Ősi utak népei
Ősi utak népei
Ha egy részletesebb térképen vizsgáljuk meg a Hegyhát Vasvár környéki szakaszát, nyomban szembeötlik, hogy Oszkó nagyobbik része, az egykori Felsőoszkó vagy régebbi nevén Hosszúoszkó (1354: Huzywuzkow) egy észak–déli irányú út mellett hosszan elnyúló úgynevezett útifalu. A megfigyelés az útvonal fontosságára hívja fel a figyelmet, ugyanis minden bizonnyal ez jelölte ki a település helyét. A környék mai úthálózatából nem lehet megmagyarázni ezt a jelenséget, ma ugyanis a falu határain belül nyílegyenesen futó útnak sem észak, sem dél felé nincs folytatása kiépített formában. Ellentétben a falut keresztező vasvár–zalabéri úttal, melynek szomszédságában csak a legújabb időkben terjeszkedett némileg a község, pedig ez, mint a Graz–Buda útvonal szakasza, a középkor végétől egészen a 8-as számú főút kiépítéséig fontos szerepet töltött be a távolsági közlekedésben.
A megfigyelés arra utal, hogy a falu helyét kijelölő útvonal már a magyar középkor korai századaiban, a falurendszer kialakulása előtt használatban lehetett. Ennek ellenére egy viszonylag késői forrás világítja meg a célját. Egy XVI. századi levél tanúsága szerint a Nádasdy család délvidéki birtokairól Egervár–Győrvár–Oszkó–Kám–Rum érintésével hajtottak marhákat Ikervárra. Jelzi ez az adat, hogy az Oszkót átszelő útvonal annak az útrendszernek a része, melynek tagjai Zala megye észak–déli völgyeiből érkezve átszelik a Hegyhátat, és a nagyobb átkelőkön (Körmend, Rábahídvég, Rum) keresztül a Rábán túli területek központjai, elsősorban Szombathely és Kőszeg, valamint Sárvár és Csepreg irányába tartottak.
A nevezett utaknak egy része ma is használatos, ilyen a Zalalövő–Körmend–Szombathely vagy a Zalaegerszeg–Vasvár főút. De vannak olyanok is, amelyekről elterelődött a forgalom, elvesztették a jelentőségüket, ilyen például a Kismákfa és Nagymákfa között a rábahídvégi átkelőhöz tartó Ópostaút, amelynek az ártéren átvezető rövidke szakasza még a XIX. század végén használatban volt (a Rábahídvégről Szombathelyre tartó szakasza ma is főút), de déli irányú folytatásán már jóval korábban megszűnt a forgalom.
Ilyen, jelentőségét vesztett út halad keresztül Oszkón is, amely egykor a Zala megye irányából, a Válicka völgyében érkező útvonalról Győrvárnál ágazott le, és Oszkón, valamint Kámon keresztül vezetett a rumi Rába-átkelőhöz. Ez az elágazás biztosította a lehetőséget az utazók számára, hogy még a Hegyháton való átkelés előtt megválasszák az úti céljuknak megfelelő Rába-átkelőt, így Győrvár után a Szombathely irányába tartók Vasvár felé, míg az Ikervárra vagy Sárvárra igyekvők Oszkó felé haladhattak tovább.
Az Oszkón keresztül vezető útvonalat a középkorban még bizonyára használták, sőt voltak olyan korszakok is, amikor kimondottan megélénkülhetett a forgalma. Ilyen időszak volt a XVI. század, ekkor ugyanis Sárvár és Egervár is Kanizsai-, majd Nádasdy-birtok volt (sőt az egervári uradalommal Oszkó egy része is a nevezett családok kezére került), és a két birtokközpont között minden bizonnyal ez az út biztosította a kapcsolatot. Ide köthető a fent említett marhahajtó-útvonal leírása és egy 1555. évi adat, amikor Nádasdy Tamás nádor Oszkóból keltezi egyik levelét.
Az út jelentősége a XVII. század folyamán szűnhetett meg, amikor a Hegyhát török hódoltság alá került, így közvetlen kapcsolatai megszűntek a Rábán túli területekkel. Egy XVIII. századi térkép a falu északi végén kivezető utat még Sárvári út néven nevezi, de ez ekkor már nem távolsági utat, hanem csak a faluból kivezető utat jelölhetett. Gyakrabban szerepel már korábban is Malom út néven, így ismerik ma is, ami arra utal, hogy ezen az úton lehetett elérni a Koponyás-patak malmait. A malmok a falu lakói számára ekkor már fontosabb tájékozódási pontok voltak, mint a távoli Sárvár. Távolsági jellegét azért nem vesztette el teljesen, az oszkóiak egészen az 1950-es évekig használták, szekérrel vagy állatokat hajtva a rumi vásárra igyekezvén vagy gyalogosan a celli búcsúra (Celldömölk) tartva.
Környékünkön az észak–déli utak története a történelem előtti időkig nyúlik vissza. A Nyugat-Dunántúlon haladt ugyanis keresztül az a közlekedési folyosó, amely Észak-Itáliából a mai cseh, német és lengyel területekig, illetve egészen a távoli Baltikumig vezetett. Ebben a sávban futott végig a római korban az a konkrét, a birodalom területén jól kiépített útvonal, amely a rajta lebonyolított kereskedelem egyik legfontosabb árucikkéről, a Balti-tenger vidékén fellelhető borostyánkőről, a Borostyánkő út elnevezést kapta (környékünkön legjelentősebb állomása Savaria, a mai Szombathely volt).
Az útvonal – némileg módosult nyomvonallal és lerövidülve – a római kor után is használatban maradt, ez az Alpokat megkerülő út biztosította ugyanis az összeköttetést a Duna menti kereskedelmi utak (ezek központja idővel Bécs lett) és a Földközi-tengeri kereskedelmi központ, Velence között.
Az út a távolsági közlekedésben betöltött szerepét megtartotta a magyar történelem korai századaiban is, forgalma csak a XII. század második felében terelődött át osztrák területre, amikor is kezdtek kiépülni az Alpokon keresztül vezető biztonságos átkelők.
A Borostyánkő úton és a vele párhuzamos észak-déli utakon nemcsak kereskedelem folyt, hanem jelentős népmozgások is. Ezek a természetes útvonalak egyrészt a délről érkező népek számára biztosítottak előrenyomulási lehetőséget, és a nyugatról és keletről érkezőket is ebbe az irányba terelték. Különösen érvényes ez a Rábától délre eső területekre, ahol a Zalai-dombság észak–déli völgyei még hangsúlyosabbá tették ezt az irányt.
Ilyen módon környékünkről is feltételezhető, hogy déli irányból népesült be, és újabb foglalói is mindig ebből az irányból érkeztek. Első lakói a Zala–Sárvíz szögétől vonulhattak fel északi irányba, lépésről lépésre közelítve a Hegyhát déli lejtőit, ahol irtással alakíthatták ki településeik helyét. Ezek a településnyomok az újkőkortól kezdve a bronzkoron át egészen a római korig lényegében egybeesnek a mai településhálózattal. Ha egybevetjük a régészeti terepbejárások eredményeit a XVIII–XIX. századi térképek adataival, azt látjuk, hogy településre utaló régészeti leletek ott kerülnek elő, ahol a százötven-kétszáz évvel ezelőtti erdőhatár véget ért.
Jól megfigyelhető ez Oszkóban is, ahol a falu nyugati szélén, az Alsó-csapás mentén, a Csoma-erdő aljában kerültek elő újkőkori leletek, vagy a falu északi részén, a mai gyümölcsös helyén, ugyancsak az erdők alatt, ahol őskori őrlőkövet találtak. De nem hiányoznak a leletek a falu központi területéről sem. A Temető-domb déli oldalában bronzkori település nyomait szántotta szét az eke, és ugyanitt a római kor nyomai is előkerültek.
A rómaiak és a korabeli bennszülött lakosság jelenlétére egyébként Olaszfától Oszkó északi határáig számos jel utal. A helyi hagyomány szerint a XIX. század végén Olaszfa keleti határában egy villaépület maradványai is előkerültek, erről azonban tudományos leírás hiányában közelebbit nem tudunk. De római eredetűnek tartják templomukat is az olaszfaiak, amire az egykori sekrestye mély alapozásából és az itt előkerült római téglákból következtetnek. Ma is megfigyelhető római maradványok azonosíthatók emellett Oszkó határában. A Sió-patak völgyében szinte mindenütt bukkannak elő római sírokra utaló tégla- és cseréptöredékek, sőt itt-ott egy-egy érem is, amiről már a XIX. század végén megemlékeznek a Vas Megyei Régészeti Egylet jelentései.
A Temető-dombon előkerült leletek viszont kétségtelenül településre utalnak. Itt nagyméretű tárolóedény, szövőszéknehezék, vastárgyak, egyszerűbb cseréptöredékek és egy ép mécses mellett egy igényesebb cserépedény maradványát is megtalálták. Az emberi arcot ábrázoló fazék tipikus darabja azoknak a savariai fazekasmunkáknak, amelyek a II. század közepén készültek.
Ugyancsak a római korhoz köthetők azok a halomsírok, amelyek a falu északkeleti határában, a szőlőhegy felett, a Borhordó út mellett figyelhetők meg, és feltehetően a római kori bennszülött lakosság temetkezési helyét jelzik.
Egyébként az út és a sírok egymáshoz való viszonya és az út nyomvonala egyaránt a római korra utal. A Borhordó út ugyanis szintén azok közé a rejtélyes utak közé tartozik, amelyek nem illeszkednek a mai hálózatba, de egykori jelentőségükről sok-sok nyom árulkodik. Itt elég talán arra rámutatni, hogy a falu északkeleti határát képező út egyenesen Kámba vezet, onnan pedig a rumi átkelőn át Szombathelyre vezető útban folytatódik; a sírokról pedig annyit, hogy az utak mellé való temetkezés szokása a római korban terjedt el.
Ezek a leletek azt mutatják, hogy a Sárvíz vízgyűjtőjének északkeleti medencéjét – ami tulajdonképpen Oszkó határával esik egybe – már évezredekkel ezelőtt irtással földművelésre alkalmassá tették; azóta pedig lényegében folyamatosan lakták.
A római kort követő évszázadokból sem írott, sem régészeti emlékünk nincs, pedig környékünk mint az avar birodalom határvidéke, majd mint a Frank Birodalom keleti tartományának része kétségtelenül lakott volt. Ezt a lakosságot a magyar történettudomány általában avarok és szlávok együtt élő társadalmaként szokta bemutatni, akik között a szláv nyelv egyre meghatározóbb szerepet töltött be (ezzel az elmélettel kapcsolatban újabban egyre több kétely merül fel).
Bizonyítékul a helyneveket szokták forrásként idézni, szláv eredetű földrajzi neveink nagy részét ugyanis ehhez a korhoz szokás kötni mint a honfoglalók által helyben talált népek emlékanyagát. Ez a körülmény településünk története szempontjából is fontos lehet: Oszkó nevét is a szláv nyelvekből lehet levezetni. Tegyünk itt egy bővebb kitérőt, áttekintve, mire jutott a tudomány Oszkó néveredetét tekintve.
A falu látképe észak felől
)
Emberi arcot formázó római kori edény töredéke a Temető-dombról
)
