Hagyományban szegénység, csúfnevekben gazdagság
Hagyományban szegénység, csúfnevekben gazdagság
Tápióbicskén sem a viselet, sem a falu szokásrendje nem kínál néprajzi különlegességeket. A szomszédos települések a bicskeieket a modern élet befogadására hajló embereknek jellemezték, és ők magukat is ilyennek tartották. Az 1970-es és 80-as években a Tápió mentén végzett néprajzi anyaggyűjtés során itteni viseletről igen keveset, a szokásokról és a hiedelmekről is alig néhány lejegyeznivalót találtak az etnográfusok. A nők a második világháború után, a távoli – sok esetben városi – munkát vállaló férfiak még korábban „kivetkőztek”. A városba szegődött szolgálóknál, cselédeknél is megfigyelhető a népviselet elhagyása, bár a visszaérkezésük után a konzervatív falu szokásrendje megkövetelte a visszatérést a régi viselethez. Az otthon maradt nők természetesen tovább hordták a pruszlikot és bő szoknyát. A népviseleti darabok legtovább az ünnepi alkalmakon éltek. U. Kerékgyártó Adrienn néprajzkutató tapasztalata szerint a falusi öltözködésben az első nagy változást a varrógép elterjedése váltotta ki, amellyel a ruhákat a gyári anyagokból könnyebben és gyorsabban el lehetett készíteni. A második lökést pedig a városban tanult varrónők megjelenése adta, akik már döntően befolyásolhatták a helyi ízlést. Kezdetben csak keveredett a falusi és a városi viselet, majd az utóbbi teljesen kiszorította a hagyományos ruhadarabokat.
A vidék agrárnépessége viseletének a legfontosabb alapanyaga a maguk termelte kender volt. Tápióbicskén a kenderföldeket a szántóktól külön – alacsonyabban fekvő, vizenyős – részen mérték ki. (Egy jobbágytelekhez egy mérő, vagyis fél hold kenderföld tartozott.) A termék fontosságára utal a tápióbicskei jobbágyok 1768-as vallomásainak az a része is, amelyben elmondják: „Fehér népünknek az udvarban való szolgálattya, nem különben rostálásban, mosásban, kendernövésben és elkészítésében esztendő által kilencven napokra megyen.” A faluban feldolgozott kender tekintélyes mennyiségéről a takácsok igen magas száma (az 1870-es években például több mint harminc) is tanúskodik. A kender feldolgozásának ősrégen kialakult folyamata volt: érés után nyűtték, áztatták, szárították, tilolták, gerebenen tisztították, majd guzsalyon megfonták és motollán rőfbe mérték, amit aztán gombolyagban vittek a takácshoz, esetleg otthon szőttek belőle ötven-ötvenöt centiméter széles ruhavásznat és (a négynyüstösből) zsákot. Kétfajta kender volt: a magvas és a virágos. A magvasból csak zsáknak való durva fonalat lehetett készíteni. A járatlan vagy ügyetlen asszony csak „zsákosat” tudott fonni. A kendervászonból ingek, gatyák, pendelyek készültek.
A kender mellé csak a XIX. század végén társul a pamut, hogy aztán teljesen kiszorítsa. A néprajzkutatók tapasztalata szerint a vidéken a századforduló környékén a pendelyt előbb kiegészítette, majd felváltotta az elöl slicces korcos alsószoknya, ez ünnepre fehér pamutanyagból, munkanapra színes kartonból készült. A férfiak a gatyát mint felsőruhát az első világháborúig hordták. A nadrágviselet elterjedésével mindjobban szűkült a szára, mígnem tipikus alsóruha lett. A vidéken a kendervászon gatyát legtovább a pásztoremberek hordták.
A ruhaneműt keményfából ácsolt, négy sarokoszlopba ékelt oldallapokkal és domború tetővel készült ládában vagy fenyőből készült tulipános ládában tartották. (A Ceglédi Kossuth Múzeumban Tápióbicskéről egy, páros átlókkal, körökkel, félkörökkel és fő motívumként csípőre tett kezű női alakokkal díszített, úgynevezett gömöri típusú ácsolt és két, fenyőből készített tulipános, úgynevezett komáromi láda van.) A ruhásszekrények elterjedésével aztán ezek a ládák kikerültek a szobából a konyhába, kamrába, és korpás-, húsos- vagy szalonnatartó bútorként fejezték be pályafutásukat. Állítólag a füstölt húsféle akkor állt el ezekben a valamikori ruhatartó ládákban, ha az aljára cirokot tettek.
A vidék népének ruházkodásában a hagyományos alapanyagok közül a juhbőrnek volt még jelentős szerepe, amely – a kenderhez hasonlóan – a XX. század elején kiszorult a viseletből és később jobbára csak sapkákat készítettek belőle. A XVIII. századtól több feljegyzés utal arra, hogy a pásztoremberek subában (bundában) járnak, amely egyaránt jó hidegben és melegben, esőben. Az utóbbi esetekben kifordítva hordták. A bőrből készült ködmön még a századfordulón is általános női és férfiviseletnek számított. A bőrből készült öltözékek sorát a mindenki által hordott csizma egészíti ki. Tápióbicskén híres csizmadiák működtek, akiknél a környék falvaiból is rendeltek. A csizmaviselet elhagyása után a férfiak bakancsot vagy száras bőrcipőt, a nők pedig szintén fél-, illetve hosszú szárú cipőt kezdtek hordani.
A hagyományos anyagok közé sorolható a szűrposztó és a belőle készített szűr, amely az előzőekhez hasonlóan szintén a századfordulón tűnt el a viseletből – többnyire ágytakaró lett belőlük. Tápióbicskén az úgynevezett alföldi, bokáig érő, bő, hosszú újjakkal készített galléros szűrtípust hordták, melyet téglalap alakú darabokból állítottak össze.
A XX. század elején jelentkezett gazdálkodó nép férfiviseletében az ősi kender mellett a pamutvászon, valamint a kék és a fekete posztó. A posztóból készültek a felsőruhaként hordott ujjatlan mellények, a lajbik, valamint a gatyákat felváltó nadrágok. Az utóbbiak közt a legelterjedtebb volt a csizmanadrág, amelyet csak a két világháború között váltott fel a pantalló. Ennek az időszaknak a női viseletében általánossá vált az ingvállas, pruszlikos, vállkendős, bő szoknyás, kötényes viselet.
Tápióbicskei hiedelem szerint a boszorkányt a Luca-székről lehet felismerni: a Luca-naptól karácsonyig elkészített széket bevitték a templomba, és aki ráült, az meglátta a boszorkányt. Utána el kellett égetni a Luca-széket, és nem árulhatta el készítője, hogy kiket látott. Nagypénteken az aszszonyok kannákban hordták a vizet a Tápióról: megmosakodtak benne, sőt az állatokat megitatták belőle. Kutyaharapás esetén elégették a kutyaszőrt és a hamuját a sebre szórták. Gyermekek szemmel verése ellen a reggeli fürösztésnél három szem parazsat tettek a vízbe, és a vizet csak napnyugta után öntötték ki. Ugyanerre a „veszedelemre” alkalmazott másik módszer volt az, hogy egy pohár vízből a gyerek feje felett átmértek három kanállal egy bögrébe, ahonnan aztán visszamérték a pohárba. Ezt háromszor megismételték.
A XIX. században Bicskén a katolikus házasságkötések elsősorban ősszel, pontosabban novemberben történtek. (Például 1828-ban ebben a hónapban lépett frigyre a házasulóknak a 73, 1890-ben a 64 százaléka.) A házasuló férfiak életkora általában 18-22, a nőké 17-20 év közé esett, de a menyasszonyoknál szórványosan előfordult 15, illetve 16 éves életkor is. A magasabb korban házasságra lépők minden esetben özvegyek voltak. Ezekben az esetekben nemcsak negyvenes, hanem ötven-, sőt hatvanéves házasulandókat is találunk. A nemeseknél valamivel későbbi életkorban történt a házasságkötés: például 1836-ban nemes Bárdi László 30 évesen vette el a 19 éves Adamecz Teréziát, akivel egyébként „4-ik atyafiságban” volt. Ugyanebben az évben egy másik Bárdi (József) vette el 35 évesen a 29 éves Kovács Borbálát.
A Tápió mentén Lázár Katalin a népdalgyűjtése során több dalocskát talált Tápióbicskén – zömmel olyanokat, amelyek más településen is ismertek voltak. „Igazi”, csak bicskei dalnak a következőt tartották: Feljött már az esthajnali csillag, / Az én rózsám hazafelé ballag, / Eresszen ki, édesanyám hozzája, / Gyenge szívem, majd meghasad utána.
Minden közösség üde jelensége a ragadványnév használata. Tápióbicskén igen színes, játékos humorral átszőtt ragadványnevek keletkeztek, alapvetően az emberi természetnek azon „jeles” tulajdonságából eredeztethetően, hogy amit valaki magára nézve sértőnek tart, másra könnyedén használja. Az 1990-es évek végén több mint 230 ragadványnév forgott a községben. Részben a szükség – a vezeték- és utónevek gyakori ismétlődése – követeli meg a használatukat. Nem új keletű névadási szokás ez, hiszen az 1945-ös új képviselő-testület megalakulásakor felvett jegyzőkönyvben – a teljes értékű azonosítás követelményeként – az akkori jegyző hat személynél a vezetéknév után zárójelben még egy (feltehetően az anyja vagy a felesége utáni) családnevet is közöl: Juhász (Kiss) József, Szigedi (Csikós) József, Juhász (Virág) András, Nedeczki (Mózes) István, Szőke (Kamasz) István, Gödöny (Bárdi) Illés. Egyébként Bicskén a lakosok egyötöde csupán tíz vezetéknéven osztozik. Érdekes módon itt a „csúcsot” nem is a magyar viszonylatban leggyakoribbnak számító Tóth, Nagy, Kiss, Szabó, Kovács stb. nevek tartják, hanem a helyi specialitásnak vehető Kamasz. Tipikus családnév még Tápióbicskén a Hajas és a Szalóki is.
De a ragadványnevek kialakulásának másik jellegzetes motivációjára is bőven akad példa: sok játékos, csúfolódó név „ragadt rá” olyan – egyébként a szokásostól eltérő (általában negatív) tulajdonságú vagy helyzetű – emberre is, aki nem tartozik a gyakori családnevűek közé. Ezt erősíti az a tapasztalat is, hogy a két leggyakoribb vezetéknevet viselő csaknem kétszáz Kamasznak és Tóthnak csupán egyhatoda „dicsekedhet” ragadványnévvel. Az is érdekes, hogy alig néhány (a 230-ból hat) ragadványnév öröklődött fiúra, lányra, esetleg testvérre vagy apára: Bosznya, Bóha, Birgés, Palóc, Kuka, Guzsu, Vasvarnyú, Kúdús. Az pedig már szinte „kedveskedésnek” vehető, hogy a Kuka fia a Kiskuka, vagy a Vasvarnyú öccse Varnyú lett. Különben a legtöbb ragadványnevet „kiérdemelt” személy az elmarasztaló népi nevet nem hallja szívesen, pláne nem vallja magáénak, ami azt jelenti, hogy sok esetben a környezete a megnevezett kizárásával használja.
A névadás indítékául a legnagyobb csoport esetében (az összes ragadványnév több mint harmada tartozik ide) az illető testi-lelki tulajdonsága szolgált. A kis termetű, sovány, apró emberből Lipe, Pipi, Töpi, Deka, Csipisz, Kisbaka, Kismukur, Nudli, Piszpiringó lett. Az átlagostól eltérő testrész szinte önként kínálja a ragadványnevet, mint a Nagytalpú, Kopasz, Csóka (magas, vékony), Korongecset (körszakállas), Negró (fekete bőrű), Deres (korán őszülő), Porcelán (fehér arcbőrű), Hipó (fehér bőrű), Veres Bangyi (vörös hajú). Máskor viszont éppen a kontrasztivitás révén válik hatásossá a megkülönböztetett név, például az igen barna bőrű fiút Hófehérkének nevezte el a környezete. A viszonylag „szelíd” és a viselője által is elfogadott ragadványnevek mellett természetesen léteznek durva és egyértelműen negatív kicsengésűek is: Tetyű, Tökfejű, Mocskos, Sumák, Majmos, Csirke Pista, Puttony (púpos), Zabagép, Paplanszájú, Fakukac, Kőfejű, Pukkadt, Méreg, Köpi, Breki, Kakas, Vicsori, Bogáncs stb.
A foglalkozás, vagyoni helyzet szintén kínálja a félig komoly, félig tréfás elnevezéseket: az orvos asszisztense Ótós Ica, a kádár foglalkozású Kamasz István Kádas Pista, a csősz Juhász József Csősz Jóska, az inszeminátor a Bika, a fényképész hol Fotex, hol Kukkfényes, a hegedűn játszó zenész Tokos, a szobafestő Pikasszó, a fodrász pedig Borbély Jani lett. Hibás szóejtés következménye a Nasza név, ugyanis a viselője a nesze helyett ezt mondta, de hasonló a Csigi (cigi helyett), a Puló (Juló helyett), Jotem (József helyett), Janikum (János helyett) és a Tólya (gólya helyett). A család származási helyére utal a Boszna (Bosznia), a Domo (Domony) és a Vasagyi (Vasad) ragadványnév.
Szokása, szenvedélye után kapta nevét a Kanegér, mert gyermekkorában sok egeret fogott, a Galambnak meg sok galambja volt, a Rigó, mert mindig fütyült, így lett az igen vallásos Drabik József is Dicsértessék. A Kisfröccs nevet pedig már magyarázni is felesleges. Régi történetek elevenednek meg a magát gyermekkorában Kőrösi Csomának nevező Csoma, a rókalyukba bújó Róka, az egyszer nagy halat fogó Csuka Jani, a fészkeket leszedő Gallyas, a madártojást szedő Tojás Misa, a kakukkot utánzó Kakukk Pista vagy a szintén fáramászó és ott fütyörésző Fűzfa Kálmán ragadványnevekben. A kerítésmázolás közben a deszkával együtt saját magát is zöldre festő gyerek felnőtt korában is Zöld Öcsi maradt. 1944 novemberében Juhász Teréz házában robbant fel egy harckocsi, akit azóta csak Tankos Teriként emlegetnek.
A tréfásan átalakítható családnévből könnyen lett „rokon értelmű” név: Bárányból Birge Jani, Harangozóból Kongi, Szőkéből Szöszi, Kormosból Bokszi. Az általában bőbeszédű, kedélyes embereknél gyakori a mindenkinek egyformán címzett megszólítás, melynek eredménye az lett, hogy „rájuk ragadt” a szavajárásuk: Arany Apám, Csuda Péter, Kisfiam, Kiskés, Csókolom bácsi, Jézus, Guszti, Ménkű Pista, Jampi, Muszáj. A szükségből vagy ínyencségből bizonyos ételeket kedvelők köre is „megkapja a magáét": Lecsó, Lekvár, Mákos Misa, Zsíroskenyér. De a Kocsonya és a Nudli nevek viselője nem a nemes étkek után, hanem egyrészt az illető lassú mozgásáról, másrészt az apró termetéről híresült el. A sütés-főzésnél is lehetett bíráló vagy dicsérő ragadványnevet szerezni: Kokripöre asszonyság egyszer nagyon rossz krumplipürét készített, viszont a finom pitéjéről faluszerte ismert Tóth Julianna a későbbiekben Pite Julcsa, a kitűnő rétest készítő Szigedi Vera pedig Rétes Vera lett.
Juhász József és Kun Amália kisbirtokos parasztok a XX. század elején. Juhász József ácsmesterséggel is foglalkozott. Ruházatuk a városi és a hagyományos viselet keveredése
Juhász Antal portréja az 1910-es évekből. Az első világháborúban hősi halált halt
Kun Julianna ünnepi ruhában (XX. század eleje)
A „hídi csata” 1996. április 4-én
