Lefelé a lejtőn

Teljes szövegű keresés

Lefelé a lejtőn
Országunk történelmében az 1848-as forradalom és az első világháború közötti – megtorpanásokkal tarkított – időszak az emelkedés, a gyarapodás, a polgári Magyarország kiépülésének kora volt. Somlóvásárhely lakói ugyanezt az időszakot a gazdasági hanyatlás, az elszegényedés, a kisközséggé zsugorodás évtizedeiként élték meg.
A szabadságharc leverése után az osztrák kormányzat már nem vonhatta vissza 1848 jobbágy-felszabadító, jogkiegyenlítő törvényeit, a feudális kiváltságok eltörlését, és nem kérdőjelezte meg a forradalom vívmányai közül a polgári földtulajdon megteremtésének lehetőségét sem. Az uralkodó által 1853. március 2-án kibocsátott császári nyílt parancs azonban nemcsak megerősítette, hanem újra is szabályozta az eredeti elképzeléseket. A pátens kimondta ugyan az úrbéri kapcsolatokból származó jogok, járandóságok és kötelezettségek megszűntét, elismerte, hogy az úrbéres földek kárpótlás mellett a paraszt tulajdonába mennek át, de a parasztgazdaságokat az önkényuralom hátrányosabb helyzetbe hozta, mint az 1848–49-es magyar jobbágy-felszabadító törvények, rendelkezések és tervezetek. Emiatt – más hátrányos következmények mellett – a parasztság elveszítette földjeinek mintegy három-négy százalékát, egyötödét pedig magának kellett megváltania.
Somlóvásárhelyen 1856-ban történt meg a volt úrbéres telki és telken kívüli jobbágyföldek felmérése. Eszerint a birtokrendezés idején az úrbéres telkek száma 69 5/96 volt, amelynek nagysága 2319 hold 643 négyszögöl területet tett ki. (A földterjedelem nagyságát ezerkétszáz négyszögöles holdakban adjuk meg. Somlóvásárhelyen a Mária Terézia-féle besorolás szerint II. osztályba tartozó egész telekhez a mindenkori egy hold belsőség mellett 24 hold szántó és nyolc embervágó vagy kaszás rét tartozott, így a telekterjedelem egész telek esetén 33 hold volt.) A zsellérek kezén tíz hold 216 négyszögöl földet találtak. A vallásalap somlóvásárhelyi birtoka ekkor 3371 hold, ebből az úrbéri földek – beleszámítva a plébánia és az iskolamester illetményét – közel 2380 holdat, a birtokállomány 69 százalékát foglalta el. Emellett a felmérők a telkiállományon kívül 267 hold 480 négyszögöl irtásföldet is regisztráltak, amelynek fele az úrbéri megállapodás szerint az irtásbér ellenében a parasztság kezén maradt. Így a határ 74 százaléka paraszti kézen volt.
Somlóvásárhelyen ezen a közel kétezer-ötszáz holdnyi területen 343 családfő osztozott. Ezek közül csupán kilenc személynek volt egész (32–68 holdig terjedő) telke és tizenhat gazdának háromnegyed (23–28 holdas) jobbágyteleknek megfelelő jószága. A tehetősebb birtokosok sorát a Német család vezette, kezükben a XIX. század közepén 325 holdnyi terület összpontosult. (Hogy csak a nagyobb birtokosokat említsük: Német Ferenc 68 hold, ifjú Német Mihály 55, öreg Német Mihály 46, Német Antal 38 hold földet birtokolt.) Rajtuk kívül Kokas István és Károly 51, Szitkai János 43, öreg Fábián József 38, Biczi József 32 holdas birtokkal rendelkezett.
A huszonöt holdon felüli családfők a birtokosoknak csupán 6,3 százalékát alkották. Féltelkes (16–18 holddal rendelkező) család harminc élt ekkor a faluban, az úrbéres földdel rendelkezők 8,7 százaléka. Somlóvásárhelyen az öt–tíz holdas telekbirtokosok voltak többségben, összesen 123-an, az összes családfőkhöz viszonyítva számarányuk 36 százalék. A mezőváros parasztságának 29 százaléka, százegy család csak házzal és néhány négyszögöl vagy két-három hold ház körüli telekkel rendelkezett, és mintegy 19 százaléka, 67 fő nyomorparcellán (hatvan–nyolcszáz négyszögöles) tengődő agrárproletár egzisztencia. Vásárhely lakóinak megélhetését azonban korábban sem csupán a szántóföldi kultúrák jelentették.
A mezőváros határában – ahogy erről már többször is szó volt – számottevő szőlőterület volt, ezek részben úrbéri, részben majorsági természetű dézsmás földek voltak. A vallásalap évenkénti számadásaiból tudjuk, hogy az 1840-es években 183 vásárhelyi lakos (köztük több házas és házatlan zsellér) fizetett dézsmát úrbéres szőlője után. Eszerint a rovatos összeírásokban a szegény házas zsellérek vagy a teljesen nincstelennek tűnő házatlan zsellérek viszonylag nagyobb szőlőterületet birtokoltak, s jövedelmüket is a bor eladása jelentette. De az 1853-as úrbéri pátens – ez is hátrányos intézkedéseinek egyike – a majorsági szőlőket nem adta a parasztság kezére, megváltásuk lehetőségét és feltételeit pedig a földesúr akaratától tette függővé.
A somlóvásárhelyi közalapítványi uradalom 1858. szeptember 6-án kötött szerződést a helybeli birtokosokkal. A Somló hegy vásárhelyi oldalának szőlősgazdái megválthatták szőleiket összesen mintegy 24 286 forint ötven krajcár értékben, hatéves fizetési kedvezménnyel. A birtokrendezési és az 1861-es tagosítási iratokból tudjuk, hogy ebben az intézkedési rendben végül csak a korábbi birtokosok egyharmadának sikerült szőlőterületük egy részét megváltani. A korábbi 183 szőlőbirtokosból az örökváltsági szerződések megkötése után csupán 56 maradt szőlősgazda, s ők is csupán átlagosan háromszáz–nyolcszáz négyszögöles területet szereztek.
A szőlődézsma megváltása hatalmas terhet rótt rájuk, nem véletlen, hogy ez az 56 gazda a tehetősebbek közé tartozott, csupán egy zsellérnek sikerült megváltania szőlőterületét. A nehéz helyzetbe jutottak birtokait idegenek vásárolták össze, többek között a pannonhalmi bencés és a zirci ciszterci rend, de feltűntek mellettük jómódú pápai iparosok, a borvidéken élő szőlősgazdák, tanítók, mérnökök. A vásárhelyiek közül csupán a leggazdagabb, Német Ferenc szerzett összesen hat hold szőlőterületet. Így az 1860-as évek elejére a Somló vásárhelyi oldalán lévő 361 holdnyi szőlőterületből csupán 38,5 holdat birtokoltak a helybeliek.
Kis parcelláikat az 1861-es tagosításkor három határrészben osztották ki, a Vörös-képi- és a Halomi-dűlőben, valamint a Csigás-kútnál lévő új szőlőben.
A kis parcellákon, hagyományos módszerekkel megművelt szőlők nem adhattak jó minőségű bort, ráadásul a termelők ki voltak szolgáltatva a borkereskedőknek és a borhamisítóknak.
A paraszti birtoklású kis szőlők minőségromlására már Parragh Gábor szakíró és somlói birtokos is felhívta a figyelmet a XIX. század közepén. Jó minőségű bort csak a gondosan kezelt urasági és nemesi szőlők adtak. Így a somlai bor hajdani hírnevét a vallásalapítvány kezelésében maradt szőlőkön kívül a Szentgyörgyi Horváth, a Békássy, a Bezerédy, Tóth és Botka család szőlői őrizték meg, de kitűnő bort adtak a Chernel, Ramasetter, Ruprecht és Augusz uraság szőlei is. A vásárhelyi szőlősgazdák lehetőségek híján szaktudásukat az idegen birtokosok szőlőjében vincellérként, bérmunkásként kamatoztathatták.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után jelentős változás következett be a vásárhelyi vallásalap működésében is. Megváltozott a közalapítványi uradalmak területi beosztása, gyakran változtak felettes szervei, területének csökkenésével módosult gazdálkodása.
A közalapítványok működésének irányítását 1849-től 1850-ig a császári ideiglenes polgári közigazgatás hatáskörébe utalták, majd 1851-től 1866-ig a császári-királyi pénzügyi hatóságok látták el ezt a feladatot. Minden Győr és Veszprém megyei alapítvány, köztük a vásárhelyi vallásalapítványi birtok is a győri pénzügyigazgatóság alá tartozott. A közvetlen irányításért felelős főtiszt és tiszttartó, valamint a jogi ügyek intézésével megbízott kerületi ügyész irodáját Veszprémbe helyezték át, s habár a tisztségviselők kerületüket évente többször beutazták, azok életére csak távolról gyakorolhattak befolyást – ennek minden hátrányával.
A jobbágyfelszabadítással és a jobbágybirtokok megváltásával jelentősen kisebb lett az alapítványi birtok, szűkült az uradalom majorsági területe, elsősorban a szántók, a megmaradt földeket igyekeztek árendásoknak bérbe adni. A szőlőterületeket bérmunkásokkal műveltették. Mivel ezzel szemben az erdőterület szinte teljes egészében a főtisztség, illetve az uradalmak kezelésében maradt, ez rányomta bélyegét a további működésre, az erdőgazdálkodási munka előtérbe került a szántóföldivel, szőlőhegyivel szemben.
Somlóvásárhelyre akkor került vissza az uradalmi ügyintézés, amikor 1866-ban újra átszervezték a gazdászati kerületeket. Ekkor az ország összes alapítványi jószágát hat főtiszti kerületre osztották, legfőbb felügyeletét pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumra bízták. A Dunántúl Balatontól északra húzódó területe, Zala, Vas, Sopron, Győr, Veszprém és Esztergom megye alapítványi birtokainak gazdasági kormányzása mintegy negyedszázadon keresztül a somlóvásárhelyi gazdászati kerülethez tartozott. Az átvett hét uradalom (a vörösberényi tanulmányi alapítványi, valamint a bánfalui, a csajági, a nyavaládi, a pátkai, a rokolányi és somlóvásárhelyi vallásalapítvány) birtokai 39 községre terjedtek ki.
A kolostor átalakított épületébe újra beköltözött az uradalmi személyzet (a főtiszt, tiszttartó, számtartó, ellenőr, írnokok, hajdúk, az erdőmester, erdész és erdőőr), de mivel a területek többsége bérleti kezelésben volt, tevékenységük itt, a központban is főleg a szerződések megkötésére, az árenda beszedésére korlátozódott. Gazdászati képzettségük emiatt is alacsony volt, hiszen alig kellett a mezőgazdasági munka irányításával foglalkozniuk. Az, hogy itt alakult meg az egyik fontos gazdászati kerület központja, a legkevésbé sem befolyásolta az itt lakók életét. A vallásalap hivatalnokai nem képviselték a település érdekeit sem a korszak nagyobb építkezéseinél (a vasút- és útépítések vonalszakaszának kijelölésénél), sem a közigazgatási átszervezések időszakában. Így történhetett meg, hogy bár a Bécs–Sopron–Sárvár–Vásárhely–Veszprém–Székesfehérvár érintésével a fővárosba tartó nagy kereskedelmi útvonal továbbra is a település mellett haladt el, a Pápáról Sümegre tartó közút nyomvonalát már Devecser érintésével alakították ki.
Somlóvásárhely mellett haladt el a celldömölk–székesfehérvári vasútvonal is (melyen később a grazi gyorsvonatot járatták), de Somlóvásárhelyen csak a személyvonat állt meg, s nagy személyforgalma ellenére – hiszen ez volt a Somló állomása is – nem építettek várótermet és rakodóállomást ide. Távírdahivatala a devecseri járásban mindössze három településnek: Devecsernek, Ajkának és Tüskevárnak volt. Később a vallásalap beszereltetett a kastélyba egy magán-telefonállomást, de azt a község lakosai nem használhatták.
A közigazgatás 1867 utáni átszervezésekor a járási székhely Devecserbe került, s mint ilyen, számos közhivatal központja lett. Így történhetett, hogy 1871-ben, amikor a városok és községek jogállását újraszabályozták (mely szerint az első folyamodású bírósági határozattal felruházott mezővárosokat a rendezett tanácsú városok kategóriájába sorolták, a külön községi jegyzőt tartó, de rendezett tanáccsal nem bíró mezővárosokat és falvakat nagyközséggé, a közös jegyzőt tartó falvakat kisközséggé minősítették), a törvény Somlóvásárhelyet kisközségként sorolta be, megpecsételve ezzel az egykor gazdag város sorsának alakulását.
A település lakosságának több mint fele a birtokrendezések befejeztével föld- és szőlőbirtok nélkül, bérmunkából tengette életét. Ők a vallásalap birtokán vagy a Somló hegyen szőlőmunkásként keresték meg a mindennapi kenyérre valót.
Helyzetüket súlyosbította, hogy az 1860-as évektől sorozatban követték egymást a mezőgazdaságot sújtó természeti csapások. 1863-ban aszály pusztított országszerte. Veszprém megyében 1866 és 1867-ben a fagy és a szárazság vitte el a termést. A bajok orvoslására megyénkben is megalakították a szegényekről rendelkező Veszprém vármegyei ínségügyi bizottságot, attól félve, hogy éhséglázadások törnek ki. A devecseri közép járásban a Somló környéki falvak – különösen a vallásalap kezelésében lévő települések – igényelték a legnagyobb segélyösszeget. Ínségügyi munkaként az e vidék rászorulói számára a veszprém–szombathelyi országos út tüskevári magaslatának leszállítását jelölték ki. A napi nyolcórás, gyalogosan vagy szekérrel végezhető napszámosmunkára egy családból csak egy kenyérkereső mehetett.
A sorozatos természeti csapások azonban nem csak az elszegényedett, föld nélküli réteget súlytották. Azok a gazdák sem élvezhették sokáig erőfeszítéseik gyümölcsét, akik végre megszabadultak a szőlődézsma megváltásának hatalmas terhétől, mivel a filoxéravész néhány év alatt elpusztította szőlőiket. A filoxéra, korabeli magyar nevén szőlőgyökértetű a hagyományos szőlőfajták gyökérzetét támadta meg, melyen rákszerű dudorodások, daganatok keletkeztek, s a gyökerek három-négy hónap, a tőke néhány év alatt elpusztult.
A filoxéra megyei jelenlétét 1880-ban állapították meg hivatalosan a szakemberek Sólyban, a zirci apátság szőlejében, s a vész feltartóztathatatlanul terjedt, különösen a Balaton északi partjának történeti szőlővidékén. 1881-ben Veszprém megyében is megalakult a filoxérabizottság, amely zárlati intézkedéseket vezetett be a fertőzött területeken. Azokban a községekben, ahol jelenlétét megállapították, a munkások csak a község határain belül fekvő szőlőhegyeken dolgozhattak, munkaeszközeiket nem vihették ki lakóhelyükről, lábbelijüket, lábukat, munka után petróleumos vízben fertőtleníteniük kellett. A szigorú intézkedések ellenére újabb és újabb szőlőkben állapították meg a fertőzést, amely 1888. szeptember 10-én már a somlói tőkéket támadta meg. Tudtak a fertőzésről, hiszen a helyi lapok rendszeresen tudósítottak a vész terjedéséről.
A filoxéra a Somlóra is valószínűleg egy urasági szőlő telepítésére küldött szaporítóanyag-csomaggal érkezett meg. (A Monarchia területén főleg a Klosterneuburg melletti szaporítóanyag-telepről rendeltek vesszőket, sok évre előre, ami kiszámíthatatlanná tette az országban a vész terjedésének útvonalát.) A fertőzés a hegytetőn kezdődött, és lefelé terjedt, de nem olyan rohamos gyorsasággal, mint ahogyan az a Balaton-felvidéken történt. A szőlősgazdák emlékei szerint a hegy felső részén már új szőlőket telepítettek, amikor a hegy lábánál még a régi tőkékről szüreteltek.
A filoxéra pusztításának lassúbb lefolyása összefüggött a Somlón birtokos uradalmak gyors reagálásával. A pannonhalmi főapát például közvetlen levelezésben állt a földművelésügyi miniszterrel, nagy tekintélyű és tapasztalatú szakembereket bízott meg, hogy szakvéleményt mondjanak a szőlők állapotáról, előre gondoskodott szénkénegről és egészséges, ellenálló oltványszőlőkről. Gróf Esterházy Ferenc devecseri központtal hívta életre a Nagy Somló Egyesületet, melynek ugyancsak a filoxérakár csökkentése és az ellene való küzdelem volt az elsődleges célja.
Nyugat-európai tapasztalatok alapján a kórokozót szénkénegezéssel próbálták elpusztítani. A hatalmas injekciós tűhöz hasonló szénkénegfecskendőt a tőke körül négy helyen kellett a földbe nyomni, ügyelve arra, hogy csak annyit adagoljanak a talajba, hogy a filoxéra elpusztuljon, de a tőke megmaradjon.
A Somlón már 1889-ben szénkénegezték a szőlőket, de csak a nagybirtokokon. A pannonhalmi apátság és a somlóvásárhelyi közalapítványi uradalom igazgatósága kért ekkor három mázsa szénkéneget és két fecskendőt a minisztériumtól. A kisgazdák számára ez a védekezés szinte lehetetlennek látszott. A szénkéneg viszonylag magas ára miatt (1887-ben 28 forint mázsánként) az elszegényedő kisbirtokosok nem tudták megvenni, sem a gépet hozzá beszerezni.
A föld minőségének meghatározása is túlhaladta a kisgazda türelmét és szaktudását. Nem tudta meghatározni, hogy földrésze kötött, erősen vagy gyengébben kötött, homokos talaj, hogy hány gramm szénkéneget és hogy azt is hány centiméterre alkalmazza a tőkétől. Inkább nekilátott, és kibontogatta a gyökereket borító földet, beöntözte a beteg megtámadott gyökeret petróleummal, trágyalével, sóval, paprikával, szappanlével – azon meggyőződésben, hogy a pusztító, de parányinak ismert rovarnak elűzésére, megsemmisítésére, a szőlőtőkének megvédésére és további fenntartására elégséges a közönséges „házi orvosság” is.
Csak 1900-ban állítottak fel bizományi szénkénegraktárt Somlóvásárhelyen (a régi temető kápolnájában), melynek kezelésével a községet bízta meg a földművelésügyi miniszter – akkortól könnyebben hozzáférhettek a kisebb gazdák is. A szénkénegezés azonban nem oldotta meg a bortermelők gondjait. Az idősebb tőkék nem bírták a kezelést, elpusztultak, és bár egyes szőlőket meg tudtak menteni, de régi termőképességüket nem tudták helyreállítani.
Az 1895-ben megtartott országos mezőgazdasági adatfelvétel szerint a Somló hegy vásárhelyi oldalán a korábbi 361 holdnyi szőlőterületből már csak 248 hold volt beültetve, s ez is egyre kevesebb termést hozott. Az elpusztult, kivágott szőlőtőkék helyét szántóföld, rét foglalta el vagy kukorica-, krumplifölddé vált, amelynek hozama jóval kisebb értéket képviselt.
A filoxéra ellen – az addigi tapasztalatok szerint – a leghatásosabb védelmet a hetvenöt százalékos vagy ennél nagyobb kvarctartalmú immunis homokterületek nyújtották. Ekkor kezdték az addig hasznavehetetlen s ilyen talajú területeket beültetni, ahol korábban soha nem tapasztalt bortermést és nyereséget értek el. A hagyományos borvidékek – így a Somló – feltámasztására az amerikai alanyvesszőkkel mint direkt termőkkel és az amerikai alanyvesszőkre oltott hazai fajtákkal történő teljes felújítás maradt az egyetlen megoldási lehetőség.
1897-ben a földművelésügyi miniszter bocsátott ki rendeletet az amerikai szőlővessző-szaporító anyatelepek és oltványtelepek létesítésére és azok támogatására. Már ez évben Somlóvásárhelyen is szerződést kötöttek Bánóczy Pál pápai építőmesterrel egy állami amerikai szőlőtelep építésére. Az oltóház, a munkavezetői lakás és árnyékszék, melyet a hegy alján, Vásárhely és Kisjenő határában építettek, 1899 tavaszára el is készült. Az átadott szőlőtelep mintegy nyolc katasztrális holdnyi területén évente tíz-húszezer darab fás oltvány készítésével ellátta a hegy és környékének szükségletét és kiegészítő munkát biztosított a környékbeli napszámosoknak, a kisebb birtokosoknál vincellérként alkalmazott szabad munkásoknak.
Az amerikai szőlővesszőkkel történő felújítás gondolatának elfogadásához szükség volt arra, hogy a gyakorlatban is bizonyítsák ezeknek a fajtáknak az alkalmazhatóságát. A somlói újratelepítésben a bencés rend járt elöl jó példával. Szőlőikbe a legjobbnak tartott fehér direkt termőket, a Noaht és az Elvirát, valamint az itt legjobban bevált Riparia portalis alanyfajtákat ültették, de ezek összességében nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ezzel szemben kedvező eredményt mutatott az oltványszőlők telepítése. Gazdaságukba gyökeres vadalanyt használtak fel, amit helyben oltottak. A Somlón ilyen módszerrel hat magyar holdat telepítettek be, bár ezek a szőlők a XIX. század végén még drágán, magas önköltséggel, kis nyereséggel, óriási ráfordítással termeltek. Hiába volt a somlai mustnak és bornak a legmagasabb az ára, a vincellérnapszám, trágyaköltségek, a karó, az épülettatarozás, az eszközök beszerzési ára, a fuvarok, adók és a beruházott összegek tőkéjének kamata súlyosan terhelte a gazdálkodást. Ennek ellenére a rend ragaszkodott a somlói szőlőkhöz, nem jövedelme, inkább kiváló minőségű bora miatt.
A kisbirtokosoknak a megélhetést jelentette volna a szőlő. A számtalan sikertelen kísérletezés után félve fogadtak minden régitől eltérő eljárást, az új ültetési és termelési módszert csak lassan fogadták és vették át. Ennél is nagyobb gond volt a pénz, a befektethető tőke hiánya. Az újjátelepítéshez igénybe vehető kölcsönöket tíz év alatt kellett volna visszafizetni, ami még akkor is óriási megerőltetést jelent, ha minden tervszerűen alakul, és az időjárás sem befolyásolja kedvezőtlenül a szőlő növekedését. Pedig a természeti csapások ezután sem kerülték el a Somlót: 1901 szeptemberében a hegy vásárhelyi részét a jég verte el, 1903 májusában nagy vihar, majd fagy károsította a tőkéket. A következő években a peronoszpóra és a zöldrothadás okozott súlyos veszteségeket. Pár év alatt a Somló termése alig egyharmadára csökkent. A paraszti szőlők évekig parlagon feküdtek, földjüket megforgatták, de újratelepíteni sokáig nem tudták. A módosabb gazdák (mint például a Fábián család) inkább a Balaton-parton vettek kisebb területet, és az ott termett borral pótolták a hazait, mások napszámba kényszerültek.
A napszámos-munkaerő megnövekedése, a munkalehetőségek megfogyatkozása leszorította a munkabéreket, a századfordulóra olyan mélyre zuhantak (a napkeltétől napnyugtáig tizennégy-tizenöt órát dolgozó napszámos egy korona napi bért kapott), hogy a szőlőmunkások 1904-ben sztrájkot hirdettek. Követelésük csupán az volt, hogy a napszámot egy koronáról két koronára emeljék, és a gazdaembereket – akik házzal, földdel, jószággal bírtak – tiltsák el a napszámosmunkától.
A rebelliseket súlyosan megbüntették. A sztrájkoló munkások közül százat őrizetbe vettek, felbujtóikat – Kató Gábor és Herenkovics Lajos nagyszőllősi, Joó Lajos somlóvásárhelyi és Ács Ferenc dobai lakost – fogházbüntetésre és pénzbírságra ítélték.
Sokan a kivándorlási ügynökök buzdítására a tengerentúlon próbáltak szerencsét. Az amerikai kivándorlás, mely az 1890-es években vett lendületet, az új század első évtizedében tetőzött. Pontos adataink a községi és vármegyei iratok pusztulása miatt csak néhány évből vannak. 1890 és 1895 között több mint hétszáz magyar vándorolt ki Veszprém megyéből Brazíliába Ajka, Devecser, Pápa és Veszprém környékéről. Ez a kivándorlási hullám biztosra vehető, hogy Somlóvásárhelyről is többeket magával ragadott.
A Brazíliában szerencsét próbáló magyarok a délen fekvő Santa Catarina államba, vad, őserdei övezetbe érkeztek, melynek birtoklásáért az indiánokkal is meg kellett küzdeniük. Ráadásul a korábban érkező német, olasz, lengyel bevándorlók ekkor már elfoglalták a jobb földeket, a magyarok a keményebb területeket kapták. Utódaikkal Boglár Lajos brazíliai magyar konzul 1942-ben még magyarul beszélt, ma már nyelvüket elvesztették, de száz év múltán is őrzik származásuk tudatát.
A Dél-Amerikából érkező rossz hírek hatására Kolossváry József alispán már 1900-ban megkísérelte korlátozni a kivándorlási ügynökök tevékenységét, de csupán azt érte el, hogy a kivándorlás iránya módosult. Az új úti cél New York, Boston, Baltimore, Charleston, New-Orleans lett. A kivándorlás méreteiről 1902-ből van pontos adatunk. Ebben az évben a Somló környéki falvakból: Borszörcsökről 51, Somlóvásárhelyről 25, Dobáról 17, Nagyszőllősről nyolc ember hagyta el hazáját. 1921–1930 között 315 lélek Somlóvásárhely kivándorlási vesztesége.
Ma már tudjuk, hogy nem mindig az anyagi nyomorúság sodorta az embereket a tengerentúlra, esetenként a vállalkozó kedv is. A kivándoroltak nagy része nem maradt tovább két-három évnél, s bár a magyar kivándorlók kilenctized része földmunkás vagy kisgazda volt, többségük csak gyárakban és bányákban dolgozott, a földet figyelmen kívül hagyva nem telepedett le ott, ahol élt. Fizetésüket hazaküldték, előbb az adósságok kifizetésére, később ingatlanvásárlásra fordították. Somlóvásárhelyre is sokan visszatértek. Közülük 67-en emeltették 1913-ban azt a Szentháromság-szobrot, mely még ma is áll a falu főterén.

Présház-pince a Somlón, 1973 (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)

Szentgyörgyi Horváth-Augusz pince (a taposókút elől), 1900-as évek eleje (Keller Istvánné gyűjteménye, Budapest)

Famunka a lovaspusztai erdőn (1939. március 13.)

Somlóvásárhelyi lakóház, 1937 (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)

Szénkénegezés a XIX. század végén

Szegődő levél első lapja, 1889 (A Szilágyi család gyűjteménye, Somlóvásárhely)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages