Egy jobbágyfalu mindennapjai
Egy jobbágyfalu mindennapjai
Az 1699 utáni telepítéskor Bicske-puszta földesurai szabályozták az úrbéres szolgáltatásokat, amely házhelyenként két forintot, egy icce vajat, majd egy év múlva három forintot tett ki. Dézsmaként minden tizenegyedik jószág az uraságé lett. A XVIII. század elejének úrbéres terheiről megállapítható, hogy viszonylag kedvezőnek számított a jobbágyság számára. Ekkor még nem a telkek szerint, hanem háztartások alapján vagy együttesen adóztak. (A telekrendszer megszilárdulása csupán a század közepén következett be és az úrbérrendezéskor teljesedett ki.) Jellemzőnek számított az, hogy pontosan nem határozták meg például a robotolás mértékét sem. A század közepétől a falu negyedrészét birtokló Hellenbach földesurasága alá került jobbágyok együttesen száz forint cenzust, a kocsma és a mészárszék árendálásáért 33 forint 20 krajcárt fizettek, valamint adtak háromszáz tojást, harminc tyúkot, húsz ludat, három akó káposztát és ötven icce vajat. Ezenkívül „földi mindennémű” terméséből kilenceddel tartoztak, melyet az uraság kívánságára el is szállítottak. Robotként meg nem határozott mennyiségben szénát kaszáltak és gyűjtöttek, szállítottak.
A Beleznay-részen élő jobbágyok ennél valamivel még kedvezőbb helyzetben lehettek, ugyanis együttesen fizettek 750 forintot cenzus és mindennemű szolgáltatás fejében. Ehhez csupán egy napra száz kaszás kiállításának kötelezettsége társult. Nem kellett kilencedet természetben adni, valamint beletartozott a fenti összegbe a kocsma és a mészárszék használati jogának megszerzése is. Az úrbéres szolgáltatásaik súlyosabbá válását a helység és vele együtt a jobbágyság „osztályra vetése” jelentette 1746-ban. Ezt követően robotolásra (szénakaszálásra, gyűjtésre és behordásra, valamint fuvarozásra) és kilenced teljesítésére kötelezték őket. Cenzusként pedig igás marhánként egy tallért, házak után egy forintot kellett fizetni. Minden egész telkes jobbágy egy ludat, hat tyúkot és harminc tojást adott.
1755-től mindezek a szolgáltatások már nem az igás marhák, hanem a jobbágytelkek szerint történtek, valamint az egyre izmosodó majorsági gazdálkodás robotigényét jelzi a szántási kötelezettség megjelenése.
1765-ben a falu mindkét részén élő jobbágyok részére a korábbiaknál jóval súlyosabb terheket jelentő urbáriumokat szerkesztettek, ezek óriási felháborodást váltottak ki az úrbéresek körében, így a földesurak nem merték erőltetni a bevezetését. A báró Hellenbach részén lévő jobbágyok, minthogy földesuruk a robotot tőlük nem sürgette, „mink attól elállottunk és adónkat, robotunkat be vett előbbi szokás mellett tettük”, nyilatkozták 1768-ban. Sőt az előző évben kötött egyezség szerint minden földesúri jövedelmet egy összegben (évi 800 forintban) megváltottak.
A Beleznay-részen lakók urbáriumát a vármegye megvizsgálta, majd a jobbágyság előtt ismertette. A másik rész jobbágyaihoz hasonlóan ezt a súlyos szolgáltatásokat tartalmazó urbáriumot sem tartották be, mivel kérték és meg is nyerték a földesurukat, hogy a „régi időtűl fogvást szokásban vett előbbeni” adózásaik mellett maradhassanak. Ennek megfelelően 1768-ban egy egész telkes jobbágy öt forint cenzust, egy ludat, hat tyúkot, harminc tojást, minden „kis borjas fejős tehentűl” egy icce, minden tinós fejőstehéntől egy meszely vajat adott. (Egy icce vaj megváltási összege ötven dénár volt.) Az őszi és tavaszi termésből (búzából, árpából, zabból, borból, lenből) általában a „földes urak számára kilenczedeltettek”, de két dűlő föld terméséből „mindenkoron hetedeltek”. (Az utóbbi földeket feltehetően a földesurak engedték át irtásra.) A kukorica kilencede fejében egy egész telkes jobbágy egy pozsonyi mérőt, a káposzta után húsz fejet adott.
A földesúr majorságában minden egész telkes gazda évi kilenc napot az őszi alá szántáskor, három napot pedig a tavaszi szántáskor köteles teljesíteni hatökrű ekével. A kenderföldek ugarolására és „mag vetés alá” való szántására „két ekét”, illetve megfelelő igásrobotot adtak. A kaszálásra jobbágyonként hét napot kellett fordítaniuk. Az urasági gabona aratására, behordására, a széna behordására egész telkes jobbágyonként négyökrös szekérrel évi hat napot. A távolsági fuvarozással (gabona, fa, széna, só szállítása) összesen harminc napot töltöttek. Ezt vagy négyökrös szekérrel vagy háromlovú kocsival teljesítették. Végül a gyalogmunkát (a veteményeskertben és a majorság körül) évi tíz, a „fehérnép” udvari szolgálatát, a rostálási, mosási és kenderfeldolgozási munkáit „esztendő által” kilencven napban határozták meg.
Mária Terézia által elrendelt egységes urbárium szerinti felmérésről 1770 kora tavaszán tett jelentést Puky László és Balla Ignác megyei esküdt, melyben tanúsították, hogy az egyéni összeírást végrehajtották. Az összeírás a földesurak (személyesen Beleznay Mihály, valamint báró Hellenbach János Rada György nevű ispánja) és a jobbágyok vezetőinek vallomására épült. Az összeíró bizottság megállapította, hogy a község földjei a 2. osztályba tartoznak, ennek megfelelően egy jobbágytelek 26 (két pozsonyi mérős, vagyis 1200 négyszögöles) hold szántó és tíz kaszálórét nagyságú lett, „mivel esztendőnként néha kétszer kaszáltatik”.
Minden jobbágy- és házas zsellérgazdasághoz átlagban két pozsonyi mérő (egy hold) vetésterületű belső fundus járt. Minthogy a jobbágyoknak és a házas zselléreknek a már meglévő házhelyeiket nem bolygatták (csupán összeírták), igen változatos és a külső telkek méretéhez csak részben kapcsolódó belső fundusrendszer rajzolódott ki Tápióbicskén. A belső telkek két szélső értéke 150 négyszögöl és három hold–900 négyszögöl között mozgott. Két holdnál nagyobb területet birtokolt Kis Pál, Új Tamás, Hajdú András, Szőke Márton, Bera János, Bognár Pál, Kiss János, Illés Lőrinc és a már említett Tóth Mátyás, akik közül csak Kovács János volt féltelkes.
Az országosan megszabott volt, hogy egész telkenként 52 igás vagy 104 gyalogrobottal szolgáltak. A házas zsellérek évi 18 kézi, a házatlanok pedig évi 12 napot robotoltak „nap-kelettűl nap-nyugodtig”, beleszámítva ebbe a munkába menet és a visszatérés, továbbá az állatok etetésének és itatásának idejét. Igásmunka esetén „négy marhával, maga szekerével, boronájával s ekéjével”dolgozott a jobbágy.
Az összeíró bizottság előtt a földesurak egyöntetűen elfogadták az úrbéresek négyökrös szolgálatát, bár mindenki elismerte, hogy a szántókon rendesen hat ökörrel szoktak szántani. Az uraság az ingyenmunkát igénybe vehette a majorság megművelésén túl vagy a saját, vagy a tisztjeinek a fuvarozására, a levelek hordásában. A földesurak duplán vehettek igénybe kaszáláskor, aratáskor és szüretkor „akár kézi, akár marhás szolgálatot”. Ez azt jelentette, hogy az egész telkes jobbágy hetenként legfeljebb egynapi marhás és kétnapi kézi munkára, a féltelkesek félnapi igás és egynapi kézi, a negyedtelkesek „fertálynapi” marhás és félnapi kézi robotra voltak kötelezhetőek. A zselléreket nem lehetett duplázásra kényszeríteni.
A jobbágyok számára a legterhesebbnek az évi egyszeri „hosszú fuvarozás” számított, ez nemritkán a jószág vagy a szekér, kocsi tönkremenetelét jelentette. Itt a mérték az volt, hogy négy egész telek után kellett „öszve fogván” egy négymarhás szekeret kiállítani, de az út kétnapi járóföldet nem haladhatta túl. A falu összesen 2691 igás (vagy 5382 kézi) jobbágyrobottal és 276 kézi zsellérrobottal tartozott a földesuraknak. Az egy forint cenzus mellett – „mindenféle földi termésből, kivévé az házhelyen termő kerti veteményeket”- kilenceddel tartoztak az uraságnak. A földi termés mellett ebbe a körbe tartoztak még a méhek, a bárányok és „gidák” is. Ezenkívül egész telkenként két kappant, tizenkét tojást és egy icce kifőzött vajat, valamint kenderből telkenként hat font „fonyást” (1770-ben kenderből 310,5 font fonást, 108 kappant és ugyanennyi csirkét, 621 tojást, valamint 51,75 icce vajat) adtak a jobbágyok. Harminc jobbágytelek után évenként egy borjúval, valamint háztartásonként konyhára valókkal tartoztak az úrbéresek. Egyébként ezeket pénzen is meg lehetett váltani.
Minthogy Tápióbicskén a lakosok sem a faizással, sem nádalással nem éltek, ezért sem ölfáknak, sem nádkévéknek a hordásával és vágásával nem terheltettek. Az urbárium szerint a jobbágyok Szent Mihály napjától (szeptember 29-től) Szent György napjáig (április 24-ig) árulhatták a borukat.
Az úrbérrendezést megelőzően a jobbágycsaládok számának növekedésénél nagyobb volt a föld gyarapodása. 1728-ban kilenc, 1770-ben húsz hold jutott egy jobbágyháztartásra. Ez a tendencia az úrbérrendezés után megfordult, és elkezdődött a telkek aprózódása. 1770-ben, az úrbérrendezéskor készített összeírás szerint az 51 3/4 jobbágytelken 73 jobbágy ült. A jobbágyfelszabadítás idejére a szinte változatlan (csupán 2 1/4 telekkel megnövelt és így összesen 54 telket jelentő) termőterületen 75,4 százalékkal több jobbágy gazdálkodott.
Telkek és úrbéresek száma 1770 és 1848 között
Teleknagyság
|
Úrbéresek száma
| ||
|---|---|---|---|
1770
|
1813
|
1848
| |
1–1 3/4
|
34
|
17
|
*
|
3/4
|
–
|
2
|
4
|
1/2
|
32
|
66
|
58
|
1/4
|
7
|
7
|
60
|
Zsellér
|
16
|
49
|
80
|
Összesen
|
89
|
141
|
208
|
A telekaprózódásnál még drasztikusabban jelentkezett a zselléresedés, vagyis nőtt azoknak az úrbéreseknek a száma, akiknek egynyolcad jobbágyteleknél kisebb (vagy semmi) földjük volt. Számuk az ötszörösére emelkedett 1848-ra. 1770-ben egy jobbágyháztartásra átlagban 0,70 telek, 1848-ban már csak 0,42 telek jutott, az úrbéres családok száma 208-ra emelkedett. Az erőteljes pauperizáció nyomán a „gazdagabb” (háromnegyed telek feletti) réteg a töredékére zsugorodott: 38,3-ról 4,8 százalékra. Ezzel párhuzamosan pedig a többszörösére növekedett a „szegény” (negyedtelkes és zsellér) népesség aránya: 25,9-ról 67,4 százalékra. Csökkent a középrétegnek számító féltelkesek aránya is: 35,8-ról 27,8 százalékra.
A falu 1848 előtti társadalmi szerkezetéhez kitűnő forrásul szolgál egy 1813-ból fennmaradt dikális összeírás. Tápióbicskének ekkor 153 nem nemesi családja volt, akiknek vagyonát és felnőtt korú családtagjait, szolgáit írták össze, kivéve közülük hét családot (a féltelkes Hajdú András bírót, a féltelkes Cseh Gergely vármegyei hadnagyot, a zsellér Sóti András hadnagyot, a féltelkes Taskó János és Rácz András polgárokat, a zsellér Gergő András tizedest, a zsellér Farkas János urasági csőszt). A föld- és ingó vagyon, illetve a foglalkozás alapján öt kategóriába lehet besorolni az összeírt 146 családot.
I. Nagygazdák: háromnegyed telek feletti földdel rendelkezők. II. Középgazdák: fél telekkel rendelkezők. III. Törpegazdák: negyed telekkel rendelkezők és állatot tartó zsellérek. IV. Vagyontalan zsellérek. V. Mesterek. A negyedtelkesek és az állatokat tartó zsellérek összevonását az indokolja, hogy az ide tartozó jobbágyok földje önmagában kevés volt egy család eltartására.
Tápióbicske vagyoni kategóriái 1813-ban
Kategória
|
Család
|
Telek
|
Marha
|
Ló
|
Juh
|
Szőlő
|
Szolga
|
Nagygazda
|
19
|
19
|
190
|
75
|
118
|
24
|
9
|
Középgazda
|
62
|
33
|
228
|
203
|
–
|
43
|
9
|
Törpegazda
|
29
|
1,75
|
76
|
39
|
–
|
13
|
–
|
Zsellér
|
24
|
–
|
–
|
–
|
–
|
–
|
–
|
Mester
|
12
|
–
|
9
|
4
|
–
|
–
|
–
|
Összesen
|
146
|
53,75
|
503
|
321
|
118
|
80
|
18
|
Az összeíráskor hét takácsot, két cigányt, egy kovácsot, egy szűcsöt és egy kollárt (vagyis bognárt), összesen tizenkét mesternek nevezett családfőt írtak össze. Ezek közül a felének volt állata, ami különösen a falusi iparosréteg többelemű megélhetési forrását feltételezi. Tápióbicskén egyébként a kézművesek jelenléte már az újjátelepülés utáni évtizedekben kimutatható. A korábbi időszakban egy 1760-as összeírásból ismeretes, hogy a falu taxafizetői között négy takácsot (Rusa János, Száraz Ferenc, Takács Sándor, Vicze György), három csizmadiát (Hajdú István, Henczperger Imre, Jójárt János), két-két kovácsot (Kovács András, Urgyán György) és molnárt (Polyák György, Smeda Pál), valamint egy-egy szabót (Adamecz György) és szűcsöt (Mindszenti Péter) találtak. Köztük soroltak fel még három kocsmárost (Judaes Fülöp, Magó János, Szanter Bonaventura) is.
A Beleznay család ellen 1813-ban elrendelt bírói végrehajtás alkalmával készített jegyzékből kitűnik néhány mesternek a földesuraság részére fizetett éves taksája: Halmi István kovács évi nyolc forintot, Daudik András takács és Palotay Gergely takács egyenként évi száz rőf szövetet vagy helyette 2 forint 43 krajcárt fizetett.
A társadalom legalján helyezkedett el az a 24 zsellércsalád, ahol (a házuk kivételével) semmi vagyontárgyat nem írtak össze. Ők alkothatták az idénymunkák idején alkalmazott gyalogmunkások derékhadát.
Az a gyakorlat is előfordult, hogy bizonyos jobbágyok zálogba adták birtokukat, és ők „magokat erőtlenítvén” nem teljesítették az úrbéres szolgálatokat. A Bicskeyek 1846-ban pert indítottak az úriszéken Bárdi János, Hajdú István, Tóth István, Cseh András, Cseh József, Újfalussi János, Szőke József, Gödön István, Kováts István, Csikós Mihály, Mogyorós Mihály, Gergely Ferenc, Orvos József ellen ezzel a vádponttal. Az úriszéki ítélet szerint a szóban forgó zálogos szerződéseket meg kellett semmisíteni.
A zsellérek számát jelentősen növelte a XIX. század első felében elterjedt gyakorlat, hogy a nemesi fundusokon kihasítottak házhelyeket vagy házakat adtak el, legtöbbször „szóbeli szerződés mellett, mely szerződés szerinti tartozás és kötelezettség a vállalkozókra nézve vagy ugyanazonos, vagy megközelítő volt” azokhoz a szolgáltatásokhoz képest, amelyeket az úrbéres zsellérek adtak és teljesítettek. Ugyanakkor – különösen az úrbéres időszak végén – gyakran írásos megállapodások szerint történtek ezek (a tulajdonképpeni adásvételnek tekinthető) jogügyletek.
Az 1860. évi – az úrbéri jogviszonyra vonatkozó – egyezkedés során hangzott el Szigedi József vallomása: „Én a kérdéses telket Barna Andrástól vettem és laktam benne 16 évig, s eladtam egy üllői embernek, kinek nevét nem tudom (más forrásból derült ki, hogy az illető Csorba István), ettől került Rada Jánosnak, s ettől pedig Spitzer Mózesre.” 1837-ben Bitskey Miklós ismerte el írásban, hogy a „Tobányban” lévő kertjében Nagy József bognármesternek lakházat és ehhez szükséges épületeket „tenni engedtem légyen”. Ennek fejében Szent Mihály-naptól számítva esztendőnként négy pengő forintot tartozott fizetni neki. Az épületekkel a föld azonban nem szállt a bognármesterre, ugyanis a szerződés szerint a földesuraság vagy örököse idővel a maga hasznára akarná az „érdeklett” kertet fordítani, azt bármikor megteheti, csupán kötelesek Nagy Józsefnek – alku szerint – fizetni az általa emelt épületekért.
A kuriális zsellérek vagy természetben szolgáltak – a megállapodás szerint évi hat és tizennyolc nap között –, vagy taxát fizettek egytől öt pengő forintig. Madarasi József 1848-ig a földesuraságtól bérlő Raffaynak évi öt pengő forintot fizetett. (Ebből négy forint a földesúré, egy forint a bérlőé volt.) Muzsay Sándor évi nyolc pengő forintot, Losó István természetben szolgált 18 napot és egy forint füstpénzt adott. Az 1854-ben a kármentesítések ügyében indított közbirtokossági kereset szerint 1848 előtt 54 „kérdéses zsellér” volt a faluban, akik nemesi funduson kaptak házhelyet. Közülük negyven csak taxát fizetett, a legtöbb esetben négy pengő forintot, egy zsellér öt pengő forintot, ketten 15 váltóforintot (azaz hat pengő forintot), egy zsellér hét pengő forintot és két esetben 12 ezüstforintot (Bicskey József részére Breniczki János és Bicskey Miklós részére Kun Lőrinc). Csak robotot (évi 18 napot) négyen teljesítettek és váltakozva taxát fizettek (négy pengő forintot), vagy évi 18 gyalognapot dolgoztak tízen.
A telkek eladása mellett találunk példát a házeladásra is, melyre nézve a megállapodás jelesül írásban történt: Bicskey Illés táblabíró 1841. szeptember 7-én adott nyilatkozatot, mely szerint a „Tobányi funduson levő házamat 25 forintért által adván Gulyás Györgynek ... évi 16 gyalog napszámért ... olyan formán, hogy két nap egymás után kaszálni, két nap folyvást gyűjteni és két nap szinte folyvást kapálni, amidőn ezen munka eránt felszólíttatik, azonnal köteles légyen jönni. A többi tíz napokat pedig amidőn én vagy maradékom kívánja az esztendő egyéb részeiben leszolgálni, szinte köteles lészen – melyen ő vagy maradéka telkesítvén sem én, sem törvényes maradékom azon nemesi fundusomon lévő háznak birtokában soha nem háborgatja”.
Mindezeken túl a nem nemesek közti ingatlanforgalom feszegette az úrbéres viszonyokat, és számos – az uraság közreműködésével készült – adásvétel történt az úrbéresek között, azonban 1848-ig az érintettek nem szabadulhattak a jobbágyi terhektől, vagyis a vevő tovább teljesítette a kötelezettségeket. 1835-ben Posgai Gábor az ifjú Bicskey László fundusán fekvő „házatskáját” 110 forintért eladta Steiner Simonnak Bicskey László földesúr, Szőke Mihály bíró és Kiss László nótárius jelenlétében. Az adásvételi szerződésben leszögezték, hogy „természetesen értedődik, hogy nevezett Steiner Simon az attól esztendőnként szolgálandó úrbért teljesíteni szinte köteleztetik”. Ami azt jelentette, hogy az új tulajdonos az illető uraságnak, annak földesúri „jussa”fenntartásának elismerése (azaz évi húsznapi szolgálat) mellett fizet évente 15 váltóforintot. Az 1830-as évek végén vette Szalóki József Buzik Istvántól (Bicskey Lajos zsellérétől) ötven pengő forintért a házát.
Az úrbéresek közt nemesi földbérlet nem terjedt el. Az árendálást illetően a szórványosan fennmaradt adatok szerint 1807 és 1813 között Gausz Ábrahám, majd Schnir András „arendator” a Tabánban évi 60 forintot fizetett. 1834-1837 között Balla László és Palotay József „urak”, 1837–1840 között pedig jeszenszki Raffay János „úr” volt árendás a faluban.
A földesúri adókötelezettség mellett a magyar településeknek a terhes állami és megyei adót is fizetniük kellett. A XVIII. századtól a hadiadót a megyékre, majd azon belül településekre osztott dikának (rovásnak) nevezett egységek szerint vetették ki, melynek alapjául az adózó családfő vagyona és jövedelme szolgált. A másik közteher – a hadiadóval együtt szedett – vármegyei adó, az úgynevezett háziadó a XVIII. század végére már elérte a hadiadó nagyságát. Tápióbicske hadi- és háziadó-kötelezettsége a XIX. század elején évi ezer forint körül alakult.
A falu közigazgatásáról az újjátelepülés első időszakától vannak adataink. A korlátozott önkormányzat működésének a legfontosabb tárgyi bizonyítékai a korabeli pecsétek. Már a XVII. század végére datált első ismert változaton megjelent a paraszti világ legjellegzetesebb eszköze, a csoroszlya és az ekevas. Az 1754/55-ből származó bicskei pecséten az ekevason és a csoroszlyán kívül megjelent két csillag is, melyek valószínűleg a Bicskey család címeréből kerültek a községébe. 1776-ban készített újabbon csillagok nem voltak, feltehetően azért, mert időlegesen a Bicskeyek elvesztették birtokukat. A kissé szabálytalan kör alakú gyöngysor és vonal keretbe foglalt körirat által határolt apró, kerek mezőben az ekevas és a csoroszlya mellett megjelent középen a gabonaszál. Az 1789. évi pecséten ismét látható a két csillag az előző motívumok mellett.
A falusi önkormányzat élén a bíró állt (1728-ban például Kovács György, 1768-ban Bognár Pál, 1770-ben Molnár János, 1813-ban Hajdú András, 1835-ben Szőke Mihály, 1846-ban Nedeczky József, 1848/49-ben Bakoss József), akit a tizenkét tagú tanács tagjaiból választottak. A bíró helyettese a törvénybíró volt (1768-ban Molnár János). Az évi bíróválasztás a XVIII. század elején Szent György-napkor (április 24-én) zajlott, majd a század közepétől – főleg a porció elszámolása miatt – átkerült november 1-jére, a katonai év kezdetére. A bevett gyakorlat szerint a földesuraság három jelöltje közül választottak a falu lakói.
A tanács és személyében a bíró felelős volt minden közrendű személyért. Ennek egyik ékes példája az 1818-ban történt eset: április 14-én a bicskei tanács szinte rémülten írt Cegléd mezőváros főbírájának egy bizonyos Tót Mihály szabadságos katona ügyében, mivel „értésükre esett”, hogy a nevezett Cegléden „kóborol és tsapong”. Az elöljáróság azért kérte Tót Mihály „haza parantsolását”, mert a szabadságos katonáknak Izsákon kell mustrán megjelenni, és ha onnan valaki hiányzik, az mint szökevény (desertor) fog tekintetni. Egyébként a tanács ijedelme nem is annyira az illető katona érdekének szólt, hanem attól féltek, kiderül majd, miszerint hozzájárultak ahhoz, hogy korábban Kiss Gergely Tót Mihályt felfogadta tanyásának.
A XVIII. századtól jegyző is működött a faluban, mint egyetlen írástudó és törvényekben többé-kevésbé jártas egyén. Közülük az 1830-as, 40-es években bizonyos Kiss László neve ismert. Az uraság mint elsőfokú hatóság felügyelte a községi számadást, ami gyakran összeütközést jelentett a falu vezetőivel: Bitskey Illés táblabíró az úriszékre vitte a panaszát, hogy a községi számadást Tápióbicskén késve adják át neki, és azok sokszor hibásak, „az egész adó kezelés a legrendetlenebbül eszközöltetik”. Az úriszék megintette a községet és utasította a számviteli szabályok pontos betartására. A faluközösség és az uraság között több esetben tört ki kisebb-nagyobb békétlenség. 1845. december 8-án, az évente szokásos búcsú alkalmával a földesuraság elrendelte, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően nem a templom körül, hanem a kastély udvarán lesz a kirakodóvásár. A nem kevés bevétel esetleges elmaradása felbőszítette a bicskei elöljárókat, akik fellázították a lakosokat, hogy ne engedjék a sátrakat a kastély udvarán felállítani. Miután azt is kilátásba helyezték, hogy a plébános a harangot félrevereti, az uraság engedett.
A földesúr és jobbágyok közötti konfliktust jelzi az 1768-ban talált üres telkek nagy száma: egy egész helyes, kilenc félhelyes és három gyalogsoros úrbéres szökött el. Jellemző megjegyzések: „Fél heles jobbágy, mivel felesége az udvarban megverettetett, mind helységbűl, mind férjétűl távozott, kit férje ezelőtt öt esztendőkkel követvén... Gyalog soros jobbágy ... mind szolgálattyát félben hagyván és az földes uraságnak adós maradván, ezelőtt négy esztendőkkel elszökött... Fél helyes jobbágy ezelőtt négy esztendőkkel éjjel minden cselédestűl fölrakodván, elment... hasonlóképpen fél helyes jobbágy, mivel felesége az udvarban megverettetett, avval együtt most lesz esztendeje, hogy elszökött... Fél helyes jobbágy ezelőtt három esztendőkkel, mivel dolgozni nem akart, elszökött...”
Minthogy Tápióbicskén nem alakult ki megfelelő üzemnagyságú majorsági termelés, így természetes, hogy az úrbéresek ingyenmunkáját sem az ebben az időben az országban már több helyen elterjedt „okszerű” gazdálkodás igényei szerint hasznosították a birtokosok. Nem feltételezhető, hogy a kisebb birtokokon képzett gazdatisztek működtek volna. Az 1860. évi eljárási jegyzőkönyv tanúsága szerint a „forradalom előtti időben” az uraságok béresei, csőszei vagy cselédei „hajtogatták szolgálatra” a jobbágyokat és zselléreket. Bata Ferenc az 1840-es években Bicskey Lajosnál cselédeskedett, és ilyen minőségében Nagy Istvánt, Virág Józsefet, Fehér Józsefet „hajtotta 18 napi robot leszolgálására”. (Ugyanő vallotta többek között, hogy a füstpénzt fizetni nem tudó Fehér Istvántól az ispán meghagyásából elhozta az üstjét és a kapáját.) Hasonló példákkal találkozhatunk a többi birtokos esetében is: Juhász János Bicskey Viktor cselédjeként, Dudás József, Juhász József és Török Mihály Bitskey Pál béreseként, Simon András, Hajas János és Papp Gábor Bitskey Gergely béreseként, Czirovszky Ferenc Bitskey János cselédjeként, Szigedi Ádám Bitskey Andrást „szolgálván” hajtotta parancs szerint az úrbéres munkára az embereket. Az árendába adott földeken vagy házhelyeken ülő jobbágy, illetve zsellér „szolgálata, füstpénze” az árendást illette: 1860-ban az akkor 78 éves Bezzegh János vallotta, hogy fiatal korában gróf Beleznay uraság árendásánál, Raffai Jánosnál szolgált csőszként, és akkoriban többször „hajtotta Mitták Józsefet robotra”. Az uraság másik, Dőry nevű árendásánál csőszként szolgáló Kalocsay József Virág Jánost mint az egyik telek „birtokosát hajtogatta”. Az úrbériség utolsó éveiben megjelent zsidó bérlőket ugyanúgy megillette a telkeken lakók munkája, mint ahogyan Steiner Ignác vallotta, hogy Bitskey András özvegyétől árendált telken lakó Szigedi József neki szolgálta a „18 napokat és a füstpénzt is megfizette”.
)
Az urbárium uralkodói jóváhagyása
