A fallal kerített város | Száz Magyar Falu

A fallal kerített város

A legendákat termő múltszépítő nosztalgiák szivárványossá tarkították a Hegyalja és Tállya hétköznapjait és ünnepeit. A valóság azonban földközeli és fáradságos, a legtöbb itt élő számára szegényebb is, mint a képzelgés rajzolta kép. Tállya határa, hegyoldalai csupa nyirok, köves lösz, meredek lejtő, zápor vájta árkolás, ahol minden betevő falatért háromszorosan kellett megdolgozni az ugyancsak gyatra szerszámokkal, könnyen törő kapákkal, gyakran hajló ásókkal, nehéz kétágúsozókkal, hamar élüket vesztő ekékkel. A szekercék, balták, fejszék, fűrészek is csak emberi erővel voltak mozgósíthatók, akár tűzifát kellett vágni, akár szőlőkarót hasítani, akár azokat a szőlőtőkék mellé leverni vagy házépítéshez megfaragni a gerendát. Emberi erővel kellett lekaszálni a rétet, favillákkal feltakarni a szénát, és nyikorgó, fatengelyű szekerekkel összehordani. A szántókat az ökrök – többnyire hatot vagy nyolcat egy eke elé fogva – még csak-csak megszántották, de a szőlőépítéshez ásóval, csákánnyal kellett megforgatni a hegyi lejtők talaját, s azt megint kézi erővel kellett évenként kétszer, majd a XVII. századtól háromszor megkapálni. Lehetőleg bakhátra, hogy a zápor ki ne mossa gyökerestül a tőkéket.

A szőlő minden egyes hajtását metszeni kellett tavasszal, majd kapálni, karózni, tőkénként kötözni, a fáját vágni, aztán ősszel megszedni, szüretelni. A puttonyba gyűjtött gyümölcsöt kádakba hordani, taposni, törni, hogy levet engedjen, majd préselni, hordókba szűrni a mustot, forrását, erjedését vigyázni, időben átfejteni, megannyi nehéz munka, s még akkor nem is szóltunk a szőlőtőkék trágyázásáról, bujtatásáról, szaporításáról, plántálásáról...

A köznapi munkák, a közösségi gondok és tennivalók többnyire praktikus dolgok irányába terelték a tállyaiak szellemi és fizikai energiáit. Ennek a szőlőművelő közösségnek a megmaradása, a zavaroktól lehetőleg mentes működésének a biztosítása megkívánta, hogy szigorú szokásrend érvényesüljön évszázadokon kersztül. Ezt a célt szolgálta Tállya 1613-ban írásba foglalt Élő törvénye is, amelyről az előzőekben már részletesen megemlékeztünk. Nem említve, hogy a statútum kiemelten foglalkozott a mezőváros tisztikarának évenkénti megújításával. Minden év karácsonyán került sor a bíró- és tanácsújításra. Ezt követően a megválasztott bírónak és a megújított tanácsnak még a karácsonyi ünnepek alatt meg kellett állapodnia a mészárosokkal működésük feltételeit illetően. Ezt a mészárosoknak kellett kezdeményezniük. Amennyiben valamelyikük ezt elmulasztotta volna, az a következő évben „elmarad az mestersége mellől”, amennyiben mégis gyakorolná a mészárosságot, és „rajtakapatik, hogy feketén vágna és mérne, tizenkét forintra büntettetik”.

Hasonló szigorral intézkedik a szabályzat a mezővárosban folytatandó egyéb mesterségekről is. A mindekori bíróújítás, a karácsony két napja adatott meg „az vargáknak, kovácsoknak, szabóknak is”, hogy mesterségük folyatatásának kötelmeiről, a limitált árakról megállapodjanak a város vezetőivel. Ennek elmaradása esetén a következő évben ők is elestek mesterségük folytatásától. Ha mégis tenné közülük valamelyik, először tizenkét forintra büntetik, második alkalommal „mesterségét veszti el”. Részben a mezővárosi kötelmeket felvállaló mesterek védelmét is szolgálta, hogy nemcsak a városi engedelem nélkül mesterségüket űzőket büntette súlyosan, hanem a feketén dolgozó mestereket foglalkoztató polgárokat is, minden esetben egy-egy forintra, mely büntetéspénz a bírót illette, bizonyára ösztönzésül, hogy minél hatékonyabban üldözze a kontárokat.

A mezőváros szuverenitását, a földesúri úriszékkel szembeni perbeli joghatóságának az autonómiáját törekedett erősíteni a statútum akkor, amikor eltiltotta mind a bírót, mind a lakosokat attól, hogy az „egy forintig való pert” az úriszékre fellebbezzék. Ezekben a perekben – szögezték le megfellebbezhetetlenül – „az itten való törvénynek kell engedni”. Aki mégis vétene a mezőváros joghatóságának e szuverenitása ellen, az egy forinttal büntettetik. Ennek fele a bírót, másik fele a „perben helyben megállót” illette. A statútum – személytől függetlenítve – jogfolytonossá tette a bírói hatalmat, ami tovább erősítette a mezővárosi szuverenitást.

A szőlők védelmével és jó karbantartásukkal kapcsolatos az a szigorú intézkedés, amit a mezsgyejárásról alkottak. A szőlőépítések megszaporodása, a legelők szűkössége, és a hegyekben való kényszerű legeltetés hozta magával, hogy a nagy értéket képviselő szőlőföldeket fokozatosan védeni kellett az állatok okozta károktól. A mezsgyejárásról alkotott rendelet mögött meghúzódhatott az a gyakorlat is, hogy a szüret után felszabaduló szőlőbe behajtották az állatokat legelni, egyúttal a szőlőföldeket trágyázni. A szüret befejezésétől a rügyfakadásig a szőlők legeltetése nem okozhatott különösebb kárt, legfeljebb a karók állatok általi kidöntése bosszanthatott némelyeket, bár elképzelhető, hogy szüretkor a XVI–XVII. században a karókat is felszedték a tőkék mellől, s metszés után minden évben újra karózták a szőlőt. A metszés után, rügyfakadáskor és a friss hajtások megjelenését követően azonban a szőlőbe tévedt állatok teljesen tönkretehették a termést. Ezért Tállya szenátusa évről évre szigorúan elrendelte, 1613-ban pedig írásba is foglalta, hogy metszés után „az bíró meghidettesse, hogy minden ember mesgyéjét bécsinálja”. A mezsgyecsinálás meghirdetését követően egy hét múlva a mezőváros bírája köteles volt minden promontóriumon megvizsgálni a mezsgyéket. A mezsgyeszemle pontos idejét a bírónak közhírré kellett tennie, s a szemle alkalmával minden szőlőtulajdonosnak – vagy megbízottjának, vincellérének – szőlőjében kellett tartózkodnia, hogy a bíró és kísérete a helyszínen, a tulajdonos jelenlétében győződhessen meg a mezsgyecsinálás megtörténtéről. Amennyiben a szemlén „valaki ott nem lenne, vagy személyében, vagy embere által... egy icce bor a büntetése”. Egy icce bor volt a büntetése annak is, aki a mezsgyéjét elmulasztotta megcsinálni. Nem maradt büntetés nélkül a bíró sem, ha bármi oknál fogva a meghirdetett mezsgyeszemlét elmulasztotta. A mulasztó elöljárón harminc dénárt vettek meg.

A mezsgyék rendbetételét a másodszori felszólításra is elhanyagolók büntetése két icce bor volt, aki pedig harmadik felszólításra sem tett eleget kötelezettségének, ötven dénárra büntettetett. A negyedszeri mulasztás egy forint büntetést vont maga után. Amennyiben valaki még ezek után sem javította ki mezsgyéjét, annak vállalnia kellett, hogy ha a barmok betévednek a szőlőbe, az általuk okozott kárt ő téríti meg, nem az állat gazdája.

A mezsgyékhez hasonlóan éveként kellett gondoskodni a szőlőskertek gyepűjének, garádjának a rendbetételéről is. Ennek elmulasztása is lépcsőzetesen növekvő büntetést vont maga után. Itt az első határidő virágvasárnap. A mulasztók ekkor tizenkét dénárt fizettek. A még Szent György napján is késlekedők huszonnégy dénárt róttak le. A Szent György-nap utáni szemlekor is mulasztásban találtak büntetése negyvennyolc dénárra emelkedett, s a még pünkösdkor is késlekedők egy forintban marasztaltattak el.

A nyomásföldi szántók, a szőlők, a rétek tilalomrontói nem voltak tekintettel mások emberi szorgalmának semmilyen megnyilvánulására. A tállyaiak – beltelkeiket szőlővel ültetvén be – évenként rendre kiszakítottak a határból egy-egy darabka káposztáskertet, amit nyilas osztással kapott meg az igénylő. Voltak hanyag emberek, akik a megszántott, elplántált káposztaföldre hajtották rá állataikat, s olyanok is, akik mérettek ugyan káposztáskertet maguknak, de azon inkább legeltettek, semmint a káposzta plántálásával, kapálásával fáradoztak volna. Ez utóbbiak ártottak legtöbbet, mert tíz-tizenkét szomszédos gazda kertjét is károsították. Ezért a rendtartás a káposztáskereteket is szigorú tilalom alá vette mondván: „egy ember kerte miatt tíz ember is kárt vall, azt is pedig – mármint a káposztát – mint egyéb gyümölcseinket s kertbéli veteményeinket az úr Isten életünknek táplálására rendelte”. A kirótt büntetés megfizetését és az okozott károk megtérítését bizonyára szigorúan megkövetelte a mezőváros bírája, de az indulatok elszabadulását, a károkozások nagyarányú elharapódzását azzal is igyekezett megelőzni, hogy elrendelte a káposztáskertek sövénnyel való bekerítését minden év Szent György napjára.

A mezőváros öntudatosodó polgárainak gazdasági tevékenységével összefüggésben külön kell szólnunk a mezőváros borforgalmazásával kapcsolatos szabályokról. Három pontban is foglalkoztak a nem Tállyán teremtett borok árusításával. Akik korábban – akár tállyai, akár „másunnan való” emberek – nem Tállyán termett bort vittek be a mezővárosba, azok kötelesek voltak azonnal a bírónak jelenteni, s hordónként huszonöt dénárt a város kasszájába befizetni. Amennyiben ezt elmulasztották, tizenkét forint büntetést róttak ki rájuk. Amennyiben bárki az ilyen külső helyről behozott bort Tállyán megvette, az hordónként hat-hat krajcárt kellett fizessen „az templom épületeire”. Az ilyen kétszeres helyi forgalmi díjjal – ászokpénzzel – terhelt behozatal „csak szorosan barátianknak engedtetik meg”, de azoknak is „csak háborúságnak idején, oltalomért”. Ezen a hagyomány rögzítette szabályon 1613-ban anynyiban változtatott a mezőváros tanácsa, hogy az őseik által követelt huszonöt dénáros ászokpénz behajtását és a hatdénáros templomépítési hozzájárulást a szabad királyi városok statútumaiban rögzített módon megváltoztatták. A templom épületeire szánt hat krajcár behajtását eltörölték, s ezt követően az idegenektől huszonöt-huszonöt dénáros ászokpént követeltek a behozott borok hordójáért, de ha tállyai ember hozta be idegen határról a bort, az csak tizenkét krajcárt kellett fizessen hordónként.

A köztisztasági és egészségügyi feladatok közül Tállya lakóinak ivóvízzel való ellátása már ekkor komoly gondot okozott. A tizenöt éves háború és a hadak kószálása megnehezítette a határban lévő források és patakok vizének rendszeres használatát, ezért a mezőváros tanácsa és lakói a zaklatott háborús évek alatt kutakat csináltattak, hogy a lakosok „tisztábban élhessenek belőle”. Ezt azonban sokan nem méltányolták, marháikat a lakosság számára készült kutakból itatták, abban mosták a leölt állataik beleit, „egyéb sok rútságot is belémosván és öblítvén”, nem törődve a keletkezhető veszéllyel. Mindezekért a mezőváros bírája és hites tanácsa – „egy icce bor” büntetés terhe alatt – megtiltotta, „hogy a főkútból” bárki állatait itassa, abba bármit mosson, öblítsen. Huszonöt dénár a büntetése annak, aki a ló- és marhaitató kútba mosna „bélt s egyéb edényeket”. Az így beszedett büntetéspénzt a bíró köteles volt mindenkor a kutak javítására, tisztítására fordítani. Huszonöt dénár büntetést róttak arra is, aki a szemetet, az állatok beleit, elhullott jószágok tetemét és egyéb mocskot az utcákra hordott.

A földi élet szabályozása mellett gondoskodott a statútum az emberi végtisztesség megadásának mikéntjéről is. A halállal kapcsolatban alkotóinak meggyőződését áthatotta a reformáció predestinációs tana. Hitük szerint „az Úr Isten kinek-kinek itteni, ez világon is a sáfárságot úgy osztotta áldásábúl, mint akarta”, mindezekért a temetéskor sem indokolt a régi szokások diktálta egyformaságot gyakorolni. Hajdan a mezőváros minden halottjáért „csak a kisebbik haranggal csendítettek”. Közös akarattal 1613-ban úgy döntött a mezőváros tanácsa, hogy „aki akarja, vagy értéke vagyon reája, megvonassa mind a két harangot”. Ezért azonban külön huszonöt dénárt kell fizetnie, amit „a templom és a schola épületeire kell fordítani”. A külön harangozásért fizetendő huszonöt dénár mellett nyolc dénárral kellett a harangzó szolgálatát megfizetni. A fenti lehetőségek azonban csak a „megholtnak jelentésére” történő harangozáskor, tehát a halálesetet a közösség tudomására hozó első csendítéskor voltak érvényes engedmények. Egyébként minden mezővárosi halott „eltemetésekor is... meg kell vonni” mindkét harangot. Ezért külön nem kellett fizetni, ezt magába foglalta a temetés költsége. A halálban érvényesülő különbségtétel kálvinista szemlélete nyilvánult meg abban is, hogy lehetőséget teremtett bárki számára a szentegyházba történő temetkezésre. Ez a templomba vagy a templomkertbe történő temetést jelentette. Ezért azonban halottanként három forintot kellett fizetni a templom épületének javítására, felújítására.

A statútum utolsó pontjai hívták fel a lakosok figyelmét „az lelki tanítóknak”, a nagytiszteletű prédikátornak és a mezővárosi tanítónak a természetbeni bérezésével kapcsolatos kötelezettségeire. Az említetteknek a pontosan megszabott természetbeni járandóságát – mindenféle őket illető javakból – minden esetben azon a napon kell kiadni, amikor a földesuraknak adják a dézsmát.

A középkori Tállya háziiparra és népi mesterségekre épülő, önellátó családi gazdaságainak struktúráját hamar szétfeszítette a speciális szőlőkultúra térhódítása, a pénzgazdálkodás terjedése és a regionális, tájföldrajzi munkamegosztás. Ez a váltás már a XVI. században megtörtént. A szőlőművelés nemcsak jövedelmező volt, és nemcsak szakismereteket igényelt, hanem olyan eszközök sorát és tömegét – metszőkések, kapák, ásók, ortókapák, kétágú talajforgatók, vasabroncsos kerekű szekerek, kádak, hordók, sajtolók –, amelyeket háziipari tevékenységgel nem vagy csak részben lehetett előállítani. Mestereket már azelőtt igényelt Tállya, mielőtt nagyobb mértékben elhíresedett volna a hegyaljai bor.

A középkorban a vár katonai, védelmi, közbiztonsági és hatalmi szerepköre, az ezzel együtt járó fegyver- és felszerelési szükségletek: íjak, nyilak, nyergek, lószerszámok, zabla, kengyel, patkó, kard, lándzsa, buzogány, dárda, egyéb hajító-, vágó- és szúrófegyverek, a vitézek, katonák familiárisok ruházata, lábbelije, azok javítása, készítése és karbantartása kívánta meg a fémművesek, patkoló- és fegyverkovácsok, íjgyártók, bőrművesek, szabók, csizmadiák, vargák állandó jelenlétét. A várnép élelmezése és ellátása a szakácsok, a pék, a mészáros, a korcsmáros jelenlétét tette nélkülözhetetlenné.

A bortermelés elterjedése, az ebből származó pénzbevételek a lakosság részéről is lehetővé tették az említett mesterek szolgálatainak az igénybevételét. A vár igényeit kielégítő szolgálónépek, kézművesek, mesterek, kőfaragók, asztalosok, ácsok, lakatosok, alkalmi iparosok, kézügyességgel rendelkező parasztok alighanem a katonai szolgálatot teljesítő vitézek családtagjaival együtt a vár alatt, Újfaluban húzták meg magukat. Ott építették fel házaikat, művelték kertjeiket, a hegyeken, promontóriumokon műveltették szőlőiket napszámosokkal vagy szakmányosokkal, s napról napra vagy igény szerint feljártak a várba dolgozni.

Alighanem itt bontakozott ki Tállyán először a több-kevesebb rendszerességgel folytatott kereskedelem, a piacozás is. A vár vitézei itt tarthatták olykori – 1526 őszétől, 1527-től, az ország Szapolyai és Ferdinánd pártjára szakadása óta megszaporodott – zsákmányaik kótyavetyéjét, ide vezették nyereg alá való lovaikat eladni a környék parasztjai, nemesei; aprójószágaikat, túrót, vajat, tojást, juhsajtot, mézet, zöldségféléket és gyümölcsöt itt árulhattak rendszeresen a kofák, kuffantók. Vándorárusok, lantosok, mutatványosok is megfordulhattak a piac porondján. Szent László napján nagy búcsúkra sereglett Tállyára a Hegyalja és Abaúj vármegye közeli falvainak, oppidumainak a lakossága. Az 1300-as évszázad harmadik harmadától a tállyai templomban őrizték Szent László ujjereklyéjét.

Egyre parancsolóbban erősödött fel a regionális árucsere kényszere. A megye északi térségeinek erdővel borított hegyvonulatai, hegyi legelői az erdőélés és a juhászat termékeit kínálták: szürke és abaposztót, faszenet, gombát, mogyorót, juhsajtot. A szepességiek mesterségbeli szakértelmüket és fémeszközeiket hozták, cserében lovat, szarvasmarhát, igás állatot, gabonát kértek, de szívesen elfogadták a bort is, amit Tállya kínált nagy menynyiségben. A Tokaj-Kassa-Bártfa-Krakkó útvonalon folytatott távolsági kereskedelem pedig olyan árukat is eljuttatott a mezővárosba, amelyekre az igényesebb vevőknek – várbéli katonáknak, feleségeiknek, a vár urának, kapitányának, a település gazdagodó polgárainak – volt szükségük.

A növekvő borforgalom egyre nagyobb bevételhez juttatta Tállyát, aminek következtében hegyaljai szerepköre is megnövekedett. Ennek a növekvő szerepkörnek és az 1631. évi regéci csatában II. Ferdinánd mellett bizonyított hűségének jutalmaként az uralkodó királyi szabadalomlevélben biztosította a mezőváros kiváltságait. Szabad főbíró- és tanácsválasztást engedélyezett. Tizenkét forint erejéig a városra ruházta a bíráskodási jogot. Megengedte, hogy kőfallal kerítse magát a mezőváros. És évi négy országos vásár mellett hetipiacok tartására is jogot kaptak a tállyaiak.

A privilégiumok gyakorlása felgyorsította a város lakói személyes függésének felszámolását, a közösség egységes érdekvédelmének a megerősödését. Ez az állapot pedig vonzást gyakorolt a rendi szabad elemekre: armális nemesekre, kézművesekre, a várakból és a harcterekről kiöregedett vagy kiszorult, a termelő tevékenység nyugalmára vágyó vitézlő rend tagjaira. Még inkább vonzotta a mezőváros a földesúri fennhatóság, a személyes függés szeszélyei elől menekülni vágyó jobbágyokat, zselléreket, de az árutermelésbe bekapcsolódott nemeseket, arisztokratákat is. Ez utóbbiak, ha nem is telepedtek meg a szaporodó és rangosodó mezővárosokban, igyekeztek ott birtokot szerezni. A népi, önellátó ipart így a fogyasztási cikkek terén is kiszorították Tállyáról a céhes kézművestermékek. Ezt bizonyítja, hogy 1642-ben elkezdődött mezővárosunkban a kézművesek céhbe szerveződése. Először a csizmadiák tették meg ezt a sorsdöntő lépést. Majd 1653-ban a vargák, 1695-ben a sarukészítők szerveződtek céhbe. Igaz, mindhárom céhalakulat a kassai tanácstól kapta céhlevelét.

Pontos adataink – a XVI–XVII. századból – nincsenek a helybeli mesterek számáról, csak azt tudjuk, hogy 1609-ben hét varga, 1642-ben kilenc csizmadia élt a mezővárosban. Huszonhét háztartás gazdái űztek mesterséget Tállyán 1699 és 1707 között, s mesterségük mellett többségük állatot is tartott, többnyire fejőstehenet, s mindegyiküknek volt néhány kapás szőlője.

A különböző urbáriumok, céhlevelek, városi iratok és egyéb kútfők a XVI–XVII. században tizenkilenc mesterségről tettek említést Tállyán. A foltozó varga említetett először 1609-ben, majd a mészáros, varga, kovács, szabó 1613-ban, aztán a csizmadia 1642-ben. 1646-ban az asztalos-, ács-, bodnár-, kovács- és molnármesterség létét tudjuk dokumentálni. 1693-ban a serfőző, 1695-ből a sarukészítő, 1696-ból a borbély- és szűcsmesterségről vannak adataink, míg 1699-ben a fésűs-, lakatgyártó-, ötvösmesterek tarkítják a képet, végül 1707-ben a gombkötők. Tipikusan olyan mesterségek, amelyek a lakosság gazdálkodási, öltözködési, lakberendezési és cifrálkodási szokásaival kapcsolatosak.

A pénzgazdálkodás és árutermelés megfelelő szintje mellett tanúskodnak az említett mesterségek a népesség viszonylagos nagy számáról s Tállyának a piaci forgalomban és árutermelésben betöltött szerepéről is.

Az idő kiforogta, hogy a mezőváros négy országos vására és hetipiacai révén kereskedelemi alközponttá emelkedjen. Ehhez hozzásegítette a települést az is, hogy a Szepességen, Bártfán keresztül – Kassa érintésével – Abaújszántó, Tokaj felé s vissza számos idegen: lengyel, görög, örmény, zsidó kereskedő megfordult. Ezek a kereskedők nemcsak bort vittek Tállyáról és a Hegyaljáról, hanem lengyel, orosz, baltikumi, de holland, németalföldi, később amerikai gyarmatárut is hoztak a Hegyaljára. Az országos nagy vásárokat január 12-én, április 4-én, június 26-án és október 13-án tartották. Ezekhez a piaci, vásári szabadalmakhoz rendelte még hozzá II. Ferdinánd privilégiumlevelében négy korcsma tartásának a jogát Szent Mihálytól Szent György napjáig.

Tállyát két lépés választotta el attól, hogy szabad királyi városi rangra emelkedjen: az uralkodó erre vonatkozó kiváltságlevele és a diéta jóváhagyása. Nincs azonban tudomásunk arról, hogy a szabad királyi város státusának megszerzését valaha is megcélozta volna a mezőváros lakossága és tanácsa. A regéci uradalom kebelében és szervezetében igazgatott és adóztatott mezőváros – bár kőfallal kerítette magát – helyzete és állapota a tizenöt éves háború alatt annyira megromlott, hogy hosszú ideig önmaga regenerálására is alig gondolhatott, s ez a romlás megismétlődött a XVII. század végén is. Bár a jobbágyai mind taksássá váltak, de a beköltöző nemesség hatalma oly mértékig megnövekedett, hogy a XVII. század végén külön nemesi kommunitás szerveződött a városban, s a Rákóczi-féle szabadságharc után rövid időre teljesen átvette a település vezetését.

A regéci uradalom kebeléből szabadulni képtelen mezőváros privilégiumai ellen a XVIII. század második felében az uradalom bérlői indítottak kivédhetetlen támadást, ami nemcsak a városfal lerombolásához vezetett, hanem a lakosság terheinek minden korábbinál gyorsabb ütemű emelkedéséhez is. A magát országosan restauráló nemesi rend is mindent elkövetett a polgári rend megerősödésének akadályozására, ezért – hogy a fentiekre hivatkozva összefoglaljuk az okokat – legmerészebb álmai között sem szerepelt a szabad királyi városi rang megszerzése.

Tállya szabadalmai az idők folyamán nemhogy gyarapodtak volna, inkább folyamatosan gyengültek. Először a mezőváros földesurai és a regéci uradalom tisztikara a Szent Mihálytól Szent György napig engedélyezett szabad korcsmáltatási jogot rövidítette le Szent Mihály naptól új esztendeig tartó időre. Amikor Mária Terézia az úrbérrendezés során minden szőlőt termelő közösségnek megengedte a féléves korcsmáltatást, Tállya – közöttük a kamara – urai a közösség négy korcsmájából hármat bezárattak. A vásárok tartásának a joga megmaradt ugyan, de ezek jelentősége minimálisra csökkent. Maguk az oppidum lakói minősítették „futó hitván sokadalmaknak” a tállyai országos vásárokat.

Lengyelország három részre osztásától, a lengyel nemesség gazdasági erejének megroppanásától megcsappant a hegyaljai, közöttük a tállyai bor iránti kereslet. Csökkent a bor ára, ami apasztotta a lakosok jövedelmét, forgácsolta a tállyaiak reményét. Egy ideig ezek a romlások pótolhatók voltak szorgalommal, takarékossággal, szakszerűséggel, okszerű gazdálkodással, alacsonyabb munkabérrel, csökkenő fuvarköltséggel, de a XIX. század utolsó harmadában a Hegyalját elérő filoxéra romboló hatását soha többé nem heverte ki Tállya. A hegyaljai mezővárosokkal együtt megindult a hanyatlás lejtőjén, lassan kopni kezdtek épületei, pincéi, presztízse. A volt kamarai mezőváros nagyközségi, majd községi rangra süllyedt, s tehetséges fiataljai, vállalkozó kedvű lakosai kezdtek kihúzódni közigazgatási hatásköréből. Az első világháború előtt Kassán, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen keresve boldogulásukat, majd Miskolcon és Pesten álmodtak maguknak a tállyainál boldogabb életet.

Az évszázados szokásjogot meggyökeresítő és a még annál is hosszabb életű statútumokkal építkező mezővárosi stabilitást két irányból kezdte fellazítani a magyarországi társadalom XVIII. század végén kibontakozó új típusú migrációja. Egyik részről a nagyarányú munkaerőigény ide sodorta a II. József örökös jobbágyságot megszüntető rendelete után támadt lehetőség a földesuraikat szolgálni megunt – főleg szlovák nyelvű – zselléreket, jobbágyokat. Másrészt tömegével jöttek és telepedtek meg hosszabb-rövidebb időre Tállyán a Lengyelország háromszori felosztása után Magyarországra menekülő zsidók, a borkereskedelemtől remélve nemcsak megélhetésüket, meggazdagodásukat is.

A változás megszaporította Tállya lakosságát, jelentősen felduzzasztotta a kézművesek, a kontár iparosok számát. A szőlőművesség lehetőségei adottak. E téren a XVIII–XIX. század fordulóján már csak annyi módosulás történt, hogy a gyengébb minőségű bort termő hegyi lejtőket is feltörték, szőlővel plántálták, az elhanyagoltabb parcellákat felújították, a szorgalmat és a takarékosságot fokozták. A birtokforgalomban sem történt jelentősebb változás, legfeljebb megszaporodtak a birtokcserék, s némileg szaporodtak az exemptált, a dézsmafizetés kötelezettsége alól felszabaduló szőlők. Utóbbiak aránya a XVIII. században Tállyán a szőlők területének a tíz-tizenöt százalékát tette ki. Ugyanakkor a kamarai bérlők és tisztviselők mindent elkövettek bevételeik fokozására. Pintér Fülöp kamarai bérlő bevételnövelő tevékenységét sok szőlőtulajdonos megsiratta a Hegyalján, Tállyán is. Háromról kilenc forintra emelte 1755-ben a beltelkek után fizetendő cenzust és robotváltságot. A korábban viszonylag nagy beltelkek méretét az úrbérrendezés szabályozta zsellértelek nagyságához igazította. Az ő adminisztrátorsága alatt rendelték el az aszú szőlő dézsmálását. Ezt a Hegyalja egészét érintő, Tállyát és a többi bortermelő mezővárost is erősen sújtó refeudalizációs folyamatot erősítette fel a kézműipar céhesedése, amelynek erős ösztönzést adott Mária Terézia céhszabadalmakat megszaporító hajlandósága. Ennek a tendenciának ritka kuriózumaként értékelhetjük Tállyán a cigánykovácsok céhszabadalomért folyamodó kérelmét.

Megközelítően ötven háztartás foglalkozott településünkön 1785-ben iparral és kereskedelemmel. 1810–1812 között nyolc első osztályú, húsz második osztályú és huszonhárom harmadik osztályú kézművest írtak öszsze a mezővárosban, s mellettük egy első osztályú, három második osztályú és három harmadik osztályú kereskedőt, és két és fél (!) másodosztályú boltost. Ugyanakkor se szerit, se számát nem tudjuk a kupeceknek, kofáknak, felhajtóknak, alkuszoknak, akik állandóan ott lebzseltek a piacon, országos vásárokon és a pincék körül.

A XIX. század első felében társadalmi, foglalkozásbeli váltás tanúi lehetünk. Ez a kézművesedés kora. Részletei történetileg még nem tisztázottak, legfeljebb az erőteljesen kibontakozó tendenciára mutathatunk rá az 1848-as nemzetőrségi összeírás kapcsán. Ennek során a 380 keresztény-keresztyén háztartásból kézművesnek, iparosnak, kereskedőnek bizonyult 135, a vagyoni cenzust elérők több mint egyharmada. Közülük egy volt kereskedő, a többi iparos. Negyven csizmadia, tizenöt bodnár, tizennégy szűcs, kilenc-kilenc szabó, suszter, öt tímár, négy-négy asztalos, ács, kovács, cipész, három kerékgyártó, két-két gombkötő, könyvkötő, takács, lakatos, üveges, egy-egy órás, pék, mézeskalácsos, fésűs, kőfaragó, szíjgyártó, kötélverő, szakács, kőműves, szappanos, kéményseprő, és kettő olyan, aki a szakmáját nem vallotta meg, csak egyszerűen iparosnak nevezte magát. Talán molnárok lehettek. A kézművesek, mesterek, kereskedők mögé egy-egy műhelyt, egy-egy boltot, néhány kapás szőlőt, legalább évi százforintos jövedelmet vagy négy-ötszáz forint értékű ingatlant kell képzelnünk, megközelítően kétszeresét annak a vagyoni értéknek, amelynek a birtokában képviselői választási jogot kapott bárki az országban. Ha az adott történelmi pillanatban így tekintünk Tállya társadalmára, egy jómódú mezőváros áll előttünk.

A XIX. század első felében egyre fontosabb szerepet játszó honoráciorok számát és lokális kötődését tekintve, településünk szerepét ugyancsak ki kell emelnünk. A szabadalmazott mezőváros tanítói, jogi, egyházi, igazgatási és gazdasági értelmisége sem elhanyagolható. A nemzetőrök listájára öt ügyész, négy ügyvéd, két-két orvos, tanító, egy-egy lelkész, kántor, gyógyszerész, sebész, hangász, gazdatiszt, csendbiztos, számtartó iratkozott fel, de ez a szám csak töredéke a tállyai honorácioroknak. Csak lelkész legalább hat élt a mezővárosban, kántor négy, tanító legalább öt-hat. Hiányzik a listáról a két orvos, néhány magasan kvalifikált gazdatiszt, vincellér, pincemester, a katolikus plébános, a zsidó rabbi, nem is egy zsidó tanító és bizonyára még többen, akik már betöltötték az ötvenedik életévüket, és ezért nem kerültek az összeírók látószögébe. A XVIII. század végén, a XIX. század első felében tehát átrendeződött Tállya társadalma. A szőlőbirtok és a bortermelés továbbra is őrizte a dominanciáját, de a hagyományos őstermelői létet jelentősen átszőtte a kézműipar gyors ütemű terjedése. A mezőváros hajdani taksás nemesei, parasztpolgárai sorra-rendre kézműiparosokkal cserélődtek fel, a szőlőművelést – amint az a XVII. századtól jellemző volt – a szakmányosokra, napszámosokra bízták, s maguk csak a hasznát élvezték.

A történészek egybehangzóan állítják, hogy a Hegyalja, benne Tállya fénykora a XVII. század volt. Annyi bizonyos, hogy az aranykornak nevezett periódusban itt is szapora volt a holland arany, s áradtak a mezővárosba a lengyel pénzveretek, az orosz ezüstrubelek, az osztrák és egyéb érmék. Kincsek gyűltek szőlőtermelő gazdák ládafiáiban, nemesek kúriáiban, mezővárosi taksások fiókjaiban, a szőlőbirtokosok kamráiban és pincéiben.

A múló idő sokat szépített a magyar romlás ezen századának hegyaljai palettáján, s a valóság ezer árnyékát bearanyozta fényével a nosztalgia. A múltat fürkésző szívesen bíbelődik a Dubovics Pál szőlőjében 1926-ban talált éremlelettel, amelynek utolsó veretét 1668-ban keltezték. Ez a 680 ezüst- és tizennégy aranyveretet tartalmazó lelet értékben azonban csak töredéke annak a vagyonnak, amit száz évvel később, 1763-ban és 1768-ban nemes Janthó István ügyvéd és Gyandai Kormos Mária sorolt fel végrendeletében. A házaspár javai számbavételük idején vetekedtek bármelyik erdélyi arisztokrata javaival, s bizonyára voltak olyan értékesek, mint bármelyik alföldi magyar középnemes udvarházának, kúriájának vagyontárgyai. Boldognak mégsem igen nevezhetjük Janthó Istvánt és utána maradott özvegyét. Gyermekeik ugyanis magatehetetlen betegek voltak. A világtól búcsúzó végrendeletében azt mondja róluk, hogy bekövetkező korai haláluk elkerülhetetlen. Jószágai többségének jövedelmét gyermekei gondozására rendelte fordíttatni. Azok bekövetkező elmúlása és özvegyen maradt felesége halála után pedig vér szerinti rokonaira hagyta javait. S éppen ilyen ellentmondásokban, emberi küzdelmekben, gyarapodásokban és tragédiákban bővelkedő volt Tállya évszázadokon átívelő, történészek hitelesítette aranykora.

Áramlott az arany, bőséggel az ezüst rendre a XVI. század óta, s a fel-felvirágzó aranykor ide vonzotta az embereket, táplálta a reményeket, ösztönözte a szorgalmat, hogy minduntalan csodát műveljenek a napsütötte déli lejtőkön, hordókba, pincékbe gyűjtve a nektárt, s hozzá álmodva minduntalan a lakosságot, szorgalmat és reményt szaporító legendákat, mítoszokat, és felnevelve az egyetemesség igényére aspiráló keresztény és keresztyén hitet, mert másként még itt sem lett volna érdemes élni.

Arany és vér, ragyogó csillogás és éjfekete korom, égig járó hit és mocsárba rántó indulatok csapongása meg a soha nem henyélő szorgalom adott különös ízt minden időkben Tállya történetének. Még a XIX. század utolsó harmadában is, amikor hegyeit megfertőzte a filoxéra, az örök pusztulás könyörteleségével sújtva a megtelepedése óta oly viszontagságos sorsú és történelmű települést.