Nádbabák és ingókövek

Teljes szövegű keresés

Nádbabák és ingókövek
Pákozd a Velencei-hegység délnyugati peremére települt. Területe 4332 hektár; természetes határa északról a hegység, délről a Velencei-tó, délnyugatról a feltöltött Nádas-tó területére terjed ki.
A Velencei-hegység hazánk egyik legősibb hegysége, kétszázötvenmillió évvel ezelőtt alakult ki a Velencei-tó süllyedéke felett. Anyaga erősen erodálódott gránitbatolit, a vulkáni működés során feltört magma kőzete. A felszín kristályos palaköpenye az évmilliók során lepusztult. Az egykori kitörések anyagából fluorit-, cink- és ólomtartalmú telérek maradtak a mélyben. Századunkban a bazalton kívül fluoritot is bányásztak.
Az őshonos erdők csak a hegység északi lejtőin maradtak fenn, a délkeletiről az erdőirtás, földművelés következtében kipusztultak. A legeltetés nagy eróziós károkat okozott.
A nyár mérsékelten forró, a terület napfényellátottsága kedvező. A júliusi középhőmérséklet 21–21,5 Celsius-fok. Az átlagosan hetven-hetvenöt nyári napból tizenöt-húsz a hőségnapok száma. A tél mérsékelten hideg, a januári középhőmérséklet mínusz 1,5 és plusz 2 Celsius-fok között alakul.
A községtől északra a Tompos-hegy (242 méter), nyugatra a Sár-hegy (240 méter) magasodik, közöttük alakult ki a Bella-patak eróziós völgye. Geológiai szempontból a Sár-hegy a jelentősebb. Több mint tízmillió évvel ezelőtt a nedves, meleg éghajlat hatására gránitfelszíne nagy mélységig elmállott. Az egész területet vastagon beborította a gránitmurva. A víz eróziós munkája idővel felszínre hozta azokat a gömbölyű és ellipszoid alakú gránittömböket, amelyeket a népnyelv kőgombáknak, kőzsákoknak, gyapjúzsákoknak nevez. Közülük azok, melyeknek alapja alig érintkezik a talajjal, az ingókövek (például a Pandúr-kő, Kocka, Oroszlán-szikla, Pogány-kő). Képződésük folyamata még napjainkban sem fejeződött be; legtöbbjük – mintegy kétszáz képződmény – Pákozdtól északra található, előfordulási helyüket 1953-ban természetvédelmi területté nyilvánították. A Tompos-hegyet lekerekített gránittanúhegyek, száraz völgyek tagolják. A Hurka- és Bodza-völgy sziklaalakzatai is geológiai értékűek. Ismert forrásai az Angelika-forrás és a Barlang-kút.
A hegység délkeleti lejtői a Velencei-tóra néznek. Korai történeti forrásaink a tavat Fertőnek nevezték. A török uralom idején és a XVIII. században a Pákozdi-tó, a XVIII. század végétől a Velencei-tó elnevezés vált általánossá, de még az 1860-as években is előfordult párhuzamos használatuk. A tó délnyugati szegélyétől a jelenlegivel szinte azonos nagyságú medence nyúlt le egészen Seregélyes községig. Ezt a múlt században Szerecseni- vagy Nádas-tónak említett területet, a helybeliek Fertőnek, Fertői-tónak is említették. A mocsaras állóvíz befogadta a Császár-víz egyik ágát, és a Velencei-tónak is lefolyást biztosított a Sárvíz felé.
A Velencei-tó lecsapolásának gondolatával először 1787-ben foglalkoztak, ezt kérték a gárdonyi közbirtokosok 1838-ban, a part környéki birtokosok 1846-ban. Törekvésüket gazdasági érdek motiválta, növelni akarták a legelők területét. A kérelmek megfogalmazói „egy undok” és a tó körüli népesség egészségére igen kártékonynak tartott környezeti tényezőtől szerettek volna megszabadulni. A tó kétharmadának tulajdonosa, a székesfehérvári káptalan gazdasági érvekkel, elsősorban a nádtermelés hasznára hivatkozva hiúsította meg a terveket.
A Velencei-tó 10,5 kilométer hosszú; szélessége Pákozd és Dinnyés között a legnagyobb: 3,3 kilométer, a legkisebb pedig Agárdnál: mindössze két kilométer. Átlagos vízmélysége 1,2 méter, legmélyebb pontja 2,2 méter. A tó huszonhat négyzetkilométernyi területéből tizenhat nyílt víztükör, a többi nádas. A sekély tó vize nyáron gyorsan felmelegszik, télen korán befagy. A hegység összetöredezett gránit felszínéről kevés csapadék kerül közvetlenül a tóba. Még a nagyobb Lápos- és Bella-völgyben sem alakult ki állandó jellegű vízfolyás. A hegység területére hulló csapadék nyolcvan-kilencven százaléka a felszín alá szivárogva táplálja a Velencei-tavat. A Császár-víz évi átlagban harmincmillió köbméter vizet szállít a tóba.
