Felemelkedésre várva
Felemelkedésre várva
A magyarság ellen Észak-Erdélyben és a Székelyföldön elkövetett román kegyetlenkedések, a Maniu-gárdás megtorló akciók miatt október 25-én az előbbi területeken bevezették a szovjet katonai közigazgatást. A román polgári közigazgatás csak fél év múlva, 1945. március 6-a után jött létre, amikor Petru Groza miniszterelnök vezetésével megalakult a demokratikus román kormány. Ezt követően Szilágynagyfaluban is a földreform jelentette az első döntő változást. Kisajátították a Bánffy család mintegy háromszáz hektáros birtokát az úgynevezett Bakos határrészen. A község két földesura – Bánffy Albert és Bánffy János – már a front közeledtére elmenekült. Bánffy Albert emeletes kastélyát még 1936-ban eladta a református egyháznak.
Az újabb impériumváltozás után négy évvel, 1949-ben kezdték meg a mezőgazdaság szövetkezesítését a Román Kommunista Párt március 3–5-i plenáris ülésén hozott határozat alapján. Először országszerte úgynevezett mezőgazdasági társulások alakultak, az ötven hektárnál nagyobb, kisajátított földterületeken pedig állami gazdaságok és termelőszövetkezetek. Az intézkedések véghezviteléhez azonban meg kellett törni a parasztság ellenállását. A termelőszövetkezetek – a helyiek nyelvén kollektívek – létrehozásához az államhatomnak szüksége volt a módosabb parasztok – különösen a középbirtokosok – földjeire és termelőeszközeire. A hatóságok ezért megkezdték a „felvilágosító” munkát, amelynek keretében kíméletlen eszközöket és módszereket is bevetettek.
A parasztok meggyőzésére elsősorban a falvak értelmiségét vonták be az agitációba. A tanítók és a tanárok tevékenységét például aszerint értékelték, hogy mennyi, még egyénileg dolgozó gazdát sikerült a termelőszövetkezeti tagnak megnyerniük. Ez utóbbi azonban gyakran nem sikerült, mert a súlyos adóterhek és beszolgáltatások ellenére is a nagyfalusi parasztok többsége sem lépett be a közösbe.
Akik az egyre növekvő adókat nem tudták fizetni vagy a beszolgáltatási kötelezettségeit nem teljesítették, azokat kuláklistára tették. Így bélyegezték meg Ősz György, Ősz Mihály, Somogyi József, Fazakas János, Szilágyi József és Kabai Sándor gazdát.
Az 1950-es években Szilágynagyfalu parasztsága is addigi életének a legválságosabb időszakát élte. A bevezetett úgynevezett kvótarendszer szinte elviselhetetlen terhet jelentett a gazdák számára. 1953-ban például négy hektár földterület után 6689 kilogramm terményt – búza, zab, kukorica, napraforgó, burgonya és így tovább – kellett beszolgáltatni, emellett nagy mennyiségű húst. A kvótát 1957-ben megszüntették, de a húsbeadási kötelezettség továbbra is érvényben maradt.
Településünkön a termelőszövetkezet már 1950-ben megalakult, az Új Élet nevet kapta. A közös gazdaságba kilencvennyolc család tömörült, mintegy háromszáz hektár földet vittek be. Az első belépők a falu szegényebb sorsú embereiből, illetve nincstelenjeiből kerültek ki, akik – mivel nem volt földjük – szívesen társultak. Az alapítók közül néhány családfő: Fazekas József, Mihály Béla, Luca András, Tökölyi Mihály, Molnár János, Tőtős Bálint, Tökölyi Miklós és Rusz János. A kollektív vezetői gyakran változtak, elnöke volt Tökölyi László, Szabó Ferenc, Fazakas György, Tőtős György, Nagy Béla, Torkos Ferenc, Tökölyi Márton, Tőtős György és László Zoltán. Mezőgazdasági mérnökei: Fodor István, Somi Gyula, Rusu Marius és Kiss Zoltán. A termelőszövetkezet megalakulását követően, 1951-ben a volt Darvas-féle fafeldolgozó vállalat helyén – amelyet korábban, 1949-ben államosítottak –, gép- és traktorállomást hoztak létre harminc traktorral, tíz vetőgéppel és száznyolc más mezőgazdasági eszközzel.
A szilágysomlyói I. J. L. Magura vállalat részlegeként indult 1953-ban a nagyfalusi téglagyár, amely 1990-ig a Szóvár-hegy pannon kori, szilícium- és alumíniumoxidban gazdag agyagát dolgozta fel, Hoffman-féle körkemencével termelt. Fűtőanyagként a közeli Almaszeg és Ipp településnél található lignitet és a nagyváradi olajgyár napraforgóhéját használta. Mintegy kétszáz környékbeli munkást foglalkoztatott. Évente tízmillió téglát állított elő, a volt szocialista országokban értékesítette.
Szilágynagyfalu fejlődésében fontos állomás volt a település villamosítása 1962-ben, valamint a Szilágysomlyó–Nagyvárad közötti kövesút aszfaltozása. Ebben az időben alalkult ki a községben a szövetkezeti ipar, a kooperatíva – cipész, asztalos, férfi- és női szabóság –, valamint a kereskedelem a Béke Fogyasztási- és Értékesítő Szövetkezet részlegeinek – iparcikkbolt, vegyes üzlet, pékség, cukrászda – megszervezésével.
Az 1968-ban végrehajtott romániai közigazgatási reform visszaállította a megyéket, amelynek további alapegységei a városok és a községek. Szilágynagyfalu korábban Körös (Crişana) tartomány szilágysomlyói rajonjához (járásához) tartozott. Ekkor ismét Szilágy megyéhez került, és Szilágybagossal, Szilágyborzással és Bürgezddel együtt alkot azóta is községi rangú települést. A négy helység székhelye Szilágynagyfalu, együttesen több mint ötezer lakossal.
A mezőgazdaság szövetkezetesítése 1962-ben fejeződött be. Kezdetben eredményesen gazdálkodott, később azonban szervezetlenség, szakemberhiány, a tagok alacsony javadalmazása miatt megtorpant, sőt jelentősen visz-szaesett. Az állattenyésztési ágazat tönkrement, a tagok megélhetési lehetőségei egyre rosszabbodtak. Ezért mind többen otthagyták a kollektívet, máshol keresték boldogulásukat. Az 1980-as években megszervezték a zöldségtermesztő ágazatot, de ekkor már a termelőszövetkezetben olyan súlyos volt a munkaerőhiány, hogy a hatóságok az iskola tanulóinak, pedagógusainak, a község tisztviselőinek és a helyi intézmények alkalmazottainak kötelezővé tették a részvételt a mezőgazdasági munkálatokban. A nem szövetkezeti tagoknak gyakran vasárnap is dolgozniuk kellett a közös gazdaság földjein, részt venni a növényápolásban, ősszel pedig betakarítani a termést. A téesz kukoricájának ötödét-harmadát minden évben az iskola tanulói törték le. A kollektivizáláskor a szövetkezet 3153 hektár területen gazdálkodott, amely 1985-re a felére zsugorodott. Egy ötezer férőhelyes szarvasmarha-hizlalda létesítésekor ugyanis 1251 hektár jó minőségű szántóját, valamint rétjét át kellett adnia a hizlaldának.
Szilágynagyfalu fő mezőgazdasági ágazata ma is a növénytermesztés, az össztermelés háromnegyedét adja. A község hagyományos gazdálkodása négy évtizeddel ezelőtt, 1962-ben, a szövetkezet megalakulása után bomlott meg. Addig Szilágy megye egyik legfontosabb gabonatermő településeként tartották számon. A legfontosabb változás, hogy a gabonafélék mellett egyre inkább előtérbe kerültek a takarmányok, a zöldségfélék és az ipari növények. Kenyérnekvalónak ma már kizárólag búzát termesztenek (korábban alakort és kölest is). A búza vetésterülete 1966-ban nyolcszázkét hektár volt, az 1980-as évek végére ez kétszázötvenre, negyvenről huszonöt százalékra csökkent. Termésátlaga 1958-ban csaknem tizenhat, 1985-ben huszonöt mázsa. A másik fő termény a kukorica, bár vetésterülete 1975-től fokozatosan csökkent ugyan, ma elsősorban a Kőkúti-tábla, az Egyes és a Mál nevű határrészen termesztik. Az ipari növények közül Nagyfaluban cukorrépát és napraforgót nevelnek jelentős területen. Az utóbbinak másfél évszázados hagyományai vannak, korábban több olajütő is működött a faluban, cukorrépával csak az 1970-es évektől foglalkoznak.
A zöldségféléket a legrégibb időktől termesztik, piacra azonban csak a 1930-as évektől viszik. Nagyüzemi elterjesztésük Kabai Sándorhoz fűzödik, aki – mint erre már utaltunk – az első világháború után a fogságból hazakerülve az Újfogásban és a Malom-kertben tizenöt holdon meghonosította a vidéken addig teljesen ismeretlen bolgárkertészetet. A termelőszövetkezet 1966-ban húsz, 1980-ban nyolcvan hektáron folytatott nagyüzemi zöldségtermesztést, elsősorban paradicsomot, étkezési paprikát és uborkát termelt.
A Szilágyság mindig jelentős gyümölcstermesztő vidéke volt a Partium északi részének. Diósad a diójáról, Vér-völgy a szilvájáról, Bürgezd a cseresznyéjéről volt híres. Termékeiket a zilahi, bánffyhunyadi, a kolozsvári és a debreceni piacon értékesítették. A bor mellett a gyümölcsösök adták a másik legfontosabb jövedelmi forrást. Az állomány nagy része a szilvafákból állt, termésükből főként pálinkát főztek, kis részét aszalták. Cseresznye-, őszibarack- és diófát inkább a szőlőhegyen, alma-, szilva- és körtefát a kertekben ültettek.
A XIX. század második felében Észak-Amerikából Európába hurcolt filoxéra 1895-re a történeti Magyarország szőlőültetvényeinek több mint a felét elpusztította. A kórokozó megjelenése előtt Szilágynagyfalu lakói földterületüknek két és fél százalékán termesztettek szőlőt, elsősorban a község déli-délnyugati napsütötte domboldalain, a Szóvár-hegyen, a Rózsáson, a Nagy-, illetve a Kis-Csicsón és a Mókucin.
A filoxéra előtt a járdovány, az oportó, a rizling és szerémi zöld nevű fajtát ültették. A járvány az Érmellék felől – Pelekeszi, Érszőlős (Pacal), Szilágypér – terjedt el, és a Berettyó-felvidéken először a szilágyzoványi Új-hegyen jelentkezett. Addig Szilágynagyfalu 234 szőlőbirtokosának átlagban 1,2 katasztrális hold ültetvénye volt. Az újratelepítés – bár a korabeli magyar állam jelentős hitelekkel támogatta – csak lassan haladt. Az ültetvények felélesztésén még az első világháború előtt is dolgoztak. Az egykori szőlőhegyeket ellenállóbb, úgynevezett direkt termő fajtákkal – Delowar, Othello, Noah, Izabella, Elvira – telepítették újra.
A falu gyümölcstermesztése az utóbbi időben jelentősen visszaesett, az 1975. évi 348 hektárból 1985-re 227 hektár maradt. Az ültetvények a Kócé-völgyben és a Nagy-Csicsón voltak. 1965-ben például a termelőszövetkezet 9015 gyümölcsfát gondozott. Nagy részük veres és besztercei szilva volt, a pálinka fő alapanyaga. Ez a fafajta ma már szép számmal látható a nagyfalusi kertekben, a temetőkben, sőt az út- és járdaszéleken is.
Az utóbbi években fellépő rovarkártevők alaposan megtizedelték a szilvafaállományt. De a legnagyobb visszaesés az almánál, a kajszi- és őszibaracknál tapasztalható. A cseresznye- és a diófák jó része mára elöregedett, kipusztult. A gyümölcstermő cserjék közül az 1970-es évek végén a fekete ribizli – melyet külföldön értékesítettek – volt honos tizenöt hektáron a Kócé-völgyben.
A szilágynagyfalusi gazdák híres állattenyésztők voltak, jövedelmük nagy része szarvasmarhák – hízott ökrök – és sertések neveléséből származott. 1985-ben például 224 szarvasmarhát, 1058 sertést, 3898 juhot, 108 lovat és több mint tizenötezer baromfit tartottak. A faluban csak az 1950-es évektől működik állatorvos. Korábban a helyi parasztemberek között mindig akadtak személyek, akik gyógyították a jószágot, elvégezték az ivartalanítást, levezették az elléseket. Az állatorvos feladatait régebben dr. Ardelean Károly végezte, napjainkban dr. Szakács Mihály látja el.
A helyi élelmiszeripar ebben az időben két kisebb üzem. A pálinkafőzde a volt szeszfőző épületében működött. A szilágysomlyói C. L. F. Zöldség- és Gyümölcstartósító Vállalat nagyfalusi részlege az 1980-as évek elején indult az úgynevezett Simó-féle telken. Almaaszaló-, gyümölcsízkészítő- és pálinkafőző-berendezésekkel termelt, a nyersanyaga a Felső-Berettyó mentéről és Rézaljáról került ki. Elsősorban női munkaerőt – harminc-negyven főt – foglalkoztatott. Termékeit a Szovjetunióban értékesítették. Az üzemet az 1990-es években felszámolták.
A második világháború után a községi posta a Petri-féle lakásban kapott helyet, majd a volt községháza épületében. Onnan került át a jelenlegi, korszerűbb épületbe. Az új telefonhálózat kiépítése az 1960–1970-es évek fordulóján kezdődött, ekkor több lakásba szereltek telefont. Napjainkban háromszázötven telefon-előfizetőt tartanak számon, de a szolgáltatás minősége messze elmarad az igényektől. Még ma sincsen korszerű automata központ a faluban, távhívásra sincs lehetőség. Az országban a postai küldemények szállításának és célba juttatásának megkönnyítésére 1974-ben bevezették az irányítószámokat: 4783 Szilágynagyfalu (Nuşfalău). A postamesteri tisztséget jelenleg Diószegi Ferenc tölti be.
A második bécsi döntéstől, 1940-től négy évtizeden át dr. Székely Géza tett eleget a községi orvos sokrétű feladatainak. Áldozatos munkájáért kitüntették, 1978-ban vonult nyugdíjba. Helyét fia, dr. Székely Levente foglalta el, akivel szinte egy időben került a faluba dr. Székely Aranka, valamint dr. Kása Erzsébet gyermekorvos. Ettől kezdve néhány évig három orvosa volt a falunak. Székely doktor idejében az orvosi rendelő, fogászat és a szülőotthon a Bánffy Albert-féle kastélyban működött. Ez utóbbit szellemi fogyatékosok iskolájává, illetve otthonává szervezték át, ekkor vitték át a rendelőt a volt felekezeti iskola épületébe, amelyet előzőleg gyógyászati célra átalakítottak, illetve kibővítettek. Itt kapott helyet az általános orvosi és fogászati szakrendelő is. Az utóbbiban rendelt 1975 és 1977 között Gereöfi Ferenc fogorvos. A tízágyas szülőotthont is ide helyezték.
Napjainkban a gyógyítással és az egészségvédelemmel kapcsolatos tennivalókat három orvos – 1982-től dr. Bíró Pacsa Géza, 1984-től dr. Bíró Pacsa Ildikó körzeti, 1978-tól dr. Kása Erzsébet gyermekorvos – látja el. Egy doktorra átlagban 1121 lakos jut. A községben 1996-tól egy magánrendelő is működik dr. Major Enikő Mária vezetésével. Az orvosok munkáját középfokú szakképesítésű asszisztensnők – Tőtös Margit, Tőtös Ilona és Huéber Edit – segítik. A legközelebbi kórház tíz kilométerre, Szilágysomlyón található. Községünkben hetente háromszor tartanak orvosi ügyeletet. Településünk gyógyszertárát 1980-tól Damian Irina gyógyszerész vezeti, az 1990-es évektől az intézmény magánpatikaként működik.
Az 1989. évi rendszerváltás után a piacgazdaságra való áttérés – különösen a mezőgazdaság átalakulásának sajátos romániai útja – Szilágynagyfalu életét is jelentősen megváltoztatta. Törvény szüntette meg a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket, a nagyfalusi mezőgazdasági terület 72,3 – ezen belül a szántók 83,6 – százaléka, valamint a korábbi erdőknek a töredéke, háromszázötven hektár, visszakerült az egykori tulajdonosokhoz, illetve örököseikhez. Az állami gazdaság által művelt mintegy háromszázhatvan hektár földterületet azonban nem kapták vissza a nagyfalusiak. Az 1990-es években felszámolták a helyi gép- és traktorállomást. 1997-ben újabb átalakítási folyamat indult, amely a kis- és középbirtokosok további térnyerését és megerősödését igyekszik elősegíteni.
Szilágynagyfalun a megélhetés fő forrása ma is a föld. A falu mezőgazdasági összterülete jelenleg ezerhétszáz hektár, ennek 84,7 százaléka szántó, a többi legelő, rét, szőlő és kert. Továbbra is elsősorban gabonaféléket (búzát, kukoricát, árpát, zabot) és ipari növényeket (napraforgót, cukorrépát, burgonyát) termesztenek. A szőlő- és gyümölcsfaültetvények aránya mindössze 4,7 százalék. A nagyfalusi magángazdák ötvenhárom traktort, hét vetőgépet és huszonnégy arató-cséplő gépet üzemeltenek. Ez az eszközállomány szegényes, a szántók jelentős részét ma is állati igaerővel művelik. A vetőmagot, a műtrágyát, a rovarirtó szereket öt helyi cég árusítja, ezek közül legjelentősebb az 1990-es évek végén indult Gazda. A községi parlagföldek nagysága eléri a száz hektárt.
Az elmúlt években jelentősen csökkent a falu jószágállománya, különösen a szarvasmarhák száma. Az utóbbiakból a gazdák jelenleg 1168, bivalyból 103, juhból 2719, baromfiból több mint ötezer darabot tartanak. A méhkasok száma megközelíti a százat. A szarvasmarhákat elsősorban az igavonásra használják, kisebb mértékben tej- és hústermelésre. A községben az utóbbi években számos magánvállalkozást hoztak létre, ezekből napjainkban ötvennégy működik.
Szilágynagyfalu medence jellegű fekvéséből következik, hogy központjában már a legrégibb időktől különböző irányból érkező utak találkoznak. Ezek között az 1964-ben aszfaltozott 1H jelű a legjelentősebb, amely északkeletre Szilágysomlyón keresztül az 1F számú főút egy szakaszához csatlakozva Zilah városával – Szilágy megye székhelyével – köti össze településünket. Ebből ágaznak ki a falu külterületén az Élesd, illetve Csucsa felé vezető szakaszok délnyugati, illetve délkeleti irányba, amelyek az E–60-as számú nemzetközi útba – Nagyvárad, illetve Kolozsvár felé – torkollanak. A 19B számú főút északnyugat felé, Margitta és Székelyhíd irányába halad, s itt csatlakozik a Szatmárnémeti–Nagyvárad vasútvonalhoz. A szomszédos Krasznára vezető út csak kövezett, rossz állapota miatt igen nehezen járható, miként a Gyümölcsénes faluba haladó is; a Halmosdra vezető aszfaltozott. A nagyfalusiak ezeken az utakon, illetve a vasúton juthatnak el a környék falvaiba, városaiba. Jelentős Szilágynagyfalu autóbusz-közlekedése, a község egyik megállóhelye a Zilah–Nagyvárad, a Szilágysomlyó– Nagyvárad–Arad–Temesvár és a Magyarlápos–Nagyvárad vonalnak. Nincsen viszont autóbusz-összeköttetése a Szilágysomlyó–Élesd és a Szilágysomlyó–Csucsa szakasszal.
Szilágynagyfalu úthálózata napjainkban is korszerűtlen. A falu egyes utcái – a Nagy, illetve a Kis, a Csusznya, az Alszeg és a Víz utca – esős időkben szinte járhatatlanok. Járdákat csak az utcák egyik oldalán építettek, ezek is igen rossz állapotban vannak. Az elektromos áramot 1962-ben vezették be a faluba, ma már a lakások 95–98 százalékában használják. A gyakran előforduló áramszünetek, feszültségkorlátozások azonban sok zavart okoznak a háztartási készülékek működtetésében. A közvilágítás hiányos, az utcákon és a tereken kevés a fényforrás.
Máig nem épült ki a falu víz- és csatornahálózata, pedig az 1990-es évek elején a nagyfalusi önkormányzat szorgalmazta a felsőbb hatóságoknál, hogy oldják meg a lakosság vezetékes vízellátását. A tervek elkészültek, kivitelezésük azonban máig nem történt meg. A lakosság ivóvízét az 1911-ben fúrt artézi kútból nyeri. Szinte minden portán található ásott kút, vizük azonban emberi fogyasztásra nem alkalmas a magas nitrát-, kálcium- és magnéziumtartalom miatt. Az artézi kút vízhozama csekély – mindössze száznyolcvan liter óránként –, ezért, különösen a nyári mezőgazdasági munkák idején, nagy a torlódás. A vezetékes gáz bevezetését szintén az 1990-es évek elejétől szorgalmazzák a falu lakói és az önkormányzat, de máig nem valósult meg. A háztartások gázellátására a faluban több gázpalacklerakatot létesítettek.
Szilágynagyfalu fejlődésének legnagyobb gátja, hogy a helyi önkormányzatnak igen csekélyek a bevételi forrásai. Így nincs lehetősége arra, hogy a lakosság életkörülményein jelentősen javítson a közműhálózat kiépítésével. Ráadásul a központi költségvetésből juttatott összeg a községi tanácshoz tartozó négy település – Szilágynagyfalu, Bürgezd, Szilágybagos és Szilágyborzás – között oszlik meg. Ezért a faluközpont fejlesztésére is kevés a pénz, pedig a lakóinak száma, a település nagysága – Szilágy megye harmadik legnépesebb községi rangú települése – sürgeti a közművek, a különféle hiányzó szolgáltatások kiépítését, illetve fejlesztését. Ugyancsak a pénzhiány miatt küszködik a falu súlyos szeméttárolási és környezetvédelmi gondokkal.
Az 1989. decemberi változásokat követően 1990. január 5-én Szilágynagyfaluban is megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az RMDSZ helyi szervezete. Ezt december 27-én Kiss Zoltán mérnök, Lukács József református lelkipásztor és Major Miklós tanár alapító kezdeményezték. A helyi szervezet elnökei: Major Miklós (1990–1992), Katona Farnas Katalin (1992–1996), Katona Farnas Sándor (1996–1999) és Kása Ernő (1999-től).
Az 1996. évi helyhatósági választások során az RMDSZ helyi listáján került be a tíztagú szilágynagyfalui tanácsba nyolc tanácsos, egy-egy pedig függetlenként, illetve a parasztpárt színeiben. Névsoruk: Biró Pacsa Ildikó, Bubela György, Deák Zoltán, Fazakas András, Ferenţ Ştefan, Kabai József, Kása Ernő, Kovács Lajos, Nagy Árpád, Végh Katalin. A község polgármestere Balázs Zoltán, alpolgármestere Kovács Lajos. A 2000. évi választások után a szilágynagyfalusi tanácsosok: Bíró Pacsa Ildikó, Kabai József, Kása Ernő, Huéber György, Fazekas Viola, Deák Zoltán, Máté Radu, Lukács József, Marin Ida, Bogár Imre. A község polgármestere Kása Ernő.
Zöldségtermesztő gazdák és gazdasszonyok. Középen Kabai Sándor, a bolgárkertészet meghonosítója
Facsavaros szőlőprés 1895-ből
Szilágynagyfalu főbb intézményeinek elhelyezkedése a település központjában
A falu egyik utcája felhőszakadás után
