A Himnusz költőjének emlékezete | Száz Magyar Falu

A Himnusz költőjének emlékezete

Petőfi Sándor először 1846-ban fordult meg Szatmár megyében, az „ígéret földjén”. Másodszor a következő év júliusában járt Szatmárcsekén. Barátjához, Kerényi Frigyeshez írott egyik levelében olvasható: „Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán Cseke, és a csekei temetőben Kölcsey Ferenc. Tavaly ősszel egypár hétig laktam itt, s meg-meglátogattam a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva; de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve. Csendes a táj a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körül csak a szellő rezgeti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.”

Pedig Kölcsey halála után nagy tervek szövődtek, erről a zsarolyáni születésű Papp Endre, a költő volt joggyakornoka tájékoztatta Szemere Pált levelében. Ugyanis a megye követe, Botka Imre elhatározta, hogy a Csekére vezető utak egyike mentén, „hol a legtöbb útas jár egy köblösnyi négyzet földet” megvásárol, „hova Kölcsey koporsója vitetvén, fákkal a kis tért beültetteti angol kert formára; s a koporsó fölébe” csak a Szatmár megyeiektől begyűjtendő pénzen síremléket készíttet, amelyet felesége anyja, özvegy Petróczyné ungvári vashámorában fognak önteni. Botka szerint ez „nem a falusi torony-forma” lesz, mint Csokonai debreceni síremléke, „hanem idegen minták szerént” már meg is rajzolták, sőt a megyeszékhelyen, a nagykárolyi kaszinóban „közvisgálatra ki is vagynak téve”.

Ez az öntöttvas remek nem készült el. Kölcsey Ferenc első síremlékét a saját és a megye költségén 1854-ben állíttatta fel Kende Lajos és felesége, Szuhányi Laura. Ez a félbetört, szürke márványoszlop a később jelentős hírnevet szerző pesti síremlékgyáros, Gerenday Antal műhelyében készült. Az önkényuralom miatt azonban avatására csak 1856. május 18-án került sor, az ünnepi imát Kiss Áron porcsalmai lelkész, a későbbi református püspök, az ünnepi beszédet Erdélyi János, a Sárospataki Kollégium tanára mondta, a kollégium énekkara énekelt.

A síremlék 1938-ig jelezte az arra járónak Kölcsey nyugvóhelyét a csekei temetőben. Akkor, a költő halálának századik évfordulóján Szatmár-Bereg vármegye elhatározta, hogy újat, méltóbbat állít. Előtte azonban, a régi emlékmű eltávolítása után feltárták a költő, öccse és sógornője hármas sírhelyét. Ennek a bizottságnak volt tagja a 26 éves Csiszár Árpád szamostatárfalvi református segédlelkész, a vásárosnaményi Beregi Múzeum későbbi alapítója is. Az ő írását idézzük: „A Szatmárcsekében augusztus hó 8.-án feltárt kriptában három ember hamvai nyugodtak: Kölcsey Ferenc, testvére Kölcsey Ádám és ennek felesége Szuhányi Jozefin. A sírokban semmi feljegyzés. A csontok nagy részét rendetlenül, földdel vegyesen, mert a téglából boltozott kriptába a talajvíz, mint mondják párszor az árvíz is igen nagy rombolást vitt véghez. A szatmárcsekei ref. anyakönyvben csupán ennyi feljegyzés: „a temetés napja augusztus 25. A halott neve: Kölcsey Ferenc. Állapotja: »nemes. Életesztendeje 49. Nyavajája: forróláz. Halálnapja: augusztus 24. Eltemettetése módja: tanitás.« A régi emlékoszlopon semmi adat. Ezzel szemben a család tud arról, hogy a sírbolt északi oldalára temették Kölcsey Ferencet. …

A sírbolt rendetlenségével kapcsolatban a hagyomány sok formája él.

A sírbolt beomlott. A családi hagyomány szerint Kölcsey Ádámné családi iratokat tétetett a feje alá, melyekre egy későbbi családi pernél szükség volt. Ekkor a tetemeket meg kellett háborgatni. Ennél az aktusnál került elő Kölcsey Kálmánnak az arcképe, mely jelenleg Kölcsey István országgyűlési képviselő birtokában van.

Másik lehetőségként azt hallottam emlegetni, hogy a temetkezés nem elsődleges. A régi emlékoszlop felállításakor tették ide mind a három koporsót, és az áthantoláskor zavaródhattak össze a csontok. A falu szájhagyománya, ha nem is ilyen valószínűen, de szebben tudja a dolgokat. Mindenki vasas németekről beszél, akik még a sírban sem hagyták nyugodni Kölcsey Ferencet. Náluk a halál oka is más: a haza sorsán töprengő Kölcseyt poroszlók keresik, hogy az aradi 13-al együtt kivégezzék. Kölcsey a német elől a halálba menekült. Eltemetik, de német később is eljön, hogy megkeresse az iratait, feltúrja régi lakását és sírját, iratait tűzhelyen megpörkölje. (Avar Pál, Varga Károly, Kerekes Nagy Ignác, Pintye Antal, stb. elbeszélései nyomán. Kölcsey István szerint ez a hagyomány onnan eredhet, hogy a sírbolt felnyitása a családi iratok miatt, az abszolutizmus idejére esik s »vasas németek« jöttek ki hatósági személyekként. A kiszedett, igen nedves iratokat tűz felett szárítgatták.).

Tények: A sírboltban, amely 2.5 m. széles, 2 m. hosszú, 1.5 m. magas, boltozatos, pontosan kelet-nyugati irányú téglaépítmény, kelet felöl befalazott bejárattal, észak-déli irányú boltozással, valóban három ember csontjai pihentek. Az időnként befolyó víz, valamint a felfakadó talajvíz mellyel az exhumáláskor is találkoztunk, hatalmas rombolást csinált. A koporsók elkorhadtak, a hordott földdel a csontok egy része teljesen eltemetődött, közben a víz felemelte a koporsómaradványok egy részét s mikor a víz leapadt, ezek a sírbolt legmélyebb szintjébe kerültek.

A csontok nagy rendetlenségben voltak. Legtöbbjüket a sírbolt észak-déli középvonalában találtuk meg. A gerinc mind a három tetemnél középre volt csúszva, ezzel szemben a medencecsontok mind a háromnál a helyükön voltak. Legnagyobb volt a rendetlenség a koponyák körül, melyeknek alsó állkapcsaikat helyükön találtuk ugyan, de két koponyát a többi csonttól függetlenül a sírbolt keleti végében egymás mellett, az északi faltól 1 méternyire leltünk meg. A harmadik koponya az északi részben eltemetett holttesté a föld alatt volt, a medencecsontok közé ékelődve.

Lehetséges, hogy van igaza a hagyománynak: kereshettek iratokat a közös sírban. A rendetlenség oka azonban nem ez. Ha a család iratokat keresett, bizonyára jobban kötötte a kegyelet, különösen a temetések után olyan közeli időben, mikor ez történhetett, minthogy ekkora rendetlenséget csináltak volna.

A két szélső koporsó végei alá egy-egy hatalmas vastag téglát tettek.

A középső koporsó alól ezek hiányoztak. Viszont legnagyobb rendben éppen a középső, női csontvázat találtuk, éppen azt, amelyet állítólag megháborgattak az iratokért. A rendetlenség oka ennélfogva a koporsók végét tartó téglákban keresendő. A koporsók a nedves levegőben megkorhadtak, középen behajoltak. A koporsó fenékdeszkái lejtősökké váltak s mi sem természetesebb, minthogy a könnyebben guruló csontok középre kerültek. Ezért találtuk az északi sír koponyáját a medencecsontok és csigolyák között, ahol a lábfejcsontokat is fellelhettük.

Kölcsey Ferenc csontjainak meghatározása. Kiindulási pont a családi hagyomány, mely szerint Kölcsey Ferencet az északi szélre temették. … Az északi csontváz a három közül legépebben maradt meg. Koponyája is a többi csontok között a medence táján volt fellelhető. Ez Kölcsey Ferenc. Arcképének tanúsága szerint Kölcsey Ferenc arcának jellegzetessége a beesett orrtő, ami ennél a koponyánál határozottan, szinte kirívóan látszik. Szemöldökcsontja és állcsontja erősen fejlettek. Dr. Ascher Kálmán (az exhumáláson részt vett tisztifőorvos) ezen megállapításai a családi hagyományt teljesen igazolták (A koponyáról készült fénykép teljesen igazolja azt a feltevést, hogy ez volt K. F. koponyája. A nagyítások mérhetően mutatják, hogy a jobb szem ürege kisebb, mint balé, márpedig K. F. jobb szemére volt vak.).

A csontvázakat kis diófakoporsóba tettük, a temetési szertartás alatt a Kölcsey Egyesület által épített vasbeton kripta elé helyeztük el őket, középsőbe tettük Kölcsey Ferencet. Ebbe a koporsóba került a Kölcsey Egyesület által készített, kutyabőrre irt emlékirat, mely Kölcsey Ferenc exhumálásának körülményeit tartalmazza. Ezt az emlékiratot légmentesen lezárt üvegbe tettük s úgy helyeztük Kölcsey koporsójába. Az újonnan épített sírhelyen 3 fülke van. Minden fülke betonpadozattal van ellátva, hogy az esetleges talajvíztől a fülke lakóit megvédelmezze. A fülkék közül a legnagyobb a legalsó volt, ez őrzi Kölcsey Ferenc csontjait.

Az exhumálást az áttemetés szertartása követte. Az új sírhely elé helyezett 3 kis koporsó körül felcsendült a szatmárcsekei Kölcsey Dalkör éneke, mely után Szalay Pál csekei ref. lelkész mondott magas szárnyalású imát. Heinrich Vendel róm. kat. plébános buzdító beszédét a Kölcsey Dalkör Himnusza követte. Harangszó hívogatta a híveket. Az egész falu ott szorongott a temetőben. Új Magyarország új magyarsága, a régi bálvány fejfák között adott méltóságos tiszteletet a közöttük porladó Nagynak.”

A csekei Kölcsey-centenáriumot a Református Világszövetség debreceni ülése miatt később tartották meg, mint azt országszerte megünnepelték. Szeptember 8-án avatták fel a költő új, máig látható, Gerenday Antal tervezte köroszlopos síremlékét, amelyet ugyanúgy, mint az elsőt, a budapesti, immár Gerenday Testvérek nevet viselő sírkőgyár készített. A kétezer-ötszáz fős hallgatóság előtt az ünnepi beszédet Korniss Gyula egyetemi tanár, a képviselőház elnöke tartotta, a kormányt Zsindely Ferenc államtitkár, az Akadémiát Voinovich Géza képviselte.

A költő születésének kétszázadik évfordulóján megtörtént a síremlék környékének rendbetétele, bokrokkal történő beültetése s a jó szándékkal, Ózdon készített, de oda nem illő vaskerítés elbontása. S akkor fogant meg az a gondolat, hogy a statikailag amúgy is megerősítendő emlékművet a magyar honfoglalás vagy az államalapítás évfordulójára mauzóleummá alakítsák át. Németh Péter megyei múzeumigazgató elképzelése szerint a síremlék alatt egy sokszög alakú terem közepén üveg alatt a költő koporsója lett volna látható, míg a terem márvány borította falain a Himnusz teljes szövege olvasható. A mauzóleum megközelítése a föld színéről induló lépcsősorral történne, s ugyancsak lépcsőn keresztül lehetne feljutni a szabadba. Az elképzelés műszaki megoldását Vincze István megyei főépítész vetette papírra, ám hivatalos jóváhagyása az Országos Műemléki Hivatal ellenállásán megbukott, annak ellenére, hogy a terv a föld feletti részen – tehát a megszokott képen – semmi változatást nem mutatott volna. Így 2001. augusztus 16-án Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke a régi, de megtisztított, megerősített, újjáépített emlékművet avatta fel.

A Himnuszt 1823-ban írta Kölcsey Csekén. Egy híján száznyolcvan éve. 1844–45 óta Erkel zenéjével annak a Kölcsey által megálmodott polgári magyar nemzetnek a fohásza, amelynek a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében kellett volna „jó kedvvel, bőséggel” megáldatni. Mert Erkel dallamával gazdagodva minden közösségi érzéssel megáldott magyarok nemzeti imájává, fohászává, himnuszává nemesedett, bizonyíthatóan a legszelídebbé az énekelhető, verbálisan előadható nemzeti jelképek közül.

A magyar történelem sajátos alakulása az oka, hogy Kölcsey–Erkel közös alkotásának mindenkori sorsára, mint az azt jelképül elfogadó magyar nemzetre is máig rávetül Herder kegyetlen jóslata: a szláv és germán tengerben ez a nyelvében finnugor népcsoport választhat, hogy szlávvá vagy germánná asszimilálódik. A magyarság mértékadó hányada Herder ajánlatával szemben a polgári nemzetállammá válás alternatíváját részesítette előnyben. Ezt juttatta kifejezésre a nyelvújítással, a nemzeti kultúra intézményhálózatának a folyamatos építgetésével, a társadalmi megújulásnak reformokkal, majd a forradalmat is vállaló sürgetésével, az 1867-es lehetségesen ésszerű kompromisszum elfogadásával.

Értékelje bárki, bármiként 1848–49-et, a forradalom szabadságharcba torkollása legalább annyira a pánszláv és pángermán erők előretörése elleni nemzeti védekezés volt, mint amennyire a konzervatív és liberális erők összebékíthetetlen harca. Osztrák-német és orosz csapatok egyesült ereje verte le a nemzeti és társadalmi megújulásért küzdő magyar honvédséget.

Az orosz és német birodalmi törekvések fondorlatos diplomáciai hálójában vergődött a magyar külpolitikai orientáció a dualizmus korában is, mint ahogyan a pánszlávizmussal fertőzött bolsevizmus veszélyét kellett elhárítani 1919-ben. A történelemben hosszan érlelődő ideológiák képében szabadult rá a pángermánizmus, majd a pánszlávizmus az első világháború után a XX. század második évtizedében a francia diplomácia felelőtlen győzelmi mámorában igazságtalanul feldarabolt Magyarországra a második világháború folyamatában, hogy aztán a pánszlávizmus diadalmaskodva, Brezsnyev főtitkársága alatt megkínálják az országot a szovjet köztársasági státus helyett a korlátolt szuverenitás alternatívájával, az erőszakolt oroszosítással.

Ezeket a történelem mélyén húzódó, csak a diplomáciai küzdelmek hosz-szú távú kifutását is elemző történészek által megfigyelt folyamatokat fel kellett vetni Kölcsey, a Himnusz, Szatmárcseke és a magyar kultúra napjával kapcsolatban. Ezek megértése nélkül ugyanis értelmezhetetlen annak a néhány száz embernek a szándéka és akarata, akik 1989-ben, amikor a magyar történelem alakulása 1945 után először lehetőséget teremtett rá, Fehérgyarmat székhellyel Kölcsey Társaságot hoztak létre, s e társaság felvállalta a magyar kultúra napjának évenkénti megünneplését Szatmárcsekén.

Kölcsey, a Himnusz és Szatmárcseke hármasságának szintézise bizonyítja a szándék tisztaságát és értékorientáltságát. Mi tagadás, politikai akaratok is munkáltak a Kölcsey Táraság életre dajkálása, a magyar kultúra napjának kikövetelése körül. Magyarország nemcsak Budapest, szólt az üzenet, hanem Fehérgyarmat is, Szatmárcseke is.

Ha a bomló, tekintélyét és hatalmát vesztő, mély válságban vergődő MSZMP prominens személyiségei közül Pozsgay Imre nem karolta volna fel a fehérgyarmati kezdeményezést, nem áll a Kölcsey Társaság élére, s nem ösztönzi a magyar kultúra napjának megünneplését, egy-két évvel eltolódhatott volna létrejötte, s talán a figyelem is lanyhább lett volna iránta. A hatalom berkeiből jött bátorítás, az ultrakonzervatívokkal szembeni védelem azonban viszonylagos támadhatatlanságot biztosított a társadalom értelmiségi berkeiből érkező kezdeményezésnek. 1989-ben megalakulhatott a Kölcsey Társaság, és 1990 januárjában már az országos sajtófórumok figyelme mellett tarthatta meg a magyar kultúra napjának első rendezvényét a Himnusz születése helyén, a Himnuszt író Kölcsey Ferenc által is látogatott Úr hajlékában, a csekei református templomban és a költő csekei sírja mellett.

Azóta is minden év januárjában – a szatmárcsekei önkormányzat és a fehérgyarmati Kölcsey Társaság rendezésében és védnöksége alatt –, a Himnusz keletkezését megelőző vasárnapon összegyűlnek mindazok, akik hisznek

a magyar kultúra maradandóságában és értékeiben. Akik hittel és akarattal felvértezve bíznak abban, hogy a magyar kultúrával gazdagabb a világ, mint nélküle. Akik akarják is, hogy a magyar kultúra értékes színe legyen a politikailag, gazdaságilag és katonailag egyesülő Európának. Akik a soknyelvű és sokszínű, de elfogadásában az ember szabad akaratától függő kultúrát előnyben részesítik a globalizálódó szórakoztató ipar kommersz kliséivel szemben.

Visszatérő mozzanata a magyar kultúra napjának a magyarországi református egyház mindenkori debreceni főtiszteletű püspökének és a magyar katolikus egyház egy főpapjának a közös istentisztelete és a magyar kultúra – költészet, széppróza, film, szobrászat, építészet, zene, népművészet, dalkultúra, kórusművészet – egy-egy jeles alkotójának a vallomása arról, hogy globalizálódó világunkban hogyan vélekedik a magyar kultúra helyéről, szerepéről az eljövendő nemzedékek életében. A magyar kultúra helyéről és jelenbeli szerepéről és várható jövőjéről valló művész a Kölcsey Társaság mindenkori elnökétől ebből az alkalomból kapja meg a Kölcsey Társaság kitüntető Kölcsey-emlékplakettjét.