A nádasok egymástól különböző vízminőségű tájakat határolnak el. Lábon álló s a víz belsejében úszó nádszigetekkel egyaránt találkozhatunk. A tó nyugati medencéjében található Közép-Európa legnagyobb, hat-nyolc négyzetkilométer területű, közel háromezer éves úszólápja. A terület tudományos megismerését szinte megközelíthetetlen volta késleltette. 1958-ban alakították ki itt a védett madárrezervátumot, a Császár-víz torkolatánál álló kutatóházat az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal 1963-ban építette fel. Az úszólápokról bebizonyították, hogy védik a víz minőségét, s a nádzsombékok – népi elnevezéssel a „nádbabák” – szintén úszólápmaradványok.
A Fertőnek a budapest–székesfehérvári vasútvonaltól északra eső részén a Dinnyési Halivadék-nevelő Intézet gazdálkodik, a vasúttól délre fekvő részét a Dinnyési-Fertő tájvédelmi területe foglalja el, melynek nagyobb része Dinnyés révén Gárdony, Börgönd révén pedig Székesfehérvár határába esik.
A környék erdő- és halállományát már az Árpád-házi királyok idején is fontosnak tartották, a nádat hasznosították. Az északi part déli, délnyugati lejtőin meghonosították a szőlőművelést. A tó körüli településhálózat a XV. századra alakult ki, a vízfelület egészét felosztották a környező helységek között. A határ- és dűlőnevekhez hasonlóan elnevezték tisztásait, nádasait: úgynevezett bokrait. Ezeket a múlt században térképeken, telekkönyvekben is rögzítették. Az elnevezések többségéhez sajátos históriák kötődtek. Pörösbokra területe felett Pákozd, Sukoró és Gárdony vitázott, Keszeges, Kárászos, Nemfogi-tisztás magyarázatra sem szorulnak; Rigyának a zsombékos, náddal ritkán benőtt vízfelületet nevezték.
A Velencei-tó az 1920-as évekig halászatával és nádasaival jövedelmezett. A vadászat, a fürdés csak a környékbeli kastélyok lakóinak szórakozása lehetett. Az 1930-as évek közepétől fürdőegyesületek szorgalmazták a déli part nyaralóhelyeinek kiépítését. A Velencei-tó jövőjéért aggódva már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy a tó nemcsak a nyaralóké, hanem az ott élő őslakóké is, akiknek ősi, mégpedig „telekkönyvezett” tulajdona. Velence és Gárdony községé öt-öt, Sukoróé négy és fél, Pákozdé tizenkét négyzetkilométer; Pákozdhoz tartozott a leghosszabb – 10,6 kilométeres – partszakasz.
A Külső-hegy elhagyott, Sárgaföldes néven ismert agyagbányája kínálkozik élőhelyéül a Dunántúl egyik legnagyobb gyurgyalagpopulációjának. A hazánkban költő színpompás madarak (méhészmadárnak is nevezik) lösz- és agyagfalakba rakják fészküket, telepeket alkotva. A seregély nagyságú madár pompás tollazatával (hasa kékeszöld, háta sárgásbarna) színesíti a vidék faunáját. Védelmét kéthektáros terület szolgálja. A tóba félszigetszerűen benyúló gránithegység legdélibb része a Mészeg-hegy és a Szúnyog-sziget. Közelükben alakították ki a pákozd–sukorói arborétum százhektáros területét, amely egyben a Velencei-hegység vulkanikus kőzeteinek szabadtéri múzeuma. A munkálatok terveit 1980-ban készítették, a tájmúzeum 1985-ben, a kilátó egy évvel később épült fel, a létesítményt 1991-ben nyitották meg a nagyközönség előtt.

Pákozd és Sukoró térsége a Mészeg-hegyről

Az ingókövek egyike a XX. század elején

Vadászjelenet ábrázolása a Velencei-tavon (1838)

Halászok a nádasban (az 1960-as évek végén)

Halászjelenet ábrázolása egy 1838-ban készült térképen

A rejtőzködő gyurgyalag

Az arborétum bejárata

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages