Szent László egyházától a Szent László napokig | Száz Magyar Falu

Szent László egyházától a Szent László napokig

Koppány korában – ahogy erről a történeti kronológiát követő fejezetben már szóltunk – Somogy a bizánci kereszténység térítő övezetéhez tartozott. Azt tudjuk – s hivatkoztunk már az adatra –, hogy a görögkeleti szávaszentdemeteri apátság a XII. században Somogyvárról vámharmadot kapott. Szent István – kortói udvarházában – Szent György tiszteletére alapított egyházat. Egészen biztos, hogy az ide telepített katonai népelemek némelyike kedvelte ezt a szentet, a somogyvári ispánsági központhoz tartozó Vasad egyházát Szent Demeter, a környékén lévő vetahidai apátságot pedig Szent Miklós tiszteletére szentelték.

A bencés apátságot a XI. század utolsó harmadában kezdték el építeni. A királyi bazilika azonban nem a domb legmagasabb pontján állott. Erre a magyarázatot később találták meg: 1976-ban került elő egy egyhajós templom romja a Kupavár-hegyen. Ez a korai, XI. századi templom lehetett az első a településen, alapítása Szent István nevéhez fűződik. A XIII. században több ízben szóltak az oklevelek a Szent Péter tiszteletére szentelt kápolnáról. Mindenesetre ennek pontos lokalizálása még nem történt meg. Először 1184–1188 között említették a források a Szent Apollinaris-egyházat, amely – Magyar Kálmán szerint – a Temető úti dűlőben állhatott. Györffy György szerint „István egyik első alapítása lehetett. Ravennából annak a Szent Apollinarisnak az ereklyéjét hozták át Somogyvárra, akinek intésére pogány szobrok dőltek le, s akinek kiválasztottjait és követőit bárányok jelképezték.”

Nagy Károly „egy magasabb keresztény kultúra megteremtését és szélesebb körben történő elterjesztését tűzte ki célul maga elé, és e programjának a megvalósításához sikerült a bencés szerzeteseket megnyernie”. Bencés közvetítéssel jutott el a kereszténység a skandináv népekhez, a csehekhez és a magyarokhoz is. Az első bencés szerzetes – térítő szándékkal – Brúnó, a sankt-gallen-i kolostor szerzetese; 972-ben keresztelte meg Géza fejedelmet. A velencei bencés kolostorból Magyarországra került Gellért töltött be kiemelkedő szerepet a kereszténység hazai elterjesztésében: tudjuk, ő irányította István nevelését is.

A somogyvári bencés apátságot 1091-ben I. László király Szent Péter és Pál apostol, valamint Szent Egyed tiszteletére alapította. „A szerzetesek létszáma kezdetben 18–20 lehetett. Életük gazdag és termékeny volt. Szent Benedek regulája meghagyta, hogy kipihenten keljenek és hajnalban kezdjék az imát. Pihenten, de még sötétben gyűltek össze a templomban. …Az ima után dolgoztak, életükben szerves egységet alkotott a fizikai munka, az olvasás és az imádság. Dolgoztak, mert magukat, és a kolostorban helyet, menedéket kereső szegényeket el kellett tartaniuk. A kétkezi munkát sokszor szakították félbe olvasással, ami táplálta szellemüket, termékennyé tette elmélkedésüket. Még világos volt, amikor az utolsó közös imádságra, a vesperára összegyűltek” – írja Móring József Attila.

Somogyvár környékén feküdt Varsány, Ság és Almád, már 1230 előtt plébániai egyházzal. A közeli Kortó egyházát egy márka jövedelmével a veszprémi püspök, János 1184–1188-ban a saját káptalanjának adományozta. A falu papja, Mihály, 1333-ban harminc, 1334-ben negyvenöt, 1335-ben pedig negyvennégy kis dénárt fizetett pápai tized gyanánt. Somogyvártól nyugatra, Kölkeden két pap is működött. Felső-Kölked templomát 1382-ban Szent András apostol tiszteletére avatták fel.

Somogyvár anyamonostora, a francia Saint-Gilles a korszak egyik leghíresebb búcsújáróhelye volt. Szent László és Szent Egyed ereklyéit Somogyváron kereste fel zarándokként III. Boreszló lengyel herceg is 1113 nagyböjtjén. „Szent Egyed somogyvári kultuszhelye is ahhoz a nagy európai zarándokúthoz tartozhatott, amely Saint-Gilles-en keresztül végül Compostelába, Szent Jakab sírjához vezetett”, nevezetesen Spanyolországba. A filiális viszony a saint-gilles-i anyaegyházzal 1417-ig maradt fenn.

A XIV. század közepétől gyakorta voltak a somogyvári rendtagok hatalmaskodások főszereplői. Jób pécsi püspököt 1263 táján azzal vádolták meg, hogy a Szent Egyed-kolostor apátját elfogatta, kezét hátra köttette, lóra ültette, lábait a ló hasa alatt kötéllel összehúzta, szájába zablát adatott, s a csúfos megaláztatás után még börtönbe is vetette. 1368 januárjában „György apát és a somogyi Szent Egyed-monostor konventje szűkös helyzetükre való tekintettel egyházuknak a Tapson, Zakacy és Seneer birtokok szomszédságában levő Terpech nevű birtokukat 600 forintért” elzálogosították. A XIV. századi források megemlékeztek az apátsági templom megszentségtelenítéséről (1380) és az Egyed apát elleni szerzeteszendülésről (1390 táján) is.

IX. Bonifác pápa 1396. április 12-én Pál jeroslavi püspököt nevezte ki a somogyi apátság kommendátorává. A monostor szokásos kiadásain felül az apátság többi jövedelmével tetszése szerint rendelkezhetett. A kormányzó gyakori távollétei a szerzetesek életét hátrányosan befolyásolták. Ezért a Szent Benedek rend hazai elöljárói Egyed tatai apátot megválasztották a távollevő kormányzó helyetteséül. Ő ellátogatván a Szent Egyed apátságba, azt látta, hogy a szerzetesek státusukhoz méltatlan életmódot folytattak. Az új apát ezért igyekezett a kolostor lakóit jó útra téríteni. A szerzetesek azonban „…rárohantak Egyedre, jól elverték és jobb kezének gyűrűs ujját levágták. IX. Bonifác pápa 1400. november 19-én adja meg a jogot, hogy levágott ujjal is misézhet és a többi apáti dolgot is végezheti.”

Az egykoron szépen virágzott bencés apátságok a XII. század második felétől Magyarországon is hanyatlásnak indultak – csakúgy, mint Nyugat-Európában. A romlás folyamatát a IV. lateráni zsinat határozatai és XII. Benedek pápa előírásai sem tudták meggátolni, főleg mivelhogy az intézmények több mint fele világi apátok kezébe került. A XVI. század elején Somogyvárott is felhangzott a vád: a monostor vezetői pazarolnak, s nem gondoskodnak a szerzetesek ellátásáról. A XVI. század első éveiben ugyan Tolnai Máté pannonhalmi apát kezdeményezésére megindult a reformmozgalom, a törökök megjelenése azonban meggátolta annak kibontakozását.

A Szent Márton-hegyi apátok vezető szerepe a századok folyamán megerősödött. 1511-ben a somogyvári és a zalavári, valamint Máté szentmártoni apát Budán megállapodtak, hogy a magyar bencések egyesülnek és a szentmártoni apátot, mint főapátot maguk között elsőnek ismerik el – mint erről már megemlékeztünk. Az egyesülés 1512-ben történt meg egy Szentmártonban tartott gyűlésen. Tolnai Máté, miután szerzeteseinek száma gyarapodott, több kolostornak, így a somogyvárinak is átengedett fegyelmezett barátokat.

Ennek ellenére oly általánossá vált a bencéseknél a romlottság és a fegyelmezetlenség, hogy 1508-ban vizitációkat tartott a pannonhalmi főapát. „Ebben a monostorban nincs semmiféle szerzetesi fegyelem – írták. – A monostor kormányzója még élelmezést sem ad a szerzetes testvéreknek, és semmit sem törődik a monostorral, amelynek épülete romos, a szerzetesek celláinak tetőzete rossz, becsepeg az eső. Emiatt a szerzetesek már aludni sem tudnak nyugodtan. A gerendázat állapota fenyegető, nemcsak a templomban, hanem az alvóházban is. Öt szerzetes közül kettő már olyan öreg, hogy a templomi közös imádságban már hasznavehetetlenek, az egyiknek elhomályosult a látása, a maradék kettő meg folyton úton van a királyi parancslevelek végrehajtásában. …ha erről a monostorról hamarosan gondoskodás nem történik, elpusztul.” Tettek ezért még egy kétségbeesett erőfeszítést, megpróbálták erődítménnyé alakítani az épületegyüttest. „Az utolsó apátról 1553-ban szól a krónika; három évvel később már Tojgun pasa tűzi ki zászlaját a várfokra.”

A jelenleg is működő plébánia alapítása, vagy inkább újjászervezése Széchényi György kalocsai érsek nevéhez fűződik, s 1688-ban történt. Ekkor már plébánosa is volt: Czvitkovics Péter. „A titulus választása nem volt véletlen, Bűnbánó Mária Magdolna tiszteletét még a francia szerzetesek hozták.”

A XVIII. század közepén – miképpen az a későbbi századokban is dokumentált – a plébános kapcsolata a hívekkel nem volt mindig harmonikusnak nevezhető. A papok szerint ugyanis az emberek nem tanúsítottak elég tiszteletet. Állandó konfliktus alakult ki a lakosság, az uradalom és a plébános között. A viták oka nagyon egyszerű: mindig akadt valaki, aki úgy vélte, hogy a másik fél túl sok juttatást kért.

Padányi Bíró Márton veszprémi egyházlátogatási jegyzőkönyve szerint már öt esztendeje működött a faluban Spehár György horvát nemzetiségű plébános, aki „…ritkán távozik el hazulról, rendesen otthon tartózkodik, naponta szorgalmasan misézik, egyszóval kötelességének és hivatásának eleget tesz. Tisztes papi életet él. Legfeljebb heves természete esik kifogás alá, mivel túlzottan dorgálja, feddi, gyalázza híveit. Egyébként hibájából senki sem halt meg szentségek nélkül.” Javadalmai biztosították a megélhetését. „A plébániaépület, melyben jelenleg még lakik, omladozó és elhanyagolt. Újabban azonban tisztességes plébániaház épül boronából, sárral tapasztva. A plébános részére 2 szoba, háznépének 1. A konyha és a tűzhely fából épült és sárral van tapasztva. A ház körül két kert van. Az egyik szántó, a másik zöldséges.”

A XVIII. század végén Valentits József „az itteni bajokkal küzdeni meg unván mintegy 16 évi szolgálattya után ismét elköltözött. – Ez építette tulajdon költségén, mellyet csak utóbb térített meg néki az illető patrónus, a most még álló, de romladozott Plébánia Házat…” – olvashatjuk az egyházközség Historia domusában. Most békésebb évtizedek következtek a parókia életében. Henits József vette át az irányítást, s 28 évet töltött el itt. Utóda, Madarász József plébánossága alatt „esett el utoljára Somogyvártól az új osztopányi plébánia a hozzá tartozó filiálisokkal”.

Paál József 1829-ben érkezett a faluba. Az új plébános leromlott állapotban vette át egyházát: „A somogyvári szentegyház …romladozott állapotban találtatott - mindenütt a szegénység és nyomor tűnt a vizsgáló szemeibe. …Ami a szentegyházat illeti, ez kívül-belül rongyos és az összerokkanáshoz közeledett. Több érzékeny panaszai s kérelmei után a sok bajokkal békésen küzdő plébánusnak végre csakugyan megkönyörült a jó szívű kegyúr, fő méltóságos gróf Széchenyi Lajos, és a dűlő félbe lévő 1721-dik évben épült több ízben megtoldott rongyos templomot végképpen eldöntetni, és ezen most fennálló díszeset fundamentumból felépíttetni tulajdon költségén megkezdette. – A munka 1836 évi május hó 16-án meg is kezdetett.” 1842. január 27-én szentelték fel az új templomot.

Lukács Ferenc után Hankóczy János került 1904 decemberében Somogyvárra plébánosnak. „Ő telepítette újra a kis-hegyi szőlőt, mely nem kegyúri adomány, bele a nemes gyümölcsfákat. Alatta hír szerint a belső udvar parkszerűen kezeltetett, jól gazdálkodott kinn-benn, anyagiakban, lelkiekben egyaránt – a háborúig. Innen lefelé mentek a dolgok benn inkább talán, mint kint annyira, hogy cserére kényszerült. Ravasz somogyváriak a helybeli párbért 2000 koronával pénzre váltották meg, de fizetni nemigen fizették. Privátegyezség lévén joghatálya a váltságnak nem volt, kimaradókon behajtani nem lehetett. Közben a pénz értéke is alábbszállott, gazdálkodni is nehéz volt emberhiány miatt, ilyenformán Hankóczy anyagi zavarokba jutott. A Hangyát is megszervezte, vegyeskereskedést nyitott, az is csúfosan megbukott a sok »kezes« alkalmazott miatt.”

Pályi József plébános 1919-ben Somogyvárra kerülvén azonnal rendbe akarta tenni a javadalmak kérdését, ami azonnal a falu és az uradalom erős ellenállását váltotta ki. A feszült viszonyokat 1928-ig bírta: „Ebben az évben volt a bérmálás az esperesi kerület plébánián. Somogyvár kimaradt a lázongó hívek arcátlan viselkedése miatt.”

A következő plébános, Sajgó Rezső sem tudta kintlévőségeit behajtani. A tanítók már több éve nem kapták meg a bérüket. 1933. májusában az egyre romló viszonyok miatt a megyéspüspök adminisztrátort küldött melléje. Longauer Imrét „…már-már tettlegesen bántalmazzák Somogyváron. Ajtó durgatással zavarják a prédikációt, misét, litániát. Úrnapján leterrorizálják a jobb érzésűeket, hogy nem mernek körmenetre jönni. …Kontra-istentiszteleteket tartanak az olvasós asszonyok a temetőben. Feje tetején áll minden, …Longauer …revolverrel a zsebében jár-kel.”

Kovács István 1933-ban vette át a parókiát: „Földek elhanyagolva, 8 tanító több-kevesebb hóra járó fizetésért ostromolja, a vámosi templom még egy hónap múlva kész, lakás lakhatatlanul piszkos, elhanyagolt, udvar, kert elvadult, adóhátralék etc.” Rott Nándor püspök azzal küldte őt Somogyvárra, hogy tegyen ott rendet. Elődeihez képest sikerült konszolidáltabb körülményeket és hangulatot teremtenie a faluban. Munkáját nehezítette, hogy a település úgy nézett rá, mint a „gazdag” papra. Kovács István kerületi esperes a somogyvári plébániáról végül önként mondott le 1940-ben. Az ingatag egyensúly addigra megbomlott, s 1939 októberében odáig fajultak a dolgok, hogy felgyújtották szalmáját, és ettől meggyulladt a pajtája is. „Állatainak télre szánt összes takarmánya elégett. Ő híveit gyanúsította, sőt saját osztálytanítóját gyújtogatással, hívei pedig plébános édesanyjára fogták.” A békétlenkedő somogyvári plébánián Pfeifer János váltotta Kovácsot. Neki sikerült normalizálni a kapcsolatokat a falu népével, a község vezetőivel és a Széchényi családdal.

1941. június 8-án országzászló-szentelést tartottak a somogyvári ipartestület rendezésében. „A szép ünnepséget szent mise vezette be, melyet Varga Béla országgyűlési képviselő, balatonboglári plébános végzett a plébános és káplán segédletével. A szent misében Varga Béla mondott szent beszédet, a zászló felhúzásakor pedig vitéz Somogyváry Gyula, a magyar rádió igazgatója és országgyűlési képviselő beszélt a zászló jelentőségéről. Közben voltak szavalatok és énekek is.” A XX. században a falu lakóinak közel száz százaléka római katolikus. Mellettük még élt itt néhány református és evangélikus, valamint – 1944-ig – közel húsz zsidó. A földbirtokreform következtében 1945-ben megszűnt a kegyuraság intézménye és ezzel a plébánia összes terhe a hívekre hárult. A parókiára ezért komoly pénzügyi gondok nehezedtek. A Historia domusban olvashatjuk, hogy 1947 virágvasárnapján a kommunista párt kaposvári ifjúsági gárdája hegesztette meg az egyik elrepedt harangot.

Amikor Kiss István 1982-ben átvette a plébániát, éppen történetének egyik mélypontját élte át. „Az új plébános lehangoló dolgokkal találkozott. A plébánia szinte lakhatatlan volt, az udvar, kert eldzsungelesedett. A somogyvári templom kívülről katasztrofálisan nézett ki, a pamuki iskolakápolna szinte romos. Alig jártak misére páran, hétköznapi misét nem ismertek, hitoktatásról azt állították, hogy megszűnt. Ráadásul elő tapasztalata volt, hogy »nehéz« emberekkel áll szembe. …A másik fontos feladat volt, hogy a templomban rend legyen. Alig jártak misére. A hitoktatás megszervezése. Valami mégis történt. Ha nem is sokan, de megmozdultak, jöttek misére, hittanra és segíteni a munkákra.” A somogyvámosi és a pamuki templom és plébánia restaurálása, a hitoktatás újjászervezése a Kupavári Napok című rendezvény elindítása fűződik a nevéhez.

1997. augusztus 1-jétől a somogyvári plébánia vezetését Balás Béla kaposvári püspök Ungvárszki Imrére bízta. A római katolikus közösség a kaposvári egyházmegye balatoni főesperesség somogyvári esperesi kerületéhez tartozik a kaposvári püspökség megalapítása óta. A lelkipásztori teendőket Ungvárszki Imre látta el 2000-ben, hozzá tartozott Pamuk és Somogyvámos is mint filiák. A római katolikus templom védőszentjének, Magdolnának a névnapján rendezik a búcsút. Egy másik, nagy hagyományú, egyházi indíttatású esemény a Szent György-napon tartott kirakodóvásár.