Árpád-kori falvak a határban | Száz Magyar Falu

Árpád-kori falvak a határban

A szabolcsi központ régészeti kutatásának keretében került sor a mai község határában lévő két Árpád-kori falu azonosítására és részbeni feltárására. Szerencsére mindkettőnek a neve fennmaradt napjainkig, bár már rég elenyésztek. Az egyik a Szabolcs és Balsa között lévő Tisza-part közelében van, ahol a folyó éles hurkot vet, s e magas partot manapság Fecske-partnak nevezik. Egykor a lakói foglalkozásáról elnevezett Halász település élt itt, a szabolcsi vár tartozéka volt. A tatárjárás után, 1245-ben – amikor maga Szabolcs és földvára is jelentőségét veszítette, s a király eladományozta – az akkor már elhagyott földet IV. Béla a Gutkeled nembeli István bánnak adományozta.

A falu a környező településekkel egyetemben az 1241-es tatárdúlásnak esett áldozatul, s később már soha nem települt újjá. Erre utal az is, hogy 1417-ben Halászteleke néven említik: telek utótagú helynevek általában elpusztult településeket jelölnek. 1975-ben néhány napos próbaásatást végeztünk az egykori falu helyén, s hulladékgödröket találtunk, amelyekből tatárjárás előtti, kora Árpád-kori edénytöredékek kerültek elő: az egykori, zömmel halászok által lakott szolgáltató falu valóban ott volt, ahol az oklevelek említik.

A másik település csak 1367-ben tűnik fel oklevélben Kisfalud néven. Szerencsére ennek a településnek a neve is fennmaradt határnévként. Ahol Szabolcs és Timár határa húzódik – mintegy egy kilométerre Szabolcstól –, a folyó másik nagy kanyarulatának magaspartján a partfalban égetett réteget vettünk észre a frissen leomló partban. Ekkor már sejteni lehetett, hogy valamilyen régi település nyomát rejti itt a föld. 1971 és 1975 között összesen mintegy 1700 négyzetméter területet tártunk fel, s rézkori temető, valamint Árpád-kori falutelepülés nyomaira akadtunk. A faluhelyen megfigyelhettük a korabeli építmények nyomait, és viszonylag gazdag leletanyagot gyűjthettünk be. Bár a feltárt terület az egykori településeknek csak kis hányada, mégis viszonylag teljes képet alkothatunk az egykor itt lakók mindennapi életéről.

A szomszédos területek átvizsgálása után bizton juthattunk arra a következtetésre, hogy ennek a falunak nem volt temploma és temetője sem, amit érthetővé tesz Szabolcs közelsége. A település szerkezetéről keveset mondhatunk, mivel csak kis részét tárhattuk fel. Az azonban mégis szembetűnő, hogy itt nem találtunk rá egyetlen árok szakaszára sem, amelyek a nagy területre kiterjedő, szórt szerkezetű Árpád-kori falvaink leggyakoribb „építményei” közé tartoznak. Voltak köztük, amelyek a víz elvezetésére szolgáltak, többségük azonban a karámokat határolta.

A lakóházak a korban megszokott formájúak, talán leginkább a mai, földbe mélyített csőszkunyhókra emlékeztetnek. Az általában négyszer öt méteres alapterületű, téglalap alakú gödröt mintegy hetven-száz centiméterre a földbe süllyesztették, teteje úgynevezett ágasfás-szelemenes szerkezetű volt, egyik sarkába vájták, vagy agyagból építették a boltozatos kemencét, a bejáratot általában a kemencével szemközti falon alakították ki. E földbe ásott házak egykori alakját középkori falvaink kiváló régészkutatója, Méri István rekonstruálta.

Kisfaludon nyolc esetben figyeltük meg ilyen lakóház maradványait: földbe ásott gödörét, a rövidebb falak közepén a szelementartó ágasfák nyomait, kemencéjét. A házak gödreinek azonban nem mindegyikében találtuk meg a szelementartó ágasok nyomait, és semmi jel nem mutatott arra, hogy a tetőt ágasok támasztották volna. Más ásatások megfigyelései alapján ezekben az esetekben arra következtethetünk, hogy az ilyen házaknak a felszín fölé magasodó, gerendákból rótt boronafaluk volt. Alább még ejtünk szót arról, hogy a leletek is arra utalnak: Kisfalud lakói között módosabbak is akadtak, akik nem a kéménytelen, füstös és nyirkos földházakban húzták meg magukat, tágasabb, egészségesebb felszíni faházakban laktak. A földházakba ekkortájt egyébként is főként az asszonyok és a gyermekek húzódtak be a hidegebb időszakban, az élet általában a szabadban folyt, könnyűszerkezetű, felszíni épületekben, gyakorta kényelmes nemezsátrakban.

Azonosítható volt egy ovális alakú gödör is, amelynek az volt a feltűnő érdekessége, hogy aljába boltozatos tűzhelyet mélyítettek. Rendeltetését nem ismertük fel az ásatás alkalmával, csak később, amikor a Szeged melletti Ószentivánon előkerült, földbe mélyített boronaház szerkezetét elemeztük. Itt ugyanis a ház kemencéjét szintén a padló alá mélyítették, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a ház boronafala ne fogjon tüzet. Az itt föltárt építmény is boronafalú lehetett tehát, vélhetően azonban nem lakóház volt, hanem valamilyen műhely.

A földbe mélyített kisfaludi házak kemencéjét a ház sarkába vájták, száját agyagból építették, de olyan eset is előfordult, hogy a tűzhely gödrének egyik sarkába kőből építették meg. E kemencéket sütésre, főzésre használták. Szájuk eléggé keskeny, így a mai ember számára nehezen érthető, hogyan fértek itt be a kenyerek. Akkoriban azonban még kovásztalan, kisméretű lepényeket sütöttek, nem a hatalmas méretű, anyáink, nagyanyáink által sütött kelesztett kenyerekre kell gondolnunk. Kisebb-nagyobb méretű fazekakban főzték az ételt, amelyeket a gölöncsérek egyszerű kézikorongon állítottak elő. A fazekakat a kemence átfűtött sütőfelületére tették.

A kemencéből a parazsat gyakran kihúzták a kemence szája elé, amelyben húst süthettek. A felfűtött készség nyílását általában eltörött, eredeti céljára már alkalmatlan malomkővel támasztottak be.

A házak mellett gyakran készítettek szabadban álló változatot is. Ovális, egyik végében meneteles gödröt ástak, s ezzel átellenes falba vájták be a házbélinél nagyobb (sokszor kétméteres átmérőjű) boltozatos kemencét. Az előtér- vagy fűtőgödröt aztán ágasokra helyezett tetővel fedték le. Ezek a tűzhelyek nem csak sütésre, főzésre szolgáltak, hanem füstölésre, aszalásra is. Jellegüket az aljuk árulja el: a sütőkemencéket pelyvás agyaggal tapasztották ki, a tapasztásba – csakúgy, mint a házbéli tüzelők esetében – edénytöredékeket tettek, mert így tovább tartotta a meleget. Időnként a sütőfelületet meg kellett újítani, amikor újabb réteget tapasztottak rá.

Ha a kemence aljának tapasztása csak pelyvát, szalmát, gazt tartalmazott, lazább szerkezetű, és nincs keményen átégve, akkor füstöltek vagy aszaltak, szárítottak benne. Szerencsés esetben nemcsak a berendezések alját, hanem átégett boltozatukat vagy annak egy részét is alkalmuk van a régészeknek megfigyelni.

Amikor valamely kemence tönkrement, a gödör falába mellette újat vájtak, s ezt mindaddig ismételhették, míg erre alkalmas hely adódott. Néha négynek-hatnak a maradványa is előkerül egy gödörben.

Nyilvánvalóan ezekben a nagyobb méretű külső kemencékben használhatták azokat a nagy agyagtepsiket, amelyeknek jó néhány töredéke előkerült az ásatáson. (A házak udvarában lévő külső kemencék népi építészetünkben napjainkig fennmaradtak, főképpen a dél-alföldi tanyákon – szállásokon –, csakhogy már a föld felszínére építve. Lényegében hasonló funkciót töltöttek be a falusi és tanyai udvarokban a nyári konyhák is.)

Méri István, ősi népi építészetünk kiváló kutatója nagy valószerűséggel rekonstruálta azokat az építményeket is, amelyeknek nyomait a régész szinte egyáltalán nem figyelheti meg. Az egykori kézimalmokból ugyanis az ásató már csak a malomköveket lelheti meg, a fából készült részek és az épület nyomtalanul elenyésztek. Hasonlóak lehettek ezek az örlőberendezések a népi építészetben imitt-amott máig megőrződött kézimalmokhoz. Kúp alakú, sátorszerű épületben helyezhették el őket, s a felső követ hosszú rúddal hajthatták. Ahogyan Szent Gellért legendájában olvashatjuk, ez a korántsem könnyű munka zömmel a nők feladata volt, akik énekükkel igyekeztek ellensúlyozni a fárasztó tevékenység egyhangúságát. Az őrleményt ácsolt faládába, nagy tárolóedényekbe öntötték, ez utóbbi töredékei Kisfaludon is előkerültek.

A gabonát az aratás után gyakran szárítani kellett, esetleg pörkölték is az említett külső kemencékben. A gabona tárolására szolgáltak az itt is megfigyelt, alul kiszélesedő, körte alakú vermek, amelyeknek falát agyaggal kitapasztották, gyakran enyhén kiégették, hogy a nedvességtől ne penészedjen meg a tartalmuk. Akkoriban még nem a búza volt a legfontosabb gabonanövény, hanem a köles, s az abból készített kása mindennapi eledele lehetett népünknek.

A településen előkerült leletanyag nagy hányadát az edénytöredékek teszik ki. Nagy számban kerültek napvilágra a már említett sütőkemencék tapasztásából, a különböző szemétgödrökből. A házi hulladéknak és hamunak általában nem ástak külön gödröt, hanem a már használaton kívül került házakét és külső kemencékét használták erre a célra. (Figyelembe kell vennünk, hogy e házak még szerencsés esetben sem igen szolgáltak két-három évtizednél tovább. Újjáépítésük azonban sem bonyolult, sem költséges vagy időigényes nem volt. Egy nap alatt bizonyára elkészülhettek.)

Az előkerült edények nagy része a főzésre-tárolásra egyaránt használatos fazék, amelyet vörösre vagy szürkésbarnára égettek. Palástjukat hullám- vagy egyenes vonalakkal, beszurkált díszítéssel tették változatossá. A fazekas kézikorongon állította elő ezeket: a fából készült korongra helyezte az aljként szolgáló agyaglapot, majd a falat agyaghurkából spirálisan építette fel. (Az ilyen edények belső oldalán jól látszik a hurka nyoma.) Mielőtt az agyagot feltették, a korongot homokkal szórták le, hogy majd a kész edény feneke ne ragadjon hozzá, s könnyen leemelhessék. Az edény aljának középpontjába többnyire valamilyen jelet véstek: keresztet, kört, szvasztikát vagy küllős karikát. Ezek lenyomata megmarad a kiégetett edények alján.

A lassú kézikorongon nem lehetett tökéletesen szimmetrikus edényt készíteni, hiszen a fazekas egyik kezével a korongot hajtotta, a formálást csak a másikkal végezhette. Ezért majd minden Árpád-kori edényünk enyhén asszimetrikus. Az edénynek előkészített agyagot általában pelyvával, homokkal vagy murvával keverték (soványították), ami tartósabbá tette az agyagot, és a kiégetését is elősegítette.

Árpád-kori falusi népességünk külterjes életmódja meg az ősi pusztai hagyományok tartották századokig életben az úgynevezett cserépüstöket, azokat az agyagból égetett edényeket, amelyeknek vastag peremén belül egymással szemben két-két lyuk helyezkedett el, ahová szíjat vagy zsineget fűztek s a szolgafára akasztották. Ugyanúgy főztek bennük, mint a mai bográcsokban s fölöttéb hasznos alkalmatosságok voltak a zömmel házon kívül élő falusiaknak. De nem csupán főzésre használták ezeket az üstöket, hanem étkezéskor is, ugyanúgy, mint a tanyákon-szállásokon élő vagy dolgozó parasztember még száz esztendeje is. A tűzről levett üstöt a földön vagy gyalogszéken körbeülték, s közösen fogyasztották belőle az ételt.

Kisfaludon is előkerült ezeknek az üstöknek jó néhány töredéke, de korántsem annyi, mint másutt a hasonló korú síkvidéki településeken.

Előkerült egy teljesen ép, szájával lefelé fordított edény is. Ilyet másutt is többfelé észleltek a feltárók (például Jászágón, Esztergom-Szentkirályon), ahol az edényben tojáshéj és baromficsontok voltak. Ez utóbbiak kétségkívül építőáldozatok, s az lehetett a mi példányunk is. Népi építészetünkben egészen a XIX. századig találkozunk hasonló építőáldozatokkal, amikor az épülő falba cserépedényeket, tyúkot, kakast, tojást falaztak. Kiss Lajos, a nyíregyházi múzeum egykori nagy hírű igazgatója a múzeum történetéről írott kéziratos munkájában 1941-es paszabi néprajzi gyűjtőútjáról írja: „A község belterületén elbontották Kocsis Antalné házát, melyről úgy tudják, hogy legalább 150 éves, tehát 1791-ben épülhetett… A ház fala sárfal volt, amit rakott falnak mondanak. A nyugati rész déli sarkában, a földtől 2 méter magasan, a felső gerendától lefelé 60 cm-re egy kis üreg volt csinálva, ebben helyezték el a következő tárgyakat: mázas, virágos cserépkorsót, decis pálinkásüveget, melyet álló helyzetben találtak, az üveg falát belül barnára festette a pálinka. A kancsó mellett volt egy halászóhorog, az ínon vékony palával, a munkások állítása szerint egy másik horogfelszerelést is találtak, de az elkallódott. Tettek még az üregbe fanyelű bugylibicskát is. Ezeken kívül lehettek ott cserépedények is, mert egy mázas és egy mázatlan cseréplábas fogóját, lábát és 7 darabját találták meg, a többi részei eltemetődtek a fal leomlásával, mikor azt kidöntötték.”

Az áldozatnak a régiségben s az újkorban is az volt a célja, hogy az épületet és a bennlakókat megóvja a gonosz szellemektől, szerencsét és áldást hozzon a ház népére.

Az ásatáson előkerült egészen kis méretű, miniatűr fazekacska is, amely kidolgozását és díszítését tekintve semmiben sem különbözött szokásos méretű társaitól. Ilyenekben valószínűleg magvakat, fűszereket tartottak az egykori háziasszonyok.

A célszerű szegény emberek nem mindig vetették a szemétre az összetört edények cserepeit. Láttuk, hogy a már hasznavehetetlen töredékekkel tapasztották ki a kemencék alját, az edényfal maradékából gyakran kerek orsókarikákat faragtak. Az orsóhoz való gombokat azonban többnyire külön készítették agyagból, némelyiket festették is vagy felületére vonalkákat karcoltak.

„Hulladékgyártó” korunkkal ellentétben a régi falusi nép igyekezett minden hasznavehetőt hasznosítani. Különösen így volt ez a drága anyagok tekintetében. Ez utóbbiak sorába tartoztak a fémek, köztük a szerszámokhoz használatos vas, ami a középkorban ugyancsak értékes anyag volt. Kiss Lajos a száz évvel ezelőtti vásárhelyi parasztokról írja, hogy a kicsorbult, tönkrement vastárgyakat nem dobták el, hanem elvitték a kovácshoz, s új eszközöket készíttettek belőlük. A csorba, a törött kaszából nádvágó, saraboló lett, később kés alakjában fejezte be földi pályáját. A középkorban még a leégett ház romjait is feltúrták, hogy összeszedjék a vasalásokat, szögeket, amint ezt Sz. Bodó János 1636-ban kiadott Vasrul való Énekében olvashatjuk: „Az nagy fa-Házak ha földig le éghnek, / Ne örülly annak, bár az cserepének, / De ha Vas szegek az hamu közt lesznek, / Szedd fel, továbbá néked hasznot tésznek.”

Emiatt első látásra meglepő, hogy Kisfaludon igen sok vaseszköz került elő. Ez azzal magyarázható, hogy amikor a falu elpusztult, vele pusztult lakossága is, s nem volt, aki az elhamvasztott épületekhez később visszajöhetett volna még használható tárgyakat összeszedni. Ez a pusztulás nagy valószínűséggel az 1241-es tatárdúlással azonosítható, amelynek több más látható jele is előkerült az ásatáson. Az egyik szemétgödörben például egy oda bedobott serdülőkorú gyermek vázát találtuk, akinek már senki nem adhatta meg a végtisztességet.

A kisfaludi vasleletek főként mezőgazdasági eszközök, mindennapi használati tárgyak, vagy azok tartozékai. Különösen ritka ebből a korból a 25,7 centiméter hosszú, enyhén asszimetrikus ekepapucs, amely igen jó állapotban került elő. A fából készült Árpád-kori eke talpára erősítették. Ennek az ekének a papucson kívül csak egyetlen vas alkatrésze volt még, a hajlított éllel ellátott csoroszlya, amelyet a papucs elé szereltek. A csoroszlya hasította fel a vas előtt a földet, asszimmetrikus lévén kissé már fordította is. A nehéz szerszámok nem feküdtek be úgy a talajba, mint a XIX. század végétől alkalmazott vasekék, a szarvat markolónak meglehetősen nagy erőfeszítésébe került a helyén tartania, különösen ha a talaj köves volt vagy gyökerek nehezítették a szántást. Az efféle az alkalmatosságokat ebben a korban ökrökkel vontatták, a munka lassan haladt.

A korabeli ásók is fából készültek, csupán az élüket vasalták meg. Itt is előkerült ilyen ásópapucs, szintén aránylag ép állapotban. A nyél nem az ásó hegyének vonalában volt, hanem valamelyik oldalában, ugyanis az egyik oldalon úgynevezett taposót alakítottak ki annak megfelelően, hogy a szerszámot használó jobb- vagy ballábas volt.

A gabonát egészen a késői középkorig – helyenként a múlt századig – nem kaszával, hanem sarlóval aratták. A gabona kalászát egyik kezükkel marokba fogták s a kalász alatt a szárat az aratósarlóval, fűrészelő mozdulattal elvágták. A szalmát később íves sarlóval vagy úgynevezett rövid kaszával vágták le. Az íves, élesre fent sarlót ezenfelül még fűkaszálásra használták.

Az aratósarló, amelynek példányai itt is előkerültek, úgynevezett horgas sarlók voltak: a nyél fölötti egyenes szakasz nem volt élesre fenve. A felső, enyhén íves pengének sem fentek élet, hanem az egyik oldalról a nyél felé irányuló fogakat reszeltek belé. Így tehát az aratósarló valójában nem vágott, hanem fűrészelt. Az egyik kisfaludi sarló ívelt pengéjének egy szakaszán a rozsda megkímélte a fogazást. Ezeket a szerszámokat is a falusi kovács készítette, méghozzá „személyre szabottan”, a megrendelő óhajának megfelelően. A fogazásból ítélve voltak jobbkezes és balkezes sarlók is.

Több olló került elő az ásatáson, méghozzá két típusa: a ma juhnyíró ollónak nevezett, alul ívesen hajló és a napjainkban is használatos, tengellyel ellátott fajta. Csak töredékeikben maradtak meg a szekér-, láda- és ajtóvasalások, amelyeknek egykori szerepük már nem ismerhető fel pontosan.

A vastárgyak egy része arra mutat, hogy a településeken egykor nem csupán szántóvetők laktak, hanem előkelőbb emberek is, akik valamiféle katonai szolgálatot is teljesíthettek. Erre utal például a bőrből készült tőrhüvely vasmerevítője, de különösképpen a gömbös vagy kúpos tüskével (egy esetben fogaskerékkel) ellátott sarkantyúk. Nyilván a módosabbak háztartásában kaphattak helyet a ruhanemű és egyéb ingóságok tárolására szolgáló ácsolt ládák, amelyeknek csak vasalásai, zárlemezei és hozzájuk való kulcsok kerültek napvilágra. A kések között is akadnak szépen faragott csontnyéllel ellátott díszes példányok.

A föntebb említett, földbe mélyített lakóházaknak nem csupán füstelvezető kéményük nem volt, hanem ablakuk sem. A kemencéből kiáradó füst a gazból, szalmából, nádból készült tető keskeny nyílásain, meg természetesen az ajtón szüremkedett ki. Az ajtón jutott be a fény is. Ezért az ajtó mellett gyakran találunk lábszárnyira lemélyített úgynevezett munkagödröket. Szélükön, a fényforrás közelében ültek a házbeliek, itt végezték a házimunka egy részét, varrást, bocskorfonást. A hosszú nyári napokon aligha világítottak a házban, a virradattal keltek, s a nappal nyugodtak. Télen pedig agyagmécsessel világíthattak, mécsesnek azonban nem találtuk nyomát, mint ahogyan az elhelyezésére szolgáló, a ház földfalába vájt apró üregeknek sem. Ez utóbbi oka kétségkívül az, hogy az itteni házak gödrének csak legalsó falrészletét figyelhettük meg. Más volt azonban a helyzet a föld felszínére épített, az előkelőbbek és gazdagabbak otthonául szolgáló faházakban. Itt nem az alig pislákoló mécses volt az egyetlen világító alkalmatosság, viaszgyergyákat is használtak. Ennek bizonysága az a vasból készült, gombos szárú vas gyertyatartó, amelyet a feltárás alkalmával találtunk. Sajnos, csak a szára maradt meg épségben, karéjos talpa már töredékes, gyertyatartó tüskéje és cseppfogó tálkája pedig fölül teljességgel hiányzik.

A kisfaludi település korát az előkerült építmények és a leletanyag alapján határozhatjuk meg. Egyetlen pénzérme került elő, III. Béla királyunk (1172–1196) bizánci mintára készült verete. A település keletkezésének korára maga a Kisfalud név is szolgáltat bizonyos támpontot: a régi magyar nyelvben élő -d kicsinyítő képző ugyanis a XII. század után kikopott nyelvünkből, s később már az ezt a képzőt hordozó helynevek sem keletkeztek. Nagyon valószínű tehát – amit a leletek is alátámasztanak –, hogy valamikor a XII. század első felében hozta létre a települést a közeli Szabolcsból kirajzó lakosság. Joggal feltehető, hogy alig néhány család lakhatott csak itt, akik ezernyi szállal kötődtek az anyatelepüléshez, ott élt rokonságuk, oda jártak vasárnaponként és az egyházi ünnepeken templomba, ott temették el halottaikat is.

Már említettük, hogy a tatárjárás 1241-ben elpusztította a falut, lakóit leöldösték vagy rabszíjra fűzve elhajtották, senki sem tért vissza ide a tatárok kitakarodása után.

Valamikor a XIV. század elején települt meg újból néhány család Kisfaludon is, és talán ekkor kapta neve a Kis- előtagot, mivel ekkori lakói nyelvhasználata már nem érzékelte a -d kicsinyítő képző jelentését. Az újjászületés azonban nem lehetett hosszú életű, a XV. század elején ismét – és most már végleg – elpusztásodott a település. Kisfalud emlékét csak a határnév őrizte meg, határát Szabolcs és Timár között osztották meg, maga a település, a felszínen lassanként már nyomot sem hagyó romjaival, a két falu határának szabolcsi oldalára került. A földművelők egy-két évtized multán ekét eresztettek a gazzal felvert falu földjébe, a régi élet nyomát őrző telkes szántó jobb termést is növelt, mint a szomszédos parcellák. A Tisza szeszélyes kanyarulata pedig néhány évtized múltán már belemart a régi települést rejtő magaspartba. Mondhatni, szerencsére, mert másként a part menti lucernaföldön aligha akadtunk volna az ősi falu nyomára.