Tápióbicske Összefoglaló
Tápióbicske
Összefoglaló
Összefoglaló
A Pest megyei Tápióbicske területén, a természetes vízfolyások mellett és az esetleges támadások elleni védelemre alkalmas dombok között már az újkőkorban megtelepedett az ember. Az Alföld és a hegyvidék közt az átmeneti táj változatos talajadottságú. A határnak – az ember megtelepedése előtt zárt erdőkkel borított – déli, főként csernozjomos része kiválóan alkalmas szántóföldi gazdálkodásra. Az északi – zömmel futóhomokos – területnek százötven-kétszáz évvel ezelőtt az erdősítés, majd az utóbbi évszázadban a nagyarányú szőlőtelepítés következtében nőtt meg a jelentősége. A falut érintő névadó kettős folyó víznyerő és halászó helyként, a gépek kora előtti időben pedig a vízimalmok energiaforrásául szolgált.
A területen a leggazdagabb régészeti leletek a bronzkorhoz kapcsolódnak, amikor a Tápió-vidék tíz földvára közül két „végvárat” itt építettek fel a magasabb dombokon a zömmel állattartással foglalkozó telepesek. A mai Tápióbicske őse (a közvetlen szomszédságában kialakult Szentvid és Disue falvakkal együtt) a korai Árpád-korban keletkezett. Ezt régészeti leletek tanúsítják, az első okleveles említés 1275-ből való. Már ekkor feltűnik a névadó Bicskei (vagy Bikcsei, később Bicskey) család, mely leginkább arról nevezetes, hogy az Árpád-kortól az 1848-as jobbágyfelszabadításig fennmaradt és birtokait megőrizte a sok, családon belüli és a kívülállókkal szemben folytatott birtokper ellenére. (1275-ben még magát a falu templomát is kettéosztották a peres felek.) A település a nevét erről a földesúri családról kapta, maga a személynév a magyar „bik” (bükkfa) főnévből eredeztethető. A névadó patrónus templomának maradványait az utóbbi évtizedekben tárták fel. Tápióbicske ősi – a Boldogságos Szűznek szentelt – templomának maradványaira még nem bukkantak rá, de az okleveles forrásanyag egyértelműen utal a valamikori létezésére. A falu határában a szántókat magukba foglaló jobbágytelkek mellett a népes földesúri család több tagjának volt kaszálóból, erdőségből álló majorsága.
Tápióbicske a török hódoltság másfél évszázadában osztozott a többi Duna-Tisza közi település sorsában, s bár a tizenöt éves háború kezdetéig (1590) jelentősebb pusztítást nem szenvedett el, lakói akkor elmenekültek, pusztává vált egy évszázadra.
A hódoltság utáni újjátelepülés már a XVII. század végén megkezdődött, de a hamarosan kitört kuruc háború a vidéket ismét súlyos és pusztító öszszecsapások színhelyévé változtatta, ami – ha nem is tette újra lakatlanná a falut – visszavetette a kibontakozó fejlődést. 1711 után Tápióbicske a régi lakosok visszatértével és az északi országrészből érkező újak betelepülésével intenzíven gyarapodó falu lett: 1715-ben 13, 1728-ban 35, 1744-ben már 116 családot írtak össze a községben a nemeseken kívül, akiknek a száma a XVIII. század első felében a jobbágyháztartások felét, a század végén a negyedét tette ki. A falu népe jellemzően magyar és katolikus. A földesúri Bicskey család a XVIII. század végétől a XIX. század elejéig viszont kiszorult az itteni birtokából. A Beleznayak és a Hellenbachok kezére került ősi juss teljesen csak 1840-ben szállt vissza a famíliára.
A falu jobbágynépének kötelező szolgálatait a telepítés után a földesurak szabályozták, de a terhek viszonylag mérsékeltek voltak, nem utolsósorban azért, hogy újabb telepesek válasszák Bicskét. Ezekhez a képest a Mária Terézia által kibocsátott, országos érvényű szabályozás, az urbárium jóval súlyosabb terheket rótt az itt élőkre. A szolgálatok megnövekedésén kívül még súlyosabban érintette a falu úrbéres társadalmát a telekaprózódás és a nagyfokú zselléresedés, fokozatosan kiütköztek a település eltartóképességének problémái, mintegy előrevetítve a XX. század derekán megjelenő és azóta szinte folyamatosnak tekinthető drasztikus népességcsökkenést.
A gazdálkodást alapvetően a talajadottságok határozták meg: a határ déli, jobb minőségű szántóföldjein két-, majd „háromvetőbe” való osztással őszi gabonát (búzát és rozsot), valamint tavaszit (árpát és zabot) termeltek. Az ugaron már a XVIII. század végén megjelent a XX. századra a legelső helyre tört növény, a „kukuricza”, dézsmamentességének és bőséges termésének köszönhetően. A szántókhoz képest a kaszálórétek, de különösen a közös legelő jóval gyengébbek, szinte terméketlenek voltak, amit szemléletesen mutat az állatállomány alacsony volta.
Tápióbicske történetének legfényesebb lapja az 1849-es tavaszi hadjárat során, 1849. április 4-én íródott, amikor a faluban és a Nagykáta felé eső Felső-Tápió hídjánál az ország függetlenségéért harcoló magyar honvédsereg véres küzdelem után győzelmet aratott az osztrákok felett. A csata során több száz ember szeme láttára párbaj zajlott le a magyar Sebő Alajos őrnagy és báró Hermann Riedesel alezredes között, amelyben Sebő megölte az osztrák tisztet, ezzel erőt és példát adva huszárjainak. A tápióbicskei csata másik nevezetes és dicső fegyverténye a Felső-Tápió hídjához kapcsolódik, amikor a túlerőben lévő császáriaktól Damjanich tábornok kassai veressipkásai Kiss Pál alezredes és a szegedi fehér tollas 3. zászlóalj honvédei Földváry Károly őrnagy vezetésével elfoglalták azt, végérvényesen eldöntve a csata kimenetelét a magyarok javára.
A jobbágyvilág megszűntével a birtokos parasztság tulajdonosává lett földjének, de az addigra elaprózódott (átlagban tizenegy holdas) parcellák már nem tudták a zavartalan megélhetést biztosítani. A megszaporodott föld nélküli zsellérség pedig csak munkaerejével lépett át a polgári rendbe. A föld szűkös volta és a kapitalista viszonyoknak köszönhető szabad adásvétel hamarosan nagy ingatlanmozgást indított el, amelynek első érzékelhető hatása a régi nemesi földeknek az eladásában és a községből történő elvándorlásban jelentkezett. A XIX. század végén az egyetlen (ezer hold feletti) nagyobb birtok Bicskey Kálmán kezén maradt meg, aki a kerület országgyűlési képviselője is volt, és az oktatás, az egyház részére tett több alapítványával a falu legnagyobb adományozójaként említhető. A XX. században ez a birtok is a felénél kevesebbre csökkent, melynek végül az 1945-ös földosztás adta meg a kegyelemdöfést.
A XX. század elejétől gyors birtokaprózódás indult meg, több száz családnak ebben az időszakban egyik legfőbb megélhetését csupán a munkával szerzett kis szőlőparcellák biztosították. A falu ekkoriban vált a vidék legnagyobb szőlőtermesztő helyévé, az itt termett borokért a kereskedők „messze földről eljöttek”. A népesség négyötöde a XX. század derekáig, szinte változatlan arányban a mezőgazdaságból élt, helyben számottevő ipar nem alakult ki. Az iparból és a harmadik szektorból élők nagyrészt – a vasútépítéssel közel került – városokba, elsősorban Budapestre jártak dolgozni.
A második világháború utáni földosztás rövid ideig még hamis illúziókat táplált a falu népe, 1949-ig csekély mértékben újra növekedett a lakosság száma. Aztán az ötvenes évek parasztellenes politikája, az erőszakos kolhozosítás szétveri a hagyományos közösséget és a gazdálkodás kipróbált rendjét. Rohamosan csökken a mezőgazdaságból élők és ennek megfelelően nő az ipari és a más szektorban dolgozók aránya. Az utóbbiak nem a faluban, hanem ingázva – elsősorban a fővárosban – találtak megélhetést, majd sokan (főleg a fiatalok) végleg elkötöztek: a vidék legnagyobb (1960 és 1970 között húszszázalékos) népességcsökkenését szenvedte el Tápióbicske. Ezt a folyamatot már csak a rendszerváltás utáni évek tudták megállítani az újabban jellemzővé vált beköltözésekkel.
A legutóbbi évek történéseit vizsgálva elmondható, hogy a település magára talált. Újra kiépítette civil szervezeteit, megteremtette megélhetésének formáit a lerombolt szocialista gazdaság helyén. Hagyományait ápolja és gazdagítja, elsősorban úgy, hogy magát a tápióbicskei győzelem örökösének tekinti, így is táplálva a meggyengült s talán újra megtartó erővé váló identitást.
