Egy falu gazdasága | Száz Magyar Falu

Egy falu gazdasága

Szentgyörgyvölgy gazdasági életében a XX. század egészét, de különösen az első felét illetően a mezőgazdaság volt a meghatározó. A század elején csaknem mindenki ebben a szektorban dolgozott, még az 1960-as népszámlálás is több mint 78 százalékos részarányt regisztrált ebben a körben. Ezt követően igen lassan, de azért csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak részaránya, még inkább az abszolút száma. 2000-re még mindig az agrárium ad munkát az aktív népesség többségének, kereken a hatvan százalékának.

A földbirtokok nagysága, megoszlása tekintetében Szentgyörgyvölgy kirí a legtöbb zalai kistelepülés közül. A XX. század első felében a gazdálkodás szerkezetében jól felismerhetők voltak még a hajdani kisnemesi község nyomai. A település határában nem volt nagybirtok, a gyakorlatilag paraszti életmódot folytató hajdani kisnemesek leszármazottai művelték az évszázadok óta családjuk, nemzetségük rendjében átörökített földeket, amelyek erre az időre már meglehetősen elaprózódtak, de méretük a maga tíz, húsz, esetleg ötven holdjával így is nagyságrendekkel múlta felül az átlagos zalai parasztgazda egy-két holdas – megélhetést önmagában nehezen biztosító – törpeparcelláját. A szántó mellett sokan erdővel is rendelkeztek, ahol a kisparaszti erdőgazdálkodást jellemző, úgynevezett szálaló erdőművelést folytattak.

A XX. század sorsfordító éveihez tapadó földosztások, elsősorban a nagybirtok hiánya miatt, a gyakorlatban alig érintették ezt a térséget. Másrészről viszont a földhiányban szenvedők száma – és így az igény is – elmaradt a súlyosabb helyzetben lévő vidékekétől. Az 1920-as évek elején lezajlott Nagyatádi-féle földreform Szentgyörgyvölgyön összesen 28,5 katasztrális hold tulajdonjogát változtatta meg. Mindössze két hadirokkant, egy hadiözvegy, nyolc más törpebirtokos és egy iparos részesült egy-egy holdnyi vagy annál kisebb juttatásban, kialakítottak két vitézi telket is nyolc-nyolc holddal.

Az 1925-ös gazdacímtár szerint mindössze két száz holdnál nagyobb földbirtok akadt Szentgyörgyvölgyön, azt is a közösségek birtokolták. Az egyiket a község (216 katasztrális hold), a másikat pedig a helybeli római katolikus egyház (338 katasztrális hold). Az 1935-ös gazdacímtár szerint sem változtak a fenti adatok.

Egy másik, ugyanebben az évben napvilágot látott kiadvány tájékoztat bennünket a száz holdnál kisebb birtokok megoszlásáról és számáról. Eszerint Szentgyörgyvölgyön ekkor 419 földbirtok volt, ezek összesen 4466 katasztrális holdat tettek ki (ennyi volt a község területe). Az egy holdnál kisebb birtokok száma 86, az egy–öt holdas kategóriába tartozóké 134 volt, kevesebb, mint négyszáz hold összterülettel.

A birtokok gerincét az öt és ötven hold közötti kategória jelentette. Ide összesen 188 birtoktest tartozott 2928 katasztrális hold területtel. Ötven és száz hold közé kilenc birtokot soroltak, ennél nagyobbakból pedig – ahogy azt már láttuk – mindössze kettő volt a település határában.

Természetesen a (családi) gazdaságok száma kevesebb a földbirtokok számánál, hiszen egy gazdaságba több parcella is tartozhatott. Ebben az időben körülbelül 220-230 gazdaságba szerveződtek az előbb ismertetett földbirtokok.

A 4466 hold ugyanebben az időkeresztmetszetben a művelési ágakon az alábbiak szerint osztozott. Szántóföld 2321, kert 43, rét 795, szőlő 16, legelő 589, erdő 457, földadó alá nem eső terület (fanet) 245 hold. Az adatokból jól látszik, hogy a szántóföldi gazdálkodás mellett a legelőkre és rétekre támaszkodó állattenyésztésnek van a falu határában kiemelkedő jelentősége. A szőlő- és gyümölcstermesztés nem volt meghatározó, viszont az erdő a számarányokból következtethetőnél nagyobb szerepet játszott a helybeliek életében, hiszen az az ő tulajdonukban és használatukban állt.

Az éghajlati adottságok az állattenyésztésen belül leginkább a szarvasmarhatartásnak kedveztek: a sok csapadék dús legelőket és réteket termett. A XX. század első felében – de még az 1960-as évek közepén is – gyakran meghaladta az ezret a szarvasmarha-állomány (átlagosan a fele volt tehén). Hasonlóan alakult a sertések száma is az 1900-as évek elején, de ezután fokozatos csökkenésnek indulva a század közepén már csak hétszáz körül ingadozott, majd idő múltán még kevesebb lett. A lovak száma közvetlenül a háború előtt érte el alig több mint kétszáz egyeddel a rekordot.

A háború, a téeszesítés, majd a mezőgazdaság gépesítése és általában a motorizáció terjedése szinte teljesen megpecsételte a XX. század második felében a lovak sorsát. A baromfin kívül a juhoknak vagy más állatoknak marginális szerep jutott a helyi gazdaságokban.

Az 1945-ös földosztás valamivel nagyobb mértékben változtatta meg a tulajdonviszonyokat, mint a negyedszázaddal korábbi, de érdemi nagyságú kiosztható terület híján inkább csak az érdeksérelmek növekedtek.

A földosztó bizottság 1945. április 30-án alakult meg Nagy István, Cseke Pál, Pesti János, Spilák Lajos és Varga István részvételével. A küzdelem a római katolikus plébánia mintegy 340 holdjáért folyt. Ezenkívül egy helybeli és egy csesztregi gazdától akartak elkobozni összesen 24 holdat, mert háborús szerzeménynek minősült, így feloszthatónak tekintették.

1946 elején még tartottak a földosztás körül politikai birkózások. A radikálisok, a kommunista párt helyi szervezetével szövetkezve akarták kiosztani mindenképpen a plébániabirtok száz holdon felüli részét, ezt akkor leginkább a földosztó bizottság opponálta, mire a földigénylők az MKP segítségével új bizottságot alakítottak, leváltva a régit. A földosztást ezután a község vezetése kívánta megakadályozni, amit a megyei földbirtokrendező tanács kifogásolt.

Az eseményekkel kapcsolatos forrásaink annyira ellentmondanak egymásnak, hogy nehéz megállapítani, végül is pontosan hogyan zárult az ügy. Mindenesetre egy 1949-ben keletkezett – összegzésnek is tekinthető – dokumentum szerint 166 katasztrális holdat osztottak ki a plébánia birtokából 82 család részére, 35 igénylő pedig házhelyet kapott.

Ahogy arról már korábban szóltunk, a kommunista diktatúra mezőgazdasági politikája igen súlyos károkat és szenvedést okozott a módosabb szentgyörgyvölgyi gazdáknak. 1949-től kezdődően sokuk földjét elvették vagy erőszakkal kikényszerítették azok „önkéntes felajánlását”.

Részben az így elvett területekből alakították meg 1950. január 16-án az Új Élet III. típusú termelőszövetkezeti-csoportot 24 föld nélküli paraszt, nyolc törpebirtokos újgazda részvételével. Az első elnök Domján Géza lett, később Csahuk Kálmán és Melke Károly is vezette a szövetkezetet 1956-ig, amikor is a forradalmi események következtében – oly sok kényszerűen összetákolt társához hasonlóan – ez is szétesett.

A tszcs-n kívül a szocialista mezőgazdaság más üzemei is jelen voltak Szentgyörgyvölgyön. 1950-ben kezdte meg működését a Zalalövői Állami Gazdaság egyik egysége, valamint a Zalai Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság 13. számú erdészete. 1954-ben hozták létre a Délnyugat-Dunántúli Mezőgazdasági Kísérleti Intézet szervezésében 230 holdon azt a kísérleti telepet, amelynek feladatává az őrségi talajok tanulmányozását, termőképességük fokozását tették. Az intézet később a keszthelyi agráregyetem fennhatósága alá került, de az erőfeszítések ellenére nem sikerült igazán érdemi eredményt elérni a helyi talajok termőképességének javítása terén.

Az 1956-os forradalom után, a rákövetkező évben láttak hozzá Szentgyörgyvölgyön a kitelepítettek, majd visszaengedettek, illetve egyéb módon földjüktől megfosztottak kártalanításához. Összesen 230 kártérítési igényt regisztráltak. Teljes kárpótlásról természetesen szó sem volt, sem a tervezés, sem a kivitelezés során.

1957-ben újfent megkezdték a termelőszövetkezet szervezését, 1960-ig mérsékelt eredményt tudtak elérni. 1957-ben Ifjúság néven szerveződött a szövetkezet Szentgyörgyvölgyön Domján Gyula vezetésével. Ekkor még nem egészen száz holdon gazdálkodott 27 ifjú tag. Területük 1959-ben is alig haladta meg a kétszáz holdat, a tagok száma 58 volt.

1960-ban, Krump Kálmán elnöksége idején értek el áttörést több mint ezerötszáz holdra növelve a területnagyságot és 260-ra a tagok számát. A nem kis presszió révén Szentgyörgyvölgy is a termelőszövetkezeti községek sorába lépett, ami azt jelentette, hogy a településen a szocialista tulajdonformák váltak dominánssá. 1961-től ismét Új Élet lett a helyi tsz neve, elnökké Csahuk Kálmánt választották. 1964. január 1-jén beolvasztották a szentgyörgyvölgyi tsz-be a magyarföldi Béke és a márokföldi Haladás Mgtsz-t.

A tanács 1964. február 15-én elhangzott beszámolója szerint a tsz gépállománya négy, már leselejtezett körmös traktorból és négy univerzális traktorból állt. A szállításokra egy tehergépkocsi állt rendelkezésre. Az egyéb eszközök tekintetében sem volt túl rózsás a helyzet. Egyáltalán nem volt vetőgép, az egyetlen műtrágyaszóró használhatatlannak bizonyult, és ekék sem álltak rendelkezésre kellő számban.

Noha a feltételek javultak a következő években, évtizedekben, olyan minőségi változás nem történt, ami lényegi elmozdulást eredményezett volna a gazdálkodás színvonalában. A mindvégig bukdácsoló termelőszövetkezetnek az 1990-es évek elején a mezőgazdaságot aránytalanul nagyobb mértékben sújtó gazdasági válság adta meg a kegyelemdöfést. De addig is a tsz vezetősége, illetve a felügyeleti szervek az újabb összevonásokban látták a kitörés lehetőségét. Ennek jegyében csatolták a szentgyörgyvölgyi szövetkezethez még 1969. január 1-jén a nemesnépi Hajnal Mgtsz-t. Ezzel több mint négyezerre nőtt a holdak száma és több mint hatszázra a tagoké. Időközben – a merev gazdasági szabályzók fokozatos oldásával – újra a szarvasmarhatartás lett a fő gazdasági profil, ami a tájadottságoknak valóban a legjobban megfelelt. Hiába azonban minden próbálkozás, a rossz struktúra, párosulva az általános tőkehiánnyal, óhatatlanul a teljes ellehetetlenüléshez vezetett.

A XX. századi iparosítás – ma már talán azt mondhatjuk, szerencséjére – elkerülte Szentgyörgyvölgyöt. A század első felében az ipart a jobbára egyedül dolgozó mesterek képviselték, akik a helyi lakosságot látták el. Asztalosként dolgozott Csótár Kálmán, Komoróczy Kálmán, Hajdú Pál, Soós Gábor. A rossz cipőket Vida Károly, Zsohár Sándor és Domján Sándor javítgatta. A kádárok mesterségét Bankó Lajos, a bognárokét pedig Csótár Ferenc képviselte. Nem hiányoztak a kovácsok sem: Magyarits János és Tóth Kálmán. Komolyabb iparosoknak számítottak a cséplőgép-tulajdonosok. A húszas években Béghy Elek, Cseke Pál, Cseke Zsigmond, Csóbor Imre, Szabó Ferenc, később Bankó Kálmán, Csótár Kálmán és Zsigmond, de mások is birtokoltak „masinát”, és a sajátjukén túl jó bérért csépelték mások gabonáját is egészen a negyvenes évek végéig, amíg a már ismert atrocitások közepette tulajdonost nem váltottak ezek a gépek is.

A falu ismert személyiségei között tartották számon a kocsmárosokat és boltosokat. Saját, illetve a református egyháztól bérelt korcsmákban Waltersdorfer Mór, Greiner Arnold, Singer Samu, Tóth Kálmán és Zsohár Gyula szolgálták ki a vendégeket. A falu jelentősebb szatócsai, vegyeskereskedői Greiner Arnold és Jakabffy Károly voltak.

Az „élelmiszeripar” reprezentánsainak számított a Bankó Kálmán és Tsai, valamint a Császár Sándor és Tsai szeszfőző cég. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartoztak a malmosok, Horváth Lajos és Obál Mátyás. Mindketten vízimalmot üzemeltettek. A harmincas évek közepére már számon tartott üzemmé fejlődött Major Zsigmond gőzfűrésztelepe.

A kereskedelem legnagyobb helyi társas vállalkozásává a szentgyörgyvölgyi Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet fejlődött. 1919. január 26-án alapították, a tagok száma kétszázötven és háromszáz között mozgott, tehát jószerével minden gazdálkodó, iparos belépett a szövetkezetbe, aki a helyi gazdasági életben valamilyen szerepet játszott. Ügyvezető Szabó Kálmán és Rituper Ferenc voltak. A Hangya 1949 elején szűnt meg, amikor erőszakosan egyesítették a helyi földműves-szövetkezettel, ezzel is gyengíteni akarván a régi helyi gazdasági elitet.

A XX. század első felében, mint minden „rendes” falu, öt kirakodó- és állatvásárt tarthatott Szentgyörgyvölgy. Ezek persze nem voltak túl nagy piacok, ezért ahogy eladóként, úgy vevőként is gyakorta ellátogattak a helybeliek Lenti, Csesztreg, illetve Szombathely és Zalaegerszeg piacaira is.

A háború után, még inkább a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején először a nagyobb ipari és kereskedelmi létesítmények kerültek szocializálásra, de végül már az egyéni iparosok, kereskedők is legalábbis különböző szövetkezetekbe kellett hogy belépjenek. A kis falusi szeszfőzdék, olajütők, malmok, fűrésztelepek, szatócsüzletek sorra társadalmi tulajdonba kerültek, amivel megkezdődött lassú vagy gyorsabb visszafejlődésük, végül elsorvadásuk.

Így tűntek el néhány évtized alatt szinte nyom nélkül a falu vállalkozásai, legtöbbször volt tulajdonosukkal együtt. Ez a folyamat nem csak a létezett szocializmus számlájára írható, a termelés akkori szerkezeti és szervezeti struktúraváltása általában nem kedvezett az amúgy is korszerűtlen és rendszerint tőkehiánnyal küszködő kisüzemeknek. Az 1960-as évekre az iparosmesterek kis műhelyei sorra eltűntek, bezártak, ha mégis megmaradtak, akkor mint a tsz, az állami gazdaság vagy valamelyik kisipari termelőszövetkezet (ktsz) helybeli részlege működtek tovább. Az évtized közepén Szentgyörgyvölgyön a régi iparosvilágból már csak hírmondóban maradt itt egy férfiszabó, egy férfifodrász és egy cipész.

Megerősödött viszont az iparnak egy speciális ágazata, amely a háziipar szintjén korábban is létezett. Ami a gazdálkodóknak bosszúság volt – az agyagos szentgyörgyvölgyi föld –, az kitűnő alapanyagul szolgált a fazekasság és a kerámiagyártás számára. A népi fazekasság jelentős helyi képviselői – mindenekelőtt Csótár Rezső – mellett iparszerű kerámiagyártás is folyt már az 1960-as évek elejétől a tsz melléküzemágában. Eleinte a falu szélén, a katolikus templom melletti épületekben formázták és égették az agyagot, később a régi temető helyén alakították ki a kerámiaüzemet. Az 1990-es években a tsz csődje miatt egy ideig szünetelt a gyártás, majd az 1998-as privatizálás után érkező új szlovén tulajdonos fellendítette a termelést.

A XX. század derekától az államosított kereskedelmet a földműves-szövetkezet, illetve később a belőlük kialakult áfészek testesítették meg. A rendszer gyengeségeiből adódóan és a végletes központosítás miatt szinte haldoklott a falusi kereskedelem, különösen az első években, évtizedekben. Az igényeket rendszerint a legalapvetőbb cikkekből sem tudták kielégíteni, az iparcikkek hozzáférése gyakorlatilag kritikán alulinak mondható. Gyakran tíz, húsz kilométerről, a szomszédos nagyobb, kereskedelmileg jobban ellátott falvakból kellett ezeket az árukat beszerezni.

Már 1954-ben szerettek volna a „dolgozók” egy kisáruházat, ami szerintük megoldotta volna problémájukat. A terv azonban nem valósult meg. Maradt az áruhiány és a talpalás. A rossz ellátás egyik okának gondolták, hogy Szentgyörgyvölgy nem rendelkezett önálló földműves-szövetkezettel, hanem a csesztregihez csatolva annak ki volt szolgáltatva. Úgy okoskodtak, ha ezen változtatnak, radikálisan javul majd az ellátás. 1957. július 1-jével meg is történt a szakadás. A helyzet persze nem lett jobb, hiszen a hiba – mint már tudjuk – mélyebb bugyrokban rejtezett.

A hatvanas évek közepén Szentgyörgyvölgyön egy vegyesbolt (Asszonyfán egy másik kisebb vegyesbolt), húsbolt és italbolt működött a földműves-szövetkezet igazgatásában. Az évtized vége felé a szervezeti koncentráció ismét Csesztregnek kedvezett, ide olvadt be a csak nemrég önállósult Szentgyörgyvölgyi Földművesszövetkezet. A község fokozódó szerepvesztése és érdekérvényesítő képességének romlása miatt ezt követően a rendszerváltásig nem fejlődött jelentősebben a helyi kereskedelem és vendéglátás.

Az ipari és kereskedelmi szolgáltatásokkal éppen ellentétesen alakult az egészségügyi szolgáltatás helyzete a településen. A XX. század első felében nem volt Szentgyörgyvölgy körorvosi székhely, orvosért, gyógyszerért Csesztregre kellett gyalogolni vagy szekerezni. Azzal a falu vezetése tökéletesen tisztában volt, hogy orvost – ezzel orvosi kört – csakis szolgálati lakás és rendelő biztosításával lehet szerezni. Az ehhez szükséges anyagi javak előteremtése az 1950-es évekig reménytelennek látszott. Végül 1955-ben sikerült a falunak a körorvosi státust betelepíteni a lakás és rendelő biztosítása után (ugyanebben az évben Szentgyörgyvölgy egyúttal körállatorvosi székhellyé is vált).

Az első saját körzeti orvos, dr. Sali Géza helyzetét megnehezítette, hogy az orvosi rendelő mellé változatlanul nem társult gyógyszertár, az legközelebb csak Csesztregen működött. A körzet még a hatvanas évek elején is meglehetősen nagy kiterjedésű volt, ide tartozott Magyarföld, Márokföld, Felsőszenterzsébet, Nemesnép, Resznek és Lendvajakabfa.