Akikre csak a Nagy-hegy emlékezik | Száz Magyar Falu

Akikre csak a Nagy-hegy emlékezik

A tarpai Nagy-hegy több évezrednyi emberi élet tanúja. Láthatta a megye eddig ismert egyik legrégebbi településén sürgő-forgó asszonyokat, férfiakat, gyerekeket. A Nagy-hegy lábánál bukkant rá 1964-ben a vásárosnaményi Beregi Múzeum alapító-igazgatója és a Bereg szerelmese, Csiszár Árpád református lelkész és Tarpa lelkes kutatója, Bakó Ferenc állatorvos azokra a pattintott kőeszközökre, melyeknek kora azóta is vita tárgyát képezi a kutatók körében.

A Márki-tanyai homokbányában ezeknek a leleteknek a nyomán kezdte meg az ásatást Szathmáry László antropológus, majd folytatta a Nemzeti Múzeum régésze T. Dobosi Viola. Az előkerült magkövek, vakarók, vésők, kaparók korát egyérteműen meghatározniuk nem sikerült, mivel települési objektumot vagy réteget nem lehetett megfigyelni. Felmerült azonban, hogy ezek egy része az átmeneti kőkor (a mezolitikum) idején készült. Ezeket a kezdetleges eszközöket folyami kavicsból és a hegy andezitjéből készítették az itt lakók.

Népek jöttek-mentek ezen a tájon. Megtelepedtek, élték mindennapjaikat, míg újabbak nem érkeztek. Tarpa és határa mindig vonzó helynek bizonyult tagolt térszínével, a hegyével, vizeivel, útjaival. Központi szerepét jól érzékeltetik a gazdag bronzkori leletek. Elsősorban az a mintegy háromezer-kétszáz évvel ezelőtt elrejtett aranykincs, amely még a XIX. században került elő Tarpa határában, annak, sajnos, közelebbről meg nem nevezett pontjáról. A szakemberek csak 1958-ban értesültek erről a fontos leletegyüttesről, amikor az Uray család eladta a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A tíz darab csaknem ép és a két töredékes hajkarika összsúlya meghaladja a hetven grammot.

Nem minden bronzkori lelőhely ennyire gazdag. De az edénytöredékek – bár nem olyan látványosak – a korszakról éppúgy tanúskodnak, jelzik, hogy itt valaha település volt, s árulkodnak annak koráról is. Így nevezhetjük meg bronzkori lelőhelyként a Badalói-szeget. Bakó Ferenc állatorvos 1964-ben gyűjtötte itt, a belterülettől keletre, a Holt-Tisza partján azokat a cserepeket, amelyeket a vásárosnaményi Beregi Múzeumnak ajándékozott.

Tarpa környékének legkorábban napvilágot látott leletei a Krisztus előtti VI–IV. századból származnak. A település nyugati határából, a Téb-égre-dűlőből emlékezett meg Bereg vármegye első régésze, a Munkácsi Múzeum alapítója, Lehoczky Tivadar egy 1875-ben feltárt lelőhelyről. A „Téb nevű erdő délnyugoti sarkán 50–100 lépésnyire egymástól rendetlen félkörben sík lapályon hat 22 méter átmérőjű s mintegy 1 1/2–2 méternyi magas hányt halom emelkedik, melyekből 1875. aug. 20-kán Kóródy Sándor barátom társaságában hármat, ti. az erdőszéltől az elsőt, harmadikat és utolsót felásatván, azokban, jóllehet már némileg bolygatva valának részint széttört hamvvedrek cserepeit, részint egész ilyen edényeket találtunk, melyekben azonban égett csontnál s hamunál egyéb melléklet nem rejlett.”

A leletek – többségükben edények – az egykori Lehoczky-gyűjteménybe kerültek, ma pedig az ungvári Helytöréneti Múzeumot gazdagítják. Lehoczky Tivadar a „régiségi gyűjteményről való jegyzőkönyv”-ben (1860– 1894) a 169. tétel alatt jegyezte be a Téb-égre lelőhelyre vonatkozó adatokat. Itt emlékezett meg arról is, hogy „egy 8 cm átmérőjű és 1 cm vastagságú vas-karika is volt az egyik urnában.”

A vaskor korai időszakában a keleti sztyeppéről szkíták és hozzájuk csatlakozott népek érkeztek a Kárpát-medencébe. A Téb-égrei kora vaskori népesség temetkezési rítusa – a halottak elhamvasztása és halom alá temetése – alapján e népességen belül a Kárpátaljáról széles körben ismert úgynevezett kustánfalvi csoporthoz tartozott.

Feljegyzések szerint a Hete felőli határban, a Sós-dombon 1964-ben szántottak szét egy temetkezési helyet. Nem zárhatjuk ki, hogy a lelőhely – a Sós-domb – azonos a Lehoczky Tivadar által is megkutatott Téb-égrei résszel. A vásárosnaményi múzeum féltett kincsei közé tartoznak azok a leletek, melyeket ekkor gyűjtött össze Csiszár Árpád. A jellegzetes rövid tőr, a dárdahegy és a lószerszám részei fegyvereivel eltemetett harcosról árulkodnak. A szkíta térhódítással elterjedő újdonság a Kárpát-medencében a lovas temetkezés megjelenése. Minthogy a három bronzfalera (lószerszám része) szántásból került elő, nem tudunk ugyan közelebbit a szertartás rítusáról, de joggal feltételezhetjük, hogy a harcost paripájával vagy legalábbis lószerszámával temették itt el. A keleti harcmodor megjelenésére utal a tarpai rövid tőr (akinakes).

A vaskor kései szakaszában a szkítákat egy nyugatról érkező új népesség, a kelták (vagy ahogyan a rómaiak nevezték őket: a gallok) váltották. Velük jelentek meg a legelső pénzérmék a Kárpát-medencében: egy ilyen veret Tarpa határában is napfényre került.

Míg a legelső ásatást a faluban Lehoczky Tivadar végezte, a legutóbbi leletmentéssel 1982-ben e sorok íróját bízta meg a nyíregyházi Jósa András Múzeum. Ekkor egy olyan település részletére bukkantunk, amely a III. század végén keletkezett. A rómaiak a hunok elől keletről nyugatra vándorló népek egyre erősödő nyomására feladták a birodalom tömbjéből a barbárok területére benyúló Dacia provinciát, Erdély területét. A római lakosságot az új határvonal (limes) mögé vonták vissza. A Dunától távol eső vidékekről, Erdély északi pereméről, a Meszes-hegységből azonban már nem volt érkezése mindenkinek elmenekülni. Az innen nem délre, az anyaterületre, hanem északra, a barbárok közé húzódtak azok a fazekasok, akik nagy területen (Dél-Lengyelországig) elterjesztették az új, pecsételéssel gazdagon díszített, szürke kerámiát. Ilyen edények töredékei kerültek elő az ásatás során.

Tarpa régészeti leletgazdagságának egyik oka az átvezető út és a Tisza közelsége. Ezen az úton vetődhettek el vidékünkre a fent említett fazekasmesterek, és ezen érkezhettek meg az erdélyi aranylelőhelyekről a korábban említett bronzkori aranyak. Ez az út fontos szerepet tölthetett be a honfoglalás korában is.

A honfoglalók Anonymus szerint átkeltek „…a Havasokon és szálltak alá Ung vidékére. Mihelyst megérkeztek oda, az első elfoglalt helységet Munkácsnak nevezték el.” (Anonymus, 12. fejezet) A Kijeven, Galícián és a Beszkideken át bevándorló honfoglalók útvonalát igazolja talán a beregszászi és a szolyvai temetkezés. A magyarországi beregi részen egyetlen honfoglaló lelőhelyet tudunk megnevezni: ez éppen Tarpa. 1976-ban a Nagy-hegyen, egy épülőfélben lévő pince alapozásakor, Szűcs Károly telkén bukkantak rá erre a temetkezésre. Szatmárból ugyancsak az utóbbi években kerültek elő az első honfoglaló temetkezések: Csengeren és Csengersimán egy-egy sír. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy mindezek a leletek fontos útvonalakat jelölnek.

Tarpán a leletbejelentés nyomán Németh Péter régész kutatott. Egy 23 év körüli nő csontvázának maradványait szedte össze. A temetéskor a honfoglalók szokásának megfelelően lovát föláldozták, húsát megették, a megnyúzott lóbőrt pedig a halott fölé helyezték. Erre utalnak a ló lábszártöredékek: a koponya és a lábcsontok a nyúzás során a bőrben maradtak. Elhelyezték a sírban a nyerget is. Minthogy azonban az szerves anyagból készült, csak ritka, szerencsés esetben lehet megfigyelni fa- és bőrmaradványait. Árulkodó jelként a régész gyakran megtalálja viszont a kengyelt, a zablát és a hevedercsatot. A tarpai sírból csak a kengyelpár került múzeumba.

A honfoglaló nőt gazdag viseletben temették. Ezt bizonyítja töredékesen megmaradt ékszerkészlete: fülbevalópárja, egy igen díszes kivitelű ezüst csörgőgomb, egy apró kis sárga gyöngyszem, egy ezüst karperec pár, s végül 28 darab apró kis ezüstpityke. Ez utóbbiak a csizma díszítésére szolgáltak – erre a hasonló leletek alapján következtethetünk. A sírból kisebb lemeztöredékeket is ismerünk. Ezek eredeti rendeltetése ma már nem állapítható meg.

A tarpai honfoglaló nő a lovon és a lószerszámon kívül még egy „halotti útravalót” (a régészeti zsargon szerint mellékletet) kapott túlvilági útjára. Jellegzetes, úgynevezett bordás nyakú edény ez, vállán két kis hurok alakú füllel. Ez a típus nem túlságosan gyakori. Legújabban Takács Miklós gyűjtötte össze előfordulásait (Csekej, Edelény, Bély, Ágcsernyő, Hajdúsámson és Tiszaeszlár), s állapította meg, hogy a Kisalföld északi részén, Borsodban és a Felső-Tisza-vidéken terjedt el, s kizárólag a X. században készült. A tarpai edény ehhez a ritka típushoz tartozik.