Séta a ház körül

Teljes szövegű keresés

Séta a ház körül
A hagyományos népi építészet egyik sajátossága, hogy alkotásai szerves és harmonikus kapcsolatban állnak azzal a természeti környezettel, amely az építésükhöz szükséges alapanyagokat szolgáltatta. A Nyírség népi építészeti képének kiformálásában is fontos szerepet játszottak a természetföldrajzi körülmények. A táj déli, keleti és északi területeit mindenekelőtt futóhomok, löszös homok és homokos lösz borítja. Ezek az igen laza talajféleségek speciális faltechnikákat igényelnek, hiszen csak így nyílt mód arra, hogy a falazat elég szilárd legyen s megbírja a födém és tetőszerkezet súlyát. Statikai szilárdságát tehát faszerkezettel kellett biztosítani: a váz nemcsak magát a falat erősítette, hanem megoldotta a födém és tetőszerkezet alátámasztását is. A Dél-Nyírségben ebből fakadóan még a századfordulón is hatvan–kilencven százalék volt a favázas falszerkezetek részesedésének aránya, s 1900-ban Nyíracsádon is a lakóházak hetvenöt százaléka favázas sárfallal rendelkezett. A favázas sárfalak építése nem igényelt jó minőségű fát, így alkalmazásuk egyszerűbb is és olcsóbb is volt, mint a váz nélküli sárfalaké, s maga az építkezés sem követelt különösebb szakértelmet, nem kellett szakképzett építőmestert fogadni.
A XIX–XX. század fordulójának évtizedeiben az uralkodó faltechnikák a favázas sárfalak, azaz a mereglyés és a sövényfal voltak. A faváz szerkezetében lényeges eltérés nem mutatkozik a két falféleség között. A ház négy sarkára, a közfalak csatlakozáspontjára és a szabad kémény alátámasztására húsz-harminc centiméter átmérőjű vastag oszlopokat ástak a földbe, melyek alsó vége a talajviszonyoktól függően hatvan–száz centiméter mélyen került a föld alá. A nyolc-tíz centiméter átmérőjű mereglyék és az ágasok készítése nem kívánt különösebb szakértelmet, s a gerendák rögzítéséhez használt egyszerű ácsszerkezeteket a legtöbb barkácsoló parasztember el tudta készíteni, nem kellett ezért külön szakképzett ácsot fogadni. A födémszerkezet fő elemét alkotó mestergerendát külön a falba állított ágasok támasztották alá. A vázkészítés utolsó mozzanata a bemereglyézés volt. A karókat egymástól huszonöt-harminc centiméter távolságban helyezték el, alsó végüket a földbe verték, felső végüket a sárgerendához szegelték. A sövényfal esetében az így kialakított vázat függőlegesen vesszővel fonták be, majd több rétegben is tapasztották kívül-belül egyaránt. A mereglyés fal esetében viszont a karók közét sárral rakták ki.
A sár felrakásához kétféle eljárást is alkalmaztak. Az egyik esetben villával rakták a mereglyék közé, a másik formához a földet először felszórták törekkel, s villával vályog nagyságú gombócot gurítottak, ez került a mereglyék közé. Az előbbit villás sárnak, az utóbbit göngyölegsárnak nevezték. Mindkét faltechnika széles körben elterjedt a Nyírség déli területén.
A váz nélküli földfalak közül először a vert falat kell megemlítenünk. Nyíracsádon és környékén ezt nem agyagból döngölték, hanem sárból készítették. Párosával szemben egymással ötven-hatvan centiméter távolságban több, a fal magasságát meghaladó gerendapárt vertek a földbe, melyek tetejét kötéllel húzták össze. Közéjük fektették az ácsolt pallókat úgy, hogy azok keretet, zsaluzatot alkossanak. A pallók közé aztán jól eldolgozott szalmás sarat dobtak villával, kihegyezett karókkal megdöfködték, hogy a sár egyenletesen eloszoljon, majd félig szikkadt állapotban még döngölőfával is tömítették. Az egyes sorok közé szalmát, nádat fektettek, hogy a falat, s különösen a falsarkokat erősítsék. Ez a vert és rakott sárfal közötti átmeneti technika a favázas építészet mellett Nyíracsád és egyben a Dél-Nyírség egyik speciális kultúreleme.
A legelterjedtebb hagyományos építőanyag a vályog. Alkalmazása az első világháború után vált általánossá. A modern, szilárd építőanyagok Nyíracsád építészeti gyakorlatában a XX. század utolsó évtizedeinek kivételével alig játszottak szerepet. 1900-ban a teljes lakóházállomány 2,7 százaléka volt csak téglafalú, s ez az arány 1970-ben is mindössze 5,4 százalék volt. Az 1960-as, 1970-es években még nem volt ritkaság, hogy az akkor divatos négyzet alaprajzú sátortetős házakat betonalapra, megfelelő szigeteléssel ellátva szalmás sárból készült falakkal készítették. A falat sok esetben minden forma nélkül rakták fel, éppen úgy, mint az igen nagy múltú fecskerakásos falat, amit száradás után ásóval nyestek simára. Más esetben a sarat deszkák közé rakták. A még nedves sárfalba cserép- és tégladarabokat nyomtak, ami lehetővé tette a házak malterral való vakolását. Így a valójában sárfalú házak elkészültük után éppen úgy néztek ki, mintha téglából emelték volna őket.
A hagyományos módon épült lakóházak padlózata gyakorlatilag a közelmúltig döngölt és tapasztott föld volt. Ennek alapját már a házhely előkészítésekor biztosították, de végleges elkészítése az építkezés befejező mozzanata. A házba jó minőségű, növényi anyagoktól mentes földet terítettek, lapáttal elegyengették, elsimították, majd döngölőfával keményre döngölték. Ezt követően pelyvával és lótrágyával kevert sárral vékony rétegben betapasztották, híg, homokos sárral elsimították és homokkal vékonyan behintették.
A házépítés befejező munkái közé tartozik a tapasztás és a meszelés. A falat három rétegben tapasztották. Az első réteg törekes sár, második sor sarába már csak nagyon finom polyvát kevertek, a harmadik pedig maga a simítás volt, amely növényi anyagok nélküli, híg agyagsárral történt. A meszelés is többrétegű, rendszerint háromszoros, négyszeres. Az első rétegbe homokot is kevernek, míg a többi tiszta oltott mész. A házak lábát, a fallábat különböző színű festékkel húzták el, melyek közül a leggyakoribb a sötétszürke vagy sötétkék. Ennek a csíknak az volt a szerepe, hogy a fal tövére felverődő por, sár ne látszódjék meg hamar.
A házak padlásának megfelelő szilárdságát gerendaszerkezet biztosította, melynek legfontosabb elemei a ház középvonalán végigfutó mestergerenda s az erre, valamint a falra fektetett gerendákra támaszkodó kereszt- vagy folyó gerendák. Ha a háznak tornácot is építettek, azt a födémszerkezet vázával együtt készítették el. A tornácépítés azonban korántsem volt általános. A múlt század utolsó harmadában jelent meg a módosabb gazdák építményein, majd a századforduló után gyakoribbá válik, de soha nem volt itt annyira jellemző építészeti elem, mint az Alföld más tájain. A különféle főhomlokzati tornácok mellett ritkán építettek végtornácot is.
A legelterjedtebb mennyezetfajta a deszkafödém, amelynek több változata is élt. A leggyakoribb forma a boruló: a fűrészelt és gyalult mennyezetdeszkákat úgy helyezik el, hogy azok széle egy-másfél centiméterrel fedje egymást. A folyógerendák és a mennyezetdeszkák közeit kis deszkalapokkal töltik ki.
A Nyírség népi építészetében jellemző a szarufás tetőszerkezet. A szelemenes szerkezet a földházakon, földistállókon kívül csak a dohányszárító hodályoknál maradt fent.
A Nyírség két legnagyobb múltú tetőformája a kontyos tető és a nyeregtető. A jóval ritkábban előforduló csonka kontyos megoldás a századforduló építészeti gyakorlatában kezd elterjedni, elsősorban a szakképzett ácsok tevékenysége révén. Feltűnő, hogy az általunk ismert legrégibb acsádi házak mind kontyos tetővel készültek. Mivel ezek többnyire a múlt század középső harmadában épültek, feltételezhetjük, hogy ez a tetőforma a múlt század első felében, illetve a korábbi időszakban jóval gyakoribb lehetett. Erre utal az is, hogy a gazdasági építmények között szintén a kontyolt tető a leggyakoribb. Elég gyakoriak a vegyes tetőformák is.
Általános jelenség, hogy az utcai homlokzaton csonka kontyos formát találunk, hátul viszont a tető kontyolatlan vagy teljesen kontyolt. Ezeknek a vegyes tetőformáknak a megjelenése a csonka kontyos tető elterjedésével hozható összefüggésbe. A legújabb, s egyben legdivatosabb formát mindig a legszembetűnőbb helyen, azaz az utcafronton alkalmazták, a hátsó, udvar felé eső részen viszont tovább éltek a régi változatok. Ez a tendencia nemcsak Nyíracsádon vagy a Nyírségben figyelhető meg, hanem az egész magyar népi építészetben.
A vértelkek, oromzatok anyaga igen változatos. A deszkaoromzatok XIX. század végi megjelenéséig ezek sövényből, nádból, dorongokból készültek. A fából készült oromfalak díszítésére korántsem fordítottak olyan nagy gondot, mint a közeli hajdúsági vagy bihari falvakban. A deszkákat egyszerűen egymás mellé állították vertikálisan, azaz állóhézagos vértelket készítettek, de hiányoznak róluk a fűrészelt díszek, a mintát adó szegőlécek is.
A tetőfedés anyagai közül Nyíracsád népi építészetében a szalma, zsúp, nád, zsindely és cserép játszott szerepet. Közülük a nád, zsúp és szalmatető a legjelentősebb, alkalmazásuk a XIX–XX. század fordulóján még kilencvenszázalékos volt. Az ugyanekkor még számottevő zsindely az 1930-as évekre teljesen kiszorul a használatból. Viszonylag lassú a cseréptető térhódítása, s részaránya még 1960-ban is alig haladta meg a nád és szalmatetőét.
A szalmát kétféle technikával dolgozták föl. Az egyik esetben teregetett szalmatetőt, a másikban zsúptetőt készítettek belőle. A teregetett szalmatetőt elsősorban a melléképületek fedéséhez használták, házat csak a szegények borítottak ilyen héjazattal. A zsúptető kézzel csépelt rozsszalmából készült. A szalmát kévékbe kötözték, s felhasználásig a depóban, pajtában, hodályban tárolták. A tető készítésének technikája teljesen megegyezik a nádtetőével.
A nád-, zsúp-, szalmatető készítését paraszt specialisták, ezermesterek végezték, a zsindely és cseréptető azonban már szakképzett ácsok munkájának eredménye. Mestert általában – egészen a legutóbbi időkig – csak a legfontosabb munkák elvégzésére fogadtak. Egyébként egy-egy megfelelő gyakorlattal rendelkező specialista irányításával az építők maguk a családjuk és rokonságuk segítségével építkeztek.
A Dél-Nyírség falvaiban, így Acsádon is, a földháztól a kúriáig minden lakóépítményforma megtalálható volt még jó fél évszázaddal ezelőtt is.
A földházak különösen azokon a településeken fordultak elő nagyobb számban, ahol jelentős számú mezőgazdasági munkás élt az uradalmak szolgálatában. Főképpen a tanyákon, de bent a faluban is építettek ilyen, kezdetleges lakóépületeket, melyeknek két típusa is ismert: a verem- és a gödörház. A veremház esetében az építmény földbe mélyítése olyan mérvű volt, hogy a gödör önmagában alkotta a teljes falmagasságot. Az épület tetőzete közvetlenül a gödör szélére támaszkodott, s csak ez emelkedett a talajszint fölé. A gödörlakásoknak különböző mértékben csökkentették ugyan a padlószintjét, de a gödörfalat mesterséges, s a földfelszín fölé nyúló falazat egészítette ki.
A földházak között még előfordult az egy- vagy kétosztatú épület, de a fennálló falu lakóépítményeinek többsége már a múlt század második felében három helyiségből: házból, pitvarból és kamrából állott. A középparasztság körében már gyakori volt az első házból, pitvarból, hátsó házból, kamrából álló négyosztatú lakóépület, sőt a legtehetősebbek a kamra mellé még magtárat is építettek.
A ház egyetlen bejárata a pitvarba nyílott, s innen lehetett megközelíteni a többi helyiséget, azaz a szobát (szobákat) vagy a kamrát. A pitvart a szabad kéményes füstelvezetés két részre tagolta. A helyiség hátsó tere fölé nagyméretű pendelykémény borult, alatta helyezkedett el a tüzelőberendezés. Ezt a térséget kémény aljának, konyhának nevezték, a bejárat mögötti, közlekedésre szolgáló rész volt a tulajdonképpeni pitvar. A két térséget a mestergerenda vonalában a szabad kéményt alátámasztó bolthajtásos falrész választotta el egymástól.
A szabad kémény alatt a szobai kemence szája előtt negyven-ötven centiméter széles és ugyanilyen magas padka húzódott, s hasonló állt a konyha hátsó fala mentén. Ha a háznak két szobája volt, s mindkettőben állt kemence, a padkák három oldalról vették körül a kémény alját. Az oldalsó padkára, a pitvart és a konyhát elválasztó boltozatos falrészhez támaszkodva gyakran építettek katlant is, amely nemcsak a kemence hamujának tárolására szolgált, de egyben tűzhely is volt, amit üstházként használtak. Előfordult az is, hogy a katlan a hátsó fal mellett helyezkedett el, éppen úgy, mint ahogyan az általános gyakorlat volt az Alföld más térségein. A padkák kontúrfalait a múlt században még szorosan egymás mellé földbe vert karók és a rájuk font sövény alkotta. A XIX–XX. század fordulójától azonban, a vályogépítkezés elterjedésével párhuzamosan már a kontúrfalakat is ebből az építőanyagból emelték. A padka közét földdel töltötték fel, amit erősen ledöngöltek, majd több rétegben tapasztottak.
A szabad kémény, amelyet Acsádon pendelykéménynek is neveznek, favázas építmény, amelynek alsó kerete a konyha hátsó és közfalaira, illetve a mestergerendára, vagy a melléje szintén a falra fektetett füstgerendára támaszkodik. A kémény karókból készült vázát vesszővel, sövénnyel fonták be, majd kívül-belül gondosan és több rétegben is betapasztottak.
A kémény kürtőjét, sípját, amely a tetőt áttörve a füstöt a szabadba vezeti, kívülről gyakran deszkával borították, tetejét pedig nyeregtető formájú kalappal látták el, hogy a csapadék a házba be ne hullhasson. A kalap vagy süveg azonban nem gátolta a füst útját. Függetlenül attól, hogy a ház milyen építőtechnikával készült, a XIX. század második felétől általános gyakorlattá vált, hogy a szabad kéményeket vályogból, ritkábban téglából készített pillérek s azokat összekötő boltozatok támasztották alá.
A szabad kéményes, nyílt tűzhelyes pitvar alig bútorozott, hacsak a sárpadkákat nem tekintjük annak, hiszen ezeken nemcsak főztek, de azon ülve végeztek számos háztartási munkát, sőt főzéskor, sütéskor a konyhaasztalt is helyettesítették. Ilyen épületekben a padkák többfunkciós sárbútoroknak is tekinthetők. Ha csak kétoldalról határolták a kémény alját, a harmadik oldal fala mellé lócát állítottak, fölötte kis polcon tartották a fűszereket, kisebb edényeket. A köcsögöket, tálakat, tésztaformákat, tepsiket, szűrőket, kanalakat a falba vert szögekre akasztották.
Ha a háznak két szobája volt, az utca felőli, az első ház többnyire reprezentatív helyiség, azaz tisztaszoba. A hátsó ház ezzel szemben a mindennapi élet színtere. A két szoba berendezésének általános rendje nem sokban tért el egymástól, csak annyiban, hogy a tisztaszobában a drágább, újabb bútorokat, dísztárgyakat és textíliákat tartották, míg a hátsó ház bútorzata és a kiegészítő tárgyak sokkal egyszerűbbek, hétköznapiak voltak.
A nyíracsádi szobában a bejárat mellett, a szoba-konyha válaszfalánál boglyakemence állott, amelyet negyven-ötven centiméter magas, vályogból vagy paticsból készült padkára építettek. A kemence vázát vessző, karó, nád, vagy kóró alkotta, a váz alsó végét a padkába ültették, felső végét pedig abronccsal húzták össze. Kívül-belül egyaránt gondosan tapasztották, majd kifűtés után bemeszelték. A kemence szája a szabad kémény alá nézett, fűtése tehát kívülről, a konyhából történt.
A lakóház kamrája a termények, az élelmiszerek, szerszámok, háztartási eszközök tárolására szolgáló helyiség volt.
Míg a tisztaszoba és a kamra funkciója egész évben változatlan maradt, a pitvaros konyha és a hátsó szoba között az évszakok váltakozásával periodikusan ismétlődő funkcióeltolódás figyelhető meg. Tavasztól ősz végéig a ház legfontosabb munkatere a pitvar és a konyha, illetve a tornác és az udvar ház előtti térsége. A hátulsó szoba ilyenkor gyakorlatilag csak hálóhely. Télen ellenben a hátsó házban tartózkodik az egész család, itt végzik az összes háztartási munkát, hiszen a szabad kéménnyel ellátott konyha ilyenkor hideg, nem fűthető helyiség. Legfeljebb a kemence befűtésének idején tartózkodnak itt.
A lakóház és funkcionális tagolódásának fent bemutatott hagyományos rendje a múlt század folyamán fokozatosan felbomlott. Különösen meggyorsult ez a folyamat az 1960-as évektől, s napjainkban már csak a nyomait fedezhetjük fel az egykori lakáskultúrának. Az átalakulás folyamata nemcsak a bútorok kicserélődésében vagy az egyes helyiségek szerepének megváltozásában fejeződik ki, hanem döntő mértékben befolyásolta a tüzelőberendezésben és a füsttelenítésben végbement átalakulás. Ez először a konyhai tüzelőt és a szabad kéményt érintette. Az első fázisban a kéményt részben vagy teljesen lepadlásolták, lebontották a kemence szája előtti padkákat és katlant, s helyükre sárból, vályogból készült vasplatnival, sütővel rendelkező kandlit, takaréktűzhelyet építettek vagy masinát, csikóspórt állítottak. A tűzhelyek füstjét füstcső vezeti a tetőtérben még meglévő szabad kéménybe. Amikor ezt is lebontják, és helyére zárt kéményt emelnek, a kemence füstje és a masináé is ide távozik.
A szabad kémény lebontása azonban Acsádon többnyire együtt járt a szobai boglyakemence elbontásával is. Helyére a tisztaszobába már sokszor nem is építenek tűzhelyét, a hátsó házba masina kerül vagy új modern, téglaépítésű, hasáb alakú kemence, amely a konyha és szoba válaszfalába van beépítve, s fűtése a konyhából történik.
Ezek a szögletes kemencék általánosan elterjedtek az egész dél-nyírségi térségben. Volt példa arra is, hogy a szobai kemence mellé takaréktűzhelyet is építettek, s télen továbbra is itt főztek. A kemencék elbontása után a hátsó házban szintén gyakran épültek takaréktűzhelyek.
Az átalakulás tehát a házbeli tüzelők formáinak sokszínű változatát eredményezte. Az a funkcionális elkülönülés azonban, ami a hagyományos házat jellemezte – beleértve az egyes helyiségek funkciójának évszakonkénti váltakozását is – megszűnt. A konyha egész évben a háztartási munkák színtere, míg a hátsó ház egyre inkább átveszi a valódi szoba szerepét.
A módosabb parasztság körében a két világháború között jelennek meg a nyári konyhák, amelyek a házbeli konyhát tehermentesítik, s a család élete ilyenkor, legalább is a ház körüli munkák, ide összpontosulnak. A házbeli konyha lakókonyhává válik, sokszor még télen sem használják.
A Dél-Nyírségben nagy hagyományai vannak a nyári kemencék építésének. Ezeket az udvaron, a kertben felállított készségeket mindenekelőtt a nyári hónapokban használták kenyérsütésre. Rendszerint kis nyeregtetős színt is emeltek föléjük, hogy a csapadéktól óvják őket. Használatuk különösen elterjedt akkor, amikor a házbeli kemencéket már elbontják, de a kenyérsütés még megköveteli a kemence fenntartását. Így aztán az 1950-es, 1960-as években számuk megszaporodik.
A szabadban álló kemencék építésének nagy hagyományaira utal, hogy a XIX. századi tűzrendészeti szabályrendeletek már szabályozzák, illetve tiltják használatukat. 1836-ban például: „Sütő Kementzéket kémények, nélkül, sem udvaron, sem utcákon építeni szabad nem lészen, a’ kémény nélkül építettek pedig mindenkor a’ házak, ’s egyéb épületek’ során kívül, a’ takarmány lerakó helytől is távol létessenek…”
Az udvaron álló kemencék halálát végül is a nagyüzemi kenyérgyártás hozta magával.
Míg a lakóház a paraszti üzem központja, addig a telek más építményei a gazdasági élet nélkülözhetetlen színterei. Az állattartás építményei közül a legfontosabb az istálló, amit a népnyelv általában ólnak (tehén ól, ökör ól, ló ól) nevez.
A legtöbb istálló egyosztatú volt, kétosztatú épületeket csak az igen módos gazdák építettek, ebben elkülönítették a lovakat és a szarvasmarhákat. Az egyosztatú istállók esetében ez úgy történt, hogy az épület egyik végébe a lovakat, a másikba a marhákat kötötték. Az ól azonban nemcsak az állatok tartására szolgált, hanem ez volt rendesen a legények hálóhelye is, akik az épület egyik sarkában elhelyezett priccsen, dikón aludtak.
Az állattartás építményei közé tartoznak még a sertés- és baromfiólak.
A sertésól –disznós ólnak is nevezik – az udvar hátsó fertályán, az istálló mögött vagy azzal szemben helyezkedett el, előtte korlátnak nevezett kifutóval. A leggyakrabban favázas építmény, falát dorongokból készítik és tapasztással látják el, illetve a dorongok közeit sárral töltik ki. A módosabbak deszkából készítették az ól falát. A padlást a falra fektetett husángok alkotják, melyre szalmából, gazból készült kis boglyát raktak. A bogárhátú sertésólak mellett sokszor készítettek szarufás tetőszerkezetű, lepadlásolt és teregetett szalmahéjazattal vagy nádtetővel borított építményeket is. A kifutó földbe ásott oszlopokra erősített deszka- vagy dorongkerítésből állt. Ahol sok sertést tartottak, ott a górék alját is ólnak képezték ki. Ilyenkor a korlát a góré mögött helyezkedett el.
A baromfiakat még a közelmúltban sem tartották ólban. A tyúkok télen-nyáron az udvaron álló fák ágai közt éjszakáztak. Feljutásukat gyakran lécből készült tyúklétra is segítette. Előfordult, hogy a telekre behordott és kúpokban összeállított tengeriszárból készítettek ideiglenes ólat, vagy hogy az aprójószág a disznós ól padlásán talált menedéket. Újabban kisméretű favázas, szelemenes tetőszerkezetű, dorong, léc, napraforgószár falazatú, padlástalan és szalmával, náddal fedett építményeket emelnek, amelyekben az erre a célra elhelyezett rudakon hálnak a szárnyasok.
Bár az udvart túlnyomórészt az állattartás építményei jellemzik, ott több a földművelés szükségleteit szolgáló más építményeket is találunk. Ide tartoznak a kukoricatároló górék és a terménytároló kamrák, magtárak, amelyeket azonban korántsem általánosan alkalmaznak. A kukoricát még századunk első felében is elsősorban a padláson tárolták. A történeti forrásokban ugyan szerepel a sövénygóré, kas kifejezés, amely a favázas, sövényfalú tárolóépítmények létére utal, de a léces górék csak az 1920-as években jelennek meg a telken.
A lakóházhoz szervesen kapcsolódó kamrák mellett a nagyobb gazdaságok külön gabonatároló építményt, életeskamarát is igényeltek. Gyakran került egy fedél alá az istállóval. Faluk a lakóházhoz hasonlóan készült, padlással, szarufás tetőszerkezettel, s csaknem kivétel nélkül cseréptetővel. A kamrában, zsilipelt falú beépített hombárban és zsákokban tartották a búzát és a gabonát (rozsot), a lisztet, esetleg a húst és szalonnát is. Pince hiányában ide kerültek a boroshordók.
Viszonylag ritka építmény a szekér és a nagyobb szerszámok védelmére épített szín, amely az udvar hátsó részében áll. Mellette halmozzák fel a téli tüzelőnek valót is. A kút azonban nélkülözhetetlen minden paraszti gazdaságban, s így szinte minden telken megtalálható. Acsádon kizárólag gémeskutat építettek, melynek részei az ágas, a gém, az ostor, a vödör és a kolonc. Akad arra is példa, hogy a szomszédok telkeik közös határán ástak kutat, s természetesen azt közösen is használták.
A dél-nyírségi falvak egyik sajátos szénatároló építménye a depó. A parasztgazdaságokban való megjelenésének időpontja, kialakulása, eredete máig megválaszolatlan kérdés. Elterjedése a Nyírbátortól délre fekvő falvakban figyelhető meg számottevő mértékben, de megtalálható Szatmárban is, mindenekelőtt a Palágyságban. Ez az építmény szerkezeti szempontból átmenetet képez a rögzített fedelű abara és a csűr között. Elterjedésében feltehetően helyi építőmesterek játszhattak szerepet.
Míg a depó csak szükségből szolgált dohánytárolásra, a hodály már speciálisan dohánytároló- és szárító építmény. Ez a téglalap alaprajzú, szelemenes tetőszerkezetű, nyeregtetős és szalmahéjazatú építmény, amelynek falát napraforgószár, karó, léc vagy deszka alkotja, nagyobb tömegben a második világháború után jelenik meg az acsádi parasztportákon, amikor a parasztságot kötelezték a dohánytermelésre a nagybirtok kiesése miatt. Szerkezetét úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen a szerviafák felfüggesztésére, és a száradni felfűzött dohány között el lehessen járni, azaz fináncjárót is hagytak.

Archaikus beépítésű telek részlete (1972)

Háromosztatú tornác nélküli ház alaprajza (1972)

A XIX. század közepén épült ház kontyos, náddal fedett tetővel (1972)

Középparaszti lakóház alaprajza (1985)

Zsúptetős tornácos ház (1985)

Párhuzamos elrendezésű szoba

Ház deszkaoromzattal (1987)

Tornácos ház sövénykerítéssel (1972)

Gazdasági melléképület (1972)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages