Új utakon
Új utakon
A Tolna megye területén folyó hadműveletek 1944 végére befejeződtek, ezt követően a legfontosabb teendővé a termelés újraindítása vált. A háborús események miatt ugyanis a mezőgazdasági munkákban óriási a lemaradás, Sióagárdon is csupán 514 katasztrális holdba került őszi mag. A feladat azonban nem könnyű. Munkára alkalmas férfi alig háromszáz, s a segítségül hívható asszonyok, nagyobbacska gyermekek száma sem több kétszáznál. Az igavonó állat is kevés, traktor pedig nem nagyon akadt a faluban.
Ám a pusztulás és az újrakezdés nehézségei ellenére is bizakodó ez a tavasz. 1945 márciusában megjelent az Ideiglenes Kormány földreformrendelete, amely a nagybirtokrendszer felszámolását tűzte ki célul. Március 29-én Sióagárdon is megválasztották a Községi Földigénylő Bizottságot, amely azonnal munkához látott. 171 – többségükben napszámos és szegény törpebirtokos igénylőt – írtak össze. A falu határában kevés volt a szétosztható föld, mivel az egyetlen igénybe vehető nagybirtoknak, a Tanulmányi Alapnak mindössze 266 katasztrális holdja volt. A megoldást a Fácánkert községhez tartozó Kajmádpusztán fekvő Illés Imre-féle birtok jelentette, amiből kétszáz katasztrális holdat osztottak szét a sióagárdi igénylők között.
A háború utáni pezsgés, az új korszak születése más területen is jól érzékelhető. Hihetetlen mértékben megélénkült a közélet, aminek első jele a helyi Nemzeti Bizottság megalakulása volt, majd nem sokkal később a bizottság jelölése alapján megválasztották az új képviselő-testületet. Március végétől megindultak a pártszerveződések is, elsőként a kisgazdapárt éledt újjá 177 taggal a Srekó-féle kocsmában. Az ezt követő hetekben pedig sorra alakult meg a többi párt is, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és végül a Magyar Kommunista Párt.
A demokratikus fejlődés kibontakozásának azonban nincsen komoly esélye a régióban. A háború alatt és után kötött nagyhatalmi paktumok következtében a kelet-közép-európai térség és benne Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került. A demokratikus pártok sorsa ezzel megpecsételődött, s az ország igazi urává 1948-ra már a kommunista és szociáldemokrata párt egyesüléseként létrejött, Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártja vált. A marxista–leninista alapon álló párt legfőbb célkitűzése, hogy Magyarország gazdaságát és társadalmát szovjet mintára alakítsa át. E program jegyében indult el a termelőszövetkezetek szervezése. Sióagárdon 1952-ben Béke néven alakult meg az első szövetkezet. Rákosi uralmának, ami a falvak népének emlékezetében elsősorban mint a „kuláküldözések” és „padláslesöprések” korszaka őrződött meg, az 1956-os forradalom vetett véget.
Október 23-án Sióagárdon négyszáz fős tömeg gyűlt össze, és az első világháborús hősök emlékére emelt szoborhoz vonult, ahol Víg János templomatya unokája szavalta el a Nemzeti dalt; a refrént a tömeg harsogta. Ezután a községháza elé vonultak, és az általános iskola igazgatójának lemondását követelték.
Az 1956-os év nemcsak a forradalom miatt maradt emlékezetes a sióagárdiak számára. A Duna áradásáról szóló ijesztő hírek március elején érkeztek a községbe, azonnal megkezdődtek a védelmi munkálatok. Megerősítették a Sió és a Sárvíz menti gátakat, sőt a Medina felőli oldalon védtöltést is építettek. Katonák és Debrecenből vasutasok érkeztek, hogy segítsenek a gátat védeni, a vizet azonban nem lehetett a töltések között tartani. Március 12-én kidobolták, hogy mindenki meneküljön, talán csak százan, nagyobbrészt férfiak maradtak a faluban. A víz elöntötte a Baross, a Béke és a Zrínyi utcát. Összedőlt hetvenegy ház, lakhatatlanná vált harmincöt. Az árvíz után mindenhonnan érkeztek segélyek. A legnagyobb feltűnést az Amerikai Egyesült Államok kormányának adománya keltette. Minden család kapott személyenként egy-egy zsák búzát és kukoricát, valamint hat kilogramm vajat, melynek jellegzetes aranyszínű dobozát „az amerikai nép adománya” felirattal sok árvízkárosult család éveken át őrizte.
A kádári konszolidáció idején emberarcúbbá vált a rendszer, alapjai azonban változatlanok maradtak. Gazdasági okok is indokolták, hogy tovább folytassák a mezőgazdasági üzemek kollektivizálását, a Rákosi-korszak keserű tapasztalatai miatt azonban nem ment könnyen a szervezés. Sióagárdon csak viszonylag későn, 1961-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amit a köznyelv „nagy téeszként” tart számon, kifejezve ezzel, hogy a Siógyöngye – elődjével ellentétben – valóban az egész falut átfogta. A termelőszövetkezet gazdasági ereje 1969-ben a harci Petőfivel való egyesülés után még tovább nőtt, és a Sióvölgyévé átkeresztelt szövetkezet túlélte az 1989-es rendszerváltozást is.
A felszabadulás utáni korszakban több száz katasztrális holddal nőtt a község határa annak köszönhetően, hogy 1947-ben végre sikerült a Leányvárat és környékét – amit hosszú idő óta szinte kizárólag sióagárdiak műveltek – köz-igazgatásilag is bekebelezni. A növénytermesztésben a hatvanas évek végéig a termelt kultúrák arányában nem történt lényeges változás, az egyetlen új jelenség a kendertermesztés viszonylagos térhódítása volt. A szőlőtermesztés változatlanul kitüntetett szereppel bírt. 1958-ban a borkultúra fellendítése érdekében megalakult a sióagárdi hegyközség, amely a földművesszövetkezeten belül működött önálló gazdasági egységként. Az állattenyésztés területén a legnagyobb változást a juhtenyésztés beindítása jelentette.
A mezőgazdasági nagyüzem létrejöttének köszönhetően gyökeresen át-alakultak a termelés feltételei, a hagyományos paraszti gazdálkodás helyét az egyre modernebbé váló agrotechnikai módszerek vették át. A terméseredmények látványosan javultak, és az ötvenes évek szűkölködése után rövidesen érzékelhetővé váltak az anyagi gyarapodás első jelei is.
A sikeresen gazdálkodó Sióvölgye Termelőszövetkezet sem volt azonban képes arra, hogy a teljes népesség számára megélhetést biztosítson. Az 1945 után bekövetkező lakosságszám-csökkenésnek ez az egyik oka. A másik a születések drasztikus visszaesése, ami azt eredményezte, hogy a halálozási számok az átlagéletkor növekedése ellenére is tartósan meghaladták a születésekét. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint Sióagárd népessége mind-össze 1454 főt tett ki.
A rendszerváltozás utáni évtizedben tovább csökkent a népességszám: az 1999. január 1-jei adatok szerint 1370 fő él a településen. Örvendetes jelenség viszont, hogy a XX. század eleje óta tapasztalt folyamatos népességfogyás most megállni látszik. Hosszú idő óta először az 1999-es esztendő pozitív mérleggel zárult; az előző évihez képest néhány lélekkel gyarapodott az itt élők száma. A kedvező változások hátterében az áll, hogy – más Szekszárd környéki falvakhoz hasonlóan – Sióagárdot is egyre több városlakó fedezi fel a maga számára. A szép és nyugodt környék, a megyeszékhelyhez képest kedvező ingatlanárak egyre több embert vonzanak, akik a természet közelségéért a bejárás kényelmetlenségét is vállalják. A betelepülési folyamatot segíti a község viszonylag magas kommunális ellátottsága. 1991–92-ben önerőből vezetékes gázhálózat létesült a faluban, 1995-ben bővítették a telefonhálózatot, 1994-ben pedig megkezdték a szennyvízcsatorna-rendszer kiépítését.
Az 1945 óta eltelt fél évszázad gyökeres átalakulást eredményezett a kultúra területén. A nagyüzemi gazdálkodás térhódítása ugyanis a parasztgazdaságokat nem csupán mint termelési egységeket számolta fel, hanem a hozzájuk kapcsolódó életformát és kulturális szokásokat is átalakította.
Alapvető változás következett be az egyházak életében is. Az 1945-ös földosztás során elvesztették anyagi alapjukat képező földbirtokaikat, majd három évvel később az iskolák államosítása révén befolyásukat az új nemzedékek oktatásában, nevelésében. A kommunista hatalomátvételt követően az új rendszer az egyházakban látta egyik fő ideológiai ellenfelét, ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy működésüket minél jobban ellehetetlenítse. 1951-ben az agárdi hitoktatót kitiltották az iskolából, s ebben az évben elmaradt az elsőáldozás is. Az 1945 utáni korszakban bekövetkező változások következménye az is, hogy mind kevesebben választották életcélul a papi hivatást, ami oda vezetett, hogy egyre több kistelepülés maradt lelkipásztor nélkül. Az 1990-es évek közepétől nincs plébános Agárdon sem, azóta az agárdi hívek lelki gondozását a zombai plébániáról látják el.
Az iskola viszont működik ma is. Igaz, 1996-ban megszüntették a felső tagozatot, de a következő két évben hatosztályosra bővítették az oktatási intézményt.
A háborúkkal, megtorpanásokkal, visszaesésekkel terhes XX. századunk most a végéhez közeledik. Az ország sorsában osztozva a tragédiákból jócskán kijutott a Sárvíz menti településen élő embereknek is. A közösség azonban túlélte a modern kor megpróbáltatásait is, és az új tendenciákat látva bizakodva tekinthet az új évezred felé.
Az agárdi plébános feljegyzése az 1956-os árvízről (részlet)
Szabó János Fejős rommá vált háza az 1956-os árvíz idején (Barsi Mihály felvétele)
Marosi János Balogh háza az 1956-os árvíz után (Barsi Mihály felvétele)
Az 1900-as évek első felében folyt lakóházépítések egyik megbecsült szép emléke, a termelőszövetkezet központi épülete (Gaál Attila felvétele)
Lánctalpas traktorral végzett talaj-előkészítés az 1960-as években (Sióvölgye Tsz irattára)
Betakarítás a termelőszövetkezeti földekről a hetvenes években (Sióvölgye Tsz irattára)
Szalmahordás pótkocsis teherautóval a Siógyöngye Termelőszövetkezetben (Sióvölgye Tsz irattára)
Tavaszi készülődés 2000 áprilisában (Gaál Attila felvétele)
