Reformátusok, baptisták, görögkeletiek | Száz Magyar Falu

Reformátusok, baptisták, görögkeletiek

Településünk Szilágy megye legnépesebb református egyházközsége, amely napjainkban több mint kétezer lelket tart nyilván, a falu összlakosságának több mint kétharmadát. A helyi kálvinista gyülekezet a megalakulása után több mint két és fél évszázadig – az 1920. június 4-i trianoni békeszerződésig – a Debrecen központú tiszántúli egyházkerület (püspökség) szilágy–szolnok–dobokai egyházmegyéjéhez tartozott. Az impériumváltozást követő évben, 1921. augusztus 16-án Nagyváradon tartott értekezleten a Romániához csatolt Partium egyházmegyéi kimondták a Király-hágó melléki református egyházkerület megalakulását, amelyet a román kormányzat csak 1926-ban ismert el. Közben – s ezután is – az egyházmegyék (esprességek) határai gyakran változtak Erdély hatósági-közigazgatási átszervezéseivel. Szilágynagyfalu a zilahi egyházmegye részéve vált, 1990-ben pedig szilágysomlyói esperességhez került.

Szilágynagyfalu református gyülekezete közvetlenül a reformáció szilágysági térhódítását követő időszakban, a XVII. század derekán jött létre, s a század végén a település „evangélikus református egyháza már virágzott”. Ismerjük a lelkészt megillető javadalmazást, eszerint a helyi prédikátornak a „…négy úr részéről százhúsz kalangya búza járt. A községben minden házas ember 25 pénzt fizetett, ezenkívül minden ember négy-négy pint bort s egy-egy véka búzát adott, kinek bora nem termett, a bor helyett 16 dénárt, a kinek nem volt vetése, egy véka búza helyett 25 dénárt fizetett, guzsalyos özvegy három sing vászonnal tartozott.” A négy úr a község földbirtokosait, a Bánffyakat jelzi. A parókiához szántó, rét és szőlőterület kapcsolódott, amelyeket a hívek voltak kötelesek megművelni.

Községünk prédikátorai gyakran váltogatták egymást, a XVII. században például tizenegy lelkész nevét jegyezték fel. Többen közülük – Szilvási K. Márton, Károlyi Sánta Benedek, Nógrádi Benedek – németországi protestáns egyetemeken: Leidenben, Heidelbergben és Marburgban is tanultak. Különösen Nógrádi Benedek academicus emelkedik ki közülük, aki vallási témájú munkáival (De colelo, 1619), halotti búcsúztatóival, laudációival (Magyar gyászbeszéd Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsanna temetésén, 1624, Üdvözlő versek Bethlen Gábor tiszteletére, 1617) gazdagította kora egyházi irodalmát. A XVII. század folyamán adományozásokkal az eklézsia értékes kegyszerekhez jutott. Ezek között a legrégibb egy állatfigurákkal díszített aranyozott, trébelt úrvacsorai kehely 1692-ből. Felirata: N:E Ajtoni Anna Anno 1692.

A gyülekezet gazdasági ügyeit illetően a XVIII. század végén kötelezően megkezdett „A nagyfalusi E. Reformata Ekklésianak Számadó Protocolliuma 1777” című jegyzőkönyvből ismerhetünk meg fontos adatokat.

A dokumentumban az egyház javait és jövedelmeit felsoroló leltár is található, többek között a kegyszerekről, az úrasztali terítőkről, a harangokról, s közli a templom első hiteles leírását is. A protokollumból azt is megtudhatjuk, hogy az egyházközség jövedelmének tekintélyes része elsősorban a földjein termett gabonafélék – búza, árpa, zab – és a szőlőiben megtermelt bor értékesítéséből származott. Megemlíti a gyülekezet patrónusait is – néhai Bánffy Sándorné, L. báró Bánffy János, Bánffy Zsigmond –, akik jelentős összegű alapítványokat tettek az eklézsia számára.

Az egyházközség élete a Rákóczi-szabadságharc után, a XVIII. század második felének békésebb időszakában látványosan fellendült, elsősorban a II. József türelmi rendeletét követő években. A kalapos király dekrétuma megszüntette a protestáns hitélet addigi korlátait, ezt követően a reformátusok is szabadon gyakorolhatták vallásukat, építhették templomaikat. Ebben az időben került a „Nagyfalusi Nemes és Szent Ekklésia” élére „Tiszteletes Tudós Szabó Sámuel”. Több mint három évtizedig – 1756 és 1790 között – szolgálta gyülekezetét. Prédikátorsága alatt az egyházi ügyek élén jeles és buzgó személyek álltak, akikkel együtt „az egyház virágzását eszközlé” – írják róla az egykori feljegyzések.

Szabó Sámuel lelkipásztori működése idején az egyház, a templom, valamint az iskola addig soha nem tapasztalt mértékben gyarapodott. Már szolgálata első évében, 1756-ben magyar nyelvű anyakönyvet vezetett be, amelynek utolsó, üresen hagyott lapjain feljegyezte a gyülekezet életének legfontosabb eseményeit. Szintén az ő idejében, 1777-ben indult – ugyancsak magyarul – az eklézsia imént említett jegyzőkönyve is. A protokollum azt is tanúsítja, hogy nem volt olyan esztendő, amikor a parókián és templomon valamit ne igazított volna. 1778-ban kezdték meg adományból az istenháza kőtornyának az emelését. A munkálatokkal 1783-ra készültek el, kivitelezőjük a német származású Johannes Bamert.

Közben 1770-ben kialakították a templom déli bejáratát, a portikuszt – azaz a főhomlokzat előtti nyílt oszlopcsarnokot –, az úrházát pedig tölgyfakerítéssel vették körül. Losonczi Bánffy Farkas főispán anyagi hozzájárulásával a szószékhez barokkos koronát, a lelkész számára papi széket készítettek. Paplak és új „Tanuló ház” is épült.

Az 1764. évi bő termés tette lehetővé, hogy a gyülekezet két harangot öntessen. Három év múlva, 1767-ben egy nagy- és egy kisharangot öntött a gyülekezet számára a Szolnok-Doboka vármegyei Retteg faluban Lázár György harangöntő mester. A kőből emelt torony közelében korábban fatorony állt, amelyet 1760. június 29-én a vihar ledöntött. Itt volt az egyházközség legrégibb, 1675-ből való harangja, amelyet átvittek az új kőtoronyba. Ezért a XVIII. század derekán a nagyfalusi templomnak már három harangja volt. A tornyon egy fából készült óra jelezte az idő múlását.

Szintén emlékezetes prédikátora községünknek a Kolozs vármegyei Szucság faluból származó Szentes István, aki 1816 és 1829 között szolgálta a nagyfalusi gyülekezetet. Kolozsvárt tanult, az ottani református kollégiumban lett tanító, majd 1815-ben szenior, azaz a kollégium ifjúsági elnöke. Jól felkészült, költői hajlamú fiatalember volt, aki az akkori erdélyi református énekeskönyvbe huszonkét dalt szerzett. Ezek közül tizennégyet az utolsó előtti magyarországi kiadás is átvett. Ismertebb énekei: Terólad zeng dicséretünk, Szent buzgósággal jöttünk be, Téged áldunk, nagy Isten, Szemeimből bánat könnyei hullanak, Hirdettesd, Uram, Igédet. Egyéb művei: Az emlékezés ünnepe (Bécs, 1817), Halotti könyörgés (Kolozsvár, 1829), Az Isten a hosszúaszói oláh templomban (Debrecen, 1830). Szentes István hamvai a Szilágy megyei Sülelmed falu temetőjében nyugszanak.

A nagyfalusi egyházközség történetében a legtragikusabb esemény – korábban már megemlékeztünk róla – az 1859 május 1-jén kitört tűzvész.

A szájhagyomány szerint olyan nagy volt, hogy – mint már írtuk – az egész Alszeg leégett. A tűz a templom nyugati homlokzatával szembeni udvaron tört ki, és rövid idő alatt a zsindellyel fedett templomra is átcsapott. Ennek következtében a torony süvege, az úrházának tetőszerkezete, mennyezete, orgonája és a bútorzat a lángok martalékává vált. Leégett a paplak, a rektori, kántori ház is, valamint a zsinagóga és Bánffy Albert kastélyának a tetőzete.

A tűz a nagyfalusi születésű Kováts István lelkészsége idején történt, akiről a szájhagyomány ma is azt tartja: „Nem mint predikátor tüntette ki magát, hanem mint népének pásztora, intője, buzdítója, vigasztalója nyerte meg az általános ragaszkodást; nemcsak a palotáknak, hanem a szegények kunyhóinak is látogatója volt.” A prédikátort az 1859. évi tűzvész lélekben annyira megviselte, hogy lelkész-esperesi szolgálatát már csak rövid ideig tudta teljesíteni. Három év múlva, 1862-ben elhunyt. A tűz okozta hatalmas károkat sikerült gyorsan felszámolni. A helyreállítást az úrháza orgona felőli falán megörökítették: „E templom orgonával, torony három haranggal és órával az 1859-ik Év Pünkösd hó 1 söjén elégvén Felépitettett 1861-ben.”

A következő évtizedekben a szilágynagyfalusi református gyülekezet folyamatosan gyarapodott. Az 1910. évi népszámláláskor községünk lakosságának háromnegyede – 1863 fő, a népesség 74,31 százaléka – a kálvinista hitet követte. A két világháború között tovább emelkedett az egyházközség lélekszáma, miként a más vallásúaké is.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után egyházközségünk főhatósága változott, mert a Magyarországi Református Zsinat határozata értelmében a Király-hágó melléki református egyházkerület 1942. január 1-jétől beépült a tiszántúli egyházkerület testébe, és visszakerült oda, ahonnan a trianoni békeszerződés következtében kiszakadt. Ez a helyzet 1944 őszéig, az újabb impériumváltozásig állt fenn. Közben az 1941. évi újbóli magyar népszámlálás 2118 reformátust talált a faluban, számuk 255 fővel magasabb, mint három évtizeddel korábban. Arányuk 7,98 százalékról, 66,33 százalékra csökkent. Ennek fő oka, hogy a falu többi vallásfelekezetének a lélekszáma is gyarapodott.

A második világháború után, 1948-ban, Romániában is szétválasztották az államot az egyháztól, és megtörtént a felekezeti iskolák államosítása. Az egyházak állami támogatását megvonták, a fenntartásukat szolgáló javait kisajátították, kérdésessé vált a létük. A felekezetek fokozatos háttérbe szorítása az 1950-es években kiteljesedett. Az egyházi vezetőknek, a lelkipásztoroknak, a presbitereknek számtalan hatósági támadást kellett elviselniük. Az egyházak működését minden eszközzel akadályozta a kommunista diktatúra. Az istentiszteletek lassan elnéptelenedtek. „Úgy hitbeli, mint fegyelmi életében súlyos hibák és lazulások mutatkoznak, melyek ha továbbra is emelkedést mutatnak, egyházi életünk teljes leromlásához és széthullásához vezet” – olvasható a nagyfalusi presbiteri jegyzőkönyvben.

Ezekben a nehéz, küzdelmes időkben vezette a gyülekezetet a köztiszteletben álló Fodor Béla lelkész-esperes. Szolgálata alatt került sor a templom felújítására, amelyet 1956. augusztus 21-i vihar által ledöntött toronysüveg visszaállítása is sürgetett. Ekkor határozták el az istenháza általános korszerűsítését, a torony, a hajó és a szentély vakolását, a tetőszerkezet és a bútorzat javítását. Mindent a hívek adományából.

Lukács József lelkészsége idején ünnepelte meg a gyülekezet a templom fennállásának ötszázadik évfordulóját. Ekkor ismét teljesen felújították az úrházát, a parókia udvarán imaházat emeltek, csinosították a paplakot és a kántori lakást. A munkálatok költségét – mint mindig – most is a hívek adományaiból fedezték. Ebben az időben emlékeznek meg idős Nagy András harminc éven át tartó presbiteri tevékenységéről: „Benne egyházközségünk olyan hűséges szolgát veszített el, aki élete példájával igazolta presbiteri esküjének megtartását” – olvasható a korabeli jegyzőkönyvben. A legutóbbi, 1992. évi népszámlálás 2220 református vallású lakost talált a faluban, a lakosság 65,97 százalékát. A kálvinisták számának csökkenése elsősorban a baptista és a Keresztény Testvér gyülekezet térhódításával magyarázható.

A templom utolsó, nagyszabású felújítása 1996-ban, a magyar reformátusok III. világtalálkozójának évében történt, amelynek egyik fő színhelye Szilágynagyfalu volt. Gyülekezetünk is megkülönböztetett figyelmet szentelt a kiemelkedő eseménynek. A templomot ismét teljesen felújították, restaurálták a szószéket. A munkálatok közben napvilágra kerültek a templomnak a késő gótikát idéző stíluselemei, a sekrestyeajtó, a szentségtartó fülke, valamint több freskó. Az istenháza azóta teljes pompájában fogadja a hívőket és a látogatókat. A felújítás a presbitérium és Lukács József lelkész-esperes hathatós támogatásával, Csíki János nagyváradi építész irányításával törént.

Szilágynagyfalu lakóinak napjainkban csak a töredéke római katolikus – századokkal korábban a település minden lakója ezt a vallást követte.

A források szerint a mai Szilágy megyében már az Árpád-korban létezett egyházszervezet Tasnád ideiglenes központtal. A Szent István által alapított Kraszna vármegye területén – mint már utaltunk rá – esperesség működött Kraszna központtal, amely a Gyulafehérvár székhellyel 1009-ben felállított erdélyi püspökséghez tartozott. Az utóbbi hatalma azonban – a lakosság kis száma miatt – csak később terjedt ki a Szilágyságra. Kraszna vára és a hozzá kapcsolódó település egy 1214-i oklevél szerint már egyházas hely volt: „Compoltus archidiaconus de Carazna”. Hasonlóan Szilágysomlyó is: „Ecclesia in fondo Somlyo”, valamint Szilágybagos. Az utóbbi István nevű papja kilenc garas pápai tizedet fizetett.

Nagyfalu – bár kimaradt a pápai tized jegyzékéből – szintén egyházas hely volt, ugyanis 1335-ben egy Péter nevű – Pet. sac. de Nogfalu – plébánosról van tudomásunk. 1453-ban Ecclesia de Nogfalu szerepel a forrásokban. 1455-ben Nagyfalu plébánosát Máténak hívták. Egy évszázad múlva, 1553-ban a plébános jobbágyai három és fél kapu után adóznak. Ismeretes, hogy 1521-ben falunk papja, Adalbertus N. plébános de Magna villa Bécsben tanult. Az előbbi adatok kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Nagyfalu egyházas helyként létezett.

A reformáció terjedésével a katolikusok száma alaposan megfogyatkozott Kraszna vármegyében is. 1735-ben „Szilágysomlyót és Kárászteleket kivéve nem volt összesen száz katolikus ember” – írta Petri Mór. Ebben az időben a katolikusok jelenléte még kimutatható Krasznán, Zilahon, Szilágycsehben, Magyarpatakon és Szilágyzoványban. Nagyfalu római katolikus egyháza a krasznai főesperesség szilágysomlyói esperességéhez tartozott, és ennek filiájaként, azaz fiókegyegyházaként működött. Filia volt még Szilágyzovány, Krasznahorvát, Szilágybagos, Selymesilosva és Szilágygörcsön. Az 1847. évi összeírás szerint községünkben mindössze 41 katolikus élt, számuk a következő évtizedekben megkétszereződött. Az 1910. évi népszámlálás szerint elérte a 79 főt, a lakosság 3,15 százalékát alkották.

A római katolikusok nagyobb számban az 1920. évi impériumváltozás után telepedtek le a faluban, amikor a Darvas-féle fatelepen sok, ezt a hitet valló munkás talált megélhetést. Számuk az 1940. évi második bécsi döntés után gyarapodott jelentősen, amikor jó néhány addig anyaországi lakos költözött a faluba. Az 1941. évi népszámláláskor már 227 katolikust jegyeztek fel, az összlakosság 7,1 százalékát. Már az első letelepedési hullám idején szóba került templomépítésük ügye. Az 1930-as évek végén a nagyváradi katolikus püspökség anyagi támogatásával a falu központjában a Bánffy Alberttől bérelt telken Jézus szíve tiszteletére templomot emeltek, amelyet 1938-ban szenteltek fel. Építését nemcsak a helyi katolikusok támogatták, hanem néhány rézaljai falu – Krasznajáz, Gyümölcsénes és Detrehem – görög katolikus hívei is. Úrházuk az olasz körtemplomok mintájára, Nagy István szilágysomlyói építész irányításával épült.

A templom legnagyobb szabású felújítását, renoválását – új bádogtető, külső-belső vakolás és festés, mozaikpadlózat lerakása – 1970 és 1985 között, Mentes Ferenc és Mentes József plébánosok idejében végeztek. Az egyház harangját – melyet Hönig Frigyes öntött Aradon – Szent Miklós tiszteletére és gróf Széchenyi Miklós váradi püspök emlékére 1938. december 18-án szentelték fel. A falu katolikus plébánosai: Mentes Ferenc (1945–1953), Fedorek Imre (1958–1970), Mentes Ferenc II. (1970–1980), Mentes József (1980–1986), Sikli László (1986–1992), Lőrinc Ottó (1992-től). A legutóbbi, 1992. évi népszámlálás mindössze nyolcvanöt római katolikus vallású lakost – a népesség 2,52 százalékát – jegyzett fel a faluban.

Napjainkban népesebb a baptista közösség, akiknek Bihar vármegyéből származó elődei a 1890-es években a Margitta és Szilágysomlyó közötti vasútvonal építési munkálatokban vettek részt. Hírük Nagyfaluba is hamar eljutott. Először a közeli Kémer községben térítettek, ahol 1897-ben alakították meg gyülekezetüket. Innen indulva 1902 táján, missziós céllal, Nagyfalut is felkeresték, 1903-ban a felnőtten (újra) megkeresztelkedettek, azaz bemerítettek körében már öt helyi lakost találunk.

A baptizmus itteni terjesztése Szabó László nevéhez fűződik, őt tekintik nagyfalusi alapító tagnak. 1908-ban már mintegy negyven-ötven ehhez a felekezethez tartozó élt községünkben, akik gyülekezetet is alakítottak. Szabó László felavatásával Szilágynagyfalu lett a Szilágysági Baptista Misz-szió központja, amelyhez Érszőllőstől Magyarkecelig huszonhat csoport tartozott. Prédikátorsága idején a hívők száma gyorsan emelkedett, 1912-ben már elérte a hetvenöt-nyolcvanat. Ezért még ebben az évben sürgősen egy tágas imaházat emeltek a Piac téren, és december 25-én Kornya Mihály részvételével ünnepélyesen meg is nyitották.

Hatesztendei távollét után, 1921 tavaszán Szabó László hazérkezett szibériai hadifogságából. Ezzel új korszak kezdődött a baptista gyülekezet életében. Tovább nőtt a bemerítkezettek száma, 1926–1930 között például tizenegy személyt kereszteltek. Közben a román hatóságok ezt a felekezetet is zaklatták, csak 1928-ban sikerült hivatalosan elismertetni. A következő évben, 1929-ben Szilágynagyfalu székhellyel megalakult a Szilágysági Szabad Baptista Szövetség, amelynek elnökévé Szabó Lászlót választották.

A szervezet 1933-ban felvette a Szilágysági Baptista Hitközség nevet, a szerveződést később, 1950-ben a nagyváradi egyházi központhoz csatolták. A közben lezajlott 1941. évi népszámláláskor már 243 baptista hívőt írtak össze, az össznépesség 7,61 százalékát.

A nagyfalusi baptista közösség élete 1960-as években fellendült. A Romániai Első Szabad Baptista Szövetség – s ezen belül a szilágynagyfalusi baptista hitközség – a megalakulása óta élénk kulturális-missziós tevékenységet folytatott. 1910-ben például már négyszólamú énekkara működött. 1925-ben Igazság Tanúja címmel folyóiratot alapítottak, szerkesztője Szabó László. A kiadvány a hitközség hivatalos közlönyének számított, Szilágysomlyó, majd Zilah nyomdájában készült. Elsősorban igemagyarázatokat és missziós híreket közölt, és adakozásokra, imaházak építésére buzdított. A folyóirat 1940-ig jelent meg. Melléklete a Vasárnapi Tanító, amely a baptisták úgynevezett vasárnapi iskoláiba járó gyermekek vallási-kulturális nevelését segítette. A Baptista Szövetség nyilvános központi könyvtárának a megalapítása is Szabó László nevéhez fűződik. A hívők ének- és zenekultúrájának fejlesztésére 1946–1947 telén ének- és zenetanfolyamot indítottak, valamint fúvós- és pengetős zenekart szerveznek. Maradandó tevékenységet fejtett ki az ifjúság körében az Erdélyi Magyar Baptista Ifjúsági Szövetség keretében működött Szilágysági Baptista Ifjúsági Szövetség is. Az utóbbi székhelye szintén Szilágynagyfalu volt.

Az imaházat az 1990-es években jelentősen bővítették a gyülekezeti tagok áldozatos anyagi támogatásával. Ekkor külön termet építettek az ifjúság számára, amelyben zenét- és éneket tanítanak, társas beszélgetéseket tartanak, egyet pedig a vendégek számára tartanak fenn. Az 1992. évi népszámláláskor kétszázötven baptistát írtak össze, a lakosság 7,42 százalékát. Az egyházközség igehirdetői az elmúlt négy évtizedben: Kiss László (1958–1965), Kulcsár Sándor (1966–1968), Balázs József (1968–1976), Tőtős János (1978– 1982) és Szekrényes Pál (1991-től).

A szilágynagyfalui keresztény testvérek gyülekezete 1933-ban jött létre, amikor a baptisták gyülekezete kettészakadt. A hitközségből kilépett Kabai Sándor és Kabai Ferenc ezt követően megalapította az úgynevezett kabaisták gyülekezetét, amely később felvette a Keresztény Testvér gyülekezet nevet. A kezdetben néhány tagból álló csoport hamarosan népes közösséggé vált, napjainkban már Szilágynagyfalu negyedik legnagyobb egyházközsége. Az 1992. évi népszámlálás szerint tagjainak száma 230, a lakosság 6,83 százaléka. A testvérgyülekezet hívei zömében ma is a népes Kabai családból származnak, de számos, a Székelyföldről – Kibéd, Korond falvakból – házassággal Szilágyfaluba került fiatallal bővült. Népes családokat alapítottak, amelyek a közösség tagjaivá váltak. Imaházuk az 1990-es években épült fel a Víz utcában.

A nagyfalusi görögkeleti (ortodox) egyházközség tagjai kizárólag román nemzetiségűek, a reformátusok után napjainkban községünk legnépesebb vallási közösségét alkotják. Eredetileg a görög katolikus hitet követték. Az 1910. évi népszámláláskor még ők voltak túlsúlyban a faluban – 358 fő, a népesség 14,28 százaléka –, az ortodoxok pedig olyan elenyésző kisebbségben, hogy az akkori statisztika fel sem tüntette őket.

Az 1941. évi népszámláláskor már 384 görög szertartású katolikust – a népesség 12,02 százalékát – jegyeztek fel településünkön, ekkor a második legnagyobb felekezetet képezték. Az ortodoxok száma tíz fő, 0,31 százalék. 1948-ban állami rendelettel az országban teljesen felszámolták és az ortodoxiába olvasztották a görög katolikus egyházat, és híveit hatóságilag görögkeletieknek nyilvánították. 1992-ben már a görög katolikusok voltak jelen szinte jelképes számban (mindössze tizenegy fő, 0,32 százalék), a görögkeletiek többségben. Az utóbbiak közössége egy évtizede már ötszázhárom főt számlált, az összlakosság 14,94 százalékát.

Az ortodox kőtemplom építését az 1930-as évek végén kezdték meg, befejezésére azonban csak a második világháború után került sor. Liturgikus készlete nem ismeretes, utolsó nagyobb külső felújítása az 1980-as években történt meg.

A görög katolikusok temploma a falu déli részén, a Hóstátban állt, a jelenlegi román temető területén. Eredetileg nem itt épült, hanem a szomszédos Gyümölcsénesben. A régi freskókkal díszített fatemplomot 1882-ben lebontották, és átadták a nagyfalusi görög katolikusoknak. Egyesek szerint a XVIII. század közepén készülhetett. A festése új keletű és egyszínű, a freskóit azonban utólag lemeszelték. A templom oldalán az egyik tölgyfa gerendán cirillbetűs felirat állt, amelyet a helyi iskola múzeumában őriznek.

Szilágynagyfaluban a XVIII. század második felében említenek először zsidó vallású lakosokat. Számuk folyamatosan nőtt, a XIX. század második felében építették a Bánffyaktól bérelt telken zsinagógájukat, ennek közelében – a mai gyógyszertár helyén – emelték rituális fürdőjüket. A hitközség – bérelt lakásban – iskolát tartott fenn a Nagy utcában, ahol Heller Elek, Klein Sámuel és Grünspan Mózes oktatta a gyerekeket a vallási ismeretekre. Egy időben Szilágynagyfaluban lakott kerületi főrabbijuk, Rozenburg Emánuel (1900–1914), majd Weisz Oszkár (1914–1920). Az 1910. évi népszámláláskor már 187 izraelita (4,45 százalék) élt községünkben, három évtized múlva, 1941-ben 203 volt a számuk (6,34 százalék). 1944 tavaszán a falu izraelita lakosait deportálták, a vészkorszakot kevesen élték túl. A zsinagógát 1965-ben lebontották.