A szabadság, testvériség, egyenlőség szellemében
A szabadság, testvériség, egyenlőség szellemében
A mezőváros lakóit – bár a rendiségben szabadalmakat élveztek – a polgári átalakulás jelentős előnyökkel kecsegtette. A nemzeti liberalizmus céljainak megvalósulása a Bretzenheim hercegi családtól való jogi és igazságszolgáltatási függés teljes felszámolását, és a hercegi adminisztráció gazdatisztjeinek, számadóinak, esetleges bérlőinek a szeszélyeit is elhárítani ígérte. A telekbér és robotváltság megszűnése, a szőlődézsma remélt és szeptemberben majdnem megvalósult eltörlése jelentős bevételnövekedéssel kecsegtette a házzal és szőlővel rendelkező családokat. A földesúri regálék megszüntetése a városi bevételek gyarapodását is magával hozhatta volna.
Tállyán – némileg változtatván a tisztújítás rendjén – 1847. január 4-én volt bíróújítás, de ez sem a főbíró – Kovács Lajos –, sem a tanácsnokok személyében nem hozott változást. Mindössze két tized élén eszközöltek személycserét, amikor nemes Albert Istvánt a harmadik, Glatz Jánost pedig a negyedik tized élére rendelték. Nemes Gyurkocics Károlyt tiszteletbeli jegyzőnek nevezték ki. Legnagyobb gondjuk ezúttal is a mészároslegények hamis húsmérésének megakadályozása és annak elrendelése volt, hogy délelőtt tizenegy óráig – míg a lakosok szükségeiket ki nem elégítették – a nyereségre kereskedők össze ne vásárolhassák az élelmiszereket. Véletlenül sem állíthatjuk, hogy ezek a mezővárosi gondok összhangban lettek volna az országot ekkor már igencsak foglalkoztató politikai, gazdasági, igazgatási, kulturális és igazságszolgáltatási reform kérdéseivel.
Ezekhez a lokális gondokhoz képest 1848 márciusa-áprilisa annyiban hozott újdonságot, hogy ezúttal a mezőváros a rendi elkülönülés nélküli politikai cselekvés terére lépett. Azt nem tudjuk, hogy kivilágították-e a házak ablakait, tűztek-e a lakosok mellükre kokárdát, megkondították-e a harangokat a pesti események hírére. Azt sem tudjuk, tartottak-e templomaikban tedeumot, de valamiféle népgyűlésnek kellett lenni Tállyán, mert a városháza előtti teret – Szentléleky László hajdan főbíró, 1848-ban tanácsnok és helyettes bíró javaslatára – elnevezték Szabadság térnek, s ott egy oszlopra kifüggesztették a márciusi 12 pontot, örök emlékül. Néhány hónappal később, augusztus 8-i határozatukkal – ugyancsak Szentléleky László javaslatára – a városháza előtti térről áthelyezték a Golopra vezető útra azt az oszlopot, amelyik „a Rögtön Ítélő Széknek” Zemplén megyei működését adta tudtul már évek óta a Tállyán megfordulóknak. A tállyai tanács ez utóbbi hirdetőoszlopnak a Golopra vezető postaúton történő elhelyezését azzal is indokolta, hogy a városon keresztül vezető Fő út mindkét végén megtalálható a rögtönítőlő széket hirdető oszlop, ezért a harmadiknak nem feltétlenül kell a Szabadság téren lennie.
Az oszlopok átrendezésével egy időben döntöttek arról, hogy a lelkészek a templomokban kihirdetik Szemere Bertalan belügyminiszter rendeletét a közcsend és közbátorság fenntartása céljából feállítandó nemzetőrségről. Talán ez a rendelet is ösztönözhette a helybéli nemesi hadnagyságot, hogy beszüntesse tevékenységét. A nemesi szék május 27-én összeolvadt a rendezett tanáccsal.
A nemeseknek ez a lépése szükségessé tette a városi tisztújítást. Ezt 1848. június 10-én – az 1848. évi 23. és 24. törvénycikk útmutatása szerint – tartották meg. A megválasztottakat „meghiteltették”, melynek során ünnepélyesen megfogadták: a „közjó s igazság, törvényesség eránti erélyes” működésüket a „szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében” fogják kifejteni. Legfőbb céljuk lesz „a város fölvirágzásán” munkálkodni. Ez alkalommal döntöttek arról is, hogy a nemesség volt főhadnagya, Kovács József elkészíti a nemesi szék irományainak „táblás jegyzékét”, s az irattárat – e jegyzék kíséretében – Kaposy József tanácsnok és Bunyitay Pál ügyvéd ellenőrzése mellett a jegyző átveszi.
Szívükben nagy elvi, eszmei diadalt ünnepelhettek Tállya közrendű lakói 1848. június 10-én a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében. Albert Istánnal előkerestették azt a régi városi döntést, mely szerint „a Kopasz tető városi közlegelőből a közönség az ó rendszer modora szerént tartott városi csekély számú közgyűlés határozata folytán” kizáratott, s „ezen szép térség egyedül egy pár juhokat tartó polgárok által használtatik”, és azt megsemmisítették. Ezt követően – bér ellenében – bárki használhatta a Kopasz-tetőt. Igaz, a Kopasz-tető ezt követően sem volt alkalmas másra, csak juhok legeltetésére.
A Kopasz-tető minden lakos által történt meghódításának örömét azonban megkeserítette, hogy ekkorra kiderült: az 1848. évi 9. törvénycikk hatálya – az úrbéri szolgáltatások eltörléséről – nem terjed ki a szőlődézsmára. Azt ezután is fizetni kell, s a földesurak – egyetértésben a minisztériummal – sorra kijelentették, hogy továbbra is igényt tartanak erre a szolgáltatásra. A Hegyalja s Tállya lakossága egyetemlegesen felháborodott. A mezőváros június 13-án foglalta írásba tiltakozását. A Nemzetgyűléshez címzett beadványukban kérték az összehívandó országgyűlést, hogy még a szüret előtt gondoskodjanak az eltörléséről.
Az országgyűlés foglalkozott a kérdéssel, és – állami kárpótlást szavatolva – eltörölte a dézsmát, de az uralkodó a megszületett határozatot már nem szentesítette. 1850-ben a város kényszerült kifizetni az 1848-ban és 1849-ben keletkezett árendális hátralékát.
A vegyes ajkú és hitű lakosság érzelmi és racionális viszonyulása a változásokra bizonyára vegyes volt. Az a tény, hogy nem vonakodtak a nemzetőri összeírástól, arra enged következtetni, hogy magával ragadta őket a forradalmi lendület. A kézművesek, a honoráciorok, a szőlőtulajdonosok jártak elöl a szolgálat vállalásában. A mezőváros lakossága reménykedett a változások következetes végigvitelében, ezért nem sajnálta sem az anyagi, sem az emberi áldozatokat a szabadság oltáráról. Kiállított négyszázöt nemzetőrt, akik közül százharmincan a mozgó őrseregben is szolgáltak. A nemzeti őrsereg tisztjeit – a századossal bezárólag – maguk választották.
Toborzás útján 1848 május végén, június elején tizenhat újoncot állítottak ki, majd 1849. március 3-ig újabb tizenegy újonc jelentkezett önként a honvédségbe. Ez utóbbiak nevét megörökítette a jegyzőkönyv: Az Újházi-féle vadászcsapathoz állt be féléves szolgálatra Larczonyi János 19 éves, Barcsay János 20 éves, Encsi Pál 23 éves, Hornyák Sándor 21 éves, Fekete József 21 éves, Michalecz András 21 éves legény. A 9. zászlóaljhoz jelentkezett Janthó Lajos 20 éves, Szathmáry Bertalan 20 éves, Őry Miklós 20 éves tállyai ifjú. Mezey Adolf honvédtüzérként harcolt, míg a 22 éves Gyurkovics Sándor az 59. zászlóaljnál teljesített szolgálatot. Felszerelésükre 350 forint 38 krajcárt költöttek, amely összeget háztartásonként gyűjtötték össze a lakosoktól. A költségek előteremtéséhez 556 háztartás járult hozzá.
A helybeliek számolatlanul teljesítettek forspontot is, és rendre elszállásolták a Tállyára vezényelt honvédeket. 1848 decemberétől 1849. május 10-ig – Bernáth Emánuel főbíró kimutatása szerint – 3303 honvéd különböző egységekben száztizenegy éjszakát töltött Tállyán. A tartásukra fordított összeg – a hivatalosan elszámolható kvóta szerint – 1916 forint 25 krajcárra rúgott, nem számolva azokat a károkat, amelyeket borban, egyéb javakban és erkölcsben felrótt a lakosság a gyakran két héten át itt időző századoknak, főleg pedig a náluk szívesen időző szabadcsapatoknak. Az említettek mellett Szemere Bertalan felhívására beszolgáltattak a honvédség számára huszonhat puskát és tizenhat pár pisztolyt. Összegyűjtöttek a Megyaszón táborozó magyar honvédség számára huszonöt hordó bort, bár a főbíró beismerte, hogy ezt „kényszerítve adták”.
A forradalmi örömök, a szabadság, egyenlőség, testvériség fölötti lelkesedés, a Kopasz-tető meghódítása, a Szabadság tér elnevezése, a 12 pont oszlopra függesztése, a nemzetőri összeírás, a honvédtoborzás, a tisztújítás, az adakozó kedv a szabadság kivívására lelkesítette a tállyaiakat, de a reményeiket rendre megzavarták a növekvő gondok. Dolgozni kellett a szőlőkben, de ezen a tavaszon elmaradoztak a napszámosok, és a jelentkezők is a korábbi éveknél magasabb bérért vállalták a munkát. Rátka és Abaújszántó lakossága használni kezdte erdőiket. Elmaradtak a hordó- és karószállítások, akadozott a sóellátás, nem mértek rendszeresen húst a mészárosok, hirtelen felszökött az élelem ára, elmaradoztak a borkereskedők, egyre több engedetlenséggel, tilalomrontással kellett szembenéznie a város vezetőinek. A város lakossága nem fizette az adót, a járási főszolgabíró pedig ráparancsolt a mezőváros főbírójára és tanácsára, hogy foglalás útján is szerezzen érvényt a kötelezésnek. Kovács Ferenc adószedő június 10-én kijelentette: „készebb állásáról lemondani, mint az adót foglalás útján kivenni”. A város aznap felesketett tisztikara szaván fogta. Kötelezték, hogy készítse el számadását, és az adószedői iratokkal együtt azt tizenhárom nap múlva adja át Kovács József és Kaposy József tanácsnoknak, illetve Bunyitay Pál ügyvédnek.
Új adószedőnek Kakszi Józsefet választották, de a hátralékosokkal és a szabadságot az adófizetés megtagadásaként értelmezőkkel ő sem boldogult. 1849. március 3-án lemondott hivataláról. A városi közgyűlés ezúttal meg sem próbálkozott utódja megválasztásával. Súlyosabb gondjai is voltak. A városban rendszeresen katonaság szállásolt. Élelmezni kellett a megdrágult élelmiszerekkel. Egyre több csavargó, kóborló ütötte fel a tanyáját Tállyán. Elszaporodtak a tolvajlások, ingerültté vált a lakosság, alászállt a főbíró és a tanács tekintélye. 1848. június végére nemcsak a városi pénztár, az erdőfelügyelőség pénztára is kiürült. Mócsingot, mindenféle rossz húst mértek a mészárosok, elrejtették a faggyút, hiánycikké váltak a világítóeszközök, s a lakosság a hagyományosan kötelező közszolgálati feladatokat sem látta el.
A bajok részbeni orvoslására 1848. július 1-jén Bernáth Emánuel főbíró elnökletével összeült a rendezett tanácsú város választott testülete, és felesketett két új húslátót – Zboray Györgyöt és Lángh Lajost –, majd december végéig terjedően havonként két-két húslátóra bízta, hogy ellenőrizzék a henteseket és mészárosokat. Idővel kiderült, nem sok sikerrel. A közfeladatok elvégzésére mozgósító tizedesek tekintélye is mélyre szállt, bár mindegyik mellé egy-egy tanácsnokot rendeltek, többnyire a jómódú nemesek közül.
A szőlőcsőszök, erdőkerülők, hegybírák, erdőbírák, pásztorok, egyéb közfunkciót ellátó emberek kiállítása mellett 1849 májusától külön gondot okozott a település tisztikarának és lakóinak, hogy a tanácsnokok sorra lemondtak tisztségükről. Először Bernáth Emánuel főbíró neve tűnt el a jegyzőkönyvekből, augusztus 6-án – immár nyolcadikként – Kovács József legidősebb tanácsnok, helyettes bíró is lemondott, aki előrehaladott kora mellett „tót és német” tudásának hiányával indokolta elhatározását. Pótlásukra 1849. augusztus 6-án közfelkiáltással megválasztották ifjú Szabó Sámuelt, Kovács Lajost, Glatz Jánost, Spisák Józsefet, Tetuti Jánost, Nagy Antalt, Kovács Ferencet és Gyukonics Károlyt.
A bajokon azonban ez sem segített. A város vezetésének és a lakosságnak is a legnagyobb gondot a kereskedelmi forgalomban elértéktelenedett Kossuth-bankók okozták. Fridman Izrael, Klein Sámuel és „más zsidó sóárusok” 1849. augusztus 10-én kérelemmel fordultak a város tanácsához, hogy a sót osztrák bankóért vagy ezüstpénzért árusíthassák mondván: Tokajban ők is csak így szerezhették be. A kereskedők kérvényével egy időben kapta meg a tanács a lakosság panaszát, amelyben sérelmezték, hogy „magyar bankjegyekért sót a zsidók adni átaljában vonakodnak, s a boltokat is bezárták”. A tanács mind a kérvényt, mind a panaszt megvizsgálta, és cáfolhatatlan vallomásokkal bizonyította, hogy a zsidók a sót Tokajban magyar bankjegyért vették. Kötelezte őket, hogy Tállyán is magyar pénzért mérjék. Amennyiben ezt megtagadnák, eltiltatnak a sókereskedelemtől, készleteiket kisajátítják, és a városházán mérik ki a lakosságnak. 1849 szeptemberében már új főbírája volt Tállyának Kelemen Antal személyében, aki bírta „a tót és német nyelvet”, s akinek a város választott testülete terhes fáradozásaiért „a rendes bírói fizetésen felül naponta egy pengő forint napidíjat” szavazott meg, amíg „az ellenség bent van” a városban.
Kelemen Antal nem tekinthető a győztesek elvtelen kiszolgálójának, inkább a kényszer szülte helyzet kivédésére alkalmas személynek, aki a közösség érdekében vállalta a közszolgálatot. Erről tanúskodik az a határozott követelés, amelyben az oroszok által a városnak és a lakosságnak okozott kár megtérítését kérte gróf Zichy Ferenc országos főbiztostól. Szeptember 25-én levélben panaszolta fel Zichy Ferencnek, hogy az oroszok 317 mázsa szénát vittek el a Tállyáról, de nyugtát csak száztíz mázsáról adtak. A szóban forgó széna kiadását egyébként gróf Zichy Ferenc személyesen rendelte el még 1849 augusztusában.
Szeptember 27-én Kövér Dániel főjegyző folyamodott a tanácshoz, hogy április, május, június hó folyamán esedékes illetményét augusztus elején kapta meg magyar forintokban, de akkor már semmiféle élelmet nem kaphatott ezért a pénzért. A város a természetbeni járandóságát sem adta ki. Kérte, hogy megélhetése okán vegyék vissza tőle a magyar pénzt, s fizetését osztrák bankókban folyósítsák. Tekintettel a főjegyző jeles szolgálataira, különösen a városra szállt „muszkák” rablásait feltáró és megakadályozó tevékenységére, az általuk elfogyasztott javakról a hivatalos számlák megszerzése terén kifejtett buzgalmára, utasították a város pénztárosát, hogy vegye vissza Kövér Dániel főjegyzőtől a magyar forintokat, s utalványozza illetményét osztrák pénzben. Másnap, szeptember 28-án – az orosz katonák bejövetelekor főbíróvá választott – Kelemen Antal jelentette a városnak, hogy a pénztárban lévő 580 magyar forintért sem élelmet, sem egyebet nem vásárolhattak.
A bekövetkezett súlyos bajokat csat tetőzte, hogy az orosz hadsereg is megsarcolta a lakosságot. A városon 1849 szeptemberében tizenhárom napig százötven orosz katona élősködött, akik „erőszakosan elvittek a város házátúl” két hordó bort, egy ökröt, ötven köböl zabot, húsz rőf zöld posztót. A lakosoktól szénát, zabot, gyertyát, pálinkát, húst, bort, kenyeret, sót, fát követeltek számolatlanul, ahogyan egy későbbi jelentés beszámolt róla. A „szabadságunk győző harca elnyomására bejött muszka hadtest” részére 1849. szeptember 23-ig 1783 forint 33 krajcár értékű élelmet kellett a városnak kiszolgáltatni, s elraboltak a kozákok 1339 forint értékű mindenféle javakat a lakosoktól: bort, szénát, láncot, piaci mértékeket, ajtót, képeket, térképet, ollót, réz gyertyatartót, vasráfot, cserépkályhát, bőr- és faszéket, mindent, ami kezük ügyébe akadt s mozgatható volt.
A cári orosz hadsereg Tállyára beszállásolt katonái két hét alatt több kárt okoztak a városnak és lakóinak, mint amennyibe a református templomuk megépítése került 1753–1755 között. Az utolsó szolgálatot 1849. november 19-ről 20-ra virradó éjszakáján követelték az oroszok. Göczey Károly főszolgabíró november 16-án írt rá a városra, értesítvén Kelemen Antal főbírót, hogy Debrecenből Kassára szállítanak „az orosz császári hadseregből kórházban elmaradott... 8 tisztet és 62 közlegényt”, akik Rakamazról november 19-én érkeznek Tállyára, „s ott november 20-án szünnapot tartanak”. A bíró a sebesült „katonaság részére megkívántató alkalmas szállást, kenyeret és húst rendeljen”. A sebesültek továbbszállítására november 20-án Rátka és Ond köteleztettek huszonkét előfogatot kiállítani, de amennyiben ezeket a két község „november 20. napja estvéjére be nem küldené, s azt pótolni kellene, a pótlékot minden személyválogatás nélkül Tállya kirendelje”. Megtették ezt is, hogy végre megszabaduljanak a nem kívánt és nem szeretett „muszkáktól”.
A polgári korszak küszöbére – amikor a felhalmozás, a beruházás és a gazdasági vállakozás megvalósítása emelhette volna az egyének és családok vagyonát – többszörösen kifosztva, elszegényedve érkezett meg Tállya kommunitása, azon belül minden mezővárosi polgár.
