Zalahátság peremén
Zalahátság peremén
Söjtör az Ős-Rába erősen tagolt hordalékkúpján kialakult Észak-Göcseji-dombság határmezsgyéjén, de már az úgynevezett Kelet-Zalai-dombság (Zalahátság) területén fekszik. Göcsejnek is peremvidéke – határhelyzetét néprajza is mutatja –, s ezen etnikailag egységes tömbhöz Gönczi Ferenc szerint mégiscsak odasorolható.
A tájegység legfőbb sajátossága, hogy az itt fekvő, agyaggal, homokkal, lösszel borított pannon táblát (az évszázmilliókkal korábban az egész Kárpát-medencét meghódító Pannon-tenger emlékét őrzi elnevezése) észak-déli irányú völgyek egymással párhuzamos hátakra tagolják. Nyugatról kelet felé sorolva az első a Tófej felőli oldalon dombsorral záruló Zalaszentmihály-Söjtöri-hát, amelyet a Felső-Válicka és a Principális-csatorna fog közre. Söjtör az egyik települése. A következő a Zalaapáti-hát (a Principálistól keletre), végül a Türje-Zalavári-hát következik, lezárva a tájegységét. A táblát hátakra – völgyek közötti, azok talpához viszonyítva magas-dombos földnyelvekre – szabdaló vízfolyások (egy ezek közül a Válicka) a valamikori ős-Duna elhagyott medreinek valamelyikét járják. Akkor alakultak ki, amikor még nem innen vagy száz kilométerrel keletebbre igyekezett dél felé Magyarország legnagyobb folyója.
Kedvező talaj- és vízföldrajzi adottságok jellemzik ezt a vidéket, noha magában a völgyben – a völgyekben – már azok a réti és lápföldek a jellemzőek, amelyek jobbára csak legelőként hasznosítható területeket kínálnak a gazdálkodó ember számára, gazdag vegetációt és sajátos faunát fölvonultató mocsárvilággal tarkítva. A legtöbb, a táblát osztó vízfolyás kis esésű, ha a medret nem gondozzák, hajlamos nagy lendülettel beleharapni önnön partvidékébe, elárasztva, meghódítva a talpat, annak széles sávját. Az itt élő ember már a történelmi időkben is arra kényszerült, hogy szabályozza ezeket a vízjárásokat, s eltekintve a török idők meg az azt követő zavaros periódus majd kétszáz esztendejétől – amikor részben szétzüllöttek, meggyengültek a gazdálkodás civilizációs keretei –, a középkortól a XVIII. század végéig föl is halmozta mindazokat a tapasztalatokat, amelyekkel aztán képes volt (már a XIX. században) hatásosan megregulázni azokat.
A Kelet-Zalai-dombság éghajlata a délvidék közelsége miatt – némi túlzással élve – mediterrán jellegű. Nincsenek szélsőséges hőmérsékletek, többé-kevésbé mérsékelt a meleg, ritka a kemény tél, sok a csapadék, de az ország némely más tájaihoz hasonlítva feltűnően kevés a napsütéses órák száma. Vízhiány nem sújtja a vidéket. Söjtör határában is számos kisebb-nagyobb forrás, patak, időszakos és állandó vízfolyás szabdalja a dombokat, és ez így együtt inkább pozitív, mint negatív irányban befolyásolja a mezőgazdaság esélyeit. A hátság adottságai a növénytermesztés, az állattartás szempontjából Zala más részeihez viszonyítva is kedvezőek.
Söjtör határa a növényföldrajzi jellemzők tekintetében ismét csak mezsgyevonal. Itt érnek véget a dombságokat jellemző bükkösök; a faluval szomszédos Pölöske kétszáz éves ősfákat nevelő bükkerdeje az utolsó nagyobb összefüggő erdőrész ebből a nemből, bár a söjtöri szőlőhegy nyugati lejtőin is sűrűn előfordul (a Bükk-hegyen, Bükkalja felett, ahogy a név is utal rá). Ugyanakkor uralják a vidéket a hátságok jellegzetes lombos fái, a kocsányos és kocsánytalan tölgy, a csertölgy, az akác és a gyertyán (Gyertyános – mondja a dűlőnév a szentlászlói határban), meg a dél közelségét demonstráló szelídgesztenyések. A fenyő sem idegen a dombos hátaknak ezen az északnyugati traktusán. Az egész tájnak egyébként – állítja a flórakutatás – a zárt erdőség volt a jellemző növénytakarója. Az erdőknek különösen a XVII-XVIII. századtól felgyorsuló irtásával teremtett magának termőterületet a söjtöri földbirtokos, a jobbágy – akkor és az előtt. Halott erdők sírhalmain rendezkedett itt be a település és a civilizáció.
Túl a természetföldrajzi adottságokon – amelyeket Söjtör esetében s öszszességükben kedvezőknek mondhatunk –, egy falu életminőségét (gazdaságát és gazdagságát) térségi kapcsolatrendszere határozza meg. E tekintetben a születéskori előnyök – hogy tudniillik a falu a szinte megközelíthetetlen gyepűvonalon, mocsaras, erdős, vadvíz járta vidéken települt, határőrző várjobbágyok otthonaként – a modern időkben, már sok száz éve inkább hátrányt jelentenek az itt élő új és új nemzedékek számára. Különösen az után, hogy a saját szükségletekre történő termelés rovására országosan egyre nagyobb teret nyer a kereskedelem közvetítésével elérhető piacokra irányuló felhasználás s értékesítés lehetősége. S ezzel együtt azok az igények, amelyeket maga az így (is) ösztönzött civilizációs fejlődés teremt. Egyszerűbben: az élet komfortjának mindenkori országos színvonala csak úgy érhető el, ha a falu bekapcsolódik a közelebbi és távolabbi régiók gazdasági munkamegosztásába. Már ha be tud kapcsolódni...
Söjtör ennek a folyamatnak a mostohagyermeke.
A legkevésbé sem véletlen, hogy míg a XVIII. század végén egy leírás szerint a falut „tehetősebb jobbágyok lakják”, a XIX. század közepére-végére, a XX. századra egyre szegényebb, csak a maguk világában kerek életet élő egzisztenciák települése már a község, amelyre a XX. század közepétől a száz- és százakat érintő elvándorlás lesz a jellemző.
Mindez kétségtelenül a történelmi örökség következménye. Annak, hogy a közforgalom elkerüli a falut. Az 1700-as évek végére kialakuló úthálózatnak a közelebbi térségen áthaladó vonala, a „Kanisa Posta és Kereskedő Út Eszéktől Bécsnek” néven tabellált és kiterjedt jobbágyi közmunkával jól karbantartott (Eszék)-Kanizsa-Zalaegerszeg-(Bécs) országút Hahóton keresztülvágva, a söjtöri dombokon túl halad el a falu magasságában. Így jutva el Bak fölé (ahol egy másik főútvonalat, a Lenti felől érkezőt fogadja). Ehhez az országos kereskedelmi főútvonalhoz Söjtörről ma is mindössze egy nehezen járható földút teremt kapcsolatot a településen belül. A Deák Ferenc faluját a Deák Ferenc utca néven átszelő megyei út csak valamikor a XIX. század elején épült ki, igencsak megkésve az igényekhez képest. Az első katonai felmérés idején, a XVIII. század végén egyszerű dűlőútként jelenik meg a térképen, nagyjából azt a vonalat foglalva el, amelyet a mai országút, azzal a különbséggel, hogy a felső temetőt keletről kerüli el.
Vasút ebben a térségben jócskán megkésve, a századvéghez közeledve épült. 1890. október 19-én, vasárnap, délután négy órakor pöfögött át a koszorúval, zászlókkal felékesített, Zalaegerszegről induló gőzös először Tófejen, Lenti-Alsólendva felé igyekezve, nyugatról kerülve ki a községet. Lehetett volna talán másként is. A falu határában valóban leír egy vargabetűt a vonal, s kétségtelen, hogy amikor e szakasz első tervei készültek, még ott volt az elgondolt állomások között a falu neve.
A kereskedelmi és közlekedési kapcsolatok gyengesége nem csupán a kifelé mutató gazdasági aktivitást hátráltatja. Az országos vásárok naptárába nem egészen száz éve veszik fel Söjtört. S ami – végül – a település régión belüli, a közigazgatási hierarchiában elfoglalt státusát illeti, az is csak a századforduló évkörére alakult át előnyére. 1891-ben csatolták át a falut a Zalaegerszegi járáshoz, ezzel a megye fővárosához, ami kétségtelenül kedvező változás a kapcsolatok teherbíró képességét illetően, hiszen a vármegyei közigazgatás közelsége több előnnyel, mint hátránnyal jár. Addig a Nagykapornak székhelyű Kapornaki járáshoz tartozott a község – követve az egyházmegyei igazgatást –, s még korábban, a középkorban, Zalavárhoz, a katonai központhoz. Bár ezek az utóbb említett települések légvonalban nincsenek semmivel sem távolabb a falutól, mint a megyeszékhely, státusuk és megközelíthetőségük másodrendűsége gyengítette Söjtör pozícióit.
A Válicka völgye Söjtörnél
Az ősgesztenyés egy szép példánya a hegyen (dr. Erdélyi Zoltán felvétele, 1975)
Erdőfoltok koszorúzzák a dombokat
Az 1783. évi katonai felmérés szelvénye Söjtör északnyugati portáival, a felsőtemetőt jelölő keresztek és a Berekfalu telkeinek rajzával
