Halotti korona, boszorkánypraktika | Száz Magyar Falu

Halotti korona, boszorkánypraktika

Vélhetően a XVII. század második negyedében temettette el férjét, Kéry Pált, özvegye, Szalai Kata, egy irtásperben 1650-ben már Kéry Pálné erdejére hivatkoznak a gyanúsítottak. A hitelben végzett temetéshez kéri Batthyány támogatását, s ehhez részletezi költségeit: „Koporsora valo feier, s fekete Taffotat 25,–; Zaszlora valo kamukat 27,50; Az kép ironak az Zaszloert es az Czimerekert 44,–; Szöuetnyekekert 28,50; Edgy fekete kentulat uett 11,50; Hat végh boroszlait 36”, vagyis összesen 172,50 forintot költött.

Nemesi temetésről van itt szó, az 1450-ben adománylevelet szerző Kéry család egy ideig Nagynardán is birtokos volt, sőt – a fentiekből ítélve – Kéry Pált Nardán is temethették el: méghozzá a kor szokása szerint gyászlobogókkal, címerekkel, díszes menetben.

Az emberélet fordulói emlékezetes, jeles alkalmak. Az archaizmusok, a régi elemek itt élnek a legtovább – különösen a lakodalom tekintetében. A nardainak jól ismert szereplője a sztácsilo (stačilo, avagy staćilo). A vőfélyt nevezik így a nardai horvátok, közismert a kifejezés a grádistyeiek körében, sőt a bunyevácoknál, valamint a horvát tengermelléken (Dalmácia, Primorje), a Dinári-hegységben (Lika), Délnyugat-Boszniában és Nyugat-Hercegovinában meg a Szerbia északkeleti részén élő vlahoknál. A szó az észak-görögországi vlahok közvetítésével terjedhetett el a horvátok körében.

A lakodalomhoz a menyasszonyi koszorút eredetileg örökzöldből kötötték. Ehhez rozmaringot (rozmárin) és meténget (metieg) használtak. Amikor valamikor a XX. század elején megjelent a viaszból készült változat, továbbra is belefonták a rozmaringot a tisztán maradt menyasszonynak. (A megesett lánynak vagy akiről kitudódott, hogy elhált esküvője előtt, nem járt a jelkép.) A meténg a viaszkoszorú megjelenésével aztán végleg kikopott a menyasszonyi koszorúból, de a kiházasítatlan fiatal halott halotti koronáját még a XX. század végén is meténgből és rozmaringból kötötték.

A nardai Postan sunce, azaz Állj meg, nap kezdetű menyasszony-búcsúztató ének is rokonságot mutat a likai – tehát a horvát tengermellék mögötti – terület néprajzi örökségével. Ezt dallama is az archaikus népdalréteghez köti.

A szövege: „Állj meg nap, állj meg nap, kicsit hosszabban maradj! / Hogy (a lánynév, például: Mária), hogy (Mária), még anyjánál maradhasson. / Menj (Mária), menj (Mária), és csak jó légy! / Először is, először is Istenhez és Szűz Máriához. / Utána pedig, utána pedig a társadhoz. / Utána pedig, utána pedig idegen anyádhoz. / Utána pedig, utána pedig idegen apádhoz. / Utána pedig, utána pedig férjed testvéreihez. / Utána pedig, utána pedig az ő egész rokonságához. / Idegen anyádat, idegen anyádat anyádnak szólítsad! / Szülőanyádat, szülőanyádat pedig elfelejtsed!”

Még mindig a lakodalomnál maradva: egyedül itt élt még a legközelebbi múltban is a nardai horvátoknál a kolo, azaz a körtánc divatja. Amikor a lakodalom másnapján a menyasszonyt új otthonába kísérték, rendre kólóztak. (Amióta – az 1980-as évek tájékától – nem szokás otthon tartani a lakodalmat, a menyasszonyt nem kísérik új otthonába, s így elmaradt a hagyományos kólózás.)

Ami az itt élő nép körében ismert legendákat illeti, szegényes az örökség. Egyet idézünk itt, azért, mert jó példája, hogyan fonódnak össze – és jellemzően – abban a vallásos és a világi motívumok. Magyar fordításban így hangzik a Szent Péter és a fillérek esetét elmesélő történet: „Jézus Péterrel ment. Aztán azt mondta neki – most nem tudom, hogy tíz vagy két fillér volt-e – de azt mondta neki, hogy vegye azt fel. És nem akarta felvenni. De Jézus felvette, aztán ezért pár szem cseresznyét vett. Aztán ezeket a cseresznyéket egyenként elpotyogtatta. Majd megrótta Pétert azért, hogy azt az egy pénzt nem akarta felvenni, de a sok cseresznyét – amelyeket azon a pénzen lehetett megvenni – külön-külön mind felszedte a földről, mert időközben szomjas lett.”

A zenei folklórban nagyon gazdag az új típusú, lírai – főképp szerelmi – dal. A legrégibb elemek közé tartozik a hegedű, illetve átvitt értelemben a zenész elnevezése: a guszlá, illetve a guszlács vagy gudác. A gusla különösen a Dinári-hegység területén volt jellemző kísérő hangszere a hosszú epikus énekeknek: ott legtöbbször egyhúros hangszert jelentett; a guszla elterjedt az egész Balkánon. Dalmáciában guci a neve a vonósokból álló zenekaroknak, s itt ismert a tánc tanac elnevezése is, amely a grádistyei horvátoknál általánosan használt, s amely a horvátban olasz-német jövevényszó.

A néphit sok-sok rétegéről vannak ismereteink. Ebből most csupán néhány részletre utalhatunk. Például arra, hogy a boszorkány, azaz a viská nőnemű alakban közismert, de voltak férfi boszorkányok is, akiket viskácnak neveztek. Viskácnak híresztelték a Gergely (Gregor) nevű nardai csordást például, akinek elmesélt cselekedetei egy 1653-ban hosszasan, részletekbe menően lejegyzett boszorkányper kapcsán kerültek megörökítésre. A csordás maga vallotta, hogy például – két haragosa kérésére – megbetegített egy pornói férfit.

A rontás technikáját is lejegyezték: eszerint egy ruhába kevés földet tett az érintett kertjéből, majd egy ott növekvő fehér égerfába lyukat fúrt, és abba helyezte ezt a ruhát; kevés idő múlva kivágta belőle.

Más károkat is okozott Gergely, a csordás. Például három napig egy hajdinatermő földrészben tartott sertéseket. Egy ószalonaki kollégájától tanulta el, hogy farkashájjal kell megkenni a disznóól ajtaját, s akkor nem maradhat meg abban a jószág. Bűbájtudományát egy Faitt Gaspar nevű ördögtől tanulta meg, aki kilencesztendei szolgálatra kötötte magához.

A nardai csordás bevallása szerint nyolcvan boszorkányt ismert meg élete során, ezek közül többet meg is nevezett: elsősorban a környék disznó- és marhapásztorait. Vallomása szerint több ember halálát is okozták: az egyik gazdag nardai polgárt, Gersits Farkast például éjjel ágyában megnyomták, s ebbe pusztult bele. Az éjjeli megnyomás ellen volt szokás a trut lábát (trutove noge) – németül: Drufenfuss – , azaz az egy vonallal rótt ötágú csillagot felrajzolni az ajtófélfára azután, hogy vízkeresztkor a pap felírta a háromkirályokat jelképező betűket, valamint az éppen aktuális évszámot. A csordás felesége a kínvallatások nyomán mondott el egyre és egyre többet az ördögi praktikákból. A jegyzőkönyvből a vallatás lépcsői is kiderülnek: karjainál fogva felhúzták a magasba, majd lábaira követ is kötöttek, ezután létrára erősítették fel a testét.

A visszatérő halottak között előkelő helyet foglal el a Schápy József halála után történtekről szóló: miután eltemették is gyakran „látták”. „Lámpással jött a templomból és vissza is ment oda. Másnap kérdezték a házvezető kedvesnővértől, vajon az akkori plébános járt-e valakinél az éjszaka? De ő nem volt sehol. Tehát mégis elődje, az elhunyt Schápy tért vissza. Feltételezik, hogy valamit még nem rendezett el.”

A búcsújáróhelyeken, valamint a háznál tartott virrasztásokon éjszakánként gyakran hangzottak el a középkorban gyökerező archaikus népi imádságok, köztük többek között énekeltek legendaballadák is. „A Szűz Máriához folyamodó bűnösök bizakodhatnak, hiszen az archaikus népi imádságok és legendaballadák történetei arról szólnak: akármilyen bűnös lélek is eljuthat – Máriához fohászkodva és bűnhődve – a Mennyországba.” A Lipa placa zidana kezdetű legendaballadának, amely egy ilyen nagy bűnösről szól, a dallama a következő:

A szöveg magyar fordítása így hangzik: Szép épített palota / Még szebben van írva / Amelyiken sétált / Maga Szűz Mária.

Utána lépdelt / egy igen nagy bűnös/ egy igen nagy bűnös / ki apját, anyját megölte.

//: Ki apját, anyját megölte / bűnbánatot meg nem tartott. ://

//: Állj meg, állj meg, Mária / bűnösnek adj vezeklést. ://

Adott neki Mária / hetvenhét évet / hetvenhét évet / sík mezőben térdelni.

//: Sík mezőben térdelni / halkan Istent imádni. ://

Amikor pedig letelt / a hetvenhét év / sík mezőben térdelés / halkan Istent imádás.

//: Odaszállt egy angyalka / keljél föl, bűnösöm. ://

//: A bűnök megbocsáttattak / keljél föl, bűnösöm. ://

Nem bírok én fölkelni / mert az én térdeim / a fekete földbe nőttek / a fekete földbe nőttek.

//: És az én szemeimet / sűrű moha belepte. ://

//: Az én torkomból meg / zöld fenyőcske hajtott ki. ://

Az angyal fogja a lelket / elviszi Jézushoz / elviszi Jézushoz / örökkön-örök Paradicsomba.

//: Örökkön-örök Paradicsomba. / Jézus lelkünknek is megadja. ://

A Mária álma imádságot ma is ismerik az idősebbek. Ennek eddig egyetlen ismert példánya grádistyei horvát nyelven Amerikában, Pittsburghben nyomattatott, s Nardára hozták haza az amerikások: ez a ponyva egy „égből küldött Szent Levél”, amelynek csak egy része a Mária álma.

A középkortól ismert, s a XIX–XX. században egész Európában gyűjtött archaikus imádság a szenvedéstörténetet foglalja össze, úgy, hogy az Erdélyi Zsuzsanna által záradéknak elnevezett utolsó sorokban különös kegyelmeket – bűnbocsánatot, a hirtelen haláltól való megmenekülést s hasonlókat – ígér elmondójának. A szálláskeresés történetét előadó éneket egy időben szenteste éjfélkor – az éjféli mise után –, a temetői nagykeresztnél énekelték a helyi lányok-asszonyok.

A jeles napok köréből kiemelkedően gazdagok a karácsonyi – vagy tágabban értelmezve: a téli – ünnepkör szokásai és hiedelmei.

A kultúra kettőssége, a társadalmi rétegek szerinti elkülönülés – ha úgy tetszik: az úri és a paraszti kultúra közötti különbség – a XVII. században még nem érzékelhető. Batthyány Ádámmal kapcsolatban maradt fenn erre egy ragyogó példa: ő 1653-ban Luca napjától kezdve feljegyezte a karácsonyig tartó időszak tizenkét napjának időjárását. Ezt napjainkig megtette több nardai. Ebben az esetben egy-egy nap a következő esztendő egy-egy hónapjának felel meg: az első a január és így tovább.

A Luca- és Borbála-napi szokásokat a legények most is éltetik: a lányos házaknál kell ilyenkor rendetlenséget okozni. Borbálakor a lányos házaktól visznek, ami csak mozdítható, s lehetőleg a falu távoli szegletében rakják le: oszlopra lógatva, autóbuszváró tetejére dobva és így tovább. Luca napján szalmával és kukoricaszárral hintik meg a lányos házak előtt az utcát. Előfordult, hogy a bejárat előtt kis szalmakazlat raktak, s az bizony bedőlt a lakásba, amikor a háziak nagy nehezen kinyitották az ajtót.

A karácsonyi, a szentestén szokásos házfüstölés hagyománya néhány nardai családnál napjainkig él. Az úrnapi sátor szárított szentelt virágaiból és tömjénből száll fel a füst. A családfő tiszte a füstölés, a ház asszonyáé pedig a szentelés. Amíg volt szarvasmarha az istállóban, ott kezdték a ceremóniát. A család szalmára térdepelt, s úgy imádkoztak, eközben a gazda körbefüstölte az állatokat. Végül az asszony szentelt vizet hintett a „négy égtáj” – a négy sarok – felé. Azután következett a disznóólak megfüstölése, végül a maradékkal a házba vonultak, azt a tűzhelyben égették el.

Ezután következett a pipizés (pipijánye), a diószórás. A gazdaasszony diót gurított a gyerekek felé, akik a földön hasalva igyekeztek minél többet begyűjteni maguknak. Azt mondták: ha a fiúknak sikerül, akkor jövőre több lesz a kakas, ha a lányok, akkor a tyúk. Illett az utóbbinak bekövetkeznie, hiszen akkor nagyobb tojáshaszonra lehetett számítani.

A történeti Vas megye számos településéről – különösen a németek lakta területről – ismert a házfüstölés, valamint a diószórás hagyománya. Schwartz Elemér középkori német egyházi szokásként értelmezte a (gyógy)növényszentelést, s az ehhez kapcsolódó házfüstölést. (A Rába és Lapincs vidéki falvakban a virágszentelés Nagyboldogasszonykor, a házfüstölés – ezekkel a virágokkal – vízkeresztkor történt.)

A füstölésre korai történeti adtunk is van: Kőszegen 1681 karácsonyán tűz ütött ki. A városi tanács nyomozása kiderítette, hogy a vádlott, egy bizonyos Francsics Péterné füstölte a házát, így keletkezett a tűz. Szolgálólánya, aki már harmadik éve volt nála, elmondta, hogy minden év karácsonyán megtörtént, hogy „Aszszonya Karácsony estve vacsorájok előtt Uy fazekban tüzet tévén, és ezen fatenssel a Lampasban gyertyát vütetvén, elsőben is Tehén Istállóját, az után ökör Istállóját, és consequenter mind a házait Tömjénnel füstöltő”.

A jeles napok szokásai közül végül az újévköszöntő koledálást idézzük fel. Szilveszter esetéjén a legénykék – régebben, a második világháborúig a legények – a lányos házakhoz mennek, és szinte csak recitálva éneklik az ablak alatt vagy az ajtó előtt a következő köszöntőt vagy annak részletét

