Perben a régi jogokért

Teljes szövegű keresés

Perben a régi jogokért
A XVI–XVII. század fordulójának hosszú háborúja súlyosabb és maradandóbb károkat okozott Magyarországnak, mint a másfél száz éves hódoltság együttvéve. Az 1593 és 1606 között történtek nemcsak a török kiűzésének reményét hiúsították meg, de valósággal rendet vágtak a települések sorában. Az elhúzódó háború megsemmisítette a XVI. század végéig viszonylag épségben fennmaradt középkori településhálózatot, és véget vetett a hellyel-közzel még megfigyelhető gazdasági fellendülésnek. Az állandó veszélyeztetettségben élő, erősen megcsappant lakosság energiáját a megmaradásért folytatott küzdelem és a részleges újjáépítés emésztette fel.
A Somló környéki falvakat – az ország más területeihez hasonlóan – a török és tatár hadak szinte teljesen elpusztították. Az 1603-as összeírás szerint a Vásárhely melletti Lovason négy porta maradt. Egyházasiszkáz jobbágyai elmenekültek, Kerta, Nagyszőlős pusztává vált, Dobát, Kisszőlőst a tatárok felégették. A háború követelte emberáldozat azonban nem volt ilyen nagy mértékű: a lakosság jelentékeny hányadának csak állatait, felszerelését vitték el, vagy házát égették fel a különböző hadseregek.
Maguk a jobbágyok sokszor rejtekhelyekre (erdőbe, mocsaras vidékekre) húzódva várták ki a nyugalmasabb idők visszatértét, majd visszaköltözve régi lakóhelyükre újraépítették otthonaikat. Egy sor település azonban végképp megszűnt, lakossága beköltözött a nagyobb biztonságot nyújtó városokba.
Az 1603. évi összeírás is arról tanúskodik, hogy Vásárhely mezővárosa környezetéhez képest kisebb véráldozatokat szenvedett. A városban ekkor ötven házat írtak össze és menekült nemeseket, akik itt fizették a taksát. Kisjenő tizenhárom predialista családjából – a győri püspök 1626-os összeírása szerint – négy Vásárhelyen lakott, egy Devecserben vitézkedett. Nagyszőlős „háborúban elszéledt” jobbágyai közül is többen ide menekültek, 1714-ben a Zichy család innen hozatta vissza őket régi lakóhelyükre. Az elnéptelenedett falvak határait pusztaként csatolták a mezővároséhoz, melynek határa így megnőtt a XVI. századi állapotokhoz képest.
Kicserélődtek a Somló környéki falvak földbirtokosai is. A vásárhelyi premontrei nővérek – mint már megírtuk – 1594-ben kényszerültek elhagyni a monostort, ahonnan a klarisszák pozsonyi klastromába menekültek. Vásárhelyi Katalin még abban az évben végrendelkezett a vásárhelyi egyház birtokairól. Eszerint „mivel a török dühöngés miatt a premontrei rend szétoszlatott, és semmivé tétetett, nehogy birtokai világi kézbe kerüljenek, azért azon összetartozó két prépostság birtokait tudni illik Apáca Vásárhely mezővárosát az egész lovasi, kisszőlősi, iszkázi és csőszi birtokot, valamint a mórichidai részleteket Forgách Ferenc veszprémi püspöknek adja és átengedi azon meghagyással és kikötéssel, hogyha vagy még ő maga, vagy a premontrei apácák visszaállíttatnának, és birtokukat visszakívánnák, azokat azonnal visszaadni tartozzék, valamint ő, úgy utódai is”.
Az apátnő 1600-ban bekövetkezett halála után végrendeletét nem hajtották végre. II. Rudolf király a vásárhelyi monostor jószágait a Pozsonyban tartózkodó óbudai klarisszáknak, a mórichidai kolostort és birtokait a nagyszombati klarisszáknak adományozta. 1601. május 13-án a győri káptalan iktatta be birtokaikba az új tulajdonosokat, akik a veszélyre hivatkozva azok életét és gazdálkodását személytelenül, mindvégig távolról, tiszttartójukon keresztül irányították.
A XVII. század elején vetette meg a lábát a Somló környékén az Esterházy család, melynek tagjai egyben a legnagyobb birtokosai lettek Veszprém megyének. Esterházy Miklós – a későbbi hercegi ág megalapítója – egyszerű köznemesként a katonai pályát, másrészt két remek házasságát (Derssffy Orsolya, majd Nyáry Krisztina) használta felemelkedése eszközéül. A fiatal főúr rövidesen a magyar főnemesség vezéralakja és a Habsburg-ház kegyeltje lett. Már az 1610-es években a királyi udvarba került, 1625-ben grófi rangot kapott, és a király utáni legnagyobb közjogi méltóságba, az ország nádorává választották. Veszprém megyei birtokai egyik felét Nyáry Krisztina révén örökölte, másik felét Nyáry Miklóstól szerezte meg a Turóc megyei Esterházy-jószágokért cserébe. Devecseri birtokrészét a Nádasdy család petényi ágának kihalása után (1620) királyi adományként kapta. Az Esterházy családnak már ekkor – a XVII. század elején – voltak szőlői a Somló hegyen: a pápai uradalomnak a dobai oldalon, a devecseri uradalomnak pedig a vásárhelyi oldalon.
Ugyancsak a XVII. század első felében jelentek meg itt a Zichyek. Az 1649-ben kihalt vázsonykői Horváth család jószágát, amely az uralkodóra szállt vissza, a király Zichy István győri vicegenerálisnak adományozta. Ezzel alapozta meg a Somló szőlősi oldalán a Zichy család birtoklását.
Erdődy György csak a XVII. század közepén szerezte vissza a két és fél évszázada eladott és árendált somlói birtokait és a várat.
Ebben az évszázadban többé már nem kísértettek az oligarchák egész falvak elleni támadásai és erőszakos foglalásai. Ekkor a terhek fokozatos, majd a XVIII. században ugrásszerű növelése sújtotta az itt élőket. Az 1511-es urbáriumot 1592-ben Vásárhelyi Katalin apátnő, majd egy évvel később Fejérkövi István királyi helytartó is megerősítette. Az új birtokosok, a klarissza apácák azonban már a XVII. század elején hatályon kívül helyezték, arra hivatkozva, hogy Vásárhelyi Katalin apátnő az urbáriumot a konvent tudta nélkül erősítette meg, a helytartó pedig csak a 32 telket meg nem haladó birtok felett rendelkezhetett – az ország törvényei szerint –, az apácák javai viszont a száz jobbágytelket is meghaladták.
A klarissza nővérek és azok ispánja a régi szabályozással szemben különösen a robotot emelték, és arra akarták kényszeríteni a lakosokat, hogy meszet égessenek, s a hozzá való mészkövet és fát is ők teremtsék elő. Az uradalom népe viszont azon a címen, hogy ez a teher nincs a megerősített urbáriumban, a legmerevebben visszautasította a munka elvégzését, és 1612-ben panaszt tett miatta Forgács Ferenc esztergomi érseknél.
„Mindenféle nyúzás, fosztás magunkféle kezétől és az ellenségtől is rajtunk vagyon… szolgáló rend verekedik, vagdalkodik és mindent cselekeszik, csak panaszolkodni sem hagynak bennünket, (…) annak felette minden adófizetés és szolgálat kíméletlen rajtunk vagyon, ki miatt már harmada városunknak merő pusztává lett és némelyeknek az szél fújja helyit. (…) De mindezeknek fölötte (…) az ki legnagyobb (…) régi megrögzött és adatott szabadságunkban és törvény szolgálatunkban nem tartatunk meg, hanem a fejedelemasszony gondviselője feljebb való adózásra és szolgáltatásra, sőt ki ha soha nem volt, mészégetésre erőltet bennünket, semmi helt nem akar adni a mi régi urbáriumunknak, kiben az régi urak és fejedelemasszonyok megtartottanak.”
Kérik az érseket, parancsolja meg a prefektusnak, hogy a régi szolgáltatásokon kívül másra ne kényszerítse őket, ígérik viszont, hogy annak minden nyomorúságuk ellenére eleget tesznek. Jól tudják, ki is jelentik, hogy szilárd alap az urbárium, ha azt jószántukból feladják, nincs mire támaszkodni a terhek emelésével szemben. Sőt később úrnőik hivatkozhatnak arra, hogy maguk fogadták el az új terheket, érvénytelenítve ezzel a régi szokást.
Az apácák válaszul – engedetlenség és rebellió miatt – pert indítottak a jobbágyok ellen, melyet Pethe László a magyar kamara elnökének vezetésével nádori delegált bíróság tárgyalt 1613-ban, Pozsonyban. A bíróság előtt Benkovith Mihály, a klarisszák ügyvédje azzal vádolta a vásárhelyi kolostor népeit, hogy már évek óta nem végzik el a robotot, lázadoznak uraik ellen, Nádasdy Tamástól és Forgács Ferenc esztergomi érsektől kérve segítséget engedetlenségük támogatását. Bizonyítékul bemutatta Nádasdy Tamás titkárának, Vujkovics Jánosnak 1612. április 15-én, Devecserből küldött levelét – melyben a vásárhelyieknek védelmet kínált és ígért –, az esztergomi érsekhez írt segélykérő levelet, valamint Veszprém vármegyének ugyancsak ez évben kelt bizonyságlevelét, mely szerint a jobbágyok megfenyegették az ispánt, hogy az urbáriumon felül őket ne kényszerítse, mert elbánnak vele.
A bizonyságlevél szerint a vásárhelyiek azt sem tűrik, hogy őket az ispán szidalmazza, inkább hordanak tíz-húsz mérföldről kész meszet és téglát, de ők meszet nem égetnek.
Vásárhely mezőváros és a falvak elöljárói hiába védekeztek azzal, hogy ők nem akartak lázadni, csak a háború és a zsoldok miatt akkora szegénységre jutottak, hogy nem tudták a megemelt terheiket viselni. A bíróság mindenben az apácáknak, illetve azok ügyvédjének adott igazat. Forgács Zsigmond országbíró ítélete értelmében törvényesen is érvénytelenítették az 1511-es urbáriumot, és újraszabályozták a terheket. A földbér, az ajándék és a kilenced nagysága lényegében változatlan maradt, csak a munkajáradék emelkedett nagymértékben. A kolostor népeinek minden parancsolt robotot el kellett végezniük idő, mód és hely megkötöttsége nélkül, sőt kötelezték őket arra is, hogy hosszú fuvarként a terményeket és a bordézsmát ezután az apácák székhelyére, az igencsak távoli Pozsonyba szállítsák. Emelték a bírságok összegét is. Az ítélet záradékolása szerint a jobbágy, aki ezeket a szabályokat megsérti, fején és jószágán, illetve azok váltságán marad, amit az apácák minden külön eljárás nélkül azonnal behajthattak.
A súlyos ítélet ellenére az apácák népei továbbra sem végezték el a régi urbáriumban nem szereplő robotot. Megtehették ezt azért is, mert úrnőik figyelmét és energiáit szinte teljesen lekötötték a renden belüli belső problémák és a külső fenyegetettség. A XVII. század elejére a klarissza rend oly mértékig elöregedett, hogy kihalásának megakadályozására az egyházi vezetés német anyanyelvű apácákkal töltötte fel a kolostorokat. Mindez nem hozott tényleges javulást. Az egyre csökkenő létszámú magyar apácák és a többiek viszonyát az állandó feszültség és a fel-fellobbanó viták jellemezték.
A rend életében a fordulatot Pázmány Péter tevékenysége hozta el. 1623-ban sikerült a német apácákat békés úton Bécsben marasztani, így Pozsonyban lehetővé vált egy magyar vezetésű és szellemiségű zárda kialakítása.
Az apácák külső támadásoknak is folyamatosan ki voltak téve. 1619-ben, amikor Bethlen Gábor csapatai Pozsonyt ostromolták, Bécsbe menekültek, és csak 1623-ban tértek vissza a magyar nővérek. Rákóczy György támadásakor (1645) Győrben kerestek menedéket. A legtöbbjük néhány hónap múlva visszatért Pozsonyba, de többen Zágrábban találtak új otthonra. 1665-ben, amikor a török Érsekújvárt ostromolta, Németújhelyre menekültek, s csak 1667-ben költöztek vissza a fővárosba. A háborús évek – melyben maguk az apácák is üldöztetést szenvedtek – nem voltak alkalmasak a jobbágyok szorongatására.
Vásárhely mezővárosa a hatalmi vákuumot kihasználva megpróbálta kiépíteni önállóságának egyéni és közösségi biztosítékait. A XVII. század elejétől az egyéni lehetőségek szintjén általános tendenciává vált a társadalmi feltörekvés egyedüli útjának a nemesi vagy ahhoz közel álló privilégiumot tekinteni. (A kollektív nemesség megszerzésére már a XIV. század vége óta többször kísérletet tettek a vásárhelyiek, de az apácák mindannyiszor megakadályozták őket ebben.) A fő cél a személyre szóló nemesség megszerzése volt, amelyet a királyi udvarban bizonyos pénzösszeg lefizetése után megszerezhettek. Ezen az úton viszonylag sokan léphettek előre a társadalmi ranglétrán. Vármegyénként mintegy ötszázra tehető a XVII. század folyamán kihirdetett új nemesek száma.
A vásárhelyiek közül ketten már a XVI. században nemességet szereztek (a Hegyi család 1508-ban, a Fekete család 1559-ben), a XVII. század első felében nyolc família (a Kovács család 1602-ben, a Szabó és Fábián család 1609-ben, a Joó család 1610-ben, a Német család 1622-ben, a Szalay, Imre és Bodor család az 1630-as évek elején), míg a XVII. század második felében hét újabb csatlakozott hozzájuk (a Lukácsa és Marton de Berethe család 1650 és 1655-ben, a Berecz és Nagy család 1662 és 1663-ban, a Wanek család 1687-ben, a Martony és Körmendi család 1690 és 1696-ban).
A parasztnemesek túlnyomó többsége nem szabadult meg feudális kötöttségeitől, csak más, viszonylag könnyebb függési formákkal kapcsolódtak földesuraikhoz. Bár a jobbágytelken élő nemesnek robotolnia kellett, adót is fizetett – amit a jobbágyok rovásadójától megkülönböztetve taksának neveztek –, de a vármegye teljes apparátusával védelmezte. A század közepére, különösen a szabadabb helyzetű szőlőbirtok s a viszonylag kötetlenebb mezővárosi állapot előnyeit élvezve, a parasztság felső, jómódú rétegévé váltak. Mindez együtt járt a népesség szaporodásával és a település gazdasági megerősödésével is.
Mivel hosszabb ideig nem volt olyan hatóság és földesúr, aki a helyszínen és folyamatosan beleszólt volna abba, hogy mit termel a mezőváros, hogyan osztja fel és használja a határt, hol vág fát és nádat, a város elöljárósága maga irányította mindezt. A termelés rendje feletti őrködés és a külső támadók elleni önvédelem szélesedett ki a földesúrnőktől mind jobban függetlenedő, önálló belső bíráskodássá. Ezt bizonyítja az a per is, melyet 1628-ban Vásárhely mezőváros „székén és színén” tartottak, s melyet az egyház indított egy vásárhelyi polgár ellen jogtalan szőlőhasználatért. A mezőváros bírósága előtt magyar nyelven lefolytatott vizsgálat után a vásárhelyi egyház számára kedvezőtlen döntés született, a szőlőt a város polgárának ítélték.
A Somlyó hegy vásárhelyi részén – jórészt mezővárosi polgárok birtokolták és használták – 1629-ben megalkották az önálló hegyszabályokat is. A szőlőtermelés mindvégig szilárd anyagi bázist jelentett. Szüret után belföldi, sőt külföldi kereskedők vásárolták fel a termést, s az országon belül és kívül nagy távolságokra szállították. De a belső piacon is biztonsággal el lehetett helyezni a somlai bort.
A mezőváros elöljárósága a XVII. század elejétől szabadon fogadott be – az apácák beleegyezése nélkül – betelepülőket, az utód nélkül meghalt polgárok jószágát pedig a város használta. Szabadon élték egész éven át a kocsma és a két malom hasznát, vámmentesen kereskedtek és vásárt tartottak. A somlai vár „kulcsát” is a vásárhelyiek őrizték, ahova „félelmes hírek esetén bele takarodhatott a szegénység”. A mezővárosban megmaradt életképes magyar közösség – a maga szintjén – a népesség és a gazdaság adta lehetőségek határáig bejárta az önállósodás útját.
1677-ben, amikor földesúrnőik újra kézbe vették a vásárhelyi birtok irányítását, elkeserítő állapotok tárultak a szemük elé. A kolostor Somló hegyi szőlőit a jobbágyok már harminc-negyven éve nem művelték szabályszerűen, „nem bujtatták, nem ganajozták, ezért azok tizedrész szerint való egészségben sincsenek”. A területet tövisbokor nőtte be, elnyomva a szőlőtőkéket. A vásárhelyiek nem voltak hajlandók gyalogmunkát végezni, csak egyedül a Margit-kápolna melletti nagy szőlőt munkálni, azt is a fenti módon. „Csak azt cselekedték, amit maguk akartak.” Lovaspusztát minden bér nélkül használták, az apácák szántóit és kaszálóit viszont nem művelték, azok parlagon hevertek. A földbért a hosszú háború utáni állapotok szerint csupán 48 telek után fizették. A környező településekről a városba menekült és itt megtelepedett jobbágyok és nemesek a többit (24 jobbágyteleket) elfoglalták, és adót nem fizettek utána. Megtagadták a hosszú fuvart Somlóvásárhelyről Pozsonyba, nem vitték el sem a gabonát, sem a bort az apácák székhelyére. Nem teljesítették azt a parancsot sem, hogy Pozsonyba zabot szállítsanak. Az utód nélkül elhalt polgárok hagyatékát a város a maga részére kisajátította földesúrnőik tudta és beleegyezése nélkül. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy 1677-ben a vásárhelyiek csaknem agyonverték az apácák ispánját.
Az engedetlenkedő, úrnőikkel szembeszegülő jobbágyok ügyét 1677. május 10-én tárgyalták Pozsonyban, az apácák úriszékén. A vádlottak (közülük csak Horváth György és Karcz Mihály „értelmi szerzők” nevét ismerjük) meg sem jelentek a tárgyaláson. A makacsul ellenszegülő jobbágyokat az úriszék mindenben elmarasztalta, és 7480 forint büntetés megfizetésére ítélte. Ezenkívül „új törvénylevelet adott nekik mindennemű robotnak elvégzésére”. Az új szabályozás szerint: a vásárhelyi kocsmát és malmokat az apácakonvent lefoglalta, azokban ezután a helybelieknek soha semminemű italt árulniuk nem szabad, malom építését is megtiltották nekik. Mindennemű szőlőmunkát kötelesek ezután elvégezni: úgymint a háromszori bekapálást, gyomlálást, karózást. Évenként tartoznak bujtásokat csinálni és a szőlőt megfelelően megtrágyázni, a termést, a dézsmát és a hegyvámot a pozsonyi klastromba az apácáknak beszállítani. Utasíttattak arra is, hogy a mezőváros bírái az apácakonvent tisztségviselőivel együtt járjanak utána a 23 és fél elsikkasztott jobbágytelek dolgának, és ha szántva, vetve volna is, vesszen inkább a belefektetett munka, foglalják le úrnőik számára, és csatolják azt a vásárhelyi majorsághoz.
Hasonlóképpen megtiltották Lovaspuszta használatát, annak területét szintén a majorsághoz csatolták. Az így elkobzott földek területét azután a polgárok robotban voltak kötelesek háromszor megszántani, bevetni, learatni és behordani, a termést elvinni az apácák székhelyére, Pozsonyba. Az úri kocsmára borok szállításához tartoztak szekereket adni.
Az apácák engedélye nélkül beköltözött személyeket zsellérként vették számba, akik azután teljesen az ispán hatalma alá kerültek. Az exulans (menekült) lakosság az apácáknak minden héten tartozott egy napot szolgálni, Szent György-napkor pedig 25 pénz adót fizetni. A utód nélkül elhalt jobbágy teljes vagyonát az ispán úrnői számára lefoglalhatta.
A szigorú szabályozás végrehajtása és átültetése a mindennapokba azonban nem sikerült maradéktalanul. A birtokuktól távol élő apácák érdekeit tiszttartójuk képviselte, az új urbáriumban foglaltak behajtása az ő dolga lett volna, de a gyakran cserélődő ispánok az alacsony fizetés miatt előbb-utóbb a maguk hasznára kezdtek el dolgozni. Sárvári István például – aki 1675 és 1677 között volt a pozsonyi klarisszák vásárhelyi vezető embere – a konvent költségén tartott lovakat, barmokat, baromfikat (ludakat, kacsákat, tyúkokat), a malomvámot és a dézsmabeli gabonát eladta, és azt kénye-kedve szerint használta fel, a dézsmás bort és gyümölcsöt magának hordatta be, s azzal szabadon gazdálkodott.
A veszprémi káptalan hiteles helyi levéltárában megőrzött tanúkihallgatási jegyzőkönyvek szerint az apácák tiszttartója összejátszott a vásárhelyi bírókkal, a gazdaság irányítását gondatlanul végezte, a szőlőmunkásokat sem látogatta, így azok csak ímmel-ámmal dolgoztak. Újra és újra visszatérő panasz, hogy a somlóvásárhelyi ispán az apácák javaival hűtlenül sáfárkodott. A birtokaikat Pozsonyból irányító klarisszák hiába alkottak egyre szigorúbb és keményebb szabályokat, azokat betartatni nem tudták. 1694-ben, amikor pozsonyi úriszékük újra a vásárhelyi jobbágyok ügyével foglalkozott, a legnagyobb panasz ismét az volt, hogy makacsok a jobbágyok, nem szolgálnak és nem robotolnak az újabb urbáriumok szerint.
Vásárhely adózó lakosságának helyzetére, az általuk művelt terület nagyságára és gazdálkodására az 1696. majd az 1715. és az utóbbit pontosító 1720. évi országos összeírás szolgáltatnak adatokat. A török alól felszabadult ország kormányzata az adózási reform céljából egységes elvek szerint összeíratta az ország adózó lakosságát, az adó alapját képező szántóföldjeit holdban, vetésterületét pozsonyi mérőben, kaszálói termését szénásszekérben, szőlőterületét kapásban, bortermését urnában kifejezve.
Az 1696. évi összeírás adatai szerint Vásárhely 111 adózó lakosa közül 76 telkes jobbágy, 27 zsellér és nyolc házatlan zsellér volt.
A telkes jobbágyok közül három gazda egész, négy gazda háromnegyedtelken gazdálkodott, 32 jobbágy fél-, míg 36 negyedtelket művelt. Az öszszeírt szántóföld együttes kiterjedése is csak 1309 pozsonyi mérő volt.
A szántóterület szűkösségét a Torna-patak szabályozatlansága okozta. A török világban hiányzott a rendszeres gondoskodás a folyómedrek rendben tartásáról s a vizek megzabolázásáról. Szabályozatlansága miatt a Torna mentén is rendkívül csekély volt a víz esése, igen lassú a lefolyása, ami különösen tavaszi hóolvadás és őszi esőzés idején erősen megnövelte az árvizek veszélyét s a kiöntések tartósságát. Így a XVII. század végén a település határában is jelentős térséget borítottak a különféle állóvizek, mocsarak, lápok, s az állandóan vagy az év legnagyobb részében víz alatt álló területhez az időlegesen víz járta részek széles övezete csatlakozott. Szántás-vetésre csak az ármentes felület maradt, maga az ártér csupán legelőnek s részben kaszálónak volt használható, de az összeírások szerint az is harmadrészben sással kevert szénát adott.
A háborús időket átvészelő lakosság nem is törekedett a kiáradásnak, a belvizek, a nádasok terjeszkedésének gátat vetni, hisz vészterhes időkben menedékhelyet talált ezeken a részeken. A szántóterületet pedig pótolta a környező puszták használatba vett területével. Ezért volt óriási veszteség az akkor már közel egy évszázada szabadon használt Lovaspuszta területének az apácák majorjához történő csatolása, amelynek földjét ráadásul – az új úrbárium szerint – a vásárhelyi jobbágyok robotban voltak kötelesek megművelni.
Az összeírások szerint éppen ez az egyik pont, ahol az új szabályozást nem sikerült végrehajtani. Az adatfelvételek szerint a XVII–XVIII. század fordulóján Lovaspusztát újra a vásárhelyiek használták évi 25 forint bérleti díj ellenében.
Szántóterületük növelésének másik módja a környező települések elhagyott telkeinek megvásárlása volt. A jómódú jobbágyok egy csoportja felhalmozott pénzét szőlőbirtok vételén túl nemesi eredetű adómentes földek vásárlásába fektette, s ezzel nemcsak gazdaságát bővítette, de mint a szóban forgó jószág tulajdonosa is, bizonyos fokig haszonélvezője lett az ilyen földbirtokhoz tapadó nemesi jogoknak is. (Ugyanis az 1537. évi 36. törvény. szerint „az ilyen nemesi földdel rendelkező jobbágyok egytelkes nemesek módjára adóznak”.) A paraszti földvásárlás jelentős méreteire utal az 1715. évi összeírás azon megjegyzése, miszerint földjük egy részét „készpénzen szerezték, és nem csatolták jobbágytelekhez”.
A XVII–XVIII. század fordulóján felvett összeírások a szőlőterület nagyságának a megállapítására is lehetőséget adnak. Az 1696. évi országos adatfelvétel a helybeli telkes jobbágyok, házas és házatlan zsellérek nevét és használatukban lévő szőlőterületét adja meg, míg az 1715 és 1720. évi öszszeírás kiegészül az extraneus, vagyis más helységből való idegen szőlőbirtokosok nevével is. Eszerint 1696-ban a Somló vásárhelyi részén a 111 összeírt adózó közül csupán hét személynek nem volt szőlője. Az adózók kezén lévő 1145 kapás területből a vásárhelyiek 861 kapásnyi szőlőt, az összeírt terület háromnegyedét birtokolták, míg idegenek kezén csupán a szőlők negyedrésze volt. Sőt 1696-ban a vásárhelyiek 35 kapásnyi szőlőt műveltek, mint extraneusok a Somló más oldalán. Ha összehasonlításul megnézzük a Somló hegy egészének korabeli birtokosi összetételét, azt láthatjuk, hogy annak más oldalain a vásárhelyiekéhez képest jóval nagyobb az idegen birtoklók száma. Így például a szőlősi oldalon 1720-ban húsz helybeli adózó mellett száznegyven más falubelinek volt szőlője. A dobai oldalon még kedvezőtlenebb volt az arány: három helybeli szőlőbirtokossal szemben 146 más helységbeli rendelkezett szőlőbirtokkal.
A termés átlagos mennyisége és hozama jelentős ingadozást mutat. A bortermelésre vonatkozó adatok szerint 1696-ban egy kapás szőlő háromnegyed urna bort termett, 1715-ben három kapás után szüreteltek egy urna bort, míg 1720-ban egy kapás nagyságú terület egy urna bort hozott, amit akkor egy forint tizenöt krajcárért lehetett eladni.
Ami a minőséget illeti, a hegyaljai, soproni, ruszti, szentgyörgyi és szerémségi borok után a somlai bor állt a legnagyobb becsben. A nyugati nevezetes szőlővidékek termésével együtt Sziléziában talált vevőre, de a klarisszák kapcsolatban állva óbudai, zágrábi társaikkal, többször küldtek ezekbe a városokba is somlai bort. Már csak ezért sem mondható véletlennek, hogy az apácák a bortermés Pozsonyba szállítását egyre nagyobb mennyiségben és gyakorisággal követelték. Vásárhelyi jobbágyokkal 1723-ban például háromszáz akót fuvaroztattak robotban Pozsonyba, ami évente összesen négyszázhúsz nap marhás robotot jelentett. Ha meggondoljuk, hogy Somlóvásárhely és Pozsony távolsága légvonalban száztíz kilométer, ami a kanyargós utakon jóval több lehetett, az oda-vissza út legalább egy hét távolléttel járt.
A vásárhelyi jobbágy saját bortermése rendszerint magában a faluban is fogyasztóra talált, de az apácák – 1677-ben hozott – szigorú rendelkezése szerint ettől is megfosztották. Az új szabályozásnak azonban ezt a pontját sem sikerült betartatni. Az 1715. évi összeírás szerint borkimérésük van, amely egy év alatt húsz forintot jövedelmezett. Ugyancsak használják a szigorúan eltiltott malmot is. Mindhárom összeírás megjegyzi, hogy a mezőváros egykerekű malma évente húsz forintot hasznot hozott a közösségnek.
Már az 1696. évi adóösszeírásban feljegyezték, hogy Vásárhely lakosait „szerfölött nagy” katonai beszállásolások terhelték. Amennyire kedvezően befolyásolta a középkorban a település fejlődését főútvonal melletti fekvése, annyira megterhelte most a hadi úton érkező katonák ellátása. A törvények lehetővé tették azt, hogy kaszárnyák hiányában a katona természetben kapja meg a zsoldja egy részét, azaz szállást magának és tartást a lovának. A beszállásolás pokollá tette a gazda életét, s ha volt valami értelme a nemességnek, akkor a bekvártélyozás alóli mentesség feltétlenül az volt. A katonaságnak szóló természetbeni szolgáltatásokat beszámították ugyan a hadiadóba, de ezen a téren sok visszaélésre volt lehetőség. A hadsereg részére előfogatot (forspontot) is biztosítani kellett. Ennek célja a hadiszállítás, postajárat, kincstári fuvarozás, a vármegyének nyersanyagok, termékek, szolgabírák és más hivatalos személyek szállítása. Az előfogat teljesítéséért fuvardíj járt a jobbágynak, nem volt robot a szó szoros értelmében, de önként vállalt bérmunka sem, mert időjárásra, sürgős dologidőre, az út hosszára, embert, jószágot, kocsit megviselő voltára való tekintet nélkül kötelezhették rá.
A vásárhelyiek többször folyamodtak a vármegyéhez kvártélyterheik mérséklését kérve, kérésükre válasz sem érkezett. A súlyos adóterhek miatt többen elköltöztek a mezővárosból, s 1741-ben, amikor marhavész pusztította el az állatállományt, s a földesúrnők mégis többletterhek viselésére (a bortermésen túl a vásárolt borok Pozsonyba szállítására, a korábbihoz képest nagyobb földterület megművelésére) kényszerítették őket, a falu népe újra a robotmegtagadás és az ellenállás fegyveréhez nyúlt.
Az apácák „tumultuosa seditiosa conspiratiónak” (tömeges nyugtalanságot okozó összeesküvésnek) nevezték a jobbágyok magatartását, és 1743-ban a Pozsonyban tartandó úriszék elé idézték a mezőváros képviselőit azzal a váddal, hogy már a korábbi úriszéki ítéleteket sem tartották meg, és földesuraik ellen állandóan tusakodnak, renitenskednek, nyakasok és vakmerők.
A mezőváros meghatalmazottjait (két vásárhelyi ügyvédet) olyan értelmű utasítással küldte el a pozsonyi úriszékre, hogy a régi, megerősített urbáriumtól annak legkisebb pontjában sem térhetnek el, csak azt hajlandók úrbérben vállalni, ami abban van. Másfél század után tehát álláspontjuk jottányit sem változott.
A vásárhelyi jobbágyok ügye ekkor már a megyét és a helytartótanácsot is foglalkoztatta. A vármegye 1744. január 10-i és 24-i véleményében az apácákat okolta, hogy ilyen veszélyessé vált a helyzet. Még legutóbb is további terheket akartak jobbágyaikra kényszeríteni, pedig maguknak is látniuk kellett volna ennek lehetetlenségét. (A megye által említett új robot: a vásárolt somlói bor Pozsonyba szállítása, vadászathoz hajtók, halászathoz segítők kiállítása és a levélhordás.)
A megyei állásfoglalás szerint a pozsonyi klarisszák követeléseik megfogalmazásakor nem vették tekintetbe sem a törvényeket, sem a korviszonyokat, de legkevésbé a helyi sajátosságokat. Az apácák viszont engedékenységet vetettek a megye szemére, s szilárdan állították, hogy a zendülő nép célja az uraság törvényes igájának (legitimum jugum) teljes lerázása. A konfliktus odáig fajult, hogy a veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton maga is kiment a helyszínre békét teremteni. De nem járt eredménnyel.
1746-ban a vitás ügy az uralkodó elé került. Mária Terézia 1747. január 9-én válaszolt a felterjesztésre. Jóváhagyta a vármegye által több ponton is módosított úrbéri szerződést, s meghagyta, „vigyázzanak arra, hogy azon úrbért nemcsak megtartassák, hanem, hogy az 1723. évi 18. törvénycikk értelmével egyezően a földesúrnők a jobbágyokat és lakosokat a helyesen készült úrbéren felül semmiféle szokatlan úrbérellenes tartozatlan terhekkel a közjó kárára ne terheljék”.
Az apácák a vármegye, a helytartótanács és az uralkodó egyértelmű állásfoglalása ellenére sem zárták le az ügyet. 1747. május 17-én Révay Constantia, a pozsonyi klarisszák fejedelemasszonya a birtokukról elszökött jobbágyok visszahozatalának ürügyén elmarasztalta a vármegyét a helytartótanács előtt: „…úgy látszik, hogy a megyének Felséged parancsát, holmi dolgot késleltető színlelésekkel, s kifogásokkal kérdésbe hozni nem volt a maga helyén; sőt inkább annak végrehajtását hathatósan, és tettlegesen eszközölnie, jobbágyi kötelessége lett volna. – A visszaállítás pontja felett vitatkozik a megye, s a helyben maradtakat a második úrbéri szerződés teljesítésére nem kényszeríti…”
A megvádolt fél határozott válasza: „a megye nem az apácák drabantja”. Mária Terézia újabb hathatós és gyors intézkedése révén (1747. június 8-án kelt levele alapján) az elszökött jobbágyokat egy hét alatt visszahozatta, „ami pedig a hátralévő tartozás mennyiségét illeti – írja –, az említett lakosokkal a megyei táblabíró, járásbeli főbíró és esküdt urak jelenlétében” kell számvetést készíteni.
A jobbágyok vitája csak az úrbéri pátensnek (az uralkodó törvényerejű rendeletének) a kibocsátása (1767) után jutott nyugvópontra. A rendelet a jobbágytelket tette meg az egységesített szolgáltatás alapjává. Ha általa korábban irtott és termővé tett földterület is a birtokában volt, azt tőle a földesúr csak annak becsült árát megfizetve vehette el vagy számíthatta be a jobbágytelki állományba.
A pátens szabályozta a jobbágyok bormérési jogát, előírta az erdő használatához való jogukat, valamint állataik számára elégséges legelőterület biztosítását is. Ennek ellenében egész telekre számítva heti egy nap igás vagy két nap gyalog-, a házas zsellér évi tizennyolc, a házatlan tizenkét nap gyalogrobottal tartozott szolgálni a földesúrnak, aki a heti robotnapok számát csak az idénymunkák néhány hetében kettőzhette meg. Ezenkívül négy egész telek összefogva évente egyszer egy hosszú fuvart volt köteles kiállítani a földesúrnak, de csak kétnapnyi távolságra és nem rossz úton.
Pénzadó ellenében a jobbágy és a házas zsellér egyaránt évi egy forinttal tartozott a földesúrnak, emellett meghatározott apróbb természetbeni ajándékokat is köteles volt szolgáltatni, valamint telkének minden termékéből kilencedet adni.
A rendelet ezután eltiltott egész sor tételesen felsorolt, a földesúr vagy a jobbágy által gyakorolt, illetve fenntartott régi szokást és követelést.
Mindezeket a jogosítványokat és kötelezettségeket egy országosan egységes, településenként azonos szövegű, az ott élő népesség nyelvén kiadott nyomtatvány, az urbárium rögzítette. Ebbe a megfelelő helyeken bevezették az adott helységre vonatkozó adatokat. Ehhez kapcsolódott a név szerint felsorolt egyes jobbágyháztartások ingatlanbirtoklásának, telki állományának kiterjedését feltüntető táblázat, az úgynevezett úrbéri tabella. Somlóvásárhelyen ennek felvétele 1768. október 1-jén történt meg. Az így meghatározott jobbágytelek lett ettől kezdve az állami adó alapja is, fenntartásában így az államhatalom is érdekelt volt.
A jobbágyok és úrnőik összeütközésével párhuzamosan zajlott egy másik hosszú és kitartó küzdelem: a vásárhelyi nemesek harca jogaik érvényesítéséért. Amint az korábban kiderült, Vásárhely polgárai közül már a XVII. században többen nemesi kiváltságot szereztek, s számuk a XVIII. század elején is nőtt. Veszprém vármegye nemesi összeírásai szerint helységünkben 1718-ban 23, 1733-ban 42 nemes férfit írtak össze. Amíg azonban a XVII. század folyamán és a XVIII. század elején a jobb módú parasztság és mezővárosi népesség viszonylag széles rétegei jutottak előre nagyobb pénzösszeg lefizetése fejében elnyerhető, többnyire azonban birtokadomány nélküli, csupán előjogokat adományozó nemesítés révén, az új rend stabilizálódása után igyekeztek beszűkítetni ezt a folyamatot is.
Az udvar 1723-ban, majd 1732-ben elrendelte a teljes nemesség megvizsgálását, megkövetelve a vitathatónak talált nemesi jogosultságok igazolását. Mindkét kísérlet azonban – amely arra irányult, hogy minél több nemest kizárjanak az adómentes osztály keretei közül – kudarcot vallott. Az armalisták (akik csak címert és nemesi levelet kaptak, de nemesi adománybirtokot nem) száma folyamatosan emelkedett, különösen, ha összehasonlítjuk az 1754. évi összeírás létszámát a II. József-féle népszámlálás adataival. Vásárhelyen például 1754-ben hetven nemes családfő élt (közülük 29 birtokos nemesként, 29 jobbágybirtokon élő armális nemes volt, tizenegy személy vizsgálat alatt állt, míg egy fő nem igazoltatta magát), 1784-ben pedig már kétszázhúsz nemes férfit írtak össze, akik a mezővárosban élő férfilakosság egyharmadát alkották.
A nemesség kezén lévő birtokállomány tényleges nagyságáról nincsenek pontos adataink. A pozsonyi klarisszák tisztartójának jelentéséből viszont tudjuk, hogy XVIII. század közepén a jobbágyi telki állomány közel felét armális nemesek birtokolták, akik nemesi szabadságukra hivatkozva a jobbágytelek után járó szolgálatok helyett pénzt (taksát) fizettek. Ezt a folyamatot szerették volna Vásárhely földesúrnői megállítani, illetve visszafordítani, hiszen, ahogy megfogalmazták: „…mivel a Vásárhelyen lakozó nemesek majd csak nem annyi colonicalis sessiot bírnak mint a nemtelenek, nékünk pedig robotra is szükségünk vagyon, arra való nézve a nemesekkel is olyan contractusra kívánunk lépni, hogy amennyire gyalog, vagy marhás szolgálatokra volna szükségünk, azokat véghez vigyék.”
Az apácák törekvése egyrészt a nemesek számának csökkentésére, másrészt a jobbágy telket használó armalisták (csak nemeslevéllel, de nemesi földdel nem rendelkező nemesek) súlyosabb – a jobbágyokéval megegyező – szolgáltatásokra bírására irányult. Evégett már az 1720-as évektől feliratokkal bombázták a vármegyét, majd a helytartótanácsot, kérve a vásárhelyi nemesség jogainak felülvizsgálatát.
Az apácák 56 nemes személy kiváltságainak jogosságát vitatták a Baráth, Kálmán, Molnár, Tormási, Szőke, Joó, Kovács, Nagy, Németh, Szabó, Zabó, Tomor és Torma családból. A földesúrnők által is elfogadott, bizonyított nemes családok a következők voltak: Martony, Körmendy, Jagasics, Németh, Vanik, Márton, Illyés, Csige, Fábján, Fekete, Berecz, Imre, Szita, Zsidó.
A vármegye – bár az udvar által országosan elrendelt nemességvizsgálatokat elvégezte – a pozsonyi klarisszák kérésének teljesítését halogatta. 1747-ben Haller Klára fejedelemasszony már az uralkodóhoz fordult, mert a vármegye nem hajlandó „a követelt nemesek vizsgálatát és azok régi állapotjukba való visszahelyezését” elvégezni. A helytartótanács utasítására a vármegyei közgyűlés Padányi Bíró Márton elnöklete alatt 1748. március 31-én fogalmazta meg állásfoglalását a vásárhelyi nemesek ügyében: „a közterhek kiszolgáltatására nézve pedig ez a nemesség a megyebéli többi nemesekkel mától fogva egyenlő törvény, s egyenlő bánásmód alatt fog lenni”, s ezzel a nemesi jogok épületét védelmezve pártfogásáról biztosította a helyi nemességet, ugyanakkor a jobbágytelken élő bocskoros nemeseket kiszolgáltatta azzal, hogy terheik megállapítását a földesúrnőkkel kötendő úrbéri szerződés hatálya alá helyezte. Földesúrnőik élve a lehetőséggel 1748-ban majd 1772-ben – a jobbágyszolgáltatásokkal azonos, a robotkötelezettséget is magában foglaló – úrbéri szerződést kényszeríttettek rájuk.
Az érintett nemesek tiltakozásuk ellenére – még ha nemesi jogaik fenntartásával is – visszacsúsztak abba a helyzetbe, ahonnan ki akartak emelkedni.
A XVIII. század végén, amikor a hosszú és szívós úrbéri harcok lecsillapodni látszottak, más irányt vett az egyházi uradalom és ezzel az ott élők sorsa. Uralkodói döntés révén a pozsonyi klarisszák nem birtokolták többé a vásárhelyi uradalmat, a gazdaság irányításában gyökeres változások következtek be.

A Körmendy család címere (dr. Körmendy József gyűjteménye)

Somló hegy Vásárhelyhez tartozó részének hegyszabályai, 1629 (VÉL. Veszprémi káptalan magánleváltára)

Részlet Vásárhely mezőváros 1696-os összeírásából

Vásárhely mezőváros bírája és az esküdtek igazolják, hogy Kapcsos Ádám és felesége, Fábián Kata, Fábián Jánostól egy fertály szőlőt vett 22 forinton, Vásárhely 1692. (VeML)

Borszállítás (Joó Géza), 1930-as évek vége

Részlet a vásárhelyi adózó jobbágyok összeírásából, 1744. (VeML)

Részlet a pozsonyi klarisszáknak a vásárhelyi nemesekre kényszerített szerződéséből, 1772. (VeML)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages