezte magát és megmosakodván eltűntek róla a vérnyomok. Kikéredzkedett és ki is eresztették. A csendőrség azonban legközelebb vizitelni fog nála, hogy megtudja, mi módon került az árokba.”

Sajátos kivándorlás érintette Nagynardát a XIX. század végén, a XX. század elején. Mintegy tíz család ment vissza ősapáik földjére, Horvát-Szlavónországba. Bajzik Zsolt szombathelyi levéltáros kutatásai szerint 1902-ben Vas vármegyéből százöten távoztak engedély nélkül oda. A kövér, bőtermő földeket olcsón lehetett megszerezni, könnyen lehetett egzisztenciát teremteni. (Néhány család leszármazottjai azok közül, akik akkor elmentek, még az 1980-as években is meglátogatták nardai rokonaikat, a szülői házat.)

A köznapok rendkívüli eseményei meg-megjelentek a megyei sajtóban. 1910 februárjában például abból lett hír a Vasvármegyében, hogy a kisnardai kocsmáros, Bosits Vince egy éjjel megleste a kisnardai bírót, Windisch Istvánt, és leütötte. Az ügy előzménye, hogy a bíró a kocsmárost több esetben feljelentette különféle okokból: például amiatt, hogy záróra után is nyitva tartott. De az igazi probléma az volt, hogy a nagynardai kocsmárossal állt hosszabb ideje hadilábon, akinek a fia vezette a kisnardai kocsmát. Szóval: az apja miatt zaklatta a fiút, aki ezt megelégelte.

Az összeférhetetlen Schápy plébános idejében a megyei sajtó is számos alkalommal foglalkozott a nagynardai bonyodalmakkal. Tanítók jöttek és mentek. A gyakori tanítóváltás okáról írt 1913 januárjában a Vasvármegye című megyei lap.

Az első világháborúba sokan vonultak be, és többen sosem tértek vissza a frontról. A hazatértek között pedig néhányuknál egy életre szóló nyomot hagytak az olasz fronton, a Piave mocsaraiban elviselt hetek, hónapok. Nagynardáról 67-en, Kisnardáról 35-en vonultak be, és tizenhatan, illetve nyolcan sosem térhettek haza: ők az első világháború hősi halottai. Másrészről ukrán meg lengyel hadifoglyokat fogadtak be nardai családok: szinte családtagként vettek részt a ház körüli, a mezei és az erdei munkákban.

Az 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság nem aratott osztatlan sikert. Szombathelyen 1919. június 1-jén sztrájk kezdődött, amely tovább terjedt a Délivasút társaság vonalain. Vas, Moson és Sopron megyékben számos helyen fegyveres felkelést is szerveztek. Vélhetően ezzel összefüggésben lett rendőrségi ügy néhány nagynardai legény fegyverrablásából.

Hamarosan új földbirtokosok jelentek meg a két Nardán. Báró Thyssen-Bornemissza mellett, aki benősült Rohoncra, a Batthyány családba, a Pick és a Spiczer zsidó család szerzett itt néhány száz holdat.