Ahol télen is aratnak | Száz Magyar Falu

Ahol télen is aratnak

A XVIII. század gazdaságtörténeti forrásai a Pákozdra épülő velencei-tavi halászatra, a nád hasznára folyamatosan utalnak. Az úgynevezett tócsőszöket a hal és nád védelmével bízta meg az uradalom. Tulajdonképpen ennek a kifogyhatatlan gazdagságnak köszönhette maga a tó is a fennmaradását. Korán felfigyeltek a tó gazdag madárvilágára, a szárnyasok rendszeres vadászatára azonban csak a XIX. század második felében került sor.

Fejér megyében a szervezett vízrendezési munkák a XVIII. század második felében kezdődtek. A helytartótanács gazdasági bizottsága a megyét Székesfehérvár térségétől Vajtáig átszelő Sárvíz szabályozását szorgalmazta, az 1760-as években Bőhm Ferenc vízépítő mérnököt bízták meg a lecsapolási tervek elkészítésével. Bőhm terveit módosítva a reformkor kiemelkedő mérnöke, Beszédes József a XIX. század első felében fejezte be a Sárvíz regulációját.

A vízfolyás rendezésével szinte azonos időben merült fel a Velencei-tó lecsapolásának gondolata, amelyet elsősorban a közbirtokosok (velencei, gárdonyi) szorgalmaztak. Az remélték, hogy így a mezőgazdasági művelés alá vonható területeket jelentősen növelhetik.

Fel is mérték a tavat 1792-ben, de a lecsapolási tervről végül le kellett mondani. Egyrészt ellenezte a káptalan, a tó és környékének legtekintélyesebb földesura, másrészt a Sárvíz-csatornának még csak az északi része készült el, így a lecsapolt vízmennyiség befogadására nem lett volna alkalmas.

Összeültek 1833. március 13-án a tó körüli birtokosok. Ekkor maga Beszédes József (1830-tól Fejér megye földmérnöke) érvelt a lecsapolás mellett. Szerinte a tervnek nincs műszaki akadálya, s a Velencei-tó és a Sárkeresztúr közötti háromölnyi szintkülönbség lehetővé tenné a vízfelesleg levezetését.

A lecsapolás mellett érvelők szerint a vízáradások időről időre használhatatlanná teszik földjeiket. Szerintük magas vízállás esetén a nád hozama is csökken. A lecsapolt és kiszárított földeken jó széna teremne – állították –, amelyre a birtokosoknak és az adózó lakosságnak egyaránt nagy szüksége van.

Az 1834. április 7-i megyei közgyűlésen azonban a tó teljes kiszárítását már csak a gárdonyi közbirtokosok és gróf Esterházy János kérték. A többiek belátták, hogy korábbi érveik egyoldalúak voltak, s ennek a beavatkozásnak ártalmas következményei is lehetnek. Megegyeztek abban, hogy csak a felesleges vizet vezetik le az akkorra már elkészült Sárvíz-csatornába.

Az 1838. évi árvíz nemcsak a Nádas-tó, hanem a Velencei-tó szintjét is megemelte. A megye ekkor arról tájékoztatta a káptalant, hogy immár nem az egész tó lecsapolását kívánják, céljuk az áradások további megakadályozása, másrészt a nád mennyiségének a növelése. A lecsapolási tervet ellenezte Szerencsy István személynök is, aki Kis-Velencén volt birtokos.

A velencei közbirtokosság ekkor már minden új felméréstől, költségviseléstől elzárkózott, magát a tervet nem akarták ugyan megakadályozni, de a tóból rájuk eső tulajdonhányad arányában nem vállalták a költségeket. Véleményük szerint a már elkészült pákozdi Malom-folyás, a dinnyési lecsapoló kanális, a bárándi hosszú csatorna költségei felesleges pénzpazarlást jelentettek.

A székesfehérvári káptalan a pákozdi és sukorói határban a tó kétharmadának birokosaként továbbra is a lecsapolás ellen érvelt. Indokaikban a feudális nagybirtok és a nemesi kiváltságok védelmét ötvözték azzal a felelősséggel, hogy a történelmi tájat és annak természeti kincseit meg kell őrizni.

Ez a lecsapolást ellenző nyilatkozat gazdasági számításokkal alátámasztott szakvélemény felhívta a figyelmet arra, hogy a beruházás költségeit megnövelik a csatorna területének kiváltása, a beruházott összeg kamatai és a kész csatorna éves karbantartási költségei. A kiszárított területen a fű azonnal nem terem meg, s közben elmarad a nád, hal és a vadászat haszna. A káptalan szakembere szerint a tó környékén az 1838. évi áradások ritkák, gyakrabban fordult elő az 1834. évihez hasonló szárazság. Közegészségügyi szempontból is védelmükbe vették a tavat; az nem csupán mocsár és posvány. Vizét források és patakok táplálják. Se a kolera, se a marhavész nem fordult elő olyan mértékben a tó körül, mint máshol.

A lecsapolás következtében a tó legfontosabb terménye, a nád is eltűnne, pedig azt tetőre, falboltozatra, sőt tüzelésre is használják. A káptalan a nádlást a pákozdi és sukorói határban felesben kiadta. Ennek hasznától jobbágyai is elesnének. A népi táplálkozásnak a hal és a szárnyasok fontos kiegészítői voltak, a lecsapolással ez is elveszne.

Rámutattak továbbá arra, hogy a tó északi partján Pákozd és Sukoró határában mélyebb a víz. A lecsapolás után nyert háromezer magyar hold káptalani réten a nagyobb esőzések jelentős kárt okoznának. A hó és víz a magaslatokról lemosná a murvát és beborítaná a mélyebben fekvő réteket.

Az 1839 októberében megtartott megyei közgyűlés végül is megállapította, hogy a birtokosok többsége a tervet ellenezi, így az lekerült a napirendről.

A lecsapolásra vonatkozó tervezetekkel közel azonos időben 1830-ban Pákozdon felülvizsgálták a nádlás bevételét, mivel az kimaradt az 1828. évi országos összeírás úgynevezett közönséges haszonvételeiből. Ugyanazokat az embereket hallgatták meg, mint két évvel korábban, akik azt vallották, hogy a földesúr felesbe adta ki nekik, annak jövedelme bizonytalan, az időjárástól függ. Ha a hó teljesen elborította a nádat, akkor nem tudtak hozzáférni. Máskor nem fagyott be a tó, s csónakokkal próbálták összeszedni. Előfordult, hogy az eső és zúzmara lepte el, s úgy tönkretette, hogy csak tűzre volt jó. Ha a jobbágyok ilyenkor a saját fáradozásukat, elhasználódott ruházatukat is számba vennék, akkor nem maradna haszon. Nádat azért vernek – hangoztatták –, mert télen nincs más hasznos munkájuk. Ők ezzel nem a jövedelem reményében, inkább a régi szokások kényszere miatt foglalkoznak. Azt is elmondták, hogy voltak és vannak a nádlás szempontjából kedvezőbb évek, de hasznát éppen bizonytalansága miatt nem akarták meghatározni. Mivel 1803-tól megszűntek azok a kedvező feltételek, melyekkel ők korábban nádat vertek, kérték, hogy a nádlásért ne kelljen adózniuk.

Az 1836. évi törvények a jobbágyok nádlási haszonvételeit megtartották. Az 1853. évi úrbéri pátens pedig általánosan előírta, hogy évenként bizonyos nádtermést kapjanak addig, amíg a nádas terem, illetve amíg azt mesterségesen ki nem szárítják.

1863–1864 telén a Velencei-tó sekély vize fenékig befagyott, a halállomány jelentős része elpusztult. A Fejér Megyei Gazdasági Egylet kérte a tó körüli birtokosokat, hogy újból telepítsék be hallal, az állomány megóvása végett rendezzék a vízszintingadozást. A fölösleg levezetésére 1868-ban csatornát ástak, de annak rendszeres tisztítását elhanyagolták. Az 1860-as évek végének gazdaságtörténeti statisztikája szerint a tó pár száz mázsa halat adott évente, a piacok ellátásában nem volt jelentősége.

Az 1880-as években a tó területe 4233 katasztrális hold volt. A halászati és a nádvágási jog a környék birtokosai, az úgynevezett medertulajdonosok között a birtok arányában oszlott meg. A Pákozdhoz ekkor tartozó területek: a Rigya-mellék, Sáros-víz, Hosszú-tiszta, Éri-tiszták, Fekete-víz, Hináros, Lángi-tisztás, Lángi-kapu, Túros-zsák, Mély-víz, Gallai.

A pákozdi határ kivételével, amely a székesfehérvári káptalané, a halászati jog több tulajdonos között oszlott meg. A tulajdonos átadhatta a jogot bérlőnek vagy maga foglalkoztatott halászokat. A káptalan évről évre megújított szerződés alapján adta bérbe – általában a pákozdi halászok közösségének – a Velencei-tavat magába ölelő birtokrészének halászati jogát. Egy 1817-ből fennmaradt bérleti szerződésből ismertek a megállapodás feltételei. A „Pákozdi Varsások, vagy Kiss-halászok” évente és személyenként tizenkét forintot fizettek. Ezenkívül péntekenként huszonöt font halat, nagyböjt, advent és kántorböjt idején ötven-ötven fontot (fontját két garasért) kellett a tóbíró útján a káptalan konyhájára szállítani. Az egyezség tilalmazta a szigony használatát, mivel – vélekedett a káptalan – az mind a halakban, mind a nádban sok kárt okoz. A szigonyos halászat feltehetően elterjedt volt, és a káptalan javai védelmében szigorúan lépett fel. A tilalom megszegőjét tizenkét forint megfizetésére kötelezték, a visszaeső pedig a pénzbírság mellett tizenkét pálcaütésben is részesült.