Adjon Isten, jó estét

Kívánom, hogy az újévet

//: Egészségben kezdjék ://

Isten békéjét és szép életet

//: Benne kezdjenek ://

Adjad Isten, hogy a Te

//: Félelmedben járjuk végig ://

S benne szent életünkkel

//: Istennek teremjünk ://

Ebben Te magad, Jézus

//: Légy segítségünk ://

Ki Betlehemben születtél

//: Világ megváltójaként ://

Adja meg Jézus, Mária fia

//: Amit csak kívánnak ://

És hogy ebben az új évben

//: Békében éljenek ://

Szépen zengnek az angyalok

Hála az égbeli Istennek

És béke a jóakaratú embereknek

//: Itt a Földön ://

Ó pásztorok hű őrzők

//: Áldottak vagytok ://

Mert mindenek közül szeretett

//: Titeket a megszületett király ://

Látogassátok meg a kisgyermeket

//: Betlehemben ://

Alázattal térdeljetek le

//: Istenetek előtt ://

Kiáltsunk Alleluját

//: Csendesen az égig ://

Mert az egész természet felismeri

//: Istenét ://

A polcon vidáman

Almák piroslanak

Kérésünk az lenne hogy

//: kinek-kinek egyet ://

Ha kettő is lenne

Azt örömmel vennénk

Ha négy is lenne

//: Nem haragudnánk érte ://

Ebben a házban van

Egy szép fiatal rózsa

Kinek neve X

Jöjjön hozzá minden évben

Fiatal legény

//: Sötét hajjal ://

Dobar večer van Buog daj

Novo lito van sin željin

//: Zdravo počieti ://

I mir buožji i lip žitak

//: Va njiem prijieti ://

Buog usliši da je v tvojiem

//: Strahu shodimo ://

Ter va njiem krez svieti žitak

//: Bogu rodimo ://

Tomu nam sam dragi Jiezuš

//: Pomočnik budi ://

Ki se j rodil v Betlehemi

//: Spasitelj ljudi ://

Daj vam Jiezuš Marije sin

//: Ča god željite ://

I da va tuon novom litu

//: Mirno živite ://

Lipo poju andjeli

Fala Bogu na nebi

A mir ljudiem dobrie volje

//: Ovde na zemlji ://

O pastiri verni čuvari

//: Vi ste blaženi ://

ar vas ljubil z med si ljudi

//: Kralj narodjeni ://

Pohodite malo dite

//: Va Betlehemi ://

Ponizno se poklonite

//: Bogu vašemu ://

Zakriknimo Aleluja

//: Tiho do neba ://

Ar spoznava sa natura

//: Boga svojega ://

Na polici veselo

Jabuke se čedljenu

Tuo bi bila naša prošnja

//: Sakomu ednu ://

Ko bi bile pak i dvi

To bi rado vidili

Ko bi bile i četire

//: Neb se serdili ://

Va vuoj hiži je divuojka

Lipa mlada ruožica

Kouj je ime X

Dab joj došal sako lito

Mlad junak

//: S rudmi vlasi ://

A jutalom egy-egy alma, dió, némi aprópénz.

A vallásos élet tárgyai közül kiemelkednek az út menti szakrális emlékek: jellegzetes alakjukkal könnyen válnak a táj szimbólumaivá, ugyanakkor szerepük révén megszentelik, otthonossá teszik a tájat. A legrégibb kisnardai keresztalapítványt Lakics Jakab tette 1882-ben: a kisnardai kőkereszt fenntartására vonatkozott. Az „alsó-ledinait”, tehát egykor a falu déli szélén állót, Raffai András állíttatta 1904-ben. A legújabbat, a Megbékélés keresztjét a falu állította 1997-ben. Egyrészt emlékeztet a határra, a „vasfüggönyre”, másrészt emlékeztet a II. európai ökumenikus találkozó szándékára: a békétlenség helyett a megbékélés szükségességét hirdeti.

A legrégibb szabadtéri szakrális emlék az egykor Kisnarda északi szélén állt Nepomuki Szent János-szobor, de ennek állíttatóját a kegyes alapítványok kimutatása nem őrizte meg az utókor számára. (A szobor talán már a XVIII. században készült, Skrapits plébános idején a kisnardai templomban helyezték el.)

A nyelvi sajátosságok alapján is lehetne következtetni a grádistyei horvátok származási helyére, egykori szűkebb pátriájára Horvátországon belül. Ehhez azonban még gyerekcipőben jár a nyelvjáráskutatás. Hiszen itt történeti dialektológiára van szükség. Ilyen tudományos munkákban nem bővelkedünk. Ráadásul további nehézséget jelent, hogy nem napjaink tájnyelvével kellene összehasonlítani a mai nardait, hanem az idetelepedés idején használttal.

A belső vándorlások egyébként azóta sokat változtattak az alaphelyzeten magán. A meghatározó szerepet betöltő értelmiségek – a papok és a kántortanítók – pedig rendszerint egy másik dialektust hoztak magukkal otthonról, amivel hatottak az itt beszélt nyelvre. Ráadásul nemcsak horvát, de szlovén területről is érkeztek – ahogy például Schápy plébános. Így hát ami a nardai nyelvi hagyomány – a gyökerek – megidézését és értelmezését illeti, ezzel adós marad ez az egyébként is kurtára fogott áttekintés a nép és a néprajz világából. Hogy most némely elemét mégis ismertetni, megmutatni tudtuk, arra a reményre jogosít fel, hogy talán továbbra is él még egy-két vonása a régi életet körülölelő hagyománynak. Amitől Narda Narda volt, a falu, ha egy is a sok közül, de éppen ez.