Jegenicza főbíró otthonra lelt népe | Száz Magyar Falu

Jegenicza főbíró otthonra lelt népe

A török uralom és a felszabadító háborúk pusztításait semmi sem mutatja jobban, mint hogy tíz évvel a megye visszafoglalása után mindössze 42 lakott helyet és ezer családot írtak össze Tolnában.

Az itt élők csaknem felét rácok alkották, sőt az 1680-as években arányuk még ennél is magasabb volt. Ez a délszláv eredetű népesség, amelyet a köznyelv, függetlenül attól, hogy Bosznia, Szerbia vagy Horvátország területéről érkezett-e, egyaránt rácoknak nevezett, a XVI. századtól kezdve előbb a török elől menekülve, majd pedig a hadakat követve folyamatosan érkezett Tolna megye területére. A tizenöt éves háborút követően a török telepítéseknek köszönhetően számuk még tovább növekedett. A rácok a török zsoldjába állva részben katonáskodtak, részben állattenyésztéssel foglalkozva vándoroltak nyájaikkal egyik pusztáról a másikra. A felszabadító háborúk idején jelentős részük a törökkel együtt elmenekült, de csakhamar megkezdődött lassú visszaszivárgásuk.

Az 1696-os összeírás szerint a legnépesebb rác települések közé tartozott az Agárddal szomszédos Tolna, Új-palánk és Janya, de tudjuk azt is, hogy a szekszárdi őrség tagjait is egykor a töröknek szolgáló rác zsoldosok alkották. Az összeírás Agárdot puszta helyként tartja számon, más források viszont azt valószínűsítik, hogy a falu időszakosan mégis lakott volt. A földek egy része a századfordulón már nem hevert parlagon: a Palánkon számba vett rác telepesek nyolcvan hold szántót fogtak művelés alá, további húsz holdat használtak legelőként és tizenöt-húsz kazal szénát gyűjtöttek be évente a vízjárta szigetekről.

Az újraszerveződő megye és a földesurak számára kezdettől fogva komoly problémát jelentettek a rácok, mert miközben az elnéptelenedett vidéken minden munkáskézre égetően szükség volt, világosan látszott az is, hogy a katonáskodáshoz szokott, s kiváltságaihoz a megváltozott körülmények között is ragaszkodni látszó népesség jelenléte nehezen kezelhető konfliktusok forrásává válik. A rácok az I. Lipót által a számukra a katonáskodás fejében biztosított kedvezményeket – adómentességet, tizedfizetés elengedését – akkor is megtartották önkényesen, amikor a valóságban már csak egy részük katonáskodott, s ők is csak rövid ideig. Ha már semmiképp nem tudtak kibújni kötelezettségeik alól, akkor egyszerűen továbbálltak. Rendszerint nyáron jelentek meg egy-egy új településen, s télen, amikor a porciót kellett volna fizetni, fogták a termést, és továbbmentek.

A különleges elbírálást élvező fegyveresek és a magyarok közötti súrlódások állandóan napirenden voltak. Az amúgy is rossz viszonyt tovább mérgesítette 1699 májusában a döbröközi eset, amikor ötszáz fegyveres nádori engedéllyel támadt az éppen istentiszteletet tartó döbröközi rácságra, így torolva meg a szolgabírón és a dombóvári tiszttartón esett korábbi sérelmeket. A támadást követően a falut kifosztották, a település elnéptelenedett.

A korra jellemző nagyfokú belső vándorlás, ami egyébként nemcsak a délszlávokat, de általában az egész népességet jellemezte, nem kis mértékben akadályozta a konszolidáció előrehaladását. Ebben a helyzetben kulcsszerep jutott a birtokviszonyok rendezésének, annak, hogy újra biztos tulajdonosa legyen a földnek. Az új és régi birtokosok nemcsak a falvak újratelepítésében játszottak fontos szerepet, hanem a megye újraszervezésével a közigazgatás működtetésében is, ami ugyancsak elengedhetetlen feltétele volt a konszolidált viszonyok megteremtésének.

A töröktől visszafoglalt területek feletti rendelkezést a fegyver jogán a bécsi kormány tartotta fenn magának, s mindjárt Buda visszafoglalása után felállította a budai kamarai jószágkormányzóságot, amelynek az volt a feladata, hogy az újonnan visszafoglalt területeken megszervezze a harmincad-, a vám- és a sóhivatalokat, s ezeket gazdaságilag kiaknázza. A budai jószágkormányzóság alatt álltak a kamarai tiszttartóságok. Megyénkben kettő: a földvári és az új-palánki. 1709-es fennállásáig ez utóbbihoz tartozott Agárd is. A birtokjog elismerésében fontos szerep jutott az úgynevezett neoaquistica bizottságnak, amely a háborús évek alatt összekuszálódott tulajdonjogi kérdésekben döntött. A viszonyokra jellemzően Agárd birtokjogára is többen tartottak igényt. Egyrészt a Karacsics család, amely Karacsics Mihály tihanyi főkapitány révén a XVII. század második felében szerzett itt birtokot, másrészt a Martonfalvyak, akik valószínűleg a török elvonulása után királyi adományként jutottak néhány Szekszárd környéki falu birtokába. A tulajdonjogot végül a harmadik igénylő, Mérey Mihály szerezte meg, aki 1693. október 11-i kinevezése óta minden energiáját a szekszárdi apátság helyreállításának szentelte. E cél érdekében 1694-ben lemondott érsekújvári plébániájáról, és Szekszárdra költözött. A művelt és nagy teherbírású, ugyanakkor rendkívül erélyes férfi tevékenységét siker koronázta. A bizottság előtt bemutatott birtokügyi iratok alapján 1703-ban I. Lipót ünnepélyes oklevélben erősítette meg az apátság tulajdonjogát 44 birtokra, köztük Agárdra vonatkozóan is. Az oklevélnek volt azonban egy a későbbi történésekben még szerepet játszó olyan kitétele, amely szerint az apátság bármi módon történő megüresedése esetén javait a nagyszombati egyetem nyeri el annak az ötvenezer rajnai forintnak a fejében, amellyel a királyi kincstár az egyetemnek tartozott.

A tulajdonjogi kérdések tisztázása fontos előrelépést jelentett, a konszolidáció folyamata viszont a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt rövidesen elakadt, sőt az addig elért eredmények is veszélybe kerültek. A szabadságharc mindenekelőtt a már korábban is jelen lévő rác problémát mérgesítette el olyannyira, hogy egyes kortársi vélemények szerint a török dúlást talán még meg is haladó mértékű pusztulás lett a néhány éves küzdelem következménye.

Az ország déli végein katonáskodó rácságot a kuruc vezetés kezdettől fogva meg akarta nyerni, s ennek érdekében Székesfehérvár elfoglalása után Újlaki András Károlyi Sándor megbízásából követeket is küldött a bajai rácokhoz. Állítólag megállapodás is született, ami azonban kérészéletűnek bizonyult, mert az egyezményről mit sem tudó kuruc csapatok a rácokra támadtak, és kifosztották őket. A Rákóczinak behódoló dunaföldvári rácok sem menekültek meg, amikor 1704. január 17-én a Deák Ferenc és Ilosvay Imre parancsnoksága alatt álló kuruc csapatok bevették a várost. Kardélre hányták őket csakúgy, mint valamivel korábban pécsi sorstársaikat.

A kurucok az 1704. januári támadásukkal gyors sikereket értek el. A hadjárat első szakaszában a Dunán átkelő Károlyi csapataihoz nagy számban csatlakoztak parasztok, kisnemesek, nemesek, s néhány kisebb vár őrsége is átállt. Csakhamar elfoglalták a Nyugat-Dunántúl nagy részét, kuruc kézre került Tolna megye is.

A gyorsan lángra lobbant felkelés a Dunántúlon ugyanilyen gyorsan öszsze is omlott. A januári-februári támadásban részt vevő kuruc csapatok szét-oszlottak, csak egyes várakban maradt kisebb őrség. A mozgékony, a vidéket jól ismerő rác csapatokat semmi és senki sem tartóztatta fel, szabadon dúlták a vidéket. 1704 áprilisára Tolna helyzete katasztrofálissá vált, az egykori források szerint a rácok a Sióig elpusztították a megyét.

A kialakult helyzet miatt a szekszárdi apátság birtokain élő népesség jó része menekülni kényszerült, és újra bizonytalanná vált a tulajdonjogi helyzet is. Mérey Mihály szekszárdi apát ugyanis azon kisszámú főpapok közé tartozott, akik Rákóczi táborához csatlakoztak. Részt vett az ónódi országgyűlésen, ahol tagja lett annak a bizottságnak, amely az országban tapasztalt sérelmek összeírására alakult meg. Az apát később a labancok fogságába került, előbb Kukländer Ferenc táborában raboskodott, majd pedig Bécsben őrizték. A nagyszombati jezsuiták ekkor elérkezettnek látták az időt arra, hogy az apátság birtokait megszerezzék. A fölkelőkhöz csatlakozó Méreyt „polgárilag, törvényszerűen és kánonilag” halottnak nyilvánították, amivel elérték, hogy az apátság jogi értelemben megüresedettnek volt tekinthető, s így az 1703-as adománylevél rendelkezéseinek megfelelően birtokai a nagyszombati egyetemre szálltak. Igaz, a jezsuiták végül csak rövid ideig gyakorolhatták tulajdonosi jogaikat.

Mérey 1711 júniusában visszanyerte szabadságát és birtokai feletti korlátlan rendelkezési jogát. Újra kellett viszont kezdenie a telepítés munkáját, hiszen az apátsághoz tartozó falvak jó része üresen vagy csaknem üresen állt. Az óriási munkaerőhiány miatt minden ideérkezőt szívesen fogadott, a Dráván túlról visszaszivárgó rácokat is. A rácdúlásból okulva azonban Tolna és Baranya vármegye azzal a kéréssel fordult az eszéki várkapitányhoz, hogy a fegyverrel érkezők bejövetelét tagadja meg. S valóban, az 1711–13 között visszatelepülő rácok közül alig akadt fegyverviselő.

1715-re újratelepült Agárd is, az ez évből származó összeírás tanúbizonysága szerint százszázalékosan rác népességgel. Ugyanez látszik a Függelék II.-ben közreadott 1720. évi összeírás neveinél is. Azok, akik akkor érkeztek – Nicolaus Jegenicza főbíró vezetésével –, kizárólagos birtokosaivá váltak az elnéptelenedett határnak. Agárdon kívül még négy tisztán rácok lakta települést találhatunk a megyében: Berekaljat, Cikót, Majost és Szálkát. Az összes rác háztartás száma százötvenre tehető. Az összeírás biztosa a rácokat kóborló, jobbágytelek nélküli jövevényekként írja le, akik hevenyészett kunyhókban és faviskókban élnek. Ez a minősítés azonban az 1710-es évek második felében a rácság többségére már nem igaz. A Rákóczi-szabadságharc után visszatelepültek között csak kis számban találhatók csekély állatállománnyal rendelkező jobbágyok, a többségük viszonylag jómódú, fegyverétől megvált, gazdálkodáshoz értő földműves és állattartó jobbágy, vándorlásaik során nem vesztették el, sőt zsákmányolás révén még gyarapították is jószágaikat.

Az 1720-as összeírás Agárdon tizenöt jobbágycsaládfőt és mindössze egyetlen zsellért tart számon. A családok átlagosan két ökörrel, egy-három tehénnel rendelkeztek, a háztartások több mint a fele lovat tartott. A megte-lepülő rácok körében kedvelt volt a juhtartás is. A juh ugyanis igénytelen állat, jól hasznosítja a gyenge legelők füvét is. Gyapja nélkülözhetetlen ruházkodási alapanyagul, húsa, sajtja, túrója ízletes táplálékul szolgál. A magyarlakta falvakhoz képest viszont alacsony a sertések száma; 1720-ban mindössze nyolcat írtak össze. A saját szükségletet jóval meghaladó mértékben foglalkoztak az agárdi rácok méhészkedéssel, ami a török időkre visszanyúló ha-gyományokkal magyarázható. Előbb az úgynevezett élő fás méhtartás dívott, amikor is a méhek rajzását megfigyelve édességet tartalmazó edénybe csalogattak néhány vad példányt, majd egyenként elengedték őket, és követték ahhoz az odúhoz, ahova repültek. A megtalált méhcsaládokat nem pusztították el, hanem a továbbtenyésztés érdekében nyílást vágtak a fa odvába, amelyen keresztül ősszel a fullánkos rovarok lépeinek egy részét kiszedhették. Az élő fás méhtartás a XVIII. századra azonban egyre jobban háttérbe szorult, helyet adva a jóval jövedelmezőbb kaptáros méhészetnek. Az agárdi rácok méhészkedés céljára az uradalomtól béreltek földeket Adácspusztán évi harminc forintért.

Az újonnan megtelepülők az állattartás mellett növénytermesztéssel is foglalkoztak, bár ennek lehetőségei a hallatlan földbőség ellenére rendkívül korlátozottak voltak. A természet által újra birtokba vett elvadult táj emberi környezetté alakítása a rendelkezésre álló szegényes eszközökkel csak nagyon lassan haladt előre. A megtelepülés időszakában a növénytermesztés a legszükségesebb mértékre szorítkozott, a parlagolás színvonalán még alig lépett túl a nyomásos gazdálkodás irányába. A kemény munkával feltört földdarabon több éven keresztül, gyakorlatilag annak kimerüléséig, gabonatermesztés folyt, aztán hagyták parlagon heverni, s újabb terület feltörésére fanyalodtak.

A földet kimerítő rablógazdálkodás azonban csak rövid ideig volt folytatható. A népességszám növekedésével, új telepesek érkezésével oly mértékben nőtt a kenyérszükséglet, hogy ennek kielégítésére már okszerűbb gazdálkodás bevezetése vált szükségessé. 1720-ban a 15 jobbágyháztartás 231 pozsonyi mérő gabonát termelt, ami körülbelül ötven fő szükségletének kielégítésére volt elegendő. A búzatermesztés mellett jelentős volt a kukoricáé is, összesen 130 pozsonyi mérőt írtak össze. (A sertések alacsony számából arra következtethetünk, hogy ez is elsősorban emberi táplálékul szolgált.) Az agárdiak a gabonájukat Popovics Jakab malmában őröltették, aki a molnárságból évente 25 forint jövedelmet húzott. A molnár egyike lehetett a település legmódosabb gazdáinak, két lovat, három ökröt, négy tehenet tudva magáénak. Kettő kivételével valamennyi jobbágyháztartás szőlőműveléssel is foglalkozott, ami újabb bizonyságul szolgál arra, hogy az ideérkezők gazdálkodáshoz értő földművelők voltak.