Homok, homok, homok
Homok, homok, homok
Homokország – így nevezte Móra Ferenc gyermekkora színterét, a homokos, szélhordta határt, amilyen Ferencszállás nagy része volt. „Homok, homok, homok, egynapi járóföldre mindenütt homok. Az az arany csillogású szép fehér homok, amit csak a latin neve érzékeltet igazán, a harena. Ebben benne van a tenger hullámverése, a szelek tánca, a déli verőfény szikrázása és a holdsugarak játéka e geológiai lisztmezők felett […] Fűvel-fával megköthetik a homokot, elhitethetik vele, hogy ő erdő, rét, búzamező, szőlő- és kukoricaföld: de a hangja, az örök zizegése ma is az ősóceáné. Ezt nem tudja megtenni se az aszfalt, se a kőszikla: a homok mindig beszélget maga-magával.”
Ferencszállás birtokosai megtettek mindent, hogy elhitessék a homokkal: búzamező, szőlő vagy éppen kukoricaföld. Mások úgy gondolták, inkább gyorsan túladnak az új birtokon. 1862-ben Pintér Ferenc 21 hold 1091 négyszögöl homokot 1600 forintért vásárolt Kocsis Sándortól. Ugyanekkor Dobos János négyszáz forintot adott az Eszik Istvántól megvett három hold 215 négyszögöles parcelláért. A kitartóbbak maradtak.
1863-ban a korábban nem tapasztalt mértékű aszály következményeként éhínség köszöntött az itt élőkre, de az új honfoglalók nem adták fel. A Homokosztály sívó homokján 1864-ben már közel kétszáz lánc földet (egy lánc = 600 négyszögöl) beültettek szőlővel, és hegybirtokosságot alakítottak.
Az első hegybíró a gazdák akaratából Darányi József lett. Negyvenhat birtokos alakította meg a szőlőhegyet, amelynek teljes beültetendő területe 3417 láncot, azaz 1067 holdat és 1296 négyszögölet tett ki.
Ugyanebben az időszakban jött létre a Csáki-hegy szőlőgazdasága. A szőlővel betelepített terület valószínűen Csáki István ottani birtokosról kapta a nevét. 1864-ből hegyközségi jegyzőkönyv tanúskodik a szőlőtermő közösség létezéséről s a szőlőcsősz megfogadásáról. Feladata a kártétel megakadályozása volt. Mint hivatalos ember, ő jelentette a hegybírónak a vétkeseket. Ne gondoljunk hatalmas vétségekre, legtöbbször a szőlős területtel szomszédos gazdák állatai okoztak károkat. Feljegyezték, hogy 1864-ben Rádi Antal bárányai, majd Molnár János bárányai és disznai bementek a tőkék közé. A húsz-harminc krajcáros bírságpénzekből beszedett éves jövedelem csupán néhány forintra rúgott, az 1876-os évet például három forint 45 fillérrel zárták. 1870-től a Csáki-hegyi gazdasághoz tartozott a Kis András-hegy. Mindkét gazdaságban ugyanaz a személy töltötte be a hegybírói tisztet.
A hegybírót és a csőszt évente a gazdaság tagjai választották. A jegyzőkönyvet az írni csak gyengén tudó jegyző vezette. Talán éppen a gyenge írástudás miatt nem pocsékolták sok feljegyzésre a papírt. A büntetéseken, a csőszbéren és az elszámoláson kívül csak a választott tisztségviselők nevét és néhány pénzügyi kihatású határozatot jegyeztek fel.
A hegybírót és a csőszt áprilisban fogadták meg. 1870-ben Rázsi (Rádi) József a hegybíró, a csősz pedig Seres Jakab volt. A csőszbér az előző évek gyakorlata alapján minden lánctól fél kenyér, egy icce (0,84 liter) főzelék, negyed font ( egy font = 0,56 kilogramm) szalonna, hozzá való só és a behajtásért a bírság negyede. A csősz feladata részben az őrzés, részben a kártevők kinyomozása volt. Nagyon igyekeznie kellett, mert ha nem vigyázott eléggé, a gazdák rajta követelték káruk megtérítését. A gazdaság szeretett volna a Csáki István földjén levő szőlőbe és a Rigó Imre szőlőjébe egy-egy csőszkunyhót építeni. Az építkezésre megelőlegeztek tíz forintot, amit utólag minden láncra tizenhárom krajcárt számolva a gazdák megfizettek. Az épület azonban nem került tető alá, s még évekig gyűtögették a krajcárokat a csőszkunyhó felépítéséhez.
A hegygazdasághoz tartozóknak két és öt lánc közötti szőlőföldjük volt, Rigó Mihálynak, Józsefnek és Jánosnak azonban csupán egy-egy lánc, vagyis hatszáz négyszögöl fejenként. Ugyancsak egyláncos szőlősgazda ez időben Borbély János, Rádi Lőrinc, Seres Mihály és Szűcs János. A négy lánc már a nagyobb területek közé számított. Csizmadia Ábel, Csizmadia István, Iványi István, Dobák László, Szikura Gergely, Sárkány László, Rigó Imre, Peregi Gergely, Tóth József négyláncos gazda volt, öt lánc szőlője csak Szekeres Gábornak volt.
1884-től a csősz puskát kapott. A hegyközség jegyzői feladatát ebben az évben Móra András látta el. Ebben az évben a csősz járandósága minden lánctól tíz icce búza, tizenhárom krajcár, egy fél kenyér, egy fertály (oldal) szalonna, egy icce tarhonya és ahhoz való só volt, megkapta a behajtási díj negyedét és minden lövésre egy krajcárt.
Az 1880-as évtizedre számos birtok gazdát cserélt. A földvásárlás lehetősége csábította a más vidékről bevándorlókat. Az évtized végén a Csongrádról származó Czombos családból Czombos Mátyás töltötte be a hegygazdaság jegyzői tisztét. Ekkor határozták el, hogy a szőlős területen harangot állítanak.
1888-ban minden gazda egy forintot adakozott a harang készíttetésre.
A gyűjtés végeredménye 111 forint és hetven krajcár lett. Bizonyára voltak szegényebbek, akik még az egy forintot sem tudták befizetni. Végül a harang 127 forint hetven krajcárba került, a hiányzó összeget utólag, szokás szerint a szőlő lánccal számolt területe alapján vetették ki. A harangállítást szorgalmazó gazdák voltak Petőfiszállás első szőlős hegygazdaságának, a Csáki-hegynek a törzstagjai. Igennel szavazott: Mészáros Antal, Seres Mihály, Juhász Ferenc, Csitári György, Mencser István, Tóth János, Parádi Mihály, Drozdik István, Vereb Imre, Vidéki Gergely, Tóth József, Tóth Péter, Szabó Pál, Makány Dániel, Czombos Mátyás, Czombos Menyhért, Vereb Mihály, Fekete János, Pomázi Pál, Dinnyés János, Vidéki Ágoston, Hajnal József, Vakulya Ferenc, Drozdik Imre és Bakos Györgyné.
Nem tudjuk, mi történt, talán megrepedt a harang, tény, hogy 1897-ben újra kisharangra gyűjtöttek, amit ez évben a kis Csáki-hegyi szőlőben fel is szenteltek. 1907-ben ismét harangra gyűjtenek, ekkor már 32-en adakoztak, ami a hegygazdaság növekedését mutatja. A közösségbe tartozók az egyházi ünnepek alkalmával papot fogadtak, aki a tanyai iskolában misét tartott.
A szőlős terület dűlőkre tagolódott utakkal, kapukkal, s az egészet árok vette körül. Az új csőszházhoz 1894-ben a tapasztani való földdel együtt 46 forintért házhelyet vettek, amire három öl széles, és öt öl hosszú (egy öl = 1,89 méter) kunyhót szerettek volna építeni. Ez időben a hegybírónak évi két forint, a jegyzőnek pedig egy forint fizetést adtak.
A század végétől decemberben tartották az éves közgyűlést, ahol a következő évi tisztségviselőket és csőszöket felfogadták, bérüket megállapították. A közgyűlések helyszínéül 1900 után többször Kiskunfélegyházát jelölik, vagyis a szőlősgazdák egy része a városban lakott. Máskor a közeli iskolában fizetnek a gyűlés alatt elhasznált fűteni valóért.
A gazdák száma végig negyven körül mozgott. Újak már csak úgy csatlakozhatnak a hegyhez, ha a belépésért fizetnek. Például Adorján Ferenc 1909-ben a Vereb-féle földből megvásárolt egy lánc szőlőjével csatlakozott a gazdasághoz. A belépéskor fizetett a birtokosság pénztárába hetven krajcárt, továbbá kötelezte magát, hogy a birtokosság költségeihez és a csőszbérhez mindenkor hozzájárul. A hegyen keresztül csak az oda tartozók járhattak, az idegennek május 1-jétől október 10-ig fizetnie kellett az áthaladásért. A földszomszéd Vereb Mihálynak ez évi két forintjába került, végül úgy oldotta meg az átjárást, hogy csatlakozott a gazdasághoz.
Szinte minden évben tovább differenciálódik a szervezeti működés. Az 1910-es években a hegybíró, jegyző, számvevő és csősz mellé kétfős számvevő bizottságot, kétfős békéltető bizottságot és héttagú ellenőrző bizottságot választottak. A bizottságok működésének azonban nincsenek írásos nyomai.
A dűlőket csak kaszálni lehetett, legeltetni szigorúan tilos volt, nehogy az állatok a szőlőben kárt tegyenek. Évente egyszer dűlővizsgálatot tartottak. Ilyenkor ellenőrizték, hogy a szőlő közé ültetett fák ágai ne nyúljanak át a szomszédba, hogy a dűlőtől megszabott távolságot az ültetéseknél betartsák. Az elfogadott norma szerint a szomszéd tőkéjétől hetven centiméter távolságnál közelebb nem lehetett szőlőt telepíteni.
Az 1870-es évek végére a Csáki-hegy gazdasága mellett a határ más részén is telepítettek szőlőt. Többen dohánytermesztéssel próbálkoztak.
Kezdetben Csongrádról és Félegyházáról érkezett dohánykertészek nevelték a palántákat. László Illés csongrádi dohánykertész négy gyermekkel és feleségével, Bihal György félegyházi dohánykertész hét gyermekkel és feleségével szegődött el a ferencszállási gazdához. A puszta környékén több településen, Kisszálláson, Pusztapéterin, Kiskunmajsán, Kiskunhalason, Puszta-Szentimrén, Szankon, Újfaluban, Alpáron és a szorosan vett kiskunfélegyházi határban is meghonosodott a dohánytermesztés. A jól jövedelmező növény terjedését azonban hátráltatta, hogy legközelebb Szegeden működött dohányfelvásárló. A helyi sajtótól a képviselőkig mindenki a félegyházi dohánygyárért harcolt. Dohánygyárat ugyan nem sikerült összehozni, de dohánybeváltó üzemet igen. Az első mázsa helyben termelt dohányt 1876 júliusában vették át a helybeliek által büszkén dohánygyárnak nevezett felvásárlóban.
A pusztaosztástól eltelt tizenöt év alatt a határhasználat teljesen átalakult. Az egykori legelőket gabona-, kukorica-, köles- és szőlőföldek váltották fel, közöttük foltokban elhelyezkedő vizenyős, legeltetésre alkalmas rétekkel vagy jobb minőségű, takarmányt termő kaszálókkal.
A legelőfelosztási sokkhatáson túljutott gazdák egyre több állatot tartanak a legelőnek hagyott saját földön. Ismét Ferencszálláson nevelkedik a kiskunfélegyházi szarvasmarha-állomány csaknem negyven százaléka és a juhok több mint harminc százaléka. Az állomány összetételében azonban gyökeres változás történt. A pusztaosztás előtt számos göböly hízott a puszta jobb legelőin, hogy a pesti vásáron pénzzé tegye az erre szakosodott göbölytartó kompánia. 1880-ban csupán 47 hízómarha van egész Ferencszálláson. A 715 jármos ökör inkább a szántóföldi földművelés terjedését bizonyítja. A századvég az új szántóföldi gazdaságok megerősődésének, stabilizációjának az időszaka.
Tanyai bekötőút fűzfákkal
Tanyai bekötőút nyárfákkal
)
