Szűk száz év a magunk jussán | Száz Magyar Falu

Szűk száz év a magunk jussán

Az úrbériség eltörlését szabályozó 1848-as törvénnyel (amelyet az 1853. évi úrbéri pátens is lényegében megerősített) Tápióbicskén is megszűnt a jobbágyvilág, az úrbéres és a nemesi földek különváltak. A jobbágyok tulajdonába került az úrbéres földállomány, egész telkenként tizenhat katasztrális hold szántó és hat katasztrális hold rét, a falu határában lévő összes szántó 30 és a rét 28 százaléka. (A szőlő – bár jogilag majorsági földnek számított – később, megváltással szintén a volt jobbágyoké lett.) A legelőfelosztásra – a magyarországi gyakorlatnak megfelelően – viszont csak néhány év múlva került sor. Az 1853. évi úrbéri pátens értelmében a parasztoknak juttatandó legelő nem lehet kevesebb, mint amekkorán korábban a jószágállományukat legeltették.

1858-ban a volt földesuraság az „elkülönözés és tagosítás üdvös voltát szem előtt tartván” a Mária Terézia-féle urbárium alapján 53 3/4 úrbéri telket, 14 házas zsellér után 1 3/4 telket, a római katolikus lelkész részére egy, az iskolamester és a jegyző részére fél-fél, összesen 57 1/2 úrbéri telekre 690 hold legelőt felajánlott. (Egy úrbéri telekre tizenkét hold legelő jutott.) Az úrbéres társadalom azt nem fogadta el, ugyanis ténylegesen jóval több (nyolcvan) zsellér élt a faluban. A földesurak szerint ezek a „később megtelepedett zsellérek részére az illető földesurak saját curialis birtokokbúl adtak ház helyet szóbeli szerződés mellett, mely szerződés szerint tartozás és kötelezettség a vállalkozókra nézve vagy ugyanazonos, vagy megközelítő volt azon szolgálatok és fizetésekhez, mit az úrbéres zsellérek adtak és teljesítettek és ezen oknál fogva 1848. évben a volt curialis zsellérek is tartozások teljesítését megtagadták, állítván, hogy ők szintén úrbéri zsellérek”.

Többévi egyezkedés után 1860-ban a Bicskey nemzetség megkötötte a volt úrbéresekkel az egyezséget. Az október 29-én aláírt megállapodás szerint a 54 (kerekítve) úrbéri telekhez és 53 zsellér (nyolc zsellért után egy egész telket számítva) után mérték ki a legelőt. Igaz, az uraság csak 14 úrbéres zsellért ismert el, „mindazonáltal az öszves lakosság által kívánt rendbeszedés és tagosításnak mielőbbi eszközöltetése végett a folyamodók közül azokat, kik már a működő mérnök által készített földkönyvbe is mint úrbéres zsellérek vannak beiktatva, az egyezség folytán úrbéres zselléreknek” elfogadta. Az ebből kimaradt 27 zsellér bár nem került be az úrbéresek közé, de a Bicskey nemzetség „a jövőre nézve taksát nem kíván, a háztelket örökösen tulajdonokba bocsátja, de legelőt nem ád”. Az egyezség szerint a telkes gazdák, zsellérek, „kivételesek”részére a belső telkek megmaradtak az akkori mennyiségben. Egy telekhez egy (1000 négyszögöles) hold belsőség, 26 hold szántó és 10 hold kaszáló tartozott. Így az 54 telek 1998 holdat tett ki. Minthogy ténylegesen 2240 hold 75 négyszögöl volt az úrbéresek kezén, a különbözetet adó 242 hold 75 négyszögölt megváltották a földesuraságtól. Ez tartalmazta a 23 hold 655 négyszögöl lelkészi, a 7 hold 830 négyszögöl tanítói és ugyanennyi jegyzői földet is.

A későbbiekben sem nyugodtak meg teljesen a kedélyek a földügyben Tápióbicskén, ugyanis a zsellérek szerint az egy tagban kihasított és a gazdák, valamint a zsellérek által közösen használt legelőn az „53 házas zsellér, kinek sem igavonó, sem egyéb kijáró jószága nincs, az érintett legelő haszonvételétől végkép elzáratott”. Ezért a zsellérség 1862-ben kérte a hivatalokat, hogy most már a gazdák és a zsellérek közti legelőelkülönözést eszközöljék. Az alispáni felszólításra – miszerint a „barátságos megegyezést” kössék meg – a gazdák hajlottak is volna az elkülönözésre, de a korábbi probléma ismét jelentkezett, ugyanis a zsellérek szerint 53, a gazdák szerint csupán 14 zsellér után jár a legelő. 1865-ben megtörtént a legelőfelosztás, de a „panaszolkodó” zsellérek szerint azt a volt úrbéres gazdák az ő befolyások nélkül ejtették meg, és őket „haszonvehetetlen, homokbuckás földdel” elégítették ki.

A polgári tulajdonviszonyok közé a 128 volt telkes jobbágy átlagosan tizenegy katasztrális hold földdel érkezett. Az alsó határ öt holdnál kezdődött, a felső határ huszonkét holdra rúgott. Néhány év múlva bizonyos koncentráció indult meg: 1865-ben a 121 „volt úrbéres földtulajdonos” közül hárman 28–40 katasztrális hold közötti, tízen 17–22 katasztrális hold közötti, 57-en 11 és 51-en 5,5 katasztrális hold földet birtokoltak. Az egyharmadnyi úrbéres földállománnyal szemben a közbirtokosságé lett a szántó- és rétterületeknek több mint a kétharmada és teljes egészében az erdő.

Az 1860. október 29-én a volt földesuraság és a falu volt úrbéresei között megkötött, a legelőelkülönözésre és a tagosításra vonatkozó úrbéri egyezséget a Bicskey nemzetség 37 tagja írta alá, és a többi (1856-ban összesen 154) birtokos család kezén átlagban csupán 22 katasztrális hold (erdő nélküli) mezőgazdasági föld maradt. A 154 birtokos közül 143 helyben, 11 más településeken lakott. A Bicskeyek az 1860-as években egymást között megegyeztek a szőlő- és erdőterületek felosztásában. A fiúág két részre oszlott: a három darabból álló hármas ágra (Bicskey Kálmán, József és Gábor tulajdonában) és a négy darabból álló négyes ágra (Bicskey András, Sámuel, Mihály és János). A negyedrésznyi leányágbeliek a Kovácsok, Szabók, Molnárok és a Bárdyak voltak. A sorshúzás „az osztályrend által állapíttatott meg... és a sorsot húzott ágazatbeliek magok közt ismét – a vérség közelebbsége szerint” húztak sorsot.

Tehát az átlagot tekintve a volt birtokosok és a volt telkes gazdatársadalom – a föld nagyságát tekintve – közel állt egymáshoz. Természetesen a legszegényebb rétegnek a földdel nem rendelkező (1861-ben nyolcvan család) volt zsellérség számított.

Tápióbicske agrártársadalma a jobbágyfelszabadítás után

Társadalmi réteg	Családok száma	Arány (százalék)
Közbirtokosok	154	43,4
Telkes gazdák	121	34,0
Zsellérek	80	22,6
Összesen	355	100,0

Az 1848-ban felszabadított adásvételnek köszönhetően a következő évtizedekben a tulajdonosok nagy része kicserélődött. A feudalizmus felszámolásakor egy-egy nemesi gazdaság mérete olyan kicsi volt, hogy a rajta történő gazdálkodás egyenlő volt a paraszti életforma vállalásával, ezért többen eladták a földjüket, melynek jelentős részét zsidó vallásúak szerezték meg, akik már a jobbágyfelszabadítás előtti években megjelentek a településen mint földbérlők és vásárlók (Spitzer Mózes, Steiner Simon, Weisz Mihály, Klein Simon). A jobbágyfelszabadítás előtti időben Orvos Mátyás mint Deutsch Ábrahám árendás cselédje az úrbéres telken lakó Bezzegh Jánost „a 18 napi urbárium leszolgálására hajtogatta”. Steiner Ignác pedig Bitskey András özvegyétől vette árendába a birtokot. 1852. szeptember 28-án adta el Bitskey Lajosné, Bitskey Vendel és Bitskey Mária az úgynevezett alvégi részbirtokát „örökáron minden hozzátartozandó szántóföldekkel, kaszáló rétekkel, erdő, szőlő, nádas, kis haszonvételekkel együtt” a tápiószentmártoni Steinhauzer Jánosnak és Mózes Jánosnak 2100 ezüst forintért.

A XIX. század végén a tíz legnagyobb területű birtok közül csak kettő maradt – Bitskey Kálmáné és Bitskey Benőé – a régi családok kezén. A birtokok aprózódása az 1800-as évek második felében még nem indult meg, a XIX. század végén jelentős arányt képviseltek a középbirtokok, melyek közül a legnagyobb Bitskey Kálmán (Bitskey Alajos fia) 1200 holdas birtoka volt. Az 1895. évi adatfelvétel idején tíz birtok területe haladta meg a száz holdat (összesen 3525 holdon), az összterület 42 százalékán.

A XX. század első felében viszont erőteljes birtokaprózódás indult meg. Ennek nyomán 1935-ben a száz holdon felüli birtokok aránya nem érte a tizenöt százalékot sem. Nem számítva a községi birtokot és a közlegelőt, ekkor már csak öt száz hold feletti (összesen 1164 holdra rúgó) birtok volt a faluban, és a tulajdonosaik közül senki nem képviselte a régi családokat. Az öt és száz hold közötti paraszti birtokok átlagterülete viszont alig csökkent száz év alatt: az 1850-es években a volt úrbéres átlagbirtok 11 holdat, a volt közbirtokosoké 22 holdat tett ki. 1935-ben a 349 öt és száz hold közötti birtok átlagterülete 14 hold lett. Ezzel párhuzamosan jelentősen megnőtt (766 család) az öt hold alatti birtokosok száma. Az ide tartozó „birtokosok” földjének átlagterülete 2,2 holdat érte el csupán, ami az egyedüli megélhetési forrást nem tudta biztosítani. Az egy hold alatti birtokok zömében szőlők voltak, amelyeket elsősorban a két Tápió közti homokos területen telepítettek. Sok családnak ez volt a legfőbb jövedelemforrása, melyet aztán napszámmal egészítettek ki. (A bor minősége kiváló volt, a borkereskedők „messze földről” érte jöttek.) A megszaporodott paraszti társadalom egy évszázad alatt a volt közbirtokos földekből gyarapította birtokait. (A Nagyatádi-féle földreform során mindössze 14 holdat juttattak.)

A megélhetési gondokkal küszködő, föld nélküli rétegnek bizonyos kitörési lehetőséget kínált a XX. században a tanyákra, majorokba történő kiköltözés is. (1910-ben 369 fő, a lakosság 10, 1930-ban viszont már 1527 fő, a lakosság 36 százaléka élt külterületen.) Már az 1945-ös földosztás előtt „tipikus paraszti társadalom”-ról beszélhetünk Tápióbicskén, ahol száz évvel korábban még a földek kétharmada urasági volt.

Gazdaságok területe és száma 1935-ben

Birtoknagyság	Birtokok területe		Birtokok száma
Birtoknagyság	hold	százalék	darab	százalék
1 holdnál kisebb	621	7,4	1296	53,6
1–5 hold	1699	20,3	766	31,7
5–50 hold	4271	50,9	342	14,1
50–100 hold	549	6,5	7	0,3
100–500 hold	1249	14,9	7	0,3
Összesen	8389	100,0	2418	100,0

A haszonbérleti rendszer kevéssé terjedt el. Alapvetően a közép- és a nagygazdaságok közül kikerült gazdaságok 1895-ben az összterületnek a 19, 1935-ben a 22 százalékát foglalták el. Ezeknek is egy része vegyes gazdaság, vagyis saját tulajdon és bérlet volt. (Az 1930-as években a legnagyobb bérleményt – Goldner Sándor 182 holdas birtokát – ifjú Dávid Ferenc kezelte.)

Egészben vagy részben haszonbérbe adott földbirtokok 1935-ben

Birtoknagyság	Birtokok területe		Birtokok száma
Birtoknagyság	hold	százalék	darab	százalék
1 holdnál kisebb	9	0,9	20	24,7
1–5 hold	45	4,4	27	33,4
5–50 hold	483	47,4	30	37,1
50–100 hold	248	24,4	3	3,7
100–500 hold	233	22,9	1	0,1
Összesen	1018	100,0	81	100,0

Az 1945-ös földreform során már csupán két olyan középbirtok volt a faluban, melyet teljes egészében fel lehetett osztani a rendelkezések alapján: az ötszáz holdas Gombos- és a négyszáz holdas Golner- (korábban Bitskey-) birtok. A további hat földbirtok kisajátítása nem a területük, hanem a tulajdonosok politikai megítélése alapján történt meg.

Tápióbicske társadalma a XX. század közepéig – szinte változatlanul – megtartotta agrárjellegét, annak ellenére, hogy a XIX. század második felétől, főleg a Budapest-Újszász-Szolnok vasútvonal megnyitásától a falu szegénysége egyre nagyobb arányban kereste megélhetését a fővárosban úgy, hogy közben megtartotta kis birtokát is, melyet az otthon maradt családtagok, de szabadidejében a családfő is művelt. A vasút megnyitotta a lehetőséget a falu előtt az egyre terebélyesedő fővárosi piacon történő megjelenésre zöldséggel és tejjel-tejtermékkel.

A népesség megoszlása gazdasági ágazatok szerint

1900-ban és 1941-ben (százalék)

Ágazat	1900	1941
Mezőgazdaság	80,3	80,9
Ipar	9,9	7,7
Harmadik szektor	9,8	11,4
Összesen	100,0	100,0

Az iparosok (1877-ben ötvenen voltak), a szatócsok és az értelmiségiek szintén erősen kötődtek a földhöz, és a jövedelmük kiegészítéseként mindegyik foglalkozott agrártermeléssel is. A XIX. század végén még az iparűzők négyötöde takács volt, a többi szakmát két-három szabó, csizmadia, asztalos, kovács képviselte. A takácsok száma a kenderfeldolgozás következtében volt magas. A XX. századra aztán a gyáripari termékek térhódításával feleslegessé vált a munkájuk, 1900-ban már csak mindössze két szövő-fonó élt Tápióbicskén. Ebben az évben rajtuk kívül tizenkilenc cipész, csizmadia, tizenhárom ács, tizenegy asztalos, tizenegy szabó, nyolc hentes és mészáros, hét kovács, öt kőműves, négy molnár és két pék működéséről van adat. A szatócsboltok tulajdonosai (Bíró, Grösinger, Herr, Horn, Palásti, Rein, Schwarcz) zömmel a helyi zsidóság köréből kerültek ki. A legnagyobb kereskedelmi vállalkozásnak Blahuz Gergely bőrkereskedése és Scwarcz Samu gabona-, bor- és vegyeskereskedése számított.

1931. január 31-én alakult meg a Tápióbicskei Iparosok és Kereskedők Köre tizenkilenc (tizenhárom iparos és hat kereskedő) taggal: Bárdy Lajos (bognár) elnök, Reisz J. Mihály (kereskedő) alelnök, Horti István (kereskedő) jegyző, Szőke András (szabó) pénztárnok, Gregus Pál (kőműves) pénztáros, Horgos Lajos (korcsmáros), Vörös István (kovács) ellenőr, Hoju Lajos (asztalos) ellenőr. A nyolc választmányi tag közül három kereskedő: Grösinger Mór, Sarkady Kálmán, Nagy Pál, és öt iparos: Bárdy Lajos (lakatos), Berta József (szódagyáros), Hajdú Gergely (hentes), Dobrai Ferenc (kefegyártó), Klamai János (cipész) volt. A háromtagú számvizsgáló bizottságot két fodrász: Rybicska Antal és Jánoska Mihály és egy kereskedő, Szigedi Géza alkotta.

A község fejlődését bizonyos mértékig hátráltatta, hogy a kiépített vasútvonal nem érintette közvetlenül. Eredetileg a vasutat Tápióbicskén át akarták vezetni, de a kis parcellák tulajdonosai és a nagyobb birtokosok is tiltakoztak ellene, így az 1880 és 1882 között megépített Budapest–Szolnok vonal legközelebbi állomása Nagykátára került. (Az alföldi településekhez hasonlóan Tápióbicskén is több helyiérdekű vasútépítési terv született, egészen a az 1930-as évekig, de ezek közül egy sem valósult meg.) 1927-ben épült meg a falun átvezető Cegléd–Nagykáta köves út, autóbuszjárat kötötte össze ez időtől Tápióbicskét Nagykátával.

A világvárossá fejlődött Budapesten a piacozáson és az ingázáson kívül a XIX. század végétől megjelentek munkavállalóként a bicskei fiatal lányok mint házicselédek a tisztviselői, elvétve arisztokrata házaknál (a legtöbbje Kőbányán). Általános vélemény szerint „sokan voltak a faluból szolgálni”. Ezt megelőzően 12–13 éves korukban helyben vagy a közelben szegődtek el értelmiségi, birtokos családokhoz, majd 16–17 évesen kerültek a fővárosba. A rokon vagy ismerős lányok egymásnak szerezték a helyet. Nem volt ritka az olyan család, ahol az anyának a korábbi helyére került az idősebb, majd a fiatalabb lánya. Ezt az életformát a szolgálók csak átmenetinek tekintették és általában csak a házasságkötésig folytatták, összegyűjtve a férjhez menéshez szükséges stafírungot. A félretett keresetükből jutott esetleg földvásárlásra is. Jellemzően a sokgyermekes, kevés földű (bár előfordult köztük tizenhat holdas is) parasztcsaládok és a csonka családok gyermekei közül kerültek ki a szolgálók, akiket nemegyszer irigyeltek a módosabb gazdák lányai városi viseletük és életmódjuk miatt.

A szolgálólányok a paraszti termelés rendje szerint a nyári munkák idején otthon dolgoztak és csak az ősztől tavaszig tartó hónapokban cselédeskedtek. Korábban ezt az időszakot a falusi nők az otthoni szövés-fonással töltötték. A XIX. század végétől a változatosabb és viszonylag olcsó nagyipari termékek megjelenése felborította a több évszázados szokásokat, és ez egyben alkalmas volt arra, hogy megkíséreljék felülmúlni az elszegényedett családok gyermekei a módosabb lányokat legalább az öltözködésben. Természetesen a párválasztásnál ennek valós értéke már kevés volt, hiszen a falun belül a vagyoni viszonyokat mindenki jól ismerte. Fontos volt a szegény parasztlányok számára, hogy a városi öltözködésen túl megismerkedtek a polgári, az általuk korábban megszokotthoz képest jóval egészségesebb és változatosabb táplálkozási szokásokkal is. Így kezdett elterjedni a faluban a tejes kávé, a főzelékek, a befőttek, a torták készítése. (A főzőtanfolyamokat csak az 1940-es évektől szerveztek Bicskén.) Amelyik lány különösen jól megtanult sütni-főzni, azt szívesen hívták lakodalmakba szakácsnőnek. A tapasztalatoknak egy része mindenképpen tovább élt és hasznosult, akkor is, amikor a faluba visszatérve újra beléptek a korábban elhagyott életforma keretei közé. Szolgálónak szórványosan még a második világháború után is elszegődtek a fővárosba.

1848 után a falu, megszabadulva a szoros földesúri irányítástól, betagolódott a polgári rendbe. Kedvezően érintette anyagi helyzetét, hogy javadalmaival szabadabban rendelkezhetett. 1853 és 1856 között Tápióbicske a helységet illető javadalmakat haszonbérbe adta Deucs Andrásnak, aki ezért évente (négy részletben) 2876 pengő forintot fizetett. A kialakulatlan bankrendszer miatt bizonyos hitelügyletek intézése is sok esetben a falu vezetésére hárult. Az elhalálozott helyi közbirtokos Bitskey Sándor „masszájának” (vagyontömegének) kezelése 1853-ban „tekintetes” Varga Antal községi bíróra szállt, aki a fennmaradt adatok szerint 1853 áprilisa és 1854 októbere közti másfél év alatt a vagyonból 1291 pengő forintot helyezett ki kamatra. (Varga Antal a bírói tisztet 1854 novemberében átadta Bitskey Illésnek és vele együtt a kölcsönügyletek irományait.) A kölcsönt felvevők nagyobbrészt a közbirtokosok köréből kerültek ki: Bitskey Pál 800, Bitskey Alajos 101, Bitskey László 80, Bitskey József 50 forintot vett fel. Rajtuk kívül még 210 forint kölcsönt kapott Oláh László jegyző és 50 forintot Borsitzki Leopold borbély.

A dualizmus és a két világháború közti időszakban a település jogállását, közigazgatását az 1871. évi XVIII. és az ezt módosító 1886. évi XXII. törvények szabályozták. Az 1873. június 30-án tartott képviselő-testületi ülésen rögzítették a település nagyközségi státusát. Tápióbicskén a lélekszám alapján 34, 1931-től 40 képviselője volt a közgyűlésnek, akiknek a felét választották. A testület tagjainak másik fele virilista volt, a legtöbb adót fizetők sorrendjében kerültek be a grémiumba. A képviselők a rendszeresen összehívott közgyűlésen vagy képviselő-testületi ülésen döntöttek a hatáskörükbe tartozó ügyekről (út- és iskolafenntartás, szegényügy, mezei és tűzrendészet). Az önkormányzat rendelkezett a község vagyonáról, községi adót vethetett ki, de csak a felsőbb hatósági jóváhagyás után. A közvetlen felügyeletet a nagykátai főszolgabíró gyakorolta. Rajta keresztül intézhette a falu a felterjesztéseket a vármegyéhez.

A közgyűlés elnöke, egyben a település első számú vezetője a bíró, akit a főszolgabíró jelölése alapján közvetlenül választottak. A helyettese a másodbíró, vagy ahogy Tápióbicskén is nevezték, a törvénybíró volt. A választás után megalakították az elöljáróságot, melynek tagja lett a bíró, a törvénybíró, a főjegyző, a közgyám, a pénztárnok, a községi orvos, tíz tanácsbeli és a XX. században a körállatorvos is. Az ügyeket ténylegesen a képzett főjegyző vitte, aki személyében felelt az intézkedések törvényességéről. Az 1931-ben megalkotott községi szabályrendeletben – többek között – az ő kötelességévé tették a nemzeti ünnepek (március 15., augusztus 20.), a nemzeti gyászünnepek (október 6., Hősök emlékünnepe), valamint április 4-ének a méltó megünnepléséről való gondoskodást. 1902-ben községi írnoki állást rendszeresítettek a hivatalos munkák megnövekedése miatt. 1911-ben ezt az írnoki állást átszervezték közigazgatási, adóügyi segédjegyzői beosztásra, melyet aztán – takarékossági okok miatt – 1924-ben megszüntettek és újból írnoki beosztású tisztviselő tevékenykedett Tápióbicskén. 1931-ben ismét rendeletet hozott a község a segédjegyzői állás megszervezésére. (Elsőként Földes Lászlót nevezték ki, akit Benedek-Petris János követett.) A fő- és a segédjegyző, az írnok fizetését központilag határozták meg. A tisztségviselők és a szolgaszemélyzet javadalmazása községi hatáskörbe tartozott. 1931-től a községi bíró háromszáz, a törvénybíró százhúsz, a pénztárnok négyszáz, a közgyám száz, az esküdtek – egyenként – negyven, a szülésznő hatszáz, a községi szolgák négyszáznegyven, az útkaparók kétszáz, az éjjeliőrök háromszázhatvan pengőt kaptak évente.

A Pest megyei 1876-os közegészségügyi beosztás szerint a hatezer fő alatti települések összefogva voltak kötelesek orvost alkalmazni. Ennek megfelelően Tápióbicskét Pánddal, Tápiósággal és Tápiószentmártonnal vonták össze. Az 1882. évi megyei felmérés szerint Bicskén Krausz Béla sebészmester és körorvos, valamint Jónás Dávid sebész lakott és működött. (A sebészek ebben az időben a doktori címmel rendelkező orvostudorokhoz képest alacsonyabb képzettséggel rendelkeztek.) A község egészségügyi személyzetéhez tartozott két szülésznő is.

A bírók közül kiemelkedik az 1909 és 1919 közötti időben működött Kocsis András és az 1925-ben megválasztott Juhász András. A XIX. század végén Winter József, 1903-tól 1921-ig Csizy Gyula volt a főjegyző, akit Márton Ferenc (1940-ig) és vitéz Farkas Ferenc (1941-től 1944-ig) követett.

A községi vezetőkön kívül ugyancsak a falu legtekintélyesebb polgárainak számítottak a tisztviselők, az értelmiségiek, a nagygazdák és a vagyonosabb iparosok, kereskedők. A századforduló idején nagy elismerést vívott ki Tápióbicskén a Herczegh család. Herczegh János kalaposmester fiai különböző értelmiségi pályákra kerültek: János katolikus pap, Sándor és Tibor orvos, Károly gazdatiszt lett. Közülük az 1891-ben született dr. Herczeg Sándor tért vissza Bicskére. Budapesten és Grazban végezte az orvosi tanulmányait. Egyetemi évei alatt tört ki az első világháború. Az orosz fronton vett részt a harcokban, ahol a lábán megsebesült. 1918 őszén szerelt le mint főorvos, és a következő évet a budapesti Winternitz-klinikán töltötte. 1919 tavaszán érkezett haza, Tápióbicskén mint magánorvos folytatta pályáját. 1929-ben nevezték ki körorvossá, ezt a státust 1968-ig töltött be. Orvosi pályafutása alatt tekintélyes vagyont is gyűjtött, „kastélyban” lakott, és a faluban neki volt az első és sokáig egyetlen autója.

Takács Mihályt (Akasztó, 1881) Vácon szentelték pappá 1905-ben. Papi pályájának állomásai Nagykőrös, Kecskemét, Vác, majd 1928-tól egészen 1956-ig Tápióbicske voltak. Egyéniségénél és hivatásánál fogva a község kulturális életének meghatározó személyisége volt.

Zubek Bertalan (Csongrád, 1888–Tápióbicske, 1965) 21 évesen, 1909-ben Tápióbicskén kezdte kántortanítói pályáját. Csaknem haláláig, 1964-ig szolgált a községben mint tanító és kántor, az utolsó években csak kántorként. Felesége, Schwartz Ida szintén tanító volt.

Szabados Jenő (Budapest, 1900) Esztergomban végezte a tanítóképzőt, ahonnan az első világháború utolsó évében, 1918-ban vonult be katonának, majd 1919-ben kezdte meg tanítói pályáját Tápióbicskén. 1928-ban nevezték ki az állami iskola igazgatójának. A szorosan vett munkáján kívül a nevéhez kapcsolódott a leventeoktatás megszervezése és az iskolán kívüli népművelésben való igényes tevékenység.

Weymann Félix a porosz-sziléziai Kleineinlauban született 1884-ben. Az iskoláit Budapesten végezte és 1906-ban ott is kezdett dolgozni. Először 1917-ben került Tápióbicskére. Innen eltávozott, de 1927-ben ismét a községben telepedett le, mint a Megváltó gyógyszertár gondnoka. (A falu gyógyszertára igen régi múltra tekint vissza, már 1827-től működött.)

Az első világháború négy éve során a frontra vittek háromszáz bicskeit, akik közül 152-en nem tértek vissza. (A rájuk emlékező, a templom oldalában 1926. október 18-án felállított emlékművet Kalotay Ottó készítette.) Többségüket a 68. gyalogezredbe sorozták, és a háború menetének megfelelően szinte minden fronton megfordultak: 1914-ben Szerbiában, 1915-től az orosz, az olasz (és 1916-ban a román) harctereken hullatták vérüket. 1915-től már sorozás alá került a 18 évestől az 50 évesig minden egészséges férfi. Az itthoniak a háború kezdetétől igyekeztek segíteni a katonákon, melegruha-gyűjtéssel vagy készítéssel és hátramaradott családtagok segélyezésével. 1916-ban elvitték ágyúöntés céljából a templomi második és harmadik, valamint a temetői harangot. A háború után a faluban a volt frontharcosok közül Báthory Vencel kapta a legnagyobb kitüntetésnek számító vitézi címet.

1919. március 21. után 23 tagú tanács és Bartucz Imre elnökletével öttagú direktórium alakult a községben. (Érdekesség, hogy a 23 tanácstagi helyre 43-an pályáztak.) A helyiek közül az 55 tagú Nagykátai Járási Tanácsba Kamasz Sándor, a 15 tagú intézőbizottságba Bartucz Imre került. A falu lakóit a kommün – mely „hatalmát zsarnokilag gyakorolta” – a vezetők letartóztatásával próbálta megfélemlíteni. Május 2-án lefogták dr. Perényi Imre plébánost, Kürti István káplánt, Csizy Gyula jegyzőt és Gödöny Kálmán pénztárnokot, akiket aztán Budapestre, a forradalmi törvényszékre szállítottak. Másnap a papokat elengedték, de a jegyző és a pénztárnok csak hat hét múlva szabadult. A Tanácsköztársaság ideje alatt a pénzforgalom gyakorlatilag alig létezett, ugyanis az 5, 25 és 50 koronás új bankjegyeket, az úgynevezett fehér pénzt senki sem akarta elfogadni. Elrendelték a faluban a sorozást, de csak 72 fő jelent meg, akik többnyire rokkantak, alkalmatlanok voltak. A háború hatodik évében a kivérzett község lakosságának elege volt a szenvedésből.

A tanácskormány alatti legszomorúbb fejezete a község történetének 1919. május 2-án kezdődött, amikor Tápiószeléről öt vöröskatona érkezett szekérrel, rajta rablott holmit szállítottak. A helyi rendfenntartók emiatt közülük négyet a falu központjában agyonlőttek, egynek sikerült elmenekülnie. Megtorlásul 4-én Nagykátáról nagyszámú felfegyverzett vöröskatona jött a faluba, akik tűzharcban két csendőrt (Trupolai Jánost, Domokos Imrét) és két helybelit (Hosszú Istvánt, Pozsgai Józsefet) megöltek. A vörösterror négy áldozatának sírkövét – a Nagykátai Csendőrőrs altiszti csooportjának megrendelésére – ünnepélyes keretek közt 1926-ban állították fel a temetőben. A síremléket Schulhoff nagykátai kőfaragó készítette el, melyre a következő (1945 után eltávolított) versfelirat került: „Kötelességüket híven teljesítették, / Azért ölte meg őket a galád ellenség / Világmegváltást hirdetett, / Mindenütt csak romokat teremtett.”

A vörösuralom augusztus 2-án szűnt meg Tápióbicskén, ami viszont azzal járt együtt, hogy románok szállták meg a falut, akik „sokat raboltak, tömérdek szénát, teheneket, lovakat elvittek, ...kivált bort követeltek”, de vittek mindent, ami mozdítható volt. Augusztus 15-én összeszedték a „nevezetesebb socialistákat” a faluban, akiket előbb a községházára, később pedig Nagykátára vittek, onnan pedig Zagyvarékasra szállították a gyűjtőfogházba, ahol kegyetlenül megverték őket. A vezetőket később internálták a hajmáskéri fogolytáborba.