A föld alatti Ferencszállás
A föld alatti Ferencszállás
Petőfiszálláson a legrégebbi emberi településre a bronzkor középső szakaszából a Krisztus előtti XV–XIV. századból vannak régészeti bizonyítékaink. Vidékünkön a bronzkor embere kétféle településformát alakított ki: erődítettet és síkvidékit. Erődített bronzkori települést Tiszaalpáron, sík vidékit Petőfiszálláson tártak fel.
A petőfiszállási lelőhelyre az 1920-as években hívta fel a figyelmet a Borzai család földjén hol itt, hol ott előkerült cserépdarab, edénytöredék. 1957-ben ugyanitt szőlőt telepítettek, s a mélyebben felásott földből kifordított fülesbögre-töredék, tárolóedény-rész ismét azt jelezte, hogy a régészeti korok valamelyikében itt emberek éltek. A leletek az agyagedény-készítést és földművelést ismerő népességről árulkodtak. A lelőhely alaposabb régészeti átvizsgálására azonban csak 1985-ben került sor. A leletmentő ásatás az E5-ös út mentén Kiskunfélegyházától tizenkét kilométerre, a Béke Tsz földjén zajlott. Ugyanazon a helyen ahol a korábbi szőlőtelepítést végezte az akkori tulajdonos, Borzai Tibor. A feltárt területen Somogyvári Ágnes régész a Krisztus előtt a XV–XIV. században élt népesség kultúrájának maradványait azonosította. Ebből a bronzkori időszakból hasonló leletek kerültek elő a tiszaalpári várdomb ásatásakor és Tószegen a Lapos-halomnál.
Petőfiszállás leletanyaga az ismert analógiák alapján az úgynevezett vatyai kultúra III. szakaszában élt földművelő népesség telepére utal. A lesározott padlójú házakban hordozható tűzhelyek töredékeit, más házakban tapasztott tűzhely töredékét tárták fel. A bronzkori házak járószintje a felszín alatt hatvan-hetven centiméter mélyen lehetett. A megmentett agyagedény-töredékek között durván és jobban kidolgozottak, fényezett felületű fekete és narancssárga oldaltöredékek kerültek elő. Természetesen a hordozható tűzhely is cserépből készült. A cseréptöredékek ujjbenyomásos, bordadíszes, bekarcolt vonalakkal készített zegzugos mintázata a már említett vatyai kultúra jellegzetes díszítésmódja. A gömbös testű, ívelt nyakú fülesbögre-töredékek szintén ide sorolhatók. Az előkerült tálfazéktöredék a kultúra első, legkorábbi szakaszából ismert. A kicsiny telep emberének munkaeszközeiből sajnos csupán egy csontkalapácsnak és egy csontárnak a töredékét lelték fel. A két, agyarból készült amulett a természetfölötti erők elleni védelem eszköze volt, s a gonosz erők távol tartását szolgálta.
A vatyai kultúra népességének urnatemetőire vidékünkön Kiskunfélegyháza pákai határrészéről, Tiszaalpárról, Kiskunmajsáról és Izsákról van lelet. Petőfiszálláshoz legközelebb Bugacon tártak fel tizenegy olyan sírt, amelybe nagyméretű urnákban temették el az elhunytak hamvait, megolvadt ékszereiknek, esetleg fegyvereiknek maradványait. Ez a temetési mód arra utal, hogy halottaikat díszes öltözetben, a férfiakat fegyvereikkel együtt hamvasztották el. A vatyai kultúra népét a Krisztus előtt a XIII. századból ért támadások fokozatosan megsemmisítették, a Duna-Tisza közén alig maradt lakott terület.
Néhány régészeti leletanyagból arra következtethetünk, hogy a Kárpát-medencében megjelenő kelták eljutottak Kiskunfélegyháza környékére, de jelentősebb telepet, régészeti lelőhelyet Petőfiszállás területéről nem ismerünk. Bálint Béla régész 1962-ben a Váltott út mellett, a Petőfiszállás-tanyák nevezetű vasúti megálló közelében folytatott ásatást, ahol kora vaskori nyomokat talált. A leleteket azonban a vaskori sírok fölé települt szarmaták lakóhelye és temetőjük értékelhetetlenné tette. Az ásatás közelében három bolygatatlan szarmata sír is volt.
A keleti sztyeppékről érkező szarmata-jazig törzsek a népvándorlás korának hazánkba érkező népessége volt. Krisztus után 20–50 körül jelentek meg a Duna-Tisza közén. Terjeszkedésüket nyugatról Pannónia provincia, keletről a Tisza vonaláig jutott dákok akadályozták. Decebal dák király uralkodásáig ez a hatalmi viszony nem változott, amikor 106-ban Traianus provincializálta Daciát. Északon a kvádok álltak az újonan bevándorlók útjában. A szarmaták mintegy négyszáz évig éltek a két folyó között, de tudunk tiszántúli szarmata telepről is. Kezdetben nagyállattartó, pásztorkodó életmódot folytattak, később letelepedtek, szarvasmarhát, juhot, lovat, sertést tartottak. A történetírók hírt adnak arról, hogy a szarmata férfiak tetoválták magukat, hosszú köpenyt és bő nadrágot viseltek. Halottaikat koporsóban vagy csak lepelbe csavarva temették el. Velük temették ékszereiket és fontos használati eszközeiket. A sírok fölé halmokat emeltek. A legtöbb szarmata sírt éppen e jól látható halmok könnyű megtalálhatósága folytán kirabolták.
Szarmata sírok Ferencszálláson a Kővágó-ér-dűlőben és Külső-Galamboson, azaz a Petőfiszállással határos területeken kerültek elő. Valószínűsíthető, hogy a szarmaták építették ki azt az árokrendszert, amely végighúzódik az Alföldön, és védelmi vagy talán vízelvezetési célokat szolgált. Az Ördög-ároknak nevezett építményről Szerelemhegyi Tivadar, Kiskunfélegyháza monográfiaírója is említést tesz. Az árok vonala Bajától Halas, Bodoglár, Szentlászló felé halad, írja, majd Ferencszállásnál keletnek fordul Kisszállás, Félegyháza irányába, s túl a Tiszán folytatódik Bihar vármegyében. Szerelemhegyi úgy gondolta, hogy a Horváth Péter térképén feltüntetett Ördög-árok irányában Ferencszálláson ásott két kútban talált faszerkezet az árok eleme lehetett. Amint írja „…midkettőben három öl mélységre hatalmas faoszlopokra akadtak, melyeket kihúzni nem bírtak, s kénytelenek voltak nagy munkával kifaragni. Mindegyik kútban két czölöp között egy harmadik keresztben feküdt, mélyen beleróva a függőlegesen állókba.” Az egyik kutat Szolnoki Imre ferencszállási birtokán ásták.
Az árokhoz számtalan legenda fűződik, valódi szerepét ma már nem lehet pontosan meghatározni, az biztos, hogy korának nagy építészeti alkotásai közé sorolható.
Az avarok Közép-Ázsiából keltek útra, a türk hatalomátvétel után a Kaukázustól északra költöztek, 567-ben már a Kárpát-medencében voltak. Úgy gondoljuk, hogy az Alföldön ez időben még lehettek kisebb szarmata telepek, Erdélyben viszont gepidák éltek, akik korábban a Tiszántúlt népesítették be. Pannóniában a longobárdok uralkodtak. Az avarok szövetségre léptek a longobárdokkal, majd közösen leverték a gepidákat. Ezt követően a longobárdok kivonultak Pannóniából, és a mai Lombardia területén létrehozták a germán királyságot. Az avarok előtt nem állt több akadály, uralmuk alá vonták az egész Kárpát-medencét. A birodalom első száz évében folytonosan kiújultak a Bizánccal folytatott harcaik. A gazdag Bizánc rendszeres évi adóval vásárolta meg a nomád nagyhatalom barátságát, a békét. Az avar kaganátus gazdagsága nőttön-nőtt, nyomai a mai régészeti leletekben is megmutatkoznak. A birodalom központja történészek és régészek feltételezése szerint valahol a Duna–Tisza közén lehetett, a VIII. század végén a frank támadások zúzták szét.
Az avar kaganátus Duna–Tisza közén elhelyezkedő központjának pontos helyét ma sem tudjuk. Az eddigi régészeti feltárások alapján egy-egy nemzetségi központot lehet azonosítani Kunbábony, Bócsa és Kiskunfélegyháza környékén. A kunbábonyi és a bócsai gazdag leletek ellenére nem állítható, hogy azok kagáni sírok lettek volna, de az bizonyos, hogy vezér, esetleg más előkelőség nyugvóhelyei lehettek.
Kiskunfélegyháza környékén aranyleletes avar sírt tártak fel Pákapusztán és Ferencszálláson, 1998-ban pedig Petőfiszálláson. Hasonlóan gazdag a gátéri és a kunszállási avar temető. Mindezek alapján Wicker Erika régész, aki az 1998-as petőfiszállási feltárást irányította, feltételezi, hogy „valahol Félegyháza környékén avar vezér sírját rejti a kiskunsági homok”.
A petőfiszállási avar lelet első darabját 1998. április 5-én a terület átkutatására kiküldött bombamentesítő brigád találta meg. A nyolcvan centiméter mélységből felszínre került hosszú, keskeny, lapos vasdarabról a régészek megállapították, hogy aranypánt díszítésű avar kori kard. A hajdani avar vezér fakoporsójára már csak a föld elszíneződéséből lehetett következtetni, kissé balra billent fejű csontvázát a ráásás megbolygatta. Ruházatának fémtartozékaiból megállapították, hogy az avar férfit, rendkívül gazdag pompával, mintegy 1350 évvel ezelőtt temethették el.
A petőfiszállási avar vezérnek elnevezett gazdag férfi ünnepi viseletéről Wicker Erika ezt írja: „Ha ünnepeken díszruhát öltött, füleit vagy hosszú haját kétoldalt gömbcsüngős aranyfüggők ékesítették. Aranyozott bronzcsat fogta össze bőrövét, melyet több préselt aranyveret és egy bronz akasztóveret díszített. Az övről a kor divatjának megfelelően mellékszíjak csüngtek le, végükön ugyancsak aranyveretekkel. A mellékszíjakra kis, kerek aranypitykéket erősítettek.” Az avar övek állandó tartozéka, a nagyszíjvég nem került elő. „Ezüstveretdíszes egyszerűbb övét igen jó minőségű fémből készült ezüstcsat fogta össze, másik végét nagyméretű, sima ezüst szíjvég díszítette. Három különböző ezüst kisszíjvége közül az egyiken szív alakú jelek vannak, a másik kettő díszítetlen. A derékrészt ezüstgyűrűbe foglalt, kőbetétes aranypitykék ékesítették. Az övhöz tartozott még egy igen töredékes bronz akasztóveret is. Az ezüstveretes övhöz ezüst hajkarikát viselt az avar vezér.”
Az övről csüngtek le a legfontosabb használati tárgyak, a vaskés, a kard. A reflexíjat és a bőrtegezt szintén eltemették a halottal. A fa- és bőrrészek elkorhadtak, de a reflexíj csontlemezei, a bőrtegez csontdíszei és a vas nyílhegyek megmaradtak, amint a vaskés és a kard övre rögzítéséhez szükséges bronzcsat is.
A rendkívül gazdag leletanyagot tartalmazó sír magányos jellege azt bizonyítja, hogy az eltemetett harcos férfi a közösség megkülönböztetett tiszteletét élvezte. Sírját a köznéptől elkülönítve, azok temetőjétől távolabb ásták meg. Ez a temetkezési mód más nomád népeknél, például a néhány száz év múlva felbukkanó kunoknál szintén megfigyelhető.
A honfoglalás korából ez ideig nem került elő Petőfiszállás területéről régészeti lelet. Annál inkább az Árpád-korból, az államalapítástól 1301-ig terjedő időszakból.
Szent István király uralkodása alatt megszületett a feudális magyar állam, megalakultak a vármegyék és egyházmegyék. Az államalapító II. törvénye előírta, hogy minden tíz falu építsen templomot. A homokhátság ősidőktől megtelepedésre alkalmas területén megépült kicsiny templomocskák közül a mai Petőfiszállás földje talán két Árpád-kori szentegyházat is rejt.
Levéltári dokumentumok tanúsítják, hogy hajdan Ferencszálláson állott az a templom, amelynek kőomladékát Kiskunfélegyházára szállították, ahol 1805-ben iskolát építettek belőle. A pusztatemplom alapjának maradványai 1955-ben még látszottak. Szent Vendel szobrának közelében szántáskor egy észak–déli tájolású épület földbe mélyült kövei bukkantak elő. Sajnos régészek nem vizsgálták meg a helyszínt, így az építés pontos korát nem tudjuk. Újkori összeírások és irodalmi emlékek alapján az Árpád-korban vagy később épülhetett. Az bizonyos, hogy 1699-ben Pentz Kristóf a Jászkunság összeírásában csak a puszta kövekről tesz említést, amelyek egykor templomhoz tartoztak. „Dahier seyndt noch Einige Steinerne rudera Von der Kirchen zu sehen” – írja.
1960-ban Horváth Attila régész a Fazekas-tanyánál X–XI. századi temetőre bukkant. Az átvizsgált 34 sír leleteiből köznépi temetőre következtetett. A kor asszonyai hajukban ezüst S végű hajkarikát, karjukon bronz karperecet, nyakukban és ruhadíszként üveggyöngyöt, fejükön csüngős bronzdíszekkel ellátott pártát viseltek. Kedvelték a gyűrűt. A férfiakkal eltemették vaskésüket. Az egyik halott gyermek szájába I. András ezüstpénzét tették, talán, hogy kifizethesse a túlvilági révészt. A temetőbe a XII. századtól már nem temettek: Szent László király rendelete azt parancsolta, hogy a sírkerteket a templomok köré telepítsék.
Petőfiszállás határában 1997-ben történt olyan feltárás, amelyből Árpád-kori, templom körüli temetkezésre következtethetünk. A leletmentés során megvizsgált kilenc sír az E5-ös út 20–22. kilométere közötti szakaszától keletre, a Csáki-tanya melletti, északkelet–délnyugati irányú földhát északi lejtőjén volt. A földhát tetején tanya áll.
A bolygatott temetőből átvizsgált, hússzor huszonöt méteres területen tizenöt csontvázat lehetett azonosítani. Közelükből előkerült egy 1220-ból származó frisahi dénár. A csontvázak környékén kalapált vasszögek, vaskarikák, Árpád-kori és bronzkori edénytöredékek egy poncolt díszítésű bronzlemezes csattest és nagy mennyiségű rétimészkő-darab volt. A réti mészkő helyben bányászható építőanyag, amit akár templom építéshez is használhattak. A helyszínből Balogh Csilla templom körüli temetőre következtetett, bár az épület alapjai már nem rajzolhatók meg.
A réti mészkő a Dósa-tanya mellett 1999-ben feltárt Árpád-kori telepen is felbukkan. Az ugyancsak Balogh Csilla által feltárt boronafalú ház kemencéjét ebből az anyagból rakták. A ház tetőszerkezete ágasfás-szelemenes lehetett. Közelében az állatok számára karámot építettek, a karámfal vonalát a cölöplyukak mutatják. A gabona tárolására gödröket vájtak. Ezekből kétfélét is sikerült feltárni, az egyik körte, a másik méhkas alakú, kerek szájú gödör.
A harmadik Árpád-kori lelőhely a Tőzegesen került elő. Az ásatás 1998-ban kezdődött, s számos találgatásra ad okot történésznek, régésznek egyaránt. A területen 169 objektumot tártak fel. Többségük karám, árok, gödör. Előkerültek továbbá „ház-” és kopolyakútmaradványok meg közel harminc körárok. A körépítmények végleges meghatározását a kevés lelet nehezíti. A néhány edénytöredék csupán az Árpád-kor meghatározásában segít. A feltételezések szerint karámok vagy jurták nyomait találták meg, de elképzelhető, hogy a kör alakú árkok valami más célt szolgáltak. Wicker Erika azt feltételezi, hogy jurták nyomaira bukkantak. Ha így van, akkor sikerült megtalálni azt a területet, ahol a kunok szálláshelye volt.
A kunok őshazájukból, a mai Kína területén levő Hoangho folyó mellékéről Nyugat-Szibérián át a XI. század derekán érkeztek Európába. A nomád nép a XI. században a Volgától az Al-Dunáig terjedő szteppét foglalta el. Cumania terra Cumanorum, Kunország népét a mongolok előrenyomulása kényszerítette menekülésre. Kötöny király 1237–38-ban a mongol támadás elől kért bebocsátást Magyarországra. IV. Béla király befogadta népét, besorolva Kunországot a magyar korona fennhatósága alá.
IV. Béla 1240-ben a kun nemzetségfőkkel megkötötte a bánmonostori egyezményt. Az egyezményben a kunok vállalták, hogy felhagynak a nomád életmóddal, és nemezsátraik helyett szilárd házakba költöznek. A keresztény vallás felvételére, bár a kun főurak már korábban keresztény hitre tértek, negyven évvel később IV. László király kötelezte őket.
A kunok letelepülésének engedélye az ország magyarok által gyéren vagy a tatárjárás után egyáltalán nem lakott területeire szólt. Nemzetségeik a Duna–Tisza–Körös–Maros vidékét, majd a Duna jobb partján levő területeket foglalták el. A betelepülő Borchol, Olás, Csertán, Kór kun nemzetségénél később, csak a XIV. századi forrásokban bukkan fel az Illoncsuk és Köncsög nemzetség neve, hetediknek a jászok nemzetségét szokták végül körükbe sorolni.
A nemzetségek szállásterületei autonómiát kaptak. IV. László király a kunok alkotmánylevelének, keresztségi kiváltságlevelének tekinthető 1279. augusztus 10-i oklevelében a kunokat a nádor főbírósága alá rendelte, és megadta számukra a jogszolgáltatás önállóságát.
A Duna–Tisza közi homokhátságon a Csertán (jelentése csuka – utalás a totemősre) nemzetség telepedett le. A „tépett arcú nép”, ahogy Jókai Mór nevezte őket, csak lassan, fokozatosan illeszkedett be új hazája szokásrendszerébe, s időbe tellett, amíg a pásztorkodó, sámánhitű kunok letelepedtek és keresztény hitre tértek. De a XV. századra beilleszkedtek a feudális magyar államszervezetbe. Területi önkormányzatuk az úgynevezett székekbe – bíráskodási hatóságokba –, azon belül szállások szerint szerveződött.
A Csertán nemzetség szállásaiból alakult ki a Halas szék, az Illoncsuk nemzetség földjén a Kecskemét szék, a Kiskunság északi részén a Kara – majd a Mizse – szék. A Nagykunság az Olás nemzetség földjén létesült Kolbaz székből jött létre. A későbbi Jászkunságon kívüli részeken, a Maros mentén, a Kór nemzetség területén volt Szentelt szék. A Duna jobb partján fekvő Hantos széket a Kiskunságból a XIII–XIV. században áttelepült kunok népesítették be. A kunokkal azonos kiváltságokat élvező jászok széke Heves megyében volt.
Egy 1368-ban keltezett oklevél az Alsónémedin, Bugyin áthaladó, dél felé tartó utat „via Kunuth”-nak nevezi. Az út érintette a tatárjárás után betelepült kunok szállásait, amelyek közül Ferencszállást Pázmány Péter a Róbert érsek által megkeresztelt kun telepek közé sorolta. A szállás valóban kun településforma, a Ferenc személynévi előtag eredetét azonban mindmáig nem ismerjük. Györffy György azt írja, hogy „az 1239-ben beköltözött török-tatár nyelvű nomád kunok magyar névvel jelölt szállásai …a XIII– XIV. században egy-egy ember nevét viselik”. A szállások „a nevezett kunoknak az Alföld tágas síkságain jószágteleltető szállásai, tanyái lehettek, ahonnan nyáron a közelebbi vagy távolabbi legelőkre húzódtak s ott fel és alá sátoroztak”.
1802. április 28-án József nádor 17 hitelesen átírt oklevelet adott ki a kiskunoknak, ezek 1423–1681 között keletkeztek. A József nádor által kiadott oklevelek közül a tizenegyedikben figyelemre méltó szöveg olvasható: „Ulászló Isten kegyelméből Magyar és Csehország királya sat., hívünknek vitézlő Csontos Andrásnak a Kecskemét székhez tartozó kunjaink jelenlegi ispánjának és a jövendőbelieknek is üdvözletünket és kegyelmünket. Minthogy mi Lajosszállási Gererth Miklós hívünket és testvérét Ferenczet minden holmijaikkal és bármiféle javaikkal egyetembe királyi pártfogásunkba és különös oltalmunkba vettük, viszont a mi királyi felségünk személyében a te védelmedre bízzuk, hűségednek tehát ezennel erősen parancsolva rendeljük, miszerint ezentúl a nevezett Miklóst és Ferenczet az ő említett s miként mondatik jogos és törvényes dolgaikkal és javaikkal nemkülönben a kapitányságban és boldogemlékezetű Albert király által nekik engedélyezett szabadságokban megoltalmazni, pártfogolni és megtartani tartozzál és köteleztessél és ne kényszerítsd őket szokatlan taksák és élelmiszerek megfizetésére.”
Pázmány Péter esztergomi érsek, történész már említett írását használja forrásul az 1742-ben megjelent Sacra concilia ecclesiae… kötete. Az egyház rendelkezéseit és állapotára vonatkozó feljegyzéseket tartalmazó munkában olvasható a Róbert érsek által megkeresztelt Tiszán inneni kun falvak között Ferencszállása.
Az írásos források régészeti megerősítése mindmáig nem történt meg. Ferencszállás Árpád-kori lelőhelyei sem a Dósa-tanya mellett, sem a Fazekas-tanya mellett, sem a Csáki-tanya közelében nem utalnak kun településre. Györffy György az általa készített Árpád-kori települések térképén Ferencszállását fehér foltként tünteti fel.
A petőfiszállási avar vezér ékszerei
Avar vezér
Régészeti lelőhely Petőfiszállás-Tőzegesen. A képen a feltételezett jurtahelyek
)
