Élet a honfoglalás előtt
Élet a honfoglalás előtt
Szentgyörgyvölgy az ország nyugati peremvidékén, a Lenti-medencében, változatos földrajzi környezetben – a Hetés, Göcsej és Őrség határán – fekszik. A lankás dombhátakkal körülölelt sík tájon átfutó Kerka-patak és környéke az őskorban is kedvező feltételeket kínált a megtelepedésre. A község határában már a múlt század második felében kerültek elő erre utaló leletek.
A régmúlt emlékeit egy református néptanító, a tudós helytörténész, Gózon Imre óvta meg az enyészettől. A földeken előkerült régészeti anyagot gondosan összegyűjtötte, és a Magyar Nemzeti Múzeumba jutatta, ahol a mai napig őrzik őket. A régészeti szakirodalomban később majd csak 1960-ban bukkan fel újra Szentgyörgyvölgy neve, amikor is Korek József, a Nemzeti Múzeum munkatársa, Zala megye őskori lelőhelyeit összefoglaló művében a község területéről kőeszközöket említ.
Az 1960-as évek utolsó harmadában Müller Róbert végzett a Göcseji „szegek” vidékén régészeti terepbejárásokat. 1990-ben az újkőkor és rézkor kutatásának eredményeit Zala megyében, H. Simon Katalin összegezte. Tanulmányában Szentgyörgyvölgy területéről ugyanazokra a szórványleletekre (neolitikus kőeszközökre) hivatkozott, amelyekre Korek József harminc évvel azelőtt. Száz év alatt (Gózon Imre gyűjtőmunkájától kezdve) alig gyarapodtak ismereteink a környék régészeti leletanyagát illetően.
A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete és a Göcseji Múzeum 1995-ben kezdte meg a Kerka-völgyi mikrorégiós kutatási programot, amely jelentős változásokat hozott a környékre vonatkozó régészeti információkat illetően.
A Lenti-medence északi részét, a Kerka-patak völgyét a mikrorégiós kutatás keretében tárták fel. Terepbejárásaik során a településre alkalmas patak- és folyó közeli területeket, a folyók lapos teraszait, lankás dombhátakat és dombtetőket vizsgálták át. A kutatók célja az volt, hogy a területet az emberi megtelepedés kezdetétől a középkor végéig terjedő időszakban százszázalékosan megismerjék. A terepbejárásokon talált régészeti leletanyag értékelésén kívül megpróbálták rekonstruálni – természettudományos szakemberek bevonásával – az egykori geomorfológiai, természetföldrajzi környezetet, valamint a klimatikus viszonyokat.
Szentgyörgyvölgy közvetlen közelében, a határban, a szántóföldeket járva a régészek kilenc lelőhelyre bukkantak. Ezek közül egy újkőkori, egy rézkori, egy a rómaiak időszakára keltezhető, a fennmaradó hat pedig középkori. A kutatási program során egyébként összesen 54 lelőhelyet találtak a kutatók, amelyek alapján rekonstruálni lehet a Lenti-medence északi felének településtörténetét az ember megjelenésétől kezdve a középkor végéig.
Az ős- és középső kőkor időszakából (Krisztus előtt 6000-ig) – amikor kisebb vadászó és gyűjtögető embercsoportok ideiglenes szállást vertek síkvidéki telepeken, valamint védettebb barlangokban – nem került felszínre régészeti leletanyag sem Szentgyörgyvölgy szűkebb sem tágabb környékén (a Lenti-medencében).
A régészek által újkőkornak nevezett korszakban (Krisztus előtt 6000– 4300) hatalmas változások zajlottak le az akkori népesség életében, ami megteremtette mai életmódunk alapjait. Magát a változást a kutatók a forradalom szóval jelölik. A neolitikus, újkőkori forradalom során az ember fokozatosan felhagyott addigi létformájával. A gyűjtögető, vadászó, vándorló életmódot folyamatosan felváltotta a letelepült, növénytermesztő és állattartó létforma. Céltudatosan kezdték el elvetni a magokat, learatni a termést, ez pedig megkövetelte az egy helyben lakást, kialakultak az első, gerendavázas házakból álló kis falvak. A vadon élő állatokat kicsinyeit a kor embere fölnevelte, „háziasítani” kezdte. A ránk maradt állati csontanyag tanúsága szerint elsősorban a juhot és kecskét, később pedig a sertést és a szarvasmarhát háziasították.
Az élelemtermelő életmódra való áttérés legelőször a Földközi-tenger keleti medencéjét övező hegyek közt, Kisázsia, Mezopotámia területén alakult ki. Innen sugárzott szét az új életforma a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe is.
A Dunántúl területén az első, a neolitikus vívmányokat felhasználó népcsoport a Starčevo kultúra népessége volt. A Körös–Starčevo kultúra népe délről, a Balkán területéről vándorolt be a Kárpát-medencébe a Körösök vidéke mellett a Dunántúl déli és nyugati részét is meghódítva, valamikor Krisztus előtt 6000 körül. Elterjedésének határát a Dunántúl keleti részén Medina, Szekszárd, Dunaszekcső és Lánycsók, nyugaton pedig Becsehely által határolt területen húzta meg a kutatás. Ennek az első földművelő népességnek az 1990-es évek első felében feltárt lelőhelye aztán – a Zalaegerszeg melletti Gellénházán – jóval északabbra és nyugatabbra tolta a starčevói kultúra földrajzi elterjedésének territóriumát.
A Kerka és a beleömlő patakok körüli dombhátakon a starčevói kultúra népességét a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája (Krisztus előtt 5400–5000 között) követte, művelői ezen a vidéken sűrűn megtelepedtek. Valójában ez a vonaldíszes népesség tekinthető Közép-Európa első, termelő gazdálkodást folytató, paraszti életmódú embercsoportjának.
Nagyon izgalmas a két népesség egymás közti viszonya. Azt már eddig is tudtuk, hogy a neolitikus vívmányokat a helyi őslakos vonaldíszes kerámia kultúrájának népessége a déli eredetű Starčevo-kultúrából vette át. A régészet azonban nem tudta pontosan megragadni azt a helyet és pillanatot, amikor ez a folyamat végbement.
1995-ben Bánffy Eszter az MTA Régészeti Intézetének munkatársa terepbejárásai során Szentgyörgyvölgy és Márokföld határán húzódó Pityer-dombon egy olyan neolit (újkőkori) falu nyomára bukkant, amely már a vonaldíszes edények népének faluja, ugyanakkor olyan korai, hogy még igen sokat őriz a starčevói hagyományokból. A lelőhely a felszínen összegyűjtött cserepek és kőeszközök alapján annyira ígéretesnek bizonyult, hogy 1995–1998 között tovább folyt itt az intenzív kutatás.
A telep a domb legmagasabb részén helyezkedett el. Az ásató a lelőhelyen belül két telepmagot különböztetett meg. Az egyikben minden objektum észak fele nézett, még a házon kívüli árokrendszer is. A másikban, az első telepmagtól mintegy ötven méterre (a domb tetején), a tájolás nem volt ilyen szigorú.
Bánffy Eszter nézete szerint Pityer-dombon több felmenő falú úgynevezett hosszúház állt. A típus neve az építmény méreteire utal, hiszen ezeknek az épületeknek a hossza gyakran elérte a 27 métert is (szélességük a hat-hét métert). Fejlett technikával készültek, több helyiségből álltak, és egy egész nagycsaládnak vagy nemzetségnek nyújthattak otthont. (Ilyen házakat láthat az érdeklődő a közeli Csesztreg – Élő Történelmi Park és Szabadidőcentrumban.)
A lelőhely igazi szenzációját azonban nem ez, hanem a leletanyag sajátossága adja. Ugyanis a starčevói és vonaldíszes kerámia a gödrökben együtt került elő, sőt a két kerámiakultúrára jellemző sajátosságai gyakran egy edényen együtt láthatók. Így például alacsony csőtalp, kehelyforma, lilásbordó slip a felületen vagy szintén a Starčevo-kultúrára jellemző piros-fekete-piros, úgynevezett szendvics törésfelület és a vonaldísz.
Az agyagedényeken jelentkező kettőséget tükrözi az az anyagszobrocska, amely vagy szarvasmarhát, vagy ökröt ábrázol, testét finom vonaldísz borítja, orra átfúrt, felülete vörös polírozású. Az állaton fellelhető vonaldíszek (finoman bekarcolt vonaldísz, cikcakk- és meandermotívumok) a kisplasztikát a vonaldíszes kerámia kultúrájához kapcsolják, de legközelebbi tipológiai párhuzamai mégis a kora neolitikus Starčevo körben találhatók.
A leletanyagnak ezek a sajátosságai arra utalnak, hogy a Starčevo kultúra embere találkozott a helyi őslakosokkal, és átadta nekik az újkőkorra jellemző ismereteket.
A Pityer-dombon több mint ezer pattintott kőeszköz és magkő került elő. A kőanyag szinte száz százalékban a lelőhelytől mintegy 210 kilométerre fekvő Dél-Bakonyból, a Veszprém melletti Szentgál Tűzköves-hegy bányájából származik. A sok nagyméretű magkő arra utal, hogy a szentgáli bányából származó köveket csak itt, a lelőhelyen dolgozhatták fel. Ezt a feltevést támasztja alá az is, hogy a szentgáli bánya közvetlen közelében nem találhatók vonaldíszes lelőhelyek, a legközelebbi vonaldíszes kultúra népességéhez tartozó telep a bányától mintegy harminc kilométerre fekszik. Tehát az itt kibányászott vörös radiolaritot nem munkálták meg helyben, hanem nyersanyag, magkő formájában szállították a vonaldíszes kultúra más településeire (így a Pityer-dombra is), ahol feldolgozták őket.
A Pityer-dombon feltártak egy olyan objektumot, amely minden valószínűség szerint egy lakóház délnyugati sarkához közel fekvő műhelygödör lehetett. Ebből az objektumból rengeteg szilánk és magkőtöredék került elő, valószínűleg kőmegmunkáló műhely lehetett.
A szentgáli nyersanyag egyébként nem csak a Kerka völgyébe jutott el, nyugatabbra is. A Duna mentén szállították innen a vörös radiolaritot Alsó- és Felső-Ausztria területére, ahol több vonaldíszes kultúrabeli településen a pattintott kőeszközök alapanyagaként használták. A szentgáli tűzkő még Hollandiában is feltűnik, ahol az összes kőanyag harminc százalékát teszi ki! Bánffy mindezek alapján feltételezi, hogy „már a neolitikum kezdetén léteznie kellett egy igen fontos kereskedelmi és kulturális útvonalnak a Nyugat-Dunántúlon, amely elsősorban, vagy legalábbis nagy részben a szentgáli kovanyersanyag kereskedelmére épült. (…) Ezek az új adatok megerősítik azt a feltevést, hogy a borostyánutat megelőzően, már több mint 5000 évvel korábban is léteztek hasonló, hatalmas területeket átívelő útvonalak…”
Az újkőkor fiatalabb szakaszában, a Krisztus előtti 5000–4300 közötti periódusban egy új műveltség az úgynevezett Lengyeli kultúra népessége jelent meg a Horvátországtól Morvaországig terjedő területen. Régészeti hagyatékát Zala megye területén igen nagy számban lehet megtalálni. Vidékünkről Csesztreg környékéről kerültek a múlt században a Magyar Nemzeti Múzeumba „festett cserepek”, amelyek szintén a Lengyeli kultúra emlékanyagai körébe sorolhatók. Erős a gyanú, hogy a Korek József által említett kőeszközök és átfúrt, csiszolt kőbalták jó része is a Lengyeli kultúra népének hagyatéka lehet. A rézkortól a vaskor végéig terjedő több évezredet átölelő időszakból egyelőre nem ismert jelentősebb lelőhely Szentgyörgyvölgy területéről.
A római légiók Krisztus előtt 16-ban a Pannóniától nyugatra fekvő Noricumot foglalták el, majd Krisztus előtt 13–9 között a Dráva–Száva közét szállták meg. A Dunántúl teljes birtokbavétele a Krisztus utáni I. század közepére fejeződött be.
Belső-Zala, Göcsej és Hetés legjelentősebb római kori települése Salla városa, a mai Zalalövő város központja alatt, a 86-os út nyomvonalán haladó úgynevezett Borostyánkő út zalai átkelőjénél épült. (A település neve: Salla, Sala, Salle is arra utal, hogy a település a folyóhoz, az azon való alkalmas átkelőhelyhez kapcsolódott.) Fontos kiemelni a mai elnevezéssel Borostyánkő útnak nevezett közlekedési kapcsolat jelentőségét, amelyet már a bronzkortól kezdve használtak a Mediterráneum és Észak-Európa kereskedelmében. Salla az ókorban municipális önkormányzattal rendelkezett, a városi jogot (municipium) valószínűleg a 124-ben Pannóniába látogató Hadrianus császártól kapta.
A II. század elején Pannonia provinciát (tartományt) kettéosztották, Szentgyörgyvölgy és környéke a Carnuntum (Petronell) székhelyű Pannonia Superior (Felső-Pannonia) területéhez került. Zala megye nagy része, így a Kerka völgye és Szentgyörgyvölgy vidéke is Salla várossá emelése óta közvetlenül annak fennhatósága alá, a municipium territóriumához tartozott.
A provinciát a II. század közepéig viszonylagos béke jellemezte. A bennszülött lakosság fokozatosan romanizálódott, kialakult a közigazgatási rendszer, az úthálózat, virágzott a kereskedelem. A békés fejlődést először a Krisztus utáni 160-as évek végétől a 180-ig tartó markomann-szarmata betörések zavarták meg.
A barbár betörések okozta vérző sebekből a provincia viszonylag gyorsan felépült, és majd száz évig tartó zavartalan élet vette kezdetét. Ebben az intervallumban Septimius Severus (193–211) uralkodása jelentett virágkort. A belső pannon tájon sorra épültek az itáliai eredetű villagazdaságok. Egy több helyiségében is állati és figurális díszítésű, színes mozaikpadlóval borított, fürdővel felszerelt átriumos villa maradványait Alsórajk-Kastélydombon tárták fel. Ebben az időszakban épülhetett a Nagykanizsa–Inkey-kápolna melletti római villagazdaság és az erősen szétdúlt, hasonló rendeltetésű település Újudvar-Zsidóföldeken.
Pannoniát 260-ban újabb barbár támadás érte, és a tartomány szinte teljesen megsemmisült. A támadás elől elrejtett anyagi javak (kincsleletek) jelzik azt a pusztulást, melyet a provincia egésze elszenvedett. A Borostyánkőút jelentősége csökkent, Salla városi fejlődése megrekedt.
Diocletianus és Maximus császár alatt (Krisztus után 284., illetve 286–305) egy időre még felvirágzott a provincia élete, újra rendeződött a gazdaság. Ebben az időszakban közigazgatási reformokat is végrehajtottak. Vidékünk a Nyugat-Dunántúllal együtt Pannonia Prima tartomány része lett.
A Borostyánkőút mentén megtelepülők emléke vidékünkön a temetkezések egyik speciális fajtája: a halomsír. A múlt században már ilyen rítusú temetkezés felfedezéséről hallunk Kerkabarabásnál, s halomsírokról tudunk Zalabaksa határában is. Zalabaksánál, a közúti híd építésekor, a Kerka folyó medrében 1952-ben egy finom, kristályos fehér mészkőből készült sírkövet is találtak. Ma a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban található.
Szentgyörgyvölgy határának közelében Nemesnép-Tatárdombon, illetve Márokföld mellett is kutattak halomsírokat a régészek. Dr. Redő Ferenc, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa a nemesnépi két halomsír közül az egyiket fel is tárta. Erdőséggel körülvett területen helyezkedett el, átmérője tizenhat méter, lepusztult felmenő magassága százhúsz centiméter. Az ásatás során bebizonyosodott, hogy a halomsírt kirabolták. A sírban csak a szétszórt csontokat lehetett megfigyelni, az elhunyt mellé tett mellékletek hiányoztak. Redő Ferenc a zalabaksai általános iskolánál is folytatott feltárásokat, ahol római kori emlékekre bukkant.
A feltárt és számba vett római kori emlékek alapján kijelenthető, hogy vidékünk nem lehetett jelentéktelen, félreeső vidék a római korban.
Érdemes egy kicsit jobban elidőzni a halomsíroknál, hiszen ilyen emlékek kerültek elő Szentgyörgyvölgy közvetlen közelében is. Pannóniában ez a fajta rítus a Noricummal (a mai Ausztria területe) határos vidéken terjedt el. A legsűrűbben a Dráva és Répce közötti területen fordulnak elő halomsírok, csak szórványosan találhatók Kelet-Pannóniában, elsősorban Fejér, Tolna, Baranya megye területén. Gyakorta kerülnek elő hegyvidék lábánál, dombos területen, ritkábban síkságon. Római jellegű települések, városok, táborok közvetlen környékén csak kivételesen (Zalalövő).
A Zala megyében Horváth László nagykanizsai régész ásatásainak köszönhetően számba vett és felderített halmok száma arra utal, hogy ez a terület szorosan kapcsolódott a hasonló lelőhely-sűrűségű szlovéniai, stájerországi, dél-burgenlandi és horvátországi területekhez. A megye nyugati részén több halom található, míg a keleti részen gyérebb a számuk, főként a diagonális út mellett helyezkednek el.
A halomsíros temetőkben a halmok száma változó. A legnagyobbakban ötven halmot vettek számba, de az eddig regisztráltak mintegy harmada egyedül áll. A halmok mérete változatos, három és fél méter átmérőjű, húsz centiméter magas halmoktól huszonöt méter átmérőjű, három és fél méter magas halmokig terjednek.
Belsejükben a hamvasztásos temetkezés minden formája megtalálható: a szórthamvas sír, a járószintre vagy gödörbe helyezett urnasír, kőládasír, a kövekkel szabálytalanul körülrakott sír.
A halmok eltérnek nemcsak szerkezetükben és a halott eltemetésének rítusában, hanem abban is, hogy az elhunyt mellé milyen mennyiségű és értékű mellékletet helyeztek el. A mellékletadás egyetlen, egész Pannóniára jellemző szokása, hogy nem kapcsolódik több szállal a római kort megelőző őslakosság anyagi kultúrájához, mint bármelyik más, nem hamvasztásos temető leletanyaga. A halomsírokba döntő többségében helyben készített kézművestermékeket, kerámiaedényeket, bronz ékszereket helyeztek a halott mellé. Ezek a tárgyak már a római provinciális ízlést tükrözik, legfeljebb a távoli előképüket lehet a római kort megelőző időszakban keresni.
A halomsíros temetkezés megjelenését a Római Birodalom területén a Krisztus utáni I. század közepére, második felére helyezik a kutatók. Ebben az időszakban tűnik fel a rítus a Rajna-vidéken, Belgiumban, Dél-Angliában is. A pannóniai kutatás is a Krisztus utáni I. század közepére datálja a halmos temetkezés szokásának megjelenését Nyugat-Pannóniában, amely aztán a Krisztus utáni I–II. század fordulóján, illetve a II. század elején terjed el Pannónia nyugati részén. A Krisztus utáni II. század végére a kutatók véleménye szerint lassan megszűnik, és a csontvázas temetkezés váltja fel.
A fenti keltezéstől némileg eltér Horváth László nézete, aki ásatásaira alapozva úgy tartja, hogy Zala megyében a Krisztus utáni I. század utolsó évtizedeiben jelentek meg a halomsírok, és a temetkezési szokás még a Krisztus utáni III. században is élt. Szerinte a halomsíros temetőket nem szabad mereven elkülöníteni a sík temetőktől, előbbieken belül ugyanabban a földrajzi környezetben halmokkal nem fedett sírok is vannak.
Ezzel a különös kultusszal kapcsolatban nagyon sok máig megválaszolatlan kérdés merül fel. Vitatható az elterjedési terület, az így eltemetettek gazdasági súlyának homogenitása. A legtöbb vitát azonban az eredet kérdése váltja ki. A rítus a bennszülött lakosság körében volt népszerű, ami arra utalhat, hogy helyi (autochton) eredetű, azonban a római kort közvetlenül megelőző évszázadokban nem találjuk nyomát. Mégis a romanizációval együtt terjedt el, nemcsak Pannóniában, hanem a Római Birodalom más népek, etnikumok által lakott területein is. Felvetődik az a magyarázat, hogy ha ugyanabban az időben földrajzilag különböző helyeken, más népeknél is elterjedt ez a temetkezési rítus, akkor ez a szokás római eredetű. Ennek azonban ellentmond, hogy tisztán római jellegű települések, városok, katonai táborok temetőjeként csak kivételesen fordul elő.
Néhány szakértő felveti azt a kérdést, hogy ha ilyen nagy területen sokfajta etnikum által gyakorolt egyszerre és rövid időn belül fellépő sírjelöléssel állunk szemben, egyáltalán szükséges-e az eredet kérdését kutatni. Nem lehet-e egyszerűen valamiféle temetkezési „divatról” beszélni, amely végigfut a birodalom északi határprovinciáin, és amelynek etnikai vagy történeti jelentőséget nem tulajdoníthatunk?
A rómaiak korát követő évszázadoknak, a népvándorlás időszakának a Kerka-völgyben kevés nyomát találta meg eddig a kutatás. A hunok, gótok, svédek, longobárdok közül egyik nép sem szállta meg a zalai dombvidéket, amely a Krisztus utáni V. század első felére szinte teljesen elnéptelenedett. A Krisztus utáni VI. század végére, amikor az első avar törzsek megérkeznek a Dunántúlra, a Lenti-medence és az azt övező dombvidék kívül esett települési övezetükön. Ekkortól a honfoglalás korának végéig a területet nem lakták, sőt mesterségesen lakatlanul tartották. A terület egyfajta határsáv, gyepűelve lehetett a keletebbre települt avarság és a nyugat felé húzódó Karoling Birodalom keleti végein lakók között.
)
Bikonikus edény besimított vonaldíszes mintával
Szarvasmarha szobra
Volutás mintájú emberkezes edény töredéke (Bánffy Eszter reprodukciója)
