Csendes történelem | Száz Magyar Falu

Csendes történelem

Az első teljes keresztmetszetet a kettős településről az 1767–68. évi Mária Terézia-féle urbárium adja, amely rendelet maga új korszakot nyit a jobbágyság – és az ország – történetében. Ekkor Felsőoszkóban a Festetics-részen tizennyolc jobbágycsalád, tizenegy házas zsellér és három házatlan zsellér lakott, a káptalani részen hét jobbágy és öt házas zsellér, az Egervári-részen pedig kilenc jobbágy és egy házas zsellér.

Felsőoszkón tehát ebben az időszakban 34 jobbágycsalád, tizenhét házas zsellér és három házatlan zsellér, azaz összesen 54 család lakott. Alsóoszkón, amely teljes egészében a Festeticsek birtoka volt, ugyanekkor húsz jobbágycsalád élt, itt zselléreket nem írtak össze. A számadatokból mintegy ötszázötven-hatszáz fős lakosságra következtethetünk.

A jobbágyközösség élete bizonyára ezer szállal fonódott össze, mégis éles határvonalak választották el őket egymástól. A határok – amelyek konkrét határvonalak formájában is léteztek – elsősorban a földbirtokosok fennhatóságát, másrészt pedig a történelmileg kialakult területi egységek kiterjedését jelölték.

Annak ellenére, hogy Oszkónak három földesura volt, maga a falu nem három, hanem négy egységre tagozódott, mivel a Festetics-birtokon belül elkülönült egymástól az alsó- és a felsőoszkói rész. Az egységek életét nagyban meghatározta a földesúrhoz való viszony, a neki járó természetbeni, pénzbeli és munkával teljesített járandóságok. A kötelezettségek – amelyeket már a középkor végétől igyekeztek írásos formában, úgynevezett urbáriumokban rögzíteni – területenként és birtokosonként jelentős eltéréseket mutattak, de az évszázadok folyamán egyre inkább egységesültek, így a Mária Terézia által elrendelt, egységes szempontok szerint készített urbáriális összeírásokban már csak kisebb különbségeket találhatunk.

Oszkóban eltérés mutatkozik a jobbágytelek tartozékainak tekintetében: míg az Egervári-, a káptalani és az alsóoszkói részen egyaránt tizennyolc hold szántó tartozik egy egész telekhez, addig a Festeticsek felsőoszkói részén ez húsz holdat tesz ki (ez bizonyára onnan ered, hogy míg a többi rész első osztályú földekből áll, ez utóbbi másodosztályú szántó). A rétek területében is különbségek figyelhetők meg: míg az Egervári-részen és Alsóoszkóban nyolc szekérre való rét tartozik egy telekhez, a Festeticsek felsőoszkói részén csak hat-, a káptalani részen pedig mindössze félszekérnyi.

A szolgáltatások terén már csak kisebb eltérések mutatkoznak, itt az alsóoszkóiaknak az egész telekre megadott szolgáltatásai az irányadók: egy forint földbér, egy öl tűzifa, egy icce vaj, két kappan, két csirke és tizenkét tojás. A felsőoszkói lakosok körülbelül ennek megfelelő mennyiséget fizetnek fél- és negyedtelkeik után, olyan kisebb eltérésekkel, hogy például a káptalani jobbágyok negyedtelkeik után vajat ugyan nem adnak, de tojásból hatot–kilencet, és még fonnak is másfél fontnyi kenderfonalat.

A robot tekintetében is hasonlóak az eltérések. Az Alsóoszkóban egy egész telekre megadott mennyiség megfelel az országos átlagnak, 52 nap igásrobot vagy 104 nap gyalogrobot, ennek pontosan felét teljesítik a felsőoszkói Festetics-jobbágyok féltelkeik után, az Egervári- és káptalani jobbágyok azonban negyedtelkeikkel nem pontosan igazodnak ehhez a mennyiséghez: míg az előbbiek némileg kevesebb (tíz-tizenegy), az utóbbiak valamivel több (tizenhárom-tizenöt) napot teljesítenek.

A termés után fizetett kilenced dolgában csak a teljesítés formájában mutatkozik különbség: csupán a felsőoszkói Festetics-jobbágyok fizetik természetben, az alsóoszkóiak egész telkekre számolva négy forintért váltják meg ezt a szolgáltatást, az Egervári-jobbágyok arányosan ennek negyedrészét fizetik, a káptalani jobbágyok pedig robottal (három nap igás- vagy hat nap gyalogrobot) váltják meg.

Itt kell szólnunk a szőlőhegyről, amely a falu újkori történetében igen fontos szerepet játszott. Bár – miként manapság – nehéz kimutatnunk bármiféle gazdasági hasznot a szőlőtermesztésből, mégis azt látjuk, hogy az oszkóiak – mint általában a Hegyhát lakói – szerfelett ragaszkodtak ehhez a kultúrához. Jól jellemezte magatartásukat egy XIX. századi összeíró, aki a szőlők kapcsán a következő megjegyzést tette: „bálványuk lévén inkább azt ápolják, mint szántóföldjeiket”.

Ahogy már korábban is utaltunk rá, a szőlőművelésre már a középkorból vannak adataink a faluból, amelyek aztán egészen a XVII. századig nyomon követhetők. A század második felének ismétlődő török támadásai miatt ezek a szőlők megszűntek, emléküket feltehetően az alsóoszkói Agg-hegy-domb és a felsőoszkói Puszta-szőlők dűlőnév őrizte meg.

A Hegyháton a XVIII. század közepétől nyernek ismét teret a tőkék táblái, területüket többnyire irtással alakítottak ki. Az oszkói Új-hegy, régebbi nevén Ebtulok létrejötte is erre az időszakra tehető (erre utal már az a tény is, hogy a legrégebbi ismert szőlőhegyi présház mestergerendáján az 1767-es évszám volt olvasható).

A szőlőhegy legalább részben azonos lehet azzal a nagy kiterjedésű, úgynevezett ebtuloki területtel, amelyet a Farkas-erdő kárára folytatott irtások között írtak össze a XVIII. század második felében. Ez az oka annak, hogy a szőlőhegy önkormányzatának első ismert dokumentumában, az úgynevezett Hegyi kereszt alapítólevelében 1787-ben a „méltóságos sárvári uraság fundusának” nevezik a területet (az erdő maga ugyanis a sárvári uradalomhoz tartozott).

A szőlőhegy ettől függetlenül elsősorban a felsőoszkói Festetics-jobbágyok birtoka volt, ahol természetesen külsősök, úgynevezett extraneusok is birtokolhattak (mindenekelőtt alsóoszkóiak, akik közül azonban egyeseknek az olaszfai hegyen is volt szőlőjük).

A másik szőlő, a Csillag-hegy kialakulásának körülményeit pontosabban ismerjük, mivel alapító levele és hegytörvényei fennmaradtak. A felsőoszkói jobbágyok ismétlődő kérésére Egervári Kristóf és Mihály majorsági földjeiből – a Völgyek nevezetű dűlőben – alakították ki 1839-ben. A felsőoszkói – Egervári-, Festetics- és káptalani – jobbágyok meg az Egerváriak között létrejött szerződés szerint az átadott területért a szőlőbirtokosok tartoznak holdanként egy akó bor hegyvámot adni, két nap robotmunkát végezni, a földesúr részére egy területet szőlővel beültetni, a munkákhoz napszámosokat állítani és az ugyanekkor kiadott hegytörvények szerint intézni a büntető- és peres ügyeket.

A szerződés mellékleteként fennmaradt a hegytörvény szövege is, amely 22 pontban foglalta össze, hogy „a szöllös gazdák, Hegy mesterek és esküdtek magukat mihez tarthassák s kötelességekben kiki eljárhasson”. A legfontosabbak a következők: a szőlőbirtokosok esztendőnként hegymestert és esküdteket választanak, akik évente Szent Márton napja táján törvénynapot tartanak, amelyen az ismertté vált bűneseteket megtárgyalják.

A birtokosoknak kötelességük bejelenteni a tudomásukra jutott károkozásokat, amelyek közül a hegytörvények a szőlőlopást és pincefeltörést emelik ki. Az elöljáróság a törvényszegésekért büntetéspénzt szed, amelyet év végén fele-fele arányban oszt meg a földesúrral. A szőlőbirtok felosztása a rokonok között (osztály), csak a földesúr tudtával történhetett, az osztódás mértékét pedig fél holdban korlátozták. Az elöljáróság ítéleteivel szemben a földesúrhoz lehetett fellebbezni.

A szőlőhegy rendjére éjjel-nappal csősz (szőlőpásztor vagy hegypásztor) vigyáz, méghozzá fegyveresen, ami abból derül ki, hogy a kóbor kutyákról így rendelkezik a törvény: „A szöllö pásztorok által lövettessenek agyon.”

A birtokosoknak kötelessége az utak és gyepűk karbantartása, amennyiben pedig saját szőlőjüket sem gondoznák, úgy elvesztik azt. A szüret időpontját a földesúr határozta meg, s aki korábban kezdte el szedni a szőlőt, jelentős pénzbüntetést tartozott fizetni. Büntette a hegytörvény a káromkodókat is. Azért pedig, hogy „a Fölséges és Mindenható Úr Isten annál inkább Hegybéli fundusainkra ingyen való kegyelmét és áldását bőségesen terjessze”, a szőlősgazdák minden évben a Szent Kereszt feltalálásának ünnepén énekes misét mondattak a plébániatemplomban.

A körvonalazott törvények többsége egészen a hegyközségek 1940-es évek végi felbomlásáig érvényben maradt, s bár írott formában mind ez ideig nem voltak ismertek, az idősebbek emlékezetében a legfontosabb pontok a mai napig élnek.

A XIX. század első felétől a falu életéről is színesebb képet rajzolhatunk a bőségesebb számban fennmaradt írásos emlékeknek köszönhetően. A közösség élén álló bíróról és az ő munkáját segítő esküdtekről már a középkor végétől vannak adataink. Míg azonban a korábbiakból tevékenységük emlékét többnyire csak az urbáriumok és összeírások adatainak hitelesítése tartotta fenn, a XVIII. század végétől egyre több hivatalos iratot állított ki az elöljáróság. Az iratokat a „hites jegyző” – aki azonos a kántor és a tanító feladatát ellátó mesterrel – írta meg, a hitelesítést pedig a bíró és az esküdtek „nevünk után tett kezünk kereszt vonásávol” végezték el. Volt a községnek pecsétnyomója is, ezt azonban nem használták minden alkalommal, esetenként pedig más pecsétekkel helyettesítették.

1787-ből maradt fenn az első községi pecsétes irat, bár erről nem dönthető el egyértelműen, hogy a község vagy a hegyközség kiadványa-e. Az úgynevezett Hegyi kereszt alapítólevelének alján a bíró és a tizenkét esküdt neve mellett egy vörös viaszba nyomott, húsz milliméter átmérőjű pecsét látható; képe szőlőtőkét ábrázol, körirata a következő: ozkoi helység. Bár az irat tartalma és a pecsétkép egyértelműen a hegyközségre utal, a pecsét a XIX. században többször is szerepel községi kiadványokon.

A XVIII. század végén volt még egy egyszerűbb kivitelű pecsétje is a helységnek, amelynek azonban egyetlen, elmosódott lenyomata ismert, így felirata és pecsétképe nem állapítható meg pontosan. A XIX. század húszas éveiben tűnik fel Felsőoszkón az a címerképes – lebegő csoroszlyavas felett jobbra lépő oroszlán, karmai között ekevassal – pecsétnyomó, amely a modern közigazgatás megszervezéséig, a XIX. század végéig volt használatban (a pecsétnyomó ma is megvan a megyei levéltárban). Ugyanebben az időszakban Alsóoszkó község hitelesítő eszköze egy egyszerű ovális, feliratos pecsét volt.

Az elöljáróságok a XVIII–XIX. század fordulójáig viszonylag széles hatáskörrel jártak el a falu ügyeiben, a XIX. század elején azonban a földesurak mozgásterüket egyre inkább leszűkítették. Ennek a fokozott ellenőrzésnek köszönhető az a nagy számú irat, amely elsősorban a Festetics család levéltárában maradt fenn. A falu lakói hivatalos és peres ügyeiket, kéréseiket, elszámolásaikat, sőt még házassági szerződéseiket és végrendeleteiket is a földesúr képviselőjéhez, a tiszttartóhoz (fiscalis) terjesztették fel döntés vagy jóváhagyás végett. Az iratokból a korabeli élet számos részlete elevenedik meg.

Így maradt fenn Alsóoszkó község 1844. évi számadása, amely az elöljáróság tevékenységéről nyújt némi képet. A község bevételeinek nagy részét a közösen begyűjtött adók tették ki, amelyet azonban teljes egészében befizettek a „két cassához” (állami hadiadó és megyei házi adó). Tényleges bevételt a községi jövedelmek és a büntetéspénzek jelentettek. Az előbbiek között ebben az esztendőben csak egy legelőbérlet, némi szénaeladás és több kisebb részletben faforgács értékesítése szerepel, továbbá egy közelebbről meg nem határozott, a felőoszkóiakkal közös jövedelem (összességében mintegy 35 forint).

Változatosabb a kép a büntetések esetében. Kovács István azért fizetett, mert „az Isten- és az ő Szent Annya ellen káromkodott”, a Zsiga nevű juhász, mert „birkáit a kepük közé eresztette”, a kozmafaiak, „hogy sörtvésseiket a mi erdei makkunkra eresztették”, és végül ifjú Kovács János azért, mert „marhával kártélozott” (a három-négy forintos tételekből összesen több mint tíz forint jött össze). A bevételek az előző évről áthozott 32 forint 22 krajcárral és az adóösszegekkel együtt 839 forintot és 38 krajcárt tettek ki, amiből valamivel több mint 702 forint 15 karjcárt kellett befizetni adóra és 152 forint 7 krajcárt egyéb kiadásokra. Azaz 14 forint 44 krajcár hiánnyal zárták az esztendőt, amit nem tudni, honnan pótoltak.

Érdemes végigfutni az egyéb kiadások tételein is. Egy részüket a kiküldetések tették ki, a bíró vagy más elöljárók az adók beszolgáltatása okán vagy egyéb hivatalos vagy peres ügyben megfordultak Felsőoszkóban, Pácsonyban, Újlakon, Vasváron, Peresztegen, Bögötén, Jánosházán, Porpácon és Szombathelyen is. Uradalmi ügyekben főleg Vasváron, a fiscalisnál (gazdatiszt), a főügyésznél és a jágernál (erdész), de ez utóbbi utasítására egy alkalmmal el kellett menni Ollárba (ma: Kemendollár, Zala megye) is.

Több tételben is szerepel a pásztorok, a kovács és a csordás házának javítása, továbbá a Postaút kavicsozása és a községi, valamint az erdei kút tisztítása, felszerelése. A községi alkalmazottak közül a bakter (éjjeliőr) is szerepel, aki ebben az évben egy új csizmát kapott. Közkiadásként könyvelték el egy bika tartását. Nem mindennapos kiadás a Szent György-napi búcsú költsége és a legutolsó tétel, amelyet a következőképpen írt körül a jegyző: „A bírói esztendő végével a közönség számára egy kiss vacsora került.”

A fennmaradt iratok többsége úgynevezett vagyonbecsű, azaz az elhalt jobbágyok javainak összeírása. Lássunk ezekből egy-egy példát a tehetősebb, illetve a szegényebb jobbágyok köréből.

Az alsóoszkói öregebb Ódor György a vagyonosabbak közé tartozott, mivel egész jobbágytelken gazdálkodott, igaz, ezt rokonával, Ódor Ferenccel közösen birtokolta (utóbbi halála miatt becsülték fel a vagyont 1842-ben).

A jobbágytelken két szobával, konyhával és kamrával rendelkező ház állt, mellette egy boronaistálló, hasonló birkaakol, egy kisebb istállóból, disznóólból és eketartóból álló épület, hidas, cséplőpajta, gabonás pajta és szénatároló pajta.

A fontosabb mezőgazdasági felszerelések (szekér, eke, borona) többségéből kettővel-kettővel rendelkezett a gazdaság, és volt még számos kisebb szerszám, használati eszköz és tárolóedény. Az állatok között volt egy jobb és egy „alább való” pár ökör, továbbá még öt egyéb szarvasmarha, hat disznó, valamint harminchat birka és tizenkét bárány.

Az 1839-ben elhunyt felsőoszkói Varga István csak féltelekkel, s még ehhez mérten is szegényes vagyonnal rendelkezett. Házában egy „kisded régi szoba” és kicsi, rossz konyha és kamra a helyiségek. Udvarán az általában elmaradhatatlan cséplőpajta mellett egy nagyobb és egy kisebb istálló meg több rossz állapotú vagy kicsi épület (kamra, birkaakol, hidas) állt. Egy pár ökre, tíz sovány birkája és három disznója volt. Szekérrel nem rendelkezett, csak „két rossz vasas tengöl, két rosz vasas kerék és egy kerék sín” szerepel az összeírásban, és az ekéből is csak a puszta ekefej volt meg. Szerszámainak és felszereléseinek a többsége is „óvitt” volt.

Szegénységét némileg ellensúlyozta a szőlőbirtok, ahol a fél hold szőlő és kaszáló, valamint a présház és felszerelései mellett számos gyümölcsfát – köztük oltványokat – írtak össze. Az összeírás végén több mint kétszáz forint értékben adósságok is szerepelnek, s végezetül megjegyzik, hogy: „Három neveletlen árvák is vagynak.”

A végrendeletek közül az alsóoszkói Varga Éva 1847-ben kelt rendelkezéseit mutatjuk be. A halálra készülő asszony az olaszfai szőlőhegyen lévő, száznyolcvan forint értékű szőlője árából tizennyolc forintot a „méltóságos Festetics grófnak”, földesurának hagy, a maradékot pedig az oszkói plébánosnak, a lelke üdvéért mondandó szentmisékre. Ugyancsak misére szánja a sógoránál lévő negyven forintot, ruhaneműit viszont – „két keszkenyő, két ümög, három viselt szoknya, hat kendő, két kiss párna, egy vánkos, és két zsák” – húgára, Kovács Katalinra hagyja.

Egy esetben említés történik a temetés és a hozzá kapcsolódó halotti tor költségeiről is. Egy, az 1840-es évek környékén készült feljegyzésből megtudjuk, hogy „Varga Ferentz Fölső Oszkói lakos minémű költségeket tett Istenben boldogult testvér ötsére, Varga Imrére, a midőn böcsületessen el takartatta”. A költségek összesen 24 forint 38 krajcárt tettek ki, melynek nagy része, kilenc-kilenc forint, a koporsóra és a halotti ruhákra („ümög”, gatya, lepedők) ment el. A tor alkalmával hat forintot költöttek tizenkét icce borra és több mint négy forintot húsra. A feljegyzés annak kapcsán készült, hogy az elhunyt személy testvére és unokája pereskedett azon, kit terhelnek a temetés kiadásai.

Az iratok között több móringlevél (házassági szerződés) is előkerül. 1837-ben az alsóoszkói Kovács György és Kovács Magdolna a házasságra készülve egyezséget kötött arról, hogy ha a férj előbb meghalna, felesége nyolcvan ezüstforintot kap a vagyonából, fordított esetre pedig a leendő feleség egy „fél ágyi ruhát” köt le férjének. Az iraton lévő feljegyzés szerint az asszony az összeget 1848-ban fel is vette, ami arra a szomorú tényre utal, hogy házasságuk időtartama viszonylag rövidre sikerült.

A szerződések később néha vita tárgyát képezték, amelyben az uradalmi ügyésznek kellett dönteni. Egy ilyen, nem mindennapi esetről számol be az alsóoszkói öregebb Ódor István 1847-ben kelt kérvényében. A levélből megtudjuk, hogy fia feleségül vette Tulok Ferenc özvegyét, Landor Örzsét, de „avval tsak igen kevés ideig lakhatott, mert a jó fiú házas társa melöl a hetedik hétre el holtt”.. Az ismét megözvegyült asszony egy móringlevélre hivatkozva hetven forintot követelt az apán, aki a rövidke házasság miatt méltánytalannak tartotta a kérést, és ügyét a „Fő Fiscalis Úr” elé terjesztette.

Az iratok között figyelmet érdemel „Kellner Mátyás felsőoszkói árendás zsidó” levele. A zsidó kocsmárosok bizonyos földesúri jogok, többnyire a kocsmáltatás bérlői voltak, s mint ilyenek a jobbágyokénál jóval lazább, szerződéses viszony kötötte őket az urasághoz. Ennek ellenére az oszkói kocsmáros magánjogi problémájával is az uradalmi ügyészhez fordul. Fiának hatszáz forintot kötött le házasságkötése alkalmával, amit azonban most nem akar kifizetni, mivel „az álhatatlan menyem asszony tsak hamar annyira fiamat el idegenítette tölem, hogy azok mind ketten minden tudtum, annyival is inkább akaratom ellen engemet özvegy és koros napjaimban elhagyni nem sajnáltak”. Az összeget annál inkább sem akarja kifizetni, mivel a háládatlan fiúra esküvője kapcsán már 1686 forintot költött. Kéri tehát a főügyészt, hogy a fiút térítse jobb belátásra, őt pedig mentse fel kötelezettsége alól.

A mindennapi élet részleteibe is bevilágító iratok között nem nagyon találunk olyat, amely a nagy történelmi események helyi vonatkozásaira utalna. A Rákóczi-szabadságharchoz is kétségtelenül köze volt falunknak, hiszen egyik jelentős összecsapása, az 1706. évi győrvári csata a közelben zajlott le. A harcok a környező falvakat is érintették, amire többek között egy, a szomszédos Olaszfán a csata idején elrejtett és csak a XX. században előkerült pénzlelet is utal. A korabeli beszámolókból tudjuk, hogy a hegyháti nép a kurucok oldalára állt, köztük bizonyára ott voltak az oszkói jobbágyok is.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc helyi vonatkozásairól közvetett forrásaink vannak. A Vas vármegyei Honvédsegélyző Egyesület 1867. évi tagjegyzékéből tudjuk, hogy legalább nyolc oszkói honvéd vett részt a szabadságharcban (a harcokban elesettekről és az 1867 előtt meghaltakról nem tudunk). Közülük csupán Bali János felsőoszkói mezei szolgáról árul el annyit a jegyzék, hogy ő „Aradról lett elbocsájtva”, ami arra utal, hogy végigharcolta a szabadságharcot. Bene Pálról, aki szintén felsőoszkói volt, még annyit tudunk, hogy pisztolyát idehaza is rejtegette, s később is megőrizte a családja. Dédunokája az 1950-es években ajándékozta oda a Vasvári Múzeumnak. Az oszkói honvédek közül csupán ketten szolgáltak egy helyen, a Vas megyeiekből felállított 44. zászlóaljnál, a többiek különféle egységeknél harcoltak.

A szabadságharc helyi vonatkozásairól két érdekes adat maradt fenn, az egyik inkább komikus, a másik viszont eléggé tragikus. 1849 februárjában – a fegyverbegyűjtés idején – Felsőoszkóra hadisarcot vetettek ki a császáriak, mivel a falu juhásza a kocsma előtt lövöldözött. A sarcot később viszszavonták, ugyanis kiderült, hogy a lövöldözés csupán a farsangi hagyománynak szólt.

A tragikusabb kimenetelű esemény már a szabadságharc után történt, de sokkal inkább a háborús időkben meglazult erkölcsökre és a félresiklott személyes sorsokra világít rá, mintsem a hősies küzdelmekre. 1849. december 15-én Oszkón három beteg, csapatától lemaradt császári katona vonult át Csehi irányába. A szőlőhegy oldalában utolérte őket két parasztember, akik először töltényt kértek a katonáktól, de amikor azok nem adtak, egyszerűen nekik estek, és baltáikkal összeverték őket. A három katona közül csak egy élte túl a találkozást. Vallomása alapján hamarosan elfogták az egyik tettest, Bauer Ferencet, a csehi kovács fiát.

A nyomozás során több minden kiderült a gyanúsítottról: korábban Oszkón szolgált, és állítólag felgyújtotta Kovács András gazda pajtáját. A forradalom idején Oszkóból vitték el katonának, majd a szabadságharc leverése után büntetőszázadba sorozták, ahonnan hamarosan megszökött. Miután a gyilkosságot bevallotta, december 21-én két rendőr kíséretében Vasvárról Szombathelyre indították, Rábahídvégnél azonban a híd korlátján átbújva a folyóba vetette magát, és örökre eltűnt a jeges vízben…

Az apró adalékok és különböző közjátékok mellett a forradalom és szabadságharc egy vonatkozásban nagyon határozottan rányomta bélyegét a falu életére: ez a jobbágyfelszabadítás. 1848 után a falu lakói mint önálló kisbirtokosok folytatták életüket, örököseik a jobbágytelekből alakult birtokot osztották fel vagy gyarapították tovább – lehetőségeik és a kor adottságai szerint.