Etetni kell, ha nyírni akarjuk!
Etetni kell, ha nyírni akarjuk!
A hódoltsági terület visszafoglalása utáni tíz esztendeig tart a császári katonai közigazgatás időszaka. Ezalatt Tolna megyébe szórványos, elsősorban szerb betelepülések történtek. Amikor 1690-ben a császári csapatok a Balkánról a török támadások miatt kénytelenek voltak visszavonulni Magyarország területére, a szultán bosszújától tartva a szerbek Csarnojevics Arzén vezetésével, mintegy kétszázezren, közöttük harminc–negyvenezer fegyverforgatóval, velük menekültek, és a felszabadító háborúk idején részben kihalt, részben szétszóródott rác településekhez csatlakoztak. Ettől kezdve ők alkották a magyarországi rácok többségét. A korábban itt élők a török megszállás ellenére a magyar földesuraknak is adóztak, sok esetben a királyi Magyarországra is fölvitték földesuruknak az adót. Az új telepesek azonban nehezen illeszkedtek be, nem szívesen fizettek, magukat inkább fegyverforgatónak tartották, ezért gyakran szembekerültek a hatóságokkal.
A rendkívüli életkörülményeket érzékelteti a jobbágyok Esterházy Pál nádorhoz küldött levele, melyben leírták, hogy a beszállásolt lovasok mindenüket felemésztik, a terményt a malmokból ingyen, a gabonát, bort, mézet kevés pénzért viszik el az adminisztrátor vagy a tisztek. Az eladható sóval, hússal a tisztek kereskednek, jobbágyoknak marad az ingyen fuvarozás terhe, mindezek mellett porciót és gyakran bírságot is fizetnek. Az éjjel-nappali ingyenmunkák elől erdőkbe, hegyekbe, barlangokba bujdosnak. Valószínűleg nem volt jobb a rác jobbágyok helyzete sem.
A török kiűzését követően az egykori hódoltsági területekről, így Tolna megye falvairól is készültek összeírások, elsősorban azért, hogy felmérjék az adóképes és adóköteles lakosságot. Ezek többsége ugyanúgy megsemmisült, mint a török előtti, ezért e kor legkorábbi forrásának az 1696. évi összeírást tekinthetjük. Ez év őszén Tolna megyében kellett beszállásolni a Salm-féle ezred 869 katonáját. Az Ozorára kiszabott kvóta tiszttel együtt húsz fő ellátása lett. Ugyanekkor delegálta az újjászervezés időszakát élő Tolna megye küldöttségét Pozsonyba. E küldöttség költségeire a vármegye 768 forintot tervezett, melyet a településeknek kellett befizetniük. A kvóta meghatározása a lakosság számarányában történt, így Ozorát harminc forint befizetésére kötelezték. A szomszédos Pincehelynek száz, Tamásinak harmincöt, Földvárnak huszonöt forint volt ez az összeg.
Az 1696-os összeírás szerint Ozorán huszonöt – ebből tizenöt magyar és tíz rác – család lakott. A magyar családfők: Bácskai Márton, Berta Andor, Czibor István, Farkas István, Garay István, Kovács György, László Mihály, Megyes Iregilia, Oldai Fülöp, Ságodi János, Saágodi Marci, Szabó Mihály, Szilágyi Mihály, Szücs János és Vargha Lukács; a rác családfők: Dorogi Sztankó, Karapancsa Jurasin, Karapancsa Mihály, Karapancsa Simon, Pariczko Istók, Keszi Radovics, Szentmártoni Gyurko, Szentmártoni Rasacza, Szentmártoni Stoipán és Ozorai Misko. Utóbbiak családnevüket valószínűleg arról a településről kapták, ahonnan érkeztek. A felmérés időszakában huszonhárom fiúgyermeket írtak össze. Ozora teljes lakossága meghaladhatta a száz főt.
Jelentős különbségek mutatkoztak a gazdák vagyoni helyzetében. A legmódosabbnak Szentmártoni Gyurkó számított, neki három lova, hat ökre, harminc juha, három tehene egy borjúval, nyolc disznaja és hat család méhe volt. Az elvetett köblök száma tíz (az összeírás szerint ez azt jelenti, hogy mintegy négyszáz kilogramm vetőmagot vetett el a gazda), az általa művelt szőlőterület négy kapás, tehát hatszáz–kilencszáz öl nagyságú lehetett. Bácskay Márton három lóval, négy ökörrel, két tehénnel, egy borjúval, harminc juhval, négy-négy sertéssel és méhcsaláddal rendelkezett, hat köböl vetése és öt kapás szőlője volt. Kiemelkedett még vagyonával a többiek közül Megyes Ireghia, Karapancsa Mihály és László. A módosabbak mellett tizennégyen nem rendelkeztek egyetlen lóval sem, két személynek semmilyen igásállata nincs. Szabó Mihály tűnik a legszegényebbnek, nála egyetlenegy tehenet vettek lajstromba az összeírók.
Az Esterházyak uradalmi kimutatása szerint Ozorát (melyhez Borzás-, Dorog- és Döbröntepuszta is tartozik), 1702-ben szabad emberek lakják, „akik Pincehelyhez hasonló igazságban, rendben lesznek és adózni fognak”. (Az 1702-évi lakónévsor a Függelék III-ban található.) Az 54 gazdának ekkor 73 igavonó ökre, 23 lova és hetven tehene volt. Ozorán dézsmát nem a pécsi püspöknek kellett fizetni, mivel azt még 1424-ben a budai házzal Pipo földesúr örökösen megszerezte. Leírják, hogy a Sión jelenleg is üzemel egy kétkerekű urasági malom, amelyet a bő víz miatt hat–nyolc kerekűre is lehetne fejleszteni. Egyelőre azonban csak négy kerékre történő alakítását tervezik 1703 tavaszára. A Sión átkelőktől az uraság vámot szedett, Ozorán esztendőnként kétszáz forintot tett ki.
Az 1703-as összeírás a lakosság összetételének változását az el- és bevándorlást mutatja. Van olyan név, amely az előző alkalommal még szerb, ám ekkor már magyar alakban szerepel, mint például Szentmártoni (Gyurkó) György neve. Ugyanakkor az előző összeíráskor Bácskay Márton ekkor Bácskai Markóként szerepelt, aki a korábbi jelentős állomány helyett mindössze egy tehenet és húsz juhot mondhatott magáénak. A lakosság pontos összetételének magállapítása a nevek alapján tehát szinte lehetetlen. Vagyoni helyzetük alapján a huszonöt főből négy házas zsellér, öt pedig egészen szegény jobbágynak számított. A településen ekkor 16 lovat, 26 ökröt és 24 tehenet tartottak. Mindössze kilenc sertés, 90 juh, kecske, valamint 17 méhcsalád szerepelt az összeírás tételei között. A gazdasági eredmények azt mutatják, hogy az összeíráskor a búzatermésből 38, vetőmagnak 23 köböl maradt. A felsoroltak mellett a gazdáknál 12 köböl árpát, 15 köböl zabot és 10 köböl kölest tároltak. Ekkor Borzás-, Dorog- és Döbröntepusztával együtt a területen 54 magyar és rác gazda élt, 23 ló, 73 ökör és 70 tehén jelentette vagyonukat.
Az 1700-as években komoly előkészületek történtek a megyében ezernél több szerb család betelepítésére. Ezt azonban megakadályozta az, hogy a Rákóczi-szabadságharc időszakában a bécsi udvar mellé állt rácok mindvégig ellenfelei maradtak a kurucoknak, és gyakran vezettek rabló akciókat a magyar falvak ellen. Amikor 1704-ben a Dunántúl átmenetileg a kurucok kezére került, a szerb telepesek jószágaikkal együtt elmenekültek. 1704 végén tizenkét magyar lakos élt Ozorán 18 ökörrel és 23 tehénnel. Egyetlen ló sem maradt a településen. A malmot a tolvajok elpusztították, a malmos négy ökrét elhajtották. 1710-ben már nem regisztráltak rác nevű telepest Ozorán. Helyükre magyar családok érkeztek. Ekkor lett ozorai Bebessy György, Béndek István, Halász István, Kovács János, Rubin Gergely, Magyarossy István, Sánta István, Táska György családja.
A kuruc háborúk nyomában kitörő járványok megtizedelték a gyér lakosságot, sőt a bizonytalan életkörülmények miatt átmenetileg megtorpant a betelepülés folyamata is. Csupán egy 1716–17-ből származó feljegyzés ad képet arról, hogy honnan is érkeztek ide családok. Németh György a Moson megyei Püskiből, Csuti János a Veszprém megyei Szilasról, Vas Mátyás Székesfehérvárról, Hajas István Bicskéről, Luka György Lepsényből, Kiss Ferenc Felsőnyékről, Horváth János Kapuvárról, Homoky István Várpalotáról, Bujdosy László Ungvárról, Frandorfer Tamás Kapuvárról, Pupos Péter és Bodó János Veszprémből, Horváth Péter Győrből, Szekeres Albert Somból érkezett. Tizennégy család kilenc vármegyéből. A származás tehát részismereteink alapján is nagy tarkaságot mutat. A betelepülők magukkal hozták szülőföldjük hagyományait, népszokásait, erkölcsét, életfelfogásukat, emberi gyöngeségüket vagy éppen erős akaratukat.
1720-ban az összeírt adózók: 51 jobbágy, három zsellér (a névsort lásd a Függelék IV. részében) a magyar családok számának egyenletes növekedését mutatja. Ekkor a mezőváros lakossága kétnyomásos gazdálkodást folytat, vagyis a föld felét őszi és tavaszi veteményekkel művelték. A másik fél rész parlagon maradt, majd a következő évben az ugaron hagyott került művelésre. A hozam, a megyei átlagot messze meghaladva, a vetőmag négy–hatszorosát is elérte.
A település népességének megnövekedése miatt 1728-ban az uradalomtól telki állományként már Döbrönte-, Dorog- és Borzáspuszta is jobbágyi használatba kerül. Ozorának ekkor már két lisztesmalma működött, amelyek évi négyszáz forint hasznukkal messze kiemelkedtek a hasonló települések haszonvételei közül. Valószínűleg malmaik nem csak saját szükségleteiket elégítették ki. A feljegyzések szerint bőven telepítenek szőlőt, de boraik közepes vagy silány minőségűek. A mezővárost választott tanács irányította, élén a jobbágyi szolgáltatás alól mentesített Joannes Kovács főbíróval. A másodbíró Joannes Csordás, a harmadik bíró Joannes Takács volt.
1728-ban a telkes jobbágyok száma 71, mellettük szerepelt még 15 a családdal egy kenyéren élő, de külön gazdaságot vezető jobbágyfiú. A két zsellér-, két önálló iparoscsaláddal, valamint egy nemesemberrel együtt Ozora 91 családjának lélekszáma nagy valószínűséggel már ekkor meghaladta a négyszáz főt. A betelepítés tovább folytatódott, és pár évvel később a településen már százötven család élt hatszáz körüli lélekszámmal.
A telkes jobbágyok némelyike komoly vagyont mondhatott magáénak. Amikor Béveszi János 1754-ben utód nélkül meghalt, az ingó és ingatlan vagyonáról készült „bötsü” a következőket tartalmazta: „4 jobb ökör 60 ft., 4 alább való ökör 40 ft., 3 tehén 18 ft., 2 harmadfű (hároméves) ökör borjú 8 ft., 2 harmadfű üsző borjú 7 ft., 30 pár juh 25 ft., 10 pár toklyó 25 ft., 3 ló, kocsival szerszámostól 33 ft., ház minden eszközével együtt 50 ft., szőlő eszközeivel együtt 60 ft., szabó tartozik 15 ft., sógor tartozik 3 fr., 10 kas méh 15 ft., Sind Jánosnak eladott ökrök 49,87 ft., 15 killára való őszi vetés 45 ft. Mindezek mellett pénz találtatott 182,74 ft. Tehát összesen 686,61 ft. Kiadások: 61,5o ft. (mise: 30 ft, özvegyi móring 20 ft, szolgáló bére 3,50 ft árva lányok munkabére 8 ft.)” Érdekes, hogy a lovak szerszámostól, kocsival együtt sem értek annyit átlagosan, mint a jobb ökör. A gazda jelentős készpénzzel rendelkezett, sőt valószínűleg kamatra még kölcsönöket is adott. Szolgálót tartott, s mivel saját gyermeke nem volt, árva lányokat alkalmazott. Nem fogadta őket örökbe, csak bérmunkásként dolgoztatta.
A telepítési folyamatnak és a természetes szaporulatnak köszönhetően a II. József korában Ozora mezővárosában végrehajtott népszámláláskor már a 418 lakóépületben összesen 2238 fővel 549 családot regisztráltak. A lakosság összetétele alaposan megváltozott, a férfilakosság kétharmada zsellér volt, akiknek megélhetése az uradalom és a telkesek által biztosított munkalehetőségektől függött.
Mivel erős volt a hiány a munkáskézben, a megye új földesurai között versengés kezdődött a jobbágyok megszerzéséért, így azután számos – a jobbágyok számára kedvező feltételt tartalmazó – telepítés történt. Esterházy Pál nádor 1701-ben Kismartonban keltezett oklevelében a birtokaira behívottaknak három évre teljes mentességet adott. Ennek letelte után a jobbágy kilenceddel tartozott, amelyet az uradalmi központba kellett beszállítania. Robot helyett a marhás gazdák két, akinek nem volt marhája, egy forint adót tartoztak fizetni. A parlag szőlőt művelésbe fogók hat év mentességben részesültek. A malmot építő három évig nem adózott, a teljes bevételt birtokolhatta. A földesúr ugyanakkor megtiltotta rácok telepítését, valamint lutheránus és kálvinista prédikátor tartását.
A három év elteltével a telepesek egy része gyakran továbbállt, és másik földesúr joghatósága alatt élvezte ismét a kedvezményeket. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban a falvak, mezővárosok, így az uradalmi központnak is számító Ozora népesség-összetétele is évről évre változott.
1766-ban Hartvig József hercegi régens azért látogatta meg az Esterházy-uradalmakat, hogy a helyszínen tájékozódjon az egyes birtoktestek helyzetéről, jövedelmezőségéről. A jobbágyok viszont úgy vélték, hogy az utazás titkolt célja annak kiderítése, hogyan lehet a herceg jövedelmét az ő terheik emelésével tovább növelni. Az utazásra kedvezőtlen időpontban került sor, hiszen a jobbágyok mindenütt elégedetlenek voltak az uradalmi terhekkel, főleg a robot megnövelése érintette őket érzékenyen. 1766. május 21-én a régens a dombóvári úriszékről csak katonaság közbelépésével tudott elmenekülni az őt agyonverni szándékozó parasztok elől. A hírek és rémhírek gyorsan terjedtek. A hercegi falvak tudtak a régens érkezéséről, és egymást feltüzelve akartak eredményt kicsikarni. A nagyszokolyiak például azt üzenték az ozoraiaknak, ha továbbra is robotolnak, felgyújtják az egész falut.
Az ozoraiak a hercegtől új szerződést követeltek. E szerződésben tizenkét nap robotot voltak hajlandók vállalni, de az árendát nem óhajtották fizetni. Amennyiben viszont árendát kér a herceg, akkor nem robotolnak. Mivel a régens alig néhány órát töltött Ozorán, majd továbbutazott, a jobbágyok sérelmeit összefoglaló iratot még nem szerkesztették meg, nem tudták neki átadni. A népharag az uradalom bizalmával, hozzájárulásával működő emberekre: a bíróra és a nótáriusra terelődött. Pár héttel később a régens baranyai és somogyi útját követően ismét Ozorára látogatott. A kérvény elkészítésére a bíró május 24-én összehívta az esküdteket és a közembereket. Annyian jöttek el, hogy megtelt az udvar, sőt még az ablakban is érdeklődők csüngtek. Az elkészített szöveget a nótárius felolvasta. Ebből azonban kimaradt az a követelés, hogy a jobbágyok szerződéssel is csak évi tizenkét napot hajlandók robotolni. Az uradalomnak címzett fő óhaj e kérelemben a huszonhárom évvel korábbi állapot visszaállítása volt.
A robotra vonatkozó elképzelés kimaradásának az volt az oka, hogy a nótárius elhitette velük, ha a jobbágyok semmiféle robotot nem vállalnak, akkor az uradalom helyükbe svábokat telepít, és így az elégedetlenkedők maguk vallanak kárt. Nem szerepelt az a megjegyzés sem, hogy amíg mindez nem rendeződik, addig az uradalomnak mindenki szegüljön ellent, semmit ne fizessen és semmit ne szolgáljon.
A szöveggel elégedetlen jobbágyok képviselői a felolvasás után lezárták a faluba vezető utakat, és azt írták a pincehelyieknek és a nagyszokolyiaknak, hogy ők se dolgozzanak, sőt segítsék őket követeléseikben. 1766. május 25-én a falu apraja-nagyja már kora reggel összegyűlt a bíró házánál, hogy átadják keményebb követeléseik jegyzékét a régensnek. Öreg Balogh János vitte fel a várba, de mivel a régens még aludt, a tiszttartó vette át tőle. A reggeli misét követően a piacon összesereglettek elhatározták, hogy közösen bevonulnak a várba, majd ott az uradalom által büntetés fejében tőlük elkobzott pálinkát és bort visszakövetelik. A régens a másnapi úriszékre ígérte elhatározásának közlését, és békességet javasolt. A tömeget azonban nem lehetett lecsillapítani. Amikor az egyik urasági hajdú, Béndek György sértően szólt a tömeg viselkedéséről, kicipelték a vár elé, és alaposan helybenhagyták. A jobbágyok lépéseit Takács József, Horváth Mihály és Fehér Pál irányította.
A számtartót arra kényszerítették, hogy a Fehér Páltól és Tóth Györgytől büntetésből elkobzott egy akó (mintegy 56 liter) pálinkát és hat akó bort visszaadja tulajdonosainak. A megszeppent uradalmi tiszt ellenvetés nélkül teljesítette követelésüket. A visszaszerzett pálinkát és bort a tömeg egykettőre elfogyasztotta. Ettől kezdve az immár italtól is felajzott tömeget a bíró is sikertelenül csitította. Sőt újabb változatként az uradalom által régebben szedett büntetéspénzek visszaadatása, majd italban való elfogyasztásának az ötlete is felmerült. Kitalálták, hogy minden forint befizettetett büntetéspénz ellenértékeként az uradalom pincéjéből egy akó bor jár a jelenlevőknek, s követelésüket azonnal végre is hajtották. Az urasági vendégfogadó előtti nagy asztalnál együtt kellett inni velük a bírónak, az esküdteknek és a nótáriusnak is. A tömeg több száz liter bortól feltüzelve az este benyomult a várba. A behatolást akadályozni akaró Dalmata Antal porkolábot kivonszolták a térre, és elverték. Benyomultak a tiszttartó szobájába, ahol az uradalom tisztségviselői, élükön a régenssel, éppen vacsoráztak. A feudális jogszokás szerint jobbágy fedett fővel sohasem járulhatott az uraság vagy tisztjei elé. A tömegből feltett süveggel lépett a szobába Gosztola János, Vellás György, Takáts István, Mányoki János és Guadián Szücs Ferenc. Mányoki még az asztalhoz is leült, kínálás nélkül evett és ivott, majd kését a tálba vágta. A lázadókat a jelenlévő dunaföldvári plébános sem tudta lecsillapítani. A helyzet valóban alkalmatlan volt tárgyalásra.
Az italtól felhergelődött és felbátorodott emberek a herceg személyes képviselőjét, Hartig Józsefet brutálisan megverték, a tiszttartót és a többi uradalmi vezetőt is alaposan helybenhagyták. Végül a randalírozók már sorstársaikat sem kímélve azokkal a jobbágyokkal folytatták a sort, akik nem voltak hajlandók az ütlegelésben részt venni. Ezt követően az uradalom börtönéből szabadon bocsátották a bezárt rabokat, és feldúlták a vár berendezését.
A lázadás leveréséről nincsenek forrásaink, csak egyetlen megjegyzés utal arra, hogy katonaság vetett véget az ozorai felkelésnek. Néhány nap múlva megteltek a börtönök. Mindenkit beszállítottak, a legkisebb gyanúval is, így száznál is többen kerültek a vádlottak padjára. Mária Terézia az úriszék helyett a vármegyei bíróságot, a sedriát jelölte ki eljáró hatóságnak. A bíróság a vádlottakat bűnösnek mondta ki összeesküvésben, a közbéke és köznyugalom megzavarásában, a királyi rendeletek megvetésében és áthágásában, a megyei és urasági hatalom elleni lázadásban, az urasági vár megtámadásában és kirablásában, zendülésben, az uradalmi tisztek és a hercegi régens megtámadásában és bántalmazásában. Mindezekért Guardián Szücs Ferencet, Vörös Ferencet, Rácz Istvánt, Szanyi Ferencet, Bodry Andrást, Csernyánszky Jánost és Pintér Mihályt mint főbűnösöket halálra ítélte. Pupos Mihály, Czigánkó Csordás Mihály, Gyöngyösi József, Kovács József és Gosztola János tízévi várfogságot és sáncmunkára kötelezést kapott. További 37 jobbágyot fél hónaptól nyolc évig terjedő börtönbüntetésre, a többi résztvevőt huszonöt–harminckét botbüntetésre ítélték. Több vádlottat bizonyíték hiányában felmentettek.
A megtorlás további részét jelentette a község vezetőivel szembeni törvényszéki határozat. Németh Lászlót, a község bíráját – mert tudott az eseményekről, de nem jelentette az uradalmi vezetőknek – nyilvánosan megfosztották tisztségétől, félévi börtönnel sújtották, továbbá kinyilatkoztatták, hogy ő és nemzetsége köztisztség viselésére méltatlan, ezért visszahelyezték örökös jobbágyi állapotába. A települést megfosztották a még Ozorai Pipo által adott és azóta többször megerősített jogától, hogy bírót választhasson magának. A retorziók ezzel nem értek véget, „mert a bűnös lázadás örök emlékezetére, büntetésül annak a várnak az őrzésére, melyet megtámadni merészeltek”, két hajdút kellett állítani Ozora lakóinak költségére. Mindezek mellett a törvényszék kimondta az okozott károk megtérítési kötelezettségét. A bántalmazottaknak kártérítésül az elítéltek javait rendelte.
1766. december 29-én a helytartó tanács rendeletében értesítette a vármegyét, hogy Mária Terézia királyi kegyelemből az ítéletet megváltoztatta: bár a lázadás vezetői sorsukat megérdemelték, életüknek a királynő megkegyelmezett. A halálbüntetéseket kettőtől tíz évig terjedő sáncmunkára változtatta, a többiek szabadságbüntetését szintén lényegesen enyhítette. A községi bíró büntetését egyszeri hivatalvesztésre, az esküdtekét feddésre módosította. A településtől megelégedett az okozott károk megtérítésével. Az uralkodó reálisan mérlegelte a történteket, annak kirobbantó okait, másrészt nem akarta, hogy a túlságosan is szigorú megtorlás kiszélesedő elégedetlenséghez vezessen.
A sértettek által bejelentett és felmért anyagi károk nagyságáról maradtak ránk adatok: Az uradalom 116 forint kárt kívánt érvényesíteni, ami többek között tartalmazta a vár bevert 215 ablaktányérjának javítási költségét és a pincéből megívott 18 akó bort is. A legnagyobb kár az uradalmi főtisztet érte. 1223 forintos igénye messze meghaladta a tiszttartó 96, a számtartó hatforintos veszteségét. A magtáros, a porkoláb, a pékmester néhány forintos kárával szemben a kocsmáros nyolcvan, az uradalmi sörmérő Schlésinger Mózes 666 forint kár megtérítését követelte.
Érdemes elidőzni a legnagyobb veszteséggel számolónál, az uradalmi főtisztnél. A lázadás éjszakáján felesége négy zsákocska ezüstpénzt rejtett el, egyenként nyolcszáz ezüstforinttal. Ebből egyet találtak meg a lázadók.
A nem kis vagyoni értéket képviselő pénzmennyiség azt mutatja, hogy az uradalom egyik igazi haszonélvezője az uradalmi főtiszt volt. (A hivatalos éves fizetése ekkor négyszáz–négyszázötven forint lehetett.) Szintén jó bevételekkel rendelkezett az uradalmi sörmérő is, hiszen kárának több mint fele nem az ital ingyenes elfogyasztásából, hanem a tőle eltulajdonított készpénzből, ezüsttárgyakból és díszes ruhákból származott.
A perbe fogott 122 jobbágyból 73 került azonnal börtönbe, a többi szökésben volt. Összetételét tekintve a bebörtönzött 73 jobbágyból tizenhat– harminc év közötti korosztályhoz 44 fő tartozott. A vádirat a lázadás „fővezérének”, értelmi szerzőjének Vas Györgyöt minősítette, aki szökést követően csak 1767 végén került bíróság elé. Némely iratból az derül ki, hogy Vas György az ozorai plébános emberének számított, és gyakran gyűltek össze a plébánián a teendők megbeszélésére. Egyházi kapcsolatát sejteti az a tény is, hogy a simontornyai ferences barátoknál talált menedéket, és csak véletlenül került a vármegye kezére. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a falu lelki irányítója rokonszenvezett a jobbágyokkal, és ha a háttérből is, de befolyásolta tevékenységüket.
Esterházy Pál Antal címere az ozorai csapó céh számára 1749-ben adományozott articulus első lapján
Ozora és a környező mezővárosok a megyéről 1793-ban Bécsben megjelentetett térképen
A várkastély barokk időkben átépített déli szárnya, ahol a lázadás idején az uradalom tisztségviselőinek a lakása volt
A XIX. század végén épült Nagyvendéglő az 1950-es években
A mezőváros ozorai várassa pöcsétye feliratú pecsétjének lenyomata. A XIX. század elejétől az 1910-es évekig volt használatban (Gaál Attila felvétele)
