Népesség, nemzetiség, igazgatás
Népesség, nemzetiség, igazgatás
A település népességére vonatkozó, pontos adatsort nem tudunk bemutatni. Erre csak a II. József féle első magyarországi népszámlálás ad módot. Az azt megelőző időkre különböző célú összeírásokból (egyházi, nemesi, adó) következtethetünk.
1513-ban egy, az egytelkeseket számba vevő lajstrom Szentgyörgyvölgyén tizenkilenc nemesi famíliát sorol fel. Azonban tudjuk, hogy ez az összeírás több olyan családot is kihagy, amelyeknek tagjaira vonatkozóan viszont egyéb okleveles adataink vannak. Nem említi például a Császár családot, a Pálffyakat, a Tiborc famíliát, a Bóbisokat, a Bertalan, a Kis, illetve a Bakács famíliát. Így valószínű mások is kimaradtak. Joggal feltételezhetjük, hogy ekkor már mintegy harminc család lakta a települést.
1542-ben egy hasonló célra készült összeírás már 49 adózó családfőt számlál. A lélekszámot illetően kockázatos becslésekbe bocsátkozni annál is inkább, mivel még a XVIII. század utolsó harmadában is úgynevezett nagycsaládban éltek a szentgyörgyvölgyiek, 1771-ben például 230 református nemes családból 32 ilyen, ahol az apa és anya rovatban négy–hat, sőt olykor több személyt is feltüntettek. Császár Ferenc például testvérével, Miklóssal és annak feleségével, felnőtt fiaival, Jánossal és Péterrel (valamint ezek egész családjával feleségestül, gyerekestül) él egy háztartásban.
1542 és 1600 közt lényegében nem változott a népesség, ekkor 47 családfőt számláltak. Ugyanennyit 1626-ban. Mintegy évszázad múltán, 1725-ben számuk már 82.
1762-ben negyven a katolikus, 23 az evangélikus és 530 a református felnőttek száma. 1771-ben csak a reformátusok számát ismerjük: 1112.
Egy, ugyancsak a hetvenes évtized elejéről származó összeírás 836 felnőttet és 297 iskolást számlál. 1778-ban, Szili János első egyházlátogatásakor 53 felnőtt és tizenhat gyermekkorú katolikust, kilenc felnőtt evangélikust, valamint 681 felnőtt reformátust, illetve kétszáz gyermeket írtak össze.
1786-ban a településen 285 lakóházban 267 család él, összesen 1146 lélek. Közülük 590 nő és 556 férfi. A férfiak közül 481-en nemesek. 1828-ban 1010, 1857-ben 1088, 1869-ben 1084, 1880-ban 1121, 1890-ben 1155, 1900-ban 1242, 1910-ben 1179, 1920-ban 1124, 1930-ban 1193, 1941-ban 1185, 1949-ben 1235, 1960-ban 1003 lélek lakta a települést.
Hazai kisfalvaink legtöbbje a XX. században, különösen annak második felében, igen jelentős népességcsökkenést szenvedett el. Vonatkozik ez Szentgyörgyvölgyre is. A statisztikusok 1900-ban, az akkori népszámláláskor 1242 lelket írtak össze a faluban, 1990-ben már csak 530-at. Nem egészen száz év alatt tehát kevesebb mint a felére apadt a község lakossága.
Még 1960-ban – a világháború és a kitelepítések dacára is – 1003 volt a település állandó népességének a száma. A demográfiai fordulat valójában a hatvanas évek közepére tehető, amikor is kezdetét vette az iparosodó környékbeli és távolabbi városokba történő végleges elvándorlás. Mivel ez leginkább a fiatal, mozgékony korosztályokat érintette, megkezdődött a falu egyre gyorsuló elöregedése is.
A folyamatot a számok nyelvére lefordítva a következő adatokkal illusztrálhatjuk. 1900-ban a gyermek korosztály – tizennégy évesnél nem idősebbek – a falu összlakosságának 24 százalékát, azaz csaknem egynegyedét tették ki. Ugyanekkor a hatvan évnél idősebbek ennek pontosan a felét, tizenkét százalékát képviselték. Az 1990-es népszámlálás idején szinte megfordult ez a kép. Ekkor a gyermekkorúak 17 százalékkal, míg a hatvan felettiek – hellyel-közzel nyugdíjas korúak – 27 százalékkal képviselték magukat a község társadalmában.
A demográfiai kutatások fontos eleme az adott területen beszélt nyelvek és a nemzetiségek számbavétele. Erre vonatkozóan inkább csak a század első harmadára vonatkozóan vannak adataink. Ezek szerint a XX. század legelején Szentgyörgyvölgyön az 1161 magyar mellett négy német, négy tót és 73 egyéb (zárójelben vendnek nevezett) személy élt, de a teljes lakosság – egy fő kivételével – beszélt magyarul.
A fő tendencia a nem magyar nemzetiségűek számának gyors csökkenése. 1930-ban például az 1172 magyar mellett már csak három német, egy tót, öt horvát, egy szerb és tizenegy egyéb (zárójelben ezúttal nem részletezett) nemzetiségű polgár élt a faluban. A későbbi évtizedekből pontos adataink nincsenek, de a tendencia nem változott.
Szentgyörgyvölgy igazgatási viszonyait a XX. században leginkább a fokozatos szerepvesztés jellemezte. E század utolsó negyedének másfél évtizedét kivéve mindvégig a környező térség központjának számított, amit gazdasági és demográfiai súlyának csökkenése miatt veszített el.
Az első negatív hatást ezen a téren a trianoni határmegvonás miatt szenvedte el a falu. Ha Szentgyörgyvölgyöt magát szerencsére nem is, de a körjegyzőségéhez tartozó Szécsiszentlászlót elragadta a békemű. Az első világháború után, a század derekáig így már csak Felsőszenterzsébet, Márokföld, Magyarföld és Nemesnép tartozott a Szentgyörgyvölgy székhelyű körjegyzőséghez. Igaz, 1941-ben a Muravidék visszakerülésével Szécsiszentlászló újra a körjegyzőség kötelékébe került, de 1945-ben újfent vége szakadt ennek a közigazgatási kapcsolatnak. A határszéli státus kellékeként kapott Szentgyörgyvölgy először csendőrséget, vámőrséget, a század második felében határőrséget.
Az 1920-as évek második felében – a közigazgatás racionalizálása címén – több kisebb település összevonását is tervbe vették a felsőbb hatóságok. Az adott térséget nem ismerve, attól távol, íróasztalok mellett próbáltak meg több évtizedes vagy akár évszázados igazgatási kapcsolatokat átalakítani némi pénzügyi megtakarítás reményében.
A realitásokkal mit sem törődő, rideg számítások azt mutatták ki, hogy Szentgyörgyvölgy és Márokföld egymással egyesítve jobban boldogulna. Az érintetteknek erről természetesen más volt a véleményük. Élénken tiltakozott a terv ellen nemcsak a két település képviselő-testülete, de még a legfőbb megyei önkormányzati fórum, a törvényhatósági bizottság is. Végül nem is hajtották végre a tervezett összevonást.
1950-ben a tanácsrendszer bevezetésével a legtöbb esetben szétszabdalták a települések között fennálló korábbi szerves közigazgatási és egyéb kapcsolatokat. Általában az egy falu, egy tanács elv dominált, de a már ekkor is aprófalvasnak számító Zalában több helyütt is kivételt tettek. Persze érintetlenül azért semmit nem hagytak, így lett (maradt) Szentgyörgyvölgy társközsége Magyarföld és Márokföld.
Az évek múlásával – a fiskális szemléletet a szocializmus sem vetette el – a tanácsrendszerben is az egyre nagyobb igazgatási egységek kialakítására törekedtek, az olcsóbb működtetés igénye mellett a praktikumot is szem előtt tartva. Így került 1969-ben a Szentgyörgyvölgyi Községi Közös Tanács kebelébe a régi társ, Nemesnép.
1973-ban ismét gyarapodott területileg Szentgyörgyvölgy és vele Zala megye is. A Minisztertanács az 1003/1973. (II. 7.) számú határozatával a Vas megyei Gödörháza község területéből 362 hektárat településünkhöz csatolt át. Nagymétnekpuszta zalai „bekebelezése” azonban nem aratott osztatlan sikert, mivel a község vezetői közül többen – már a terv kapcsán is – aggályaikat fogalmazták meg az idekerült területen élő, szociálisan hátrányos helyzetű lakosság egészségügyi, kulturális és oktatási ellátásának várható nehézségeivel kapcsolatban.
Hosszas, szenvedélyes viták után, de a felsőbb utasításnak nem tudván ellentmondani, településünket 1977. április 1-jével a csesztregi tanácskörzethez csatolták mint társközséget. Autonómiáját csak 1990-ben, az önkormányzatok megalakulásával nyerte vissza, és alkotott körjegyzőséget Márokföld betársulásával.
A XX. század első felében – a tanácsok megalakításáig – a falu politikai vezetője a községi bíró. Megfelelő források hiányában pontosan nem tudjuk rekonstruálni, hogy kik töltötték be ezt a tisztséget, de annyi bizonyos, a harmincas évek elején Bertalan Károly volt a falu első embere.
Egy dokumentum tanúsága szerint 1940-ben még mindig ő áll ezen a poszton, 1946–47-ben Bankó Kálmán az utódja. 1949-ben Nagy Istvánné a községi bíró, akit egy 1950. május 11-én kelt levelében a lenti járás főjegyzője leváltott, és helyére Hassay Józsefet nevezte ki, így kapott újabb leckét a falu a „szocialista demokráciából”. Hassay a tanácsrendszerben mint tanácselnök – egészen pontosan a végrehajtó bizottság elnöke – dolgozott 1951-ig. Ezután Németh István lett a falu első embere, egészen az 1977-es tanácsi bekörzetesítésig. Az 1990-es önkormányzati választások után Felső Vilmos lett Szentgyörgyvölgy polgármestere.
A település szakmai igazgatását a körjegyző végezte, a tanácskorszakban a végrehajtó bizottság titkára. A század húszas éveiben Punk István körjegyzősködött itt egészen 1931-ben bekövetkezett haláláig. Helyére akkor a korábbi segédjegyzőt, Barla Szabó Miklóst választották meg, akit 1946-ban B-listáztak. Ezt követően egy ideig bizonytalan a körjegyző személye – ha került ide egyáltalán, mivel például egy 1948-as forrás szerint a poszt „üresedésben” volt.
Egy esztendő múlva Lóránt Lajos a körjegyző, akit, talán még 1949 végén, Tamás László követett. A korszakra jellemző nagyfokú fluktuáció azonban őt sem kímélte, 1950. augusztus 24-én át kellett adnia hivatalát Csiszár Pálnak, aki pár hónappal később már mint vb-titkár tűnt fel. Újabb változás 1963-ban (más források szerint 1961-ben) történt ezen a poszton, a vb-titkári széket Szép Dezső foglalta el, aki a bekörzetesítésig, azaz 1977-ig azt meg is tartotta.
Az egyszemélyi vezetés mellett – elvben felette – a képviselő-testület, illetve a tanácstestületek bírtak hatalommal a település ügyeinek intézésében. A két világháború között Szentgyörgyvölgy képviselő-testülete tizenkét tagból állt. Ezek közül hat a választott és ugyanennyi az úgynevezett virilista képviselő. Utóbbiak a mindenkor legtöbbet adót fizető községi lakosok köréből kerültek ki. A virilizmus intézményének köszönhetően a település gazdaságilag legbefolyásosabb személyiségei közvetlenül is intézményes lehetőséget kaptak a község életébe történő beleszólásra.
1950 után a tanács – mint testület – lett elvben a helyi hatalom legfőbb letéteményese. Ez azonban csak elv maradt, sokkal inkább a szűkebb végrehajtó bizottság, de azon belül is csak pár tag, mint például – a korai időkben – Cseke Ferenc (MDP-titkár) és Balla Ferenc, meg a vb elnöke, valamint titkára gyakorolták a hatalmat, döntöttek érdemben az egyébként testületi hatáskörbe tartozó ügyekben is.
A tanácskozások fő témája az ötvenes, hatvanas években a meglehetősen sematikus kül- és belpolitikai helyzetértékelés után rendszerint a begyűjtés, illetve általában a mezőgazdasági munkák állása volt.
A községet vezető testületek és személyek munkáját segíti a melléjük rendelt közigazgatási apparátus, illetve azok az alkalmazottak, akiket a falu fizet. A húszas évek közepén a már említett tisztviselőkön kívül a segédjegyző, adóügyi jegyző, közgyám, körorvos, körállatorvos, küldönc, bába és az éjjeliőrök tartoztak ebbe a körbe. A harmincas évekből – annak második feléből – már arra is van adatunk, hogy kik viselték ezeket a tisztségeket. Körorvos: dr. Venczel István, körállatorvos: Müller László, segédjegyző: Parragh Béla, Kondorosi József, Szűcs János, szülésznő (bába): Hajdú Pálné.
Miből éltek, mekkora volt a fizetésük ezeknek a községi alkalmazottaknak? A legendákkal ellentétben jövedelmükből aligha dőzsölhettek, de talán nem is nyomorogtak, persze az igazsághoz hozzátartozik, megélhetésük forrásának csak egy része származott a falutól kapott apanázsból. Adataink szerint példának okáért egy községi szülésznő évi fizetése 450 pengő, míg például a körküldöncé 720 pengő volt.
A tanácskorszakban – az 1960-as éveket véve alapul – a két vezető (tanácselnök és vb-titkár) mellett két ügyintéző, egy adminisztrátor és két kisegítő munkaerő alkotta a szűkebb értelemben vett apparátust.
A község mint szervezeti egység nem volt valami vagyonos. Az 1932-es szervezési szabályrendelet szerint törzsvagyonába a körjegyzőségi lakás és iroda, a vásártér, tizenkét katasztrális hold legelő és a községi utak tartoztak. Nehéz volt ebből jelentős forrásokhoz jutni, hogy javítani lehessen a költségvetés egyensúlyát. Ennek bevételi oldala többször alulmúlta a kiadási oldalét, így a mérleget községi pótadó (állami egyenesadóra vetített helyi adó) kivetésével hozták egyensúlyba.
A saját bevétel a tanácsi költségvetési struktúrában sem volt jelentős tétel. 1964-ben összesen 451 ezer forintot tett ki, ebből mindössze tizenötezer forint volt a saját bevétel, 210 ezer az együttes adó átengedett része és 224 ezer az állami hozzájárulás. Ezzel szemben a kiadási oldal a következőképpen alakult: állattenyésztéssel kapcsolatos kiadások 7280 forint; mesterséges megtermékenyítés nyolcezer, állategészségügy 12 700, tanácsi kezelésű utak, hidak karbantartása négyezer, piacok és vásárok háromszáz, községgazdálkodás (kommunális költségek) 16 800, lakásgazdálkodás 39 600, vízgazdálkodás négyezer, körzeti orvosi ellátás 26 500, anya- és gyermekvédelem 3200, szociális gondoskodás nyolcezer, idénynapközi 18 500, általános iskola 111 800, művelődési otthon tizennégyezer, könyvtár 7700, rendbiztonság 26 800, tanács, közigazgatás 139 820 forint.
Ez összesen 449 000 forintot jelentett. Jól érzékelhető, hogy a legnagyobb tétel az iskola és a helyi igazgatás finanszírozása. Ezek mellett szinte eltörpültek a többi, elsősorban dologi jellegű ágazatoknak jutó összegek. Ebben az évben egyébként a tanácskörzet könyv szerinti vagyona 6 390 308 forint. Mivel a bevétel és kiadás rendszerint egyensúlyban volt, sőt többször bevételi többlet jelentkezett, a vagyonfelélés ekkor még nem volt jellemző folyamat.
A hatvanas évek végére már tarthatatlanná vált az igazgatási apparátus elhelyezése, a község vezetői új tanácsi székház építését tervezik. Pénz azonban nem sok volt, és túl nagy remény sem annak jövőbeli megszerzésére. Így a rozzant művelődési otthon lebontása mellett döntöttek 1967-ben, és az onnét kinyert téglából szerették volna az új tanácsházát felépíteni.
Sürgető volt az elhelyezés megoldása, hiszen a hivatali helyiségeken túl a tanács épületében kapott helyet egy iskolai tanterem, a könyvtár, a párt és a KISZ helyiségei, a politechnikai műhely és a védőnői iroda. 1968-ban kezdődött az új tanácsháza építése, átadására, ünnepélyes keretek között, 1969. augusztus 19-én került sor.
A határmentiségből adódóan egy speciális, hazafiasnak titulált feladat is hárult a község vezetőire és minden lakójára. Az állam igyekezett a határőrizetbe a lakosságot is bevonni, mindenekelőtt a határsértők elfogásában számított a helyiekre, nem is reménytelenül. Ezt a fajta hazafias buzgalmat egyéni és kollektív kitüntetések, mint például a „határőr község” cím odaítélésével igyekeztek az illetékesek fokozni.
Szentgyörgyvölgy 1971. szeptember 26-án érdemelte ki az éberség eme dicső titulusát. A kitüntetés-átadási ceremónia fényét emelte, hogy azon részt vett és beszédet is mondott Németh Károly, az MSZMP politikai bizottságának tagja (zalai születésű) és Varga Gyula, a megyei pártbizottság első embere.
