El nem hallgathatjuk hűségét
El nem hallgathatjuk hűségét
A település történelmi fénykora, ami generációkon át befolyásolta a lakosok öntudatát, mentalitását, a tarpaiak világhoz igazodó viszonyát, a Rákóczi szabadságharc időszaka volt. 1708. augusztus 23-án II. Rákóczi Ferenc ruházta fel hajdújoggal a mezővárost. A fejedelem nemcsak emlékezett, hanem hivatkozott is arra a kiváltság elnyerésének indoklásakor, hogy a tarpaiak „elsők valának”, akik a „hazájok mellett fegyvert kötvén s életeket felszentelvén, minden veszedelmekre jó szívvel mellénk adták önmagokat”. Ezért tartotta méltónak “másoknak példájára” a helységet „privilégiummal és szabadsággal… örökösen megajándékozni.
Rákóczi 1708-ban véglegesnek szánt hatállyal mentesítette Tarpát a paraszti szolgálatoktól és jobbágyi kötelességektől, „és más szabad helységekben lakó vitézlő rendekhez hasonlókká” tette őket. Elengedte a földesúri kilenced és tized kiszolgáltatását. E két természetbeni járandóságot a város köteles volt ugyan beszedni, de azt saját „közönséges szükségekre” fordíthatták. Mint hajdan Bethlen Gábor, ő is vám- és harmincadmentes kereskedelmet biztosított számukra az egész ország területén. Átengedte a korcsmatartás jogát a mezővárosnak oly formán, hogy évenként három országos vásár alkalmával befolyó haszon maradjon a földesúré, két hónap bormérési haszon a mindenkori kapitányt illesse, az ezen felül jelentkező haszonvétel a közösségé maradjon. Szabadságukban maradt, hogy a mindenkori kapitányának kettőnél több hónapi borbevételt is átengedjenek. Ígérte a fejedelem, hogy a tarpai vásárok időrendjét összehangolja a beregszászival és a szatmárival, hogy a „kereskedők alkalmatosan ráérkezhessenek” itt is megjelenni áruikkal.
A mezőváros jövőjét illetően a jobbágyszolgáltatások eltörlésével tekinthetjük egyenlőnek azt a kiváltságot, hogy a fejedelem megengedte saját jószágaiból és uradalmaiból bármely jobbágynak a Tarpára költözését úgy, hogy a beköltöző végleg megszabadul a jobbágyi kötöttségektől. Erre már csak ráadás volt, és a tényleges városi jogot biztosította a helység pallosjoggal való felruházása. Ezt a „kiváltképpen való kiváltságot” az országos vásárok alkalmával is gyakorolhatta a communitas, de „hogy vissza vele ne éljenek”, minden halálos ítéletet – annak végrehajtása előtt – megvizsgálásra fel kellett terjeszteni a munkácsi kapitányhoz. Amennyiben a halálos ítéletek kapcsán viszály támadna a tarpaiak között és közötte, a fejedelem magának tartotta fenn a végső ítélkezés jogát, ami a kegyelmezési jogot is magába foglalta. Halálos ítéletet csak a „közzétett hadi szabályok, törvények és rendeletekhez” alkalmazkodva hozhatott a kapitány és a mezőváros választott testülete. Az ítélkezés során beszedett bírságpénz egyharmada a munkácsi kapitányt, egyharmada a tarpai kapitányt, egyharmada pedig a város tanácsát illette.
A mezővárost a fejedelem nemcsak a fővesztéssel járó ügyekben rendelte önmaga intézkedései alá, felruházva saját személyének a helyettesítési jogával a munkácsi kapitányt, hanem kikötötte utódainak azt a jogot, hogy bárkit megnevezhessenek Tarpa közvetlen parancsolójának. Kikötötte II. Rákóczi Ferenc azt is, hogy mivel a megadott „kiváltság… alapját” néhai Esze Tamás ezredes kapitány hűsége képezi, amíg az Esze nemzetségben kapitányságra alkalmas férfi találtatik, addig őt illeti a rang. Ha kihalna, a várost illeti a jog, hogy közegyetértéssel három embert ajánljanak kapitányságra, aki közül egyet ő vagy utódai neveznek majd ki.
Mindezen kiváltságokért a tarpaiak és maradékaik – „mind most, mind a jövendőben” – kötelesek hűségüket megőrizni a fejedelemhez és a hazához, kiváltságuk elvesztésének terhe alatt. Amennyiben közülük valaki a „fegyverviselőknek kiadott… szép szabadságával visszaélne”, ahhoz magát nem alkalmazná, netán „más lakos tarpain gyalázatos magaviseletével böcstelenséget és botránkozást, vagy engedetlenségével valamely zenebonát közöttök indíttatni kívánna”, azt azonnal ki kell űzni a „város határiból”, és a fejedelem más jószágán jobbágyságra kell kényszeríteni. A város az ilyenek helyett másokat fogadhat be a Rákóczi-birtokokról.
A jogokat méltányosan és körültekintően, valódi érdemekért osztogató Rákóczi jól ismerte a tarpaiakat. Nemcsak a méltóságát sértő 1706-os zendülésükre emlékezett, hanem állandóan ismétlődő határpereiket, villongásaikat is szerette volna egyszer s mindenkorra lecsendesíteni. Ezért elrendelte, hogy a „…kiváltság kihirdetése alkalmatosságával határok megújíttassék,… mely határ pedig… kimutattatik, azzal elégedjenek meg s másét el ne foglalják.”
Mindezekért a jogokért a tarpaiak tartoznak „mostani állapotjukhoz képest háromszáz jó fegyveres személyeket szüntelenül tartani” a fejedelem szolgálatára, akiknek „fizetések, ruházatuk és élések” a fejedelemtől adatik, „de minden esztendőben két hónapot fizetés nélkül” kötelesek szolgálni. Tarpán vagy Munkácson szolgálva, szállásra nem tarthatnak igényt, „hanem magok tartoznak magokat tartani, kivévén, ha hazájokon vagy várőrségen kívül lésznek…” A jogtalan követelések elhárítása okán rögzítette, hogy „a magok várakban való élések úgy értetik, hogy csak a békességnek elvégzése után kezdődik el, de mostani hadakozásnak idején ingyen fognak szolgálni”. Húst kapnak ugyan, de a kenyérhez szükséges gabonát kötelesek a hadbiztosságra beadni.
Alighanem az irreguláris kuruc ezredek fegyelmezetlensége késztette a fejedelmet annak kikötésére, hogy a hajdúszabadságra érdemesített tarpaiak kötelesek fiaikat tizenkét éves korban a munkácsi vagy ecsedi várba beküldeni, akik tizenhét éves koruktól „akár mezőben, akár várőrségben három esztendeig fegyverviselő szolgálatot tanulni és tenni” tartoznak, s csak ennek elteltével nősülhetnek meg. Akik e kötelesség alól kivonják magukat, azok nem telepedhetnek meg Tarpán, s nem élhetnek a város szabadságaival.
A vitézi renden élőknek jobbágyoktól való megkülönböztetése okán minden privilegizált lakos „jó fegyvert, veres köntöst tartani köteles lészen” avégett, hogy velük a fejedelmi udvar reprezentálhasson. Jó fegyver és veres köntös nélkül az udvarban vagy a várban meg sem jelenhetnek. Évenként egyszer köteles lesz a tarpai kapitány vitézei felett hadiszemlét tartani, arról mindenkor névsorral kiegészített jelentést kell tennie a munkácsi kapitánynak. Az első hadiszemle alkalmával zászlót, dobot és pecsétet kapnak a tarpai vitézek. Ez utóbbival, mármint a pecséttel azonban nem a kapitány, hanem a község élhetett csak. Ha a város megszaporodik – vetítette előre a jövendőt Rákóczi –, a vitézek létszáma is háromszáz fölé emeltetik majd.
A fejedelmi gondoskodás az apró részletekre is kiterjedt. A privilegizált communitás kötelezettségei közé tartozott a város körbeárkolása, hegyes karókkal való körbekerítése. Az árkoláson és kerítésen két kaput állíthattak, azokat sorompóval kellett ellátnia, s folytonosan őriztetni a helybeli vitézekkel.
Kímélni akarván a perpatvaroktól, folytonos pereskedésektől Tarpát a fejedelem, megtiltotta nekik, hogy a saját örökös jobbágyain kívül más nemesek, földesurak örökös jobbágyait beengedjék lakhatás céljából a városba. Amennyiben mégis ezt tennék, azokat a munkácsi kapitány parancsára kötelesek kiadni. Tarpán bármi renden lévő ember köteles az „eleibe állított” tiszteknek – tizedeseknek, őrmestereknek – mindenben engedelmeskedni a hadi regula szerint mindenkor, mintha táborban lennének. Szigorúan tilos azonban a tiszteknek a haza közdolgán kívül saját javukra dolgoztatni a közrendűeket. Ha valamelyik tiszt ilyen feladatot róna beosztottjaira, azt annak panaszára a kapitány orvosolja. Ha nem tenné, a munkácsi kapitány köteles eljárni a panasztevő javára. Ameny-nyiben az is elmulasztaná, maga a fejedelem fog igazságot szolgáltatni.
A földesúri terhek alól mentesültek ugyan a tarpaiak, de az országos terhek alól – mint a szabad