A kezdetektől a végromlásig
A kezdetektől a végromlásig
A korai Árpád-kori megtelepedést a Géza-majori (Szent Vid-) templom és több – a falu délkeleti és délnyugati részén fellelt – sírlelelet tanúsítja. Kiemelkedő jelentőségűnek számít a Nemzeti Múzeumban elhelyezett sarkantyú és egy bronz ereklyetartó mellkereszt hátlapja. (Az utóbbi latin kereszt formájú, rajta az imádkozó testtartású Mária.)
Bicske falu nevének eredete a régi magyar „bik” (bükkfa) főnévre vezethető vissza. A Tápióbicske név a XVIII. században bukkant fel, utalva a Tápió menti település elhelyezkedésére. A Tápió elnevezés valószínűleg a finnugor erdetű tápláló folyó jelentésből eredhet.
A település nevének első írásos előfordulása 1275-ben történt, az előző fejezetben már említett oklevélben. A környékén a középkorban két – a későbbiekben elpusztult – falu állt: Disue és Szentvid. Az utóbbi már bizonyosan a mohácsi csata előtti időkben elnéptelenedett. E falu neve fennmaradt, határának ezt a részét a mai napig Szentvidként is emlegetik. Sajnos Disue faluról a későbbiekben semmit sem tudunk.
Szent Vid vértanú (a tizennégy segítőszent egyike) tisztelete a Corvey-apátságból terjedt el Európában. Magyarországi megjelenése a XI. századra tehető. A legenda szerint Vid, a gazdag szicíliai keresztény család gyermeke dajkájával és nevelőjével menekült el pogány atyja elől. Legismertebb cselekedete, amikor Diocletianus fiából kiűzte az ördögöt (vitustánc!). A császár utána bálványimádásra akarta kényszeríteni, amit ő megtagadott és inkább a mártírhalált választotta. A június 15-re eső ünnepe összekapcsolódott a nyári napfordulóval, amit bizonyít a Bicskétől keletre fekvő Szent Vid-templom pontos kelet-nyugati tájolása. Feltételezhető, hogy az épület alapárkát a védőszent ünnepnapján jelölték ki.
A Szent Vid-templom romjai még az 1850-es években is láthatók voltak, de a XX. században a felszín feletti maradványok már eltűntek. (Helyi legendák szerint a török időkben mecsetként használták egyébként.) 1959-ben G. Sándor Mária itt három sírt tárt fel a községi homokbányaként funkcionáló lelőhelyen, és akkor megállapította, hogy a temető nagy része már megsemmisült. A templom nyomait a síroktól északra figyelte meg. 1977-ben Dinnyés István tárta fel a templom alapozásának maradványait (csak az északi oldala maradt meg) az Alsó-Tápió és Tápiószentmárton község felé vezető műút által bezárt területen. Az ásatás során bebizonyosodott, hogy – viszonylag ritkán előforduló – egyenes szentélyzáródású. Az alapozás döngölt agyagrétegekkel készült. A szentély mérete 3x4, a rekonstruált hajóbelső pedig mintegy 7,5x5 méter lehetett. (A szentély a hajóhoz hosszabbik oldalával kapcsolódhatott.) Ezeknek az adatoknak a birtokában Tari Edit régész 1991-ben végzett ásatásai alkalmával megállapította, hogy a templomhajó alapterülete 37,5 négyzetméter, a maximális befogadóképessége 60-65 fő. A sárga homokba ásott alapfalat lefelé szűkülő formájú árokba, döngölve készítették. Az épületfalak valószínűleg égetett téglából készültek, de nem látszik lehetetlennek a vegyes (tégla és kváderkő) falazás sem. A (Miklós Zsuzsanna terepbejárásakor) szórványosan előkerült kőtöredékek viszonylag gazdagabb építésre utalnak. A kor szokásának megfelelően a templom körül volt a temető. A sírokból és a környékükről a XII. és XV. század közötti leletek kerültek elő.
A Szent Vid falu melletti Tápióbicske ősi (a Boldogságos Szűznek szentelt) templomának maradványaira még nem bukkantak rá, de az okleveles forrásanyag egyértelműen bizonyítja létezését. Régészeti feltárás hiányában bizonytalan, hogy a templom kelet-nyugati vagy délkelet-északnyugati tájolású volt-e. Mellette vezetett egy út, mely olyan széles volt, hogy egymás mellett két megrakott szekér is elfért. Az szinte bizonyos, hogy ehhez a templomhoz tartozik, esetleg a templom temetőjéből származik az a XI. századi mellkereszt, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek.
Az 1275-től 1390-ig tartó birtokmegosztási perekben magát a templomot és a körülötte lévő temetőt is kettéosztották, mégpedig „a templom Szent Mihály-oltára feletti ablakánál és egyenesen a kapun át”.
A faluszerű településen a földesurakkal együtt laktak a személyes függőségben élő népek. Az 1390. évi osztozáskor készült irat alapján megállapítható a település szerkezete és a határ használata: A kelet-nyugati tájolású templom előtt észak-déli irányú utca húzódott, a két oldalán jobbágytelkekkel, melyek részben lakottak, részben üresek voltak. A földesúri udvarházak az utca északi részén helyezkedtek el, illetve a falutól távolabb. Az utóbbi kúria előtt kis folyó volt, malommal. A malomgáttal elrekesztett víz kis tóvá duzzadt, melyet halastónak is használtak.
A nagyobb méretű állattartást jelzi egy 1462. évi oklevél is, mely szerint a Bicskei család tagjai megállapodtak egymással saját csordáik itatási rendjéről, amely a jobbágyok legeltetési és itatási rendjére is vonatkozott. Az oklevelekben nem említenek földesúri szántókat, ugyanis azok a jobbágyok közös művelésében álltak. A határhasználatra az országos viszonyoknak megfelelően a kétnyomásos (váltakozva pihentető) gazdálkodás jellemző. Az 1275-ös oklevél említ gyümölcsöst is Bicskén. Egy 1447-es oklevél alapján két jobbágytelekre egyenként ötven hold föld, valamint erdő, kaszáló és a halastó egy része esett. A pusztásodás korai megjelenése Bicskén is tetten érhető, ugyanis 1390-ben a négy lakott jobbágytelek mellett nyolc elhagyott telket említenek. A történettudomány ezt a folyamatot az állami, egyházi és földesúri adózás növekedésének tulajdonítja, és ennek a folyamatnak voltak a következményei a Magyarországon 1514-ig kirobbant kisebb-nagyobb parasztfelkelések. A már korábban kialakult településrendszert a stabil úthálózat is jelzi. Bicske határában húzódott az egyik legfontosabb Árpád-kori, Budáról kiinduló, „Sós út”-ként emlegetett főút, melynek egyes szakaszai ma is járhatók.
A Mohács előtti évekre Bicskén is létrejött a falusi korlátozott önkormányzat, élén a bíróval. (Az első név szerint ismert bíró, Nagy Illés egy 1520. augusztus 16-án kelt oklevélben szerepel. Ugyanebben az iratban említenek az itteniek közül egy Kovács István nevű vámszedőt és Fodor Lukács jobbágyot.)
A mohácsi csata után a török sereg a Duna mentén egészen Esztergomig nyomult, a kivonulásuk pedig a Duna-Tisza közére esett. A hadak mozgásával járó pusztítás – akárcsak a három év múlva (1529-ben) ismét Budáig felvonult sereg mozgása – ekkor még nem érintette a Tápió-vidéket. A másfél évszázados megszállás a Buda 1541-es elfoglalása utáni berendezkedéssel kezdődött Tápióbicskén is. A török közigazgatás és a mohamedán törvények bevezetése után hamarosan összeírták a lakosságnak az adózás alapjául szolgáló vagyoni állapotát. A népesség számát (a feltehetően tizenöt éves kor feletti férfiakat), az állatállományt és a várható termésmennyiséget rögzítő összeírásokat a későbbi években többször megismételték. Az 1560-as évekig a török adózás lényege az volt, hogy minden család, amely háromszáz akcse (hat magyar forintnak megfelelő) ingósággal rendelkezett, az a szultánnak ötven akcse harácsadót, a török földesúrnak pedig huszonöt akcse kapuadót fizetett. Később viszont már minden háztartásfőt adóra köteleztek. Ennek terhe Bicskét is sújtotta, hiszen a magyar királyi, püspöki és az elmenekült földesuraknak járó adót is fizetni kellett.
Tápióbicske népessége a török összeírások alapján
Év
|
Családfő
|
Más férfiak
|
Összeírtak száma
|
Dzsiszjefizetők
|
|---|---|---|---|---|
1546
|
44
|
24
|
68
|
25
|
1559
|
23
|
8
|
31
|
15
|
1562
|
44
|
17
|
61
|
44
|
1580
|
43
|
12
|
55
|
43
|
1590
|
31
|
12
|
43
|
33
|
A török összeírók 1546-ban 14, 1562-ben 44 kaput (portát) vettek fel. A magyar dikális összeírások szerint 1552-ben nyolc, 1553-ban hat, 1565-ben 24, 1570-ben 13, 1572-ben 12, 1575-ben 11, 1578-ban 11, 1582-ben 13 és 1/2, 1588-ban négy és fél portát írtak össze a faluban. (A porta tulajdonképpen számítási egység, amely tartalmazta a munkaképes egyéneket, az igaerőt, az állatállományt és a vetésterületet.) A török részre a földesúri jövedelem 1546-ban még csak valamivel haladta meg az ezer akcsét, 1559-ben már 5214, 1562-ben 11 595, a későbbi összeírásokban pedig 19 ezer akcsére rúgott.
Magyar részre az adót vízkeresztkor (január 6.) és Keresztelő Szent János fejevétele ünnepén (augusztus 29.) kellett fizetni. A magyarországi török hódoltság jellegzetessége (a Török Birodalomban egyedülálló jelenségként), hogy a megszálló törökök tűrték: magyar részre is adózzanak a lakosok. A magyar hatóságok általában a végvári vitézekre bízták az adó beszedését, ami nem volt veszélytelen feladat, valamint ők tudták biztosítani a hathatós ráhatást is az adó megfizetésére. Egyik ilyen közismert egri katona volt például Gémes Ferenc is, aki többek között Bicskén szedte a váci püspök dézsmáját a XVI. század második felében. 1586-ban Hartyány János bérelte a tizedszedést Bicskén.
A falura kivetett dézsma összege 12 és 25 forint között mozgott 1560 és 1653 között. Első pillantásra az összeírás adatai egyértelműen a falu anyagi gyarapodását jelzik. Ennek viszont ellentmond Káldy-Nagy Gyula megállapítása, mely szerint az 1546-ban az összeíró igen elnézően járt el. A feltehetően megvesztegetett 1546-os összeíró után az 1562. évi már a valóságot jobban megközelítve vette fel az adatokat. Bicske Szentvid pusztát is bérelte 1580-ban Tápiószentmártonnal együtt, 1590-ben pedig egyedül. Ha a hibák figyelembevételével a termelvények arányát vizsgáljuk, akkor azt a megállapítást tehetjük, hogy a gabonatermelés egységesen kismértékben visszaesett a XVI. század végére. A növénytermesztésben a legfontosabb szerepet a búza, illetve a kevert gabona (búza és rozs) játszotta. Az árpatermesztésre csupán egy évben van adat. Az állattartásban a hódoltság kezdetén számottevő juhállomány a későbbiekben a töredékére csökkent. Jelentősen növekedett a sertéstartás, a rétjövedelem emelkedéséből pedig nagyobb arányú szarvasmarha- és lótartásra következtethetünk. A nagy testű állattartás jelentősége egyébként a hódoltság peremén lévő területeken mindenhol megnövekedett, ugyanis az ellenséges csapatok érkeztével a lovakat és a marhákat viszonylag könnyen lehetett elhajtani, elkerülve elvesztésüket.
A török hódoltság szokásainak megfelelően a földesurak személye sűrűn változott. Ez a tény az adózókat sújtotta, mert mindegyik földesúr maximális jövedelemre törekedett.
Az 1546-os és az 1559-es összeírások közti időszakban meghalt 21 családfő, három nőtlen fiú, négy nőtlen testvér, három „egyéb”nőtlen, valamint Berénybe költözött egy családfő, megszökött nyolc családfő és hét „egyéb” nőtlen. A megmaradtakhoz (21 fő) sorolták 1559-ben még az újonnan öszszeírt tíz személyt. Az összeírások mindenképpen nagy fluktuációt mutatnak. Ha a bemondásokon alapuló összeírások nem is pontosak, az mindenképpen bizonyos, hogy a falut elhagyták az 1559-ben hiányzó lakosok. Az akkor szokásos családméretekkel számolva a török uralom első évtizedeiben legalább száz és legfeljebb kétszázötven lelkes település lehetett Tápióbicske.
A családnevek elemzéséből következtetni lehet a népesség mozgására, illetve állandóságára. A 78 név legnagyobb része (több mint 60 százaléka) földrajzi névi eredetű, ez utalhat az illető származási helyére. Feltűnően sok a Somogyi családnév, jelezve a Dél-Dunántúl török megszállása utáni jelentős migrációt. A nagyszámú Bicskei nevű összeírt nem a földesúri família tagjai közül került ki, hiszen a birtokosok elmenekültek a török elől, és a későbbiek során legfeljebb a nagyobb mezővárosokba merészkedtek vissza. A földrajzi nevek közé sorolható az „i” toldalék nélküli, de mindenképpen településre utaló olyan családnév is, mint a Császár, Jákó. A családnevek kisebb része foglalkozást jelöl (Ács, Szabó), tulajdonságra utal (Fekete, Kis, Nagy, Tar), keresztnévi eredetű (Filip, Kozma, Kálmán, Lénárd) és nemzetiségre utal (Tót). Néhányuk neve ismeretlen eredetű, illetve nem jelölte az összeíró a családnevet (György diák és testvérei). A családnevek etimológiája alapján – figyelembe véve a kor névadási szokásait – feltételezhető, hogy a legtöbb lakos bevándorló lehetett a faluban, mert ebben az időben a több nemzedék óta megtelepült lakosok jelentős része elvesztette a földrajzi név eredetű családnevét, és a közösség más néven nevezte őket (foglalkozás, testi és egyéb tulajdonság után).
A tizenöt éves háború idején (1591–1606) a legnagyobb pusztítást a térségben a törökök segédcsapatai, a tatárok okozták. 1594-től több éven át itt teleltek és „rettenetes förtelmességgel”sanyargatták a magyar lakosságot. 1597-re a három város (Cegléd, Kecskemét, Kőrös) kivételével gyakorlatilag elnéptelenedett a vidék. Az összeírásokban és más iratokban rendre pusztaként emlegetett Tápióbicske újjátelepüléséről csak 1698-tól vannak adatok, első alkalommal ekkor említi a megyei összeírás kuriális (vagyis jobbágyok nélküli) faluként. A puszta bérlésére (szecsőiek, jászberényiek részéről) a XVII. század második feléből vannak adatok. Egy 1647. évi feljegyzés szerint Bozsik Pál szabados 25 lóból álló ménesét Bicske pusztán tartotta, amelyet bérbe vett, mint biztonságos helynek tartott prédiumot. A szécsényi lovas katonák Bicskey Gáspártól bérbe vették Bicskét, de Czikó Ferenc azon a címen, hogy őt illeti a puszta, a lovakat elhajtotta. (A hosszadalmas per végén Czikó Ferenc Farmos nevű pusztáját ítélték Bicskeynek, aki ott elégítette ki bérlőit.) A szórványos adatok szerint 1658-ban Koháry István, 1677-ben Oláh János bérelte Bicskét a birtokos családtól.
A váci egyházmegyéhez tartozó középkori templomos helyek
Tápióbicske és környéke a budai szandzsákban 1546 és 1590 között