A halászóvizeket, a halászatot a földbirtokos által az árendás halászok közül kiválasztott személy, a tóbíró vigyázta. Ügyelt a nádra, megakadályozta a hallopást, ellenőrizte a szabályok betartását. Ő intézte a beszolgáltatást is. Ennek ellenében mentesült a bérleti díj megfizetése alól, a káptalan elengedte tizennyolc napi robotját, jogosult volt az engedély nélkül levágott nád és kifogott hal harmadára, valamint száz kéve nádat ellenszolgáltatás nélkül vághatott le magának. A forrásokban először 1784-ben említik a tóbírót (tócsőszt), ekkor Horváth János látta el a feladatokat. 1840-ben a nagy-tisztai halászat jogát özvegy Matyókné bérelte: háromszázötven font halat és kettőszáz váltóforintot fizetett érte.

Bérlők és halászok 1881-ben arról panaszkodtak, hogy az áprilistól júniusig tartó tilalom igen hosszú. Többségük nem vállalna aratási munkát, ha áprilisban halászhatna. Ha aratni is elmentek a hosszú tilalom miatt, a halászat jövedelmétől a tulajdonos is elesett. 1893-ban főszolgabírói rendeletre, a tilalom idejére, minden községben elzárták a halászbérlők szerszámait. A Velencei-tavon a tilalom még 1893-ban is április 1-jétől június 15-ig tartott, a pontyra, az egyik legértékesebb halfajtára pedig július 15-ig.

A halászati terület szétdaraboltságát ellensúlyozandó és a közös érdekképviseletet jelentő Velencei-tavi Halászati Társulat 1894-ben kért engedélyt arra, hogy a ponty tilalmát május 1-jétől július 17-ig korlátozzák. Előterjesztésében az igazgató arra hivatkozott, hogy ötvennél több halásszal beszélt, a legtöbben évtizedek óta, sokan negyven-ötven éve űzik a mesterséget, s mindössze három olyant talált, akik egyszer-kétszer áprilisi pontyívást is tapasztaltak, de április 24-e előtt sohasem.

A téli nagy, jeges halászat is, amely járható jeget tételezett fel, igen bizonytalan volt. A Velencei-tavon gyakran előfordult, hogy november közepétől március elejéig, sőt néha tovább is, sem csónakkal, sem gyalog nem lehetett nekifogni a mesterség gyakorlásának.

A bérlő vette meg személyzetének a halászjegyeket a járási főszolgabírói hivatalban. A magányosan dolgozók havi két forintot fizettek. Annyira ellepte 1893-ban a tilalmi idő letelte után a hínár és a békanyál a tavat, hogy a háló húzása szinte lehetetlen volt. 1893 májusában idős és ifjú Budai János, Budai József, Budai Mihály, Csizmadia János, Donner Károly, Hollósi Mihály, Horváth Mihály, Lángi János, Lángi Mihály, Örsi János, Örsi József, Pőcze János, Sági József, Szabó Mihály, Szedlacsek József, Szijjártó János, Szomor János, Uhl József pákozdi halász dolgozott a tavon. Még több, harminckét pákozdi dolgozott külön engedéllyel 1895 júniusában, Albert József húsz jegyet váltott személyzetének.

A Velencei-tavi Halászati Társulat működése előtt elterjedt lehetett a szigonyos halászat. (Erre utal a káptalannak e tárgyban előírt 1817. évi, már idézett tilalma is.) A használatának technikáját 1883-ban Herman Ottó figyelte meg és írta le: „a Velencei-tó halásza ladikra száll; előveszi hosszú nyélre erősített 3-5 ágú szigonyát, melynek szálkái szembe vagy lapból ki-, s bemeredeznek: a széleken óvatosan evezve, vagy csak tapogatva halad: szeme rá van szögezve a víz színére: lesi a harcsa bajuszát, a ponty sörényét, a csuka homlokát, a nagy keszegek, az önhal hátát; amint észreveszi, megragadja a szigonyt biztos kézzel sújt a halra”. A társulat tiltotta be immár végleges hatállyal a fogásnál a lövés, szúrás, ütés alkalmazását.

A varsás halfogást Herman Ottó figyelte meg. De a tó és a hozamából élő emberek felkeltették a nagyközönség érdeklődését is, ezt mutatja a következő vadásztárcarészlet a megyei lap hasábjairól:

„...A sűrű nádba utat vág a pákász ladikja, s azon oly biztos utat járnak, mint a szárazföldön a kocsi. Az egész tó tele van ilyen láthatatlan csapásokkal, s még sötét éjszaka is beletalál, aki ismeri a járást. A csapásra itt-ott sűrűn ráborul a buja nádtermés... megáll; megütődött valamibe. A pákász félretolja a ladikot, lenyúl és kihúzza a vízből a varsát. Az egérfogó módjára szerkesztett hálóban nehány lapos ponty ficánkolódik...

– Kevés, kutya kevés!

– Hát azelőtt több volt...?

– Hogy több-e? Hiszen most már semmi sincsen. Elhúzódik az idén Pákozd felé. Ott hínár is van, abban jobban megélnek... Máskor egy éjszaka egy egész kocsira valót fogtunk össze; most csak napszámba jár az ember... Meglehet a sok békanyál az oka. Mintha csak bundája volna a víznek; a szárcsa is belefullad, ha (alákeredik)... A vízből meg nem él már az ember, mint annak előtte. Meg hogy a bor is kevesebb már!

Nagy és szép tisztás, békanyál nélkül. Sima tükrén csak úgy feketedik a vad. Ahogy észrevesznek, nagy sipítozás és lárma támad... Mindenféle kacsa, szárcsa és búvár iparkodik... végig dördül a kettős lövés, s most támad csak igazi riadalom... A víz felülete megszürkül, a partok ködbe ereszkednek, s meghallani minden oldalról szép sorban az esteli harangszót. A pákász azt mondja, ne lőjjük őket addig, amíg harangoznak.

Hazafelé már sötétbe megy... a hosszú rúddal... sohasem téveszti el a csapást. Közben lassú tempóban mesél a főispáni vadászatról, mikor 50 gróf is volt együtt és 600 vízivadat lőttek vegyest...”

A tó gárdonyi részén 1897-ben az ottani vadászati és halászati jog bérlője megtiltotta a szabad vízi közlekedést. Az érintettek, így a székesfehérvári káptalan is tiltakozott, mire a tilalmat visszavonták.

A XIX. század utolsó két évtizedében Chernel István ornitológus nyomán a Velencei-tó madárvilága ismertté vált a nemzetközi szakirodalomban. A XX. században felfigyeltek a székesfehérvári Radetzky Dezső három évtizedes munkásságára, az ő érdeme, hogy a Magyar Ornitológusok Szövetsége Dinnyésen madártani megfigyelő állomást létesített, amelyet gróf Klebelsberg Kunóról, a korszak kultuszminiszteréről neveztek el.

A Velencei-tó vízszintjének szabályozására és a Nádas-tó lecsapolására 1888-ban alakult a Dinnyés-Kajtori Tólecsapoló Társulat, amely a csatornát egész a Sárvízig megépítette. A XIX. század végén már nem a lecsapolás, hanem éppen a Velencei-tó vízminőségének és szintjének állandósítására törekedtek. Duzzasztására bukógátat akartak építeni. Az 1892. évi helyszíni tárgyaláson a gátat Pákozd képviselői azért ellenezték, mert attól féltek, hogy nagyobb terület kerül így víz alá. A Velencei-tavi Halászati Társulat képviselői érveltek a tó érdekében. A dinnyés-pákozdi közúti híd alatti bukógáttal azért kívánták a vízszintet száznégy méterre felduzzasztani, mert az alacsony vízállás a halászatot még inkább veszélyeztette, mint a nádtermést.

A Dinnyés-Kajtori Tólecsapoló Társulat érdekeltségéhez tartozó területek tulajdonosai évente járulékot fizettek. Az ártérbe bevont legnagyobb terület Cziráky Antal birtokából 304, a székesfehérvári káptalanéból 157, a Déli Vasúttársaságéból tizenöt katasztrális hold. A csatornapart használatára a társulatnak szolgalmi joga volt, de az ártérben termett fűvel a birtokosok rendelkeztek. 1897-ben a káptalan a déli vasúton felül fekvő úgynevezett fertői birtokrészét is be akarta vonni a társulat árterébe.

A Dinnyés–Kajtori-csatorna huszonhat és fél kilométer hosszúságban Pákozd, Gárdony, Seregélyes, Aba és Sárkeresztúr határán áthaladva jutott a Sárvízig. Medrének karbantartása igen költséges volt, 1928–1929-ben kétszáznegyvenezer pengő államkölcsönt fordítottak erre a célra.

A székesfehérvári káptalan pákozd-sukorói gazdasága a XX. században is bérbe adta a halászatot. Már a század elején, különösen a part közelében a tó elposványosodását figyelték meg. Kevés volt a víz utánpótlása, arra gondoltak, hogy a nádat különböző baktériumok támadták meg. Elsősorban a pákozdi tórész zsombékosodott el. A uradalom gazdatisztje hívta fel a figyelmet arra, hogy kákás területek nádasként kerültek a telekkönyvi nyilvántartásba. A káptalan 1925 körül átvezettette a változásokat. Így a pákozd-sukorói területen egyharmadával csökkent nádasok után kevesebb adót kellett fizetni. Ha a terület kataszteri jövedelmének módosítása pontosan követte a természetben bekövetkezett változásokat, akkor a pákozdi nádkultúra pusztulása sokkal nagyobb volt, mint a kisebb sukorói területen.

Az 1930-as évek elején az Országos Magyar Idegenforgalmi Tanács kereste a hazai fejlesztések gazdasági lehetőségeit, és felvették a kapcsolatot Fejér megyével is. A megye első helyen a Velencei-tavat emelte ki. Ötletekben nem volt hiány. A tervek egy része a tó egészével foglalkozott, de az annak déli partján létrejött fürdőegyesületek munkája nyomán elsősorban az ottani fürdőkultúra fejlesztését szorgalmazták. Ezeket az új üdülőterületeket bekapcsolták a Budapest–Balaton közötti közúti forgalomba, amelynek nyomvonala Kápolnásnyéken, Kis-Velencén, Gárdonyon, Agárdon és Dinnyésen át vezetett. A Pákozdon, Sukorón és Velencén áthaladó régi úton az egész tó jól megközelíthetővé vált. A fürdőegyesületek és az 1935-ben megalakult Velencei-tavi Országos Szövetség a part szabályozását, védelmi kőgát építését, megfelelő kikötők létesítését sürgették.

Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánja, gróf Széchényi Viktor 1936 tavaszán a fölművelésügyi minisztertől kért segítséget a Velencei-tó rendezési terveinek elkészítéséhez. A miniszter szerint, ha az előmunkálatokat egy, a főispán által támogatott érdekeltség elvégzi, akkor a partbiztosítások terveinek elkészítésére ő felkéri a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatalt.

Arról a vállalkozásról lehetett szó, amely 1936-ban dr. Kleisztner Gusztáv, budapesti ügyvéd vezetésével létre kívánta hozni a Velence-tavi Szabályozási Társulatot. Elképzeléseiket Széchényi Viktor főispán is támogatta, hivatalában tartották az első megbeszélést 1936. november végén. A szerveződő társulat legelső feladatának a parcellázást tekintette, mindezt a tó egységes rendezése szempontjából tartották fontosnak. Szükségük volt a megye vezetőinek segítségére a káptalannal és a községekkel folytatandó tárgyalásokhoz. Egy éven belül elővételi jogot kívántak szerezni a birtokosoktól, ez volt az előfeltétele annak, hogy a szükséges tőkét megszerezhessék. A főispán a vállalkozók anyagi helyzetét nem ismerte, mégis kiállt elképzeléseik mellet, de személyes politikai befolyását nem kockáztatta, így nem ígért nekik segítséget a tőke biztosításához.

A rendezési tervben a tó és partrész egyformán szerepelt. A feneket iszapmentesíteni, bizonyos szigetek megőrzése mellett a nádat irtani akarták. A volt Nádas-tó területe továbbra is a nádkitermelést és madárvédelmet szolgálta. A partrendezést, a parti sáv széleinek kiépítésével, a pákozdi szigeten (Szúnyog-sziget) kezdték volna, Sukoró, Velence, Gárdony, Agárd érintésével egészen a dinnyéspusztai határig, a meghagyni szándékolt nádasig. A terv meg kívánta oldani a vízellátás kérdését, egyrészt a tóét, másrészt a part menti községek ivóvizét. A hatalmas földmunkák elvégzése után a tó inkább egy víztárolóhoz hasonlított volna – ha a terveket kivitelezik. A partrendezési területen az artézi kutak vizét is a tóba kívánták juttatni. Közüzemszerű vízvezetékkel oldották volna meg a községek és az üdülőtelepek ellátását. A tervhez járultak a pataktorkolatok rendezési munkái is, a pákozdi Bella-patak és a Császár-víz lefolyásának rendezése elősegíthette volna a tó táplálását.

A partrendezés egyúttal ármentesítést is jelentett, hiszen csak a Császár-csatorna évi nyolcszáz-ezer katasztrális hold területet öntött el szinte évenkénti rendszerességgel. A tervezet készítői a munkálatoktól a halászat fellendülését várták, haltárolók és ikráztató telepek létesítését is szükségesnek tartották. Arra számítottak, hogy a beavatkozások nyomán a meghagyott nádasok minősége és a termés mennyisége is kedvezően alakul. Úgy vélték, az északi part községeiben a kőbányák termelése fellendül, hiszen a parthoz, utakhoz, építkezésekhez felhasználhatnák a pákozdi, sukorói, velencei, nadapi községi kőbányák anyagát. A déli partra történő átszállítást vízi úton képzelték el.

Az érdekcsoport tulajdonképpen a tó egységes kezelésbe vételét szorgalmazta, szabad rendelkezési jogot a vízre és partra. Már 1936 végén maguk is úgy látták azonban, hogy a tervek egyszerre történő végrehajtása, a terület teljes rendezése akadályokba ütközik. Pedig a vállalkozás alapítói arra is hivatkoztak – kifogandó az ellenérdekű szelet a vitorlából –, hogy csak egy keskeny partsávot akarnak megszerezni, a többi terület a régi tulajdonosoké maradhat, így azok a rendezés előnyeit maguk is élvezhetik.

Az érdekcsoport elsősorban a káptalan parti területeit és tórészét szerette volna megvásárolni. A tárgyalások során több vételi ajánlatot is kidolgoztak. Meghatározták a káptalan részesedését a halászat és a vízi vadászat jövedelméből. A halászatnál a Velence-tavi Halászati Társasággal 1935. január 1-jétől, tíz évre kötött szerződést vették alapul. A káptalan a haszon ötven százalékát kapta volna. A fizetendő haszonbért – a búzához hasonlóan – a ponty budapesti, nagybani piaci árában szabták meg. A vízi vadászat jövedelmét is annak bérleti díja alapján számították ki. A pákozd-sukorói víz és nádas területet gróf Esterházy László sárosdi nagybirtokos és társai bérelték, évi ezerhatszáz pengőért. A nádasok értékénél ekkor is szembetűnő volt a pákozdi és sukorói részek különbsége. Egy katasztrális holdon körülbelül háromszáz kéve nád termett, felesben kitermelve százötven kéve első osztályú nád – húsz fillérrel számolva – egy holdról harminc pengőt jövedelmezett.

A káptalan kész volt a parti birtokrészekre vonatkozó ajánlatokat elfogadni, a nádasokra és tóra vonatkozót azonban nem. A vételi ajánlatokban szereplő területek nagysága és az elképzelések is változtak, a pákozdi Csucska területe, hol szerepelt az ajánlatokban, hol nem.

Az jelentette 1937-ben a fordulatot, hogy a káptalan szinte az egész tórészét hajlandó lett volna eladni. Csak a pákozd-dinnyési oldalon tartott volna meg 1669 holdat. Erről az érdekeltség értesítette a főispánt, aki továbbra is pártolta az ügyet. Úgy látta, hogy a káptalani testületnek már csak teher az ingatlan. S hogy a tulajdonosváltozás egy lépés lehetne az egységes kezelés és szabályozás felé, melynek nyomán a tó északi partja is fejlődésnek indulhatna.

Csermák Kálmán, a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal vezetője, ugyancsak 1937-ben, a szakaszos partrendezést ajánlotta a főispánnak. Óvta a meggondolatlan lépésektől. Szakvéleményében arra hivatkozott, hogy a jövő fejlődésének helyes irányba terelése meghaladja a lokálpatriotizmus kereteit, az hatósági feladat. Azt javasolta, hogy a rendelkezésre álló összegek arányában kisebb szakaszokat kell rendezni, és annak tapasztalati alapján lehet megválasztani a legjobb eljárást. A sűrű nádasokkal benőtt partszakaszokon sem feltöltés, sem beépítés nem kell, mert az elmosástól ott a part védett. Ilyen munkákra csak a fürdőzésre kijelölt területeken lehet szükség.

A partszabályozás tervét, melyet vállalkozók, társadalmi egyesületek és hivatalos hatóságok egyaránt fontosnak tartottak, 1938-ra el is készítette a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal. A tervet és költségvetését, melyhez háromszázezer pengőre lett volna szükség, megküldték a főispánnak, aki csak ennyit fűzött hozzá: „Honnan vesszük ezt?” Mármint a pénzt. Ezen a kérdésen múlt és dőlt el akkor is a Velencei-tó – sok szempontból talán vitatható – további fejlesztése.

A Velencei-tó partrendezésének kérdése fontos gazdasági feladat maradt az 1940-es években is. A Földművelésügyi Minisztérium ezen a címen tizenötezer pengő államsegélyt utalt ki a kultúrmérnöki hivatalnak. A fürdőegyesületek ezt az összeget legszívesebben a fürdőélet fejlesztésére fordították volna. 1944-ben azt is kikötötték, hogy az összeget csak a kotrási munkákkal összefüggő költségekre lehet felhasználni.

A Császár-víz rendezése része volt a Velencei-tó rendezési tervének is. Az 1930-as években felmérték az elvégzendő földmunkákat, hogy segítségével a tó vízszintjét szabályozhassák, a kiöntéseket pedig megakadályozhassák. Kégl György csalai földbirtokos vezetésével érdekeltség alakult, a munkálatokhoz tizenötezer pengőre volt szükség. A kezdeti négyezer pengőn felül még hatezer pengő kamatmentes államsegélyt kértek.

Az érdekelt nagybirtokosokon kívül elsősorban a pákozdi kisbirtokosokat érintette a rendezés, de nekik is gondot okozott a hozzájárulás összegének előteremtése. A Földművelésügyi Minisztérium 1938-tól két éven át háromezer pengőt biztosított abban az esetben, ha a pákozdi érdekeltség vállalja az államsegély feltételeit, a terheket pedig a terület arányában megszavazzák. Kiderült 1939-re, hogy a felmérés óta felgyülemlett iszap és a megemelkedett munkabérek miatt még több pénzre lenne szükség. Kégl Dezső a többletköltségekre újabb államsegélyt kért, amit az érdekeltség meg is kapott. Figyelembe vették a gazdasági érdekeket, s a pákozdiak katasztrális holdankénti negyvenkét pengős, már addig befizetett hozzájárulását.

A Velencei-tó nádtermésének alakulását Jankovich Miklós főispán is figyelemmel kísérte. 1939-ben, amikor az országban igen sok, mintegy ezer vagon nád termett, kapcsolatba lépett a Magyar Királyi Külkereskedelmi Hivatal elnökével is. Az elnök, áttekintve a nád svájci, belga, francia és német területen és belföldön történő értékesítését, megígérte, ügyel arra, hogy az exportőrök velencei-tavi nádat is vásároljanak. Mivel a velencei-tavi nád puhább és exportra kevésbé volt alkalmas, a Fertő tavon termettel nem versenyezhetett. Eredményesebb volt a belföldi értékesítés, a nád préselt pallók formájában itthon is keresett cikk volt.

Az 1930-as évektől megváltoztak a Velencei-tóval és térségével kapcsolatos tervek. Előtérbe került az idegenforgalom, a partrendezés, átalakult a tó gazdasági haszna is, mindinkább háttérbe szorult a nádtermelés, a halászat és a vízi szárnyasok vadászata. Erről az időszakról, a bekövetkezett változásokról szól Széchenyi Zsigmond az „Ahogy elkezdődött...” című, egy magyar vadász hitvallását tartalmazó művében. „A vízivad állandóan jött-ment a Sárrét meg Velencei-tó közt, így hát nekem – jobban mondva gyerekkorom húszas puskájának – igen kézre esett.

Csakhogy az akkori Velencei-tó – nagyon is különböző tó volt a maitól. Alakja, területe nem változott ugyan, hanem partja, környéke, elsősorban pedig dicső múltú vadállománya – annál nagyobbat!

Akkoriban bizony, még valóságos (vadvíz) volt...

Mióta azonban zajos fürdőélet ékteleníti az agárdi meg a gárdonyi partot, mióta tarkatrikós városiak stranddá fejlesztették hajdani szilajgulyák, bivalycsordák ősnyugalmas delelőhelyét, mióta nyaralók temérdek amatőrhorgásza, üdülő természetbúvárok számtalan tojásgyújtője későn-korán zaklatja a békalencsés, csillagsásos, vízipetrezselymes fészkelőhelyek paradicsomi békességét – azóta a Velencei-tó vadászdicsőségének véglegesen befellegzett. Mert hiába – strandcukrászda hangszórója s a szürkelúd gaggantása, élesen rikácsoló fürdővendég és halkan kvákogó kanalasréce – nem szívelik egymást.

Megszűnt a szárcsák s a bujarak (bujár = vöcsök) tízezreinek tavaszt jelző érkezése, megfogyatkozott a sok tarkabarka vándorréce, elpártolt a nemeskócsag meg a kanalasgém habfátyolos tündére, még az őszi libajárás is tetemesen megcsappant.

S a sok vaddal együtt elfogyott, abbamaradt az a régi, híres-nevezetes velencei-tavi vadászat, melynek utolsóiba még én is belekóstolhattam, hatytyúdalának eléneklésében magam is részt vehettem.”

A második világháború után Pákozd község a káptalan tulajdonában volt mintegy 650 katasztrális hold nádast kérte. Nem kaphatta meg, a Velencei-tó állami tulajdonba került. Ezért 1945 őszén a községi képviselő-testület nem a tulajdonjogot, hanem a nádvágási jogot igényelte. Fejér vármegye földbirtokrendező bizottsága ekkor a nád kitermelését a község elöljáróságára bízta. A helybeli nádvágók kétharmad, a vidékiek fele-fele arányban részesültek a kivágott mennyiségből, az államot a fennmaradó rész illette. A nádra különösen 1945–1946 telén nagy szükség volt, azt elsősorban helyben kellett értékesíteni. Ki kellett javítani a háborúban megrongálódott középületeket, lakóházakat. Az egész Velencei-tóról a Velencei Nádgazdálkodási Vállalat munkásai aratták le a nádat.

Az 1950-es években Dinnyés, Agárd, Gárdony, Velence, Sukoró és Pákozd községből télen öt-hatszáz ember is dolgozott a tavon. Ekkor még kézi erővel, a jég és nád állapotától függően válogatott speciális szerszámokkal szorgoskodtak. A nádtoló vasból és fából készült eszköz, a gyalázka tulajdonképpen elhasznált kasza hegye, amelyet nyélbe erősítettek. Ezzel akkor „bicsakoltak”, amikor alacsony vízállás idején a nádtorzsát nehezen lehetett elvágni, ilyenkor az arató fából készült nádvágó bocskort viselt. A tolókaszát viszont akkor használták, amikor a víz magasan a nád torzsa felett állt, ilyenkor a nád kihordására jégpatkót erősítettek a lábbelire. A nádat kévékbe kötve gyalogszánkók magas rakoncái között húzták a partra, ahol az átvétel után kúpokba rakták. Ha a jég kásássá vált, akkor már nem tudták használni a tolókaszákat, pedig azzal gyorsabban ment a munka. Olvadás után a part mentén és csónakból is vágták, igazolva az ősi mondást: a Velencei-tó környékén kétszer aratnak.

Tíz pákozdi halász nevében 1945 nyarán Szőke Ferenc kérte, hogy a tó környékén lakó, körülbelül harminc halász szövetkezetbe tömörülve bérbe vehesse a jogot. Kiderült, hogy itt ekkor már több ilyen szövetkezet is működött. A győri halászati felügyelőség adta haszonbérbe a területet. 1945 augusztusában Ács István, Ángyás János és József, valamint Pőcze János kért Pákozdról halászjegyet. De még ebben az évben a pákozdi halászok is létrehozták szövetkezetüket. Az engedélyezésig a közellátás érdekében tizenkét pákozdi halász kapott ideiglenes területi engedélyt.

Négy volt pákozdi 1946-ban a Velence-tavi Halászati Szövetkezet tizenegy tagjából. A tó partján csak ez a szövetkezet működött tovább. Tagjai a járási főjegyzőtől évente kaptak halászati engedélyt, halászjegyeket. Pákozd, Sukoró, Velence, Gárdony községekből a szövetkezetnek 1948– 1950 között, több mint hatvan halásza volt. Közöttük halászott a pákozdi Ács István, Ángyás Gábor, Ángyás István, Csizmadia István, Csontos József, Dani János, Horváth Sándor, Kiss József, Kovács János, Őrsi István, Őrsi János, Paksi Imre, Pőcze János, Szőke Antal, Szőke Ferenc, Szücs József, Tóth János, Törzsök Gábor.

Az 1950-es évek végére a halállomány megcsappant, ennek ellenére 1960-ban még ötvennégyen dolgoztak a halászati termelőszövetkezetben. Kis szerszámokkal vagy nagy hálókkal. A legfontosabb és legősibb szerszámot, a varsát hálókötélből kötötték, két karika fogta össze, az oldalát négy veszsző merevítette. Kis vízen nádkapukban és csapásokban tűzték le, főleg csuka ívásakor. Este tették le, reggel pedig „felnézték”. Télen a varsák jég alatti elhelyezésére léket vágtak. Pákozdon használták legtovább a vesszőből font csíkvarsát. A pákozdi halászok az úszólápot tükrös cérnahálóval bekerítették, és az alatta tanyázó halakat, főleg harcsákat dobogással zavarták. A Velencei-tó speciális halfogó eszközét, a zsákos tapogatót sukorói halászok fejlesztették ki az 1910-es években. A Velencei-tavon Velencén, Sukorón és Pákozdon más-más típusát használták. A zsákos tapogatót az úszóláp alatt, mély vízben is alkalmazták. Pákozdon ez az eszköz „burogató, nyomogató, tapogató” néven lett ismert.

Az 1950-es években a beteg nádasokat még felégették. Falunk határában a Velencei Nádfeldolgozó Vállalat dolgozói őrséget szerveztek a tűz terjedésének megakadályozására, 340 katasztrális hold területen tárolták Pákozd területén a levágott nádat.

Az Országos Idegenforgalmi Tanács és a Fejér Megyei Tanács 1957 decemberében megalakította a Velence-tavi intézőbizottságot. Megalakulásáról még 1956. december 4-én döntött a Fejér Megyei Tanács végrehajtó bizottságának kibővített, gárdonyi ülése. Az 1930-as években megfogalmazott célokhoz hasonlóan jól látták, hogy a tó fejlesztése komplex feladat, s kulcskérdés a vízügyi problémák megoldása. A tervekben a déli part üdülőterületeinek fejlesztése volt a meghatározó. Az északi parton a velencei sportlétesítmények mellett Pákozdon csak strand létesítésére gondoltak. 1967-ben már számoltak az M7-es autópálya környezeti hatásával, akkor az északi part beépítetlen területei éppen előnyt jelentettek.

Radetzky Jenő székesfehérvári tanár és a madártani intézet vezetőjének javaslata alapján az Országos Természetvédelmi Tanács 1958-ban védetté nyilvánította a tó délnyugati, madártani szempontból értékesebb pákozdi sarkát. A mintegy 420 hektár terület az egész tó területének tizenhat, a nádasénak húsz százalékát jelentette.

A parti területen megtiltották a legeltetést, a vadászatot, a nád égetését. A védett területet addig a Velencei Nádtermelő és Feldolgozó Vállalaton kívül a velencei Törekvés Halászati Termelőszövetkezet kezelte. 1959-ben a termelőszövetkezet pákozdi ingatlant kért halivadék nevelésére. A településen alakulóban lévő termelőszövetkezet is igényt tartott azonban a kiszemelt területre. Végül a rizstelepet ajánlották fel a célra. A halászok télen is halásztak, egyforma távolságban lékeket vágtak a tavon, s a jég alatt vontatták a négyszáz méteres hálót. Ebben az időszakban a parti tanyákon éltek.

Az 1960-as években a nádgazdasági vállalatnak már a munkásszállója is Pákozdon volt, napi száznyolcvan munkásra lett volna szükségük a terv teljesítéséhez. 1967-ben tíz aratógéppel dolgoztak. A pákozdi munkásokkal meg voltak elégedve, jól kerestek. Egyéni gazdák csak akkor vághattak nádat, ha a vállalatnak adták le, s ott dolgoztatták fel.

A Velencei-tó 1974-től horgászvíz lett, a tavon megszűnt az üzemi halászat. Az Országos Természetvédelmi Hivatal kezdeményezésére hajdan a Velencei-tó részét képező, több mint hat négyzetkilométeres Fertő is természetvédelmi terület lett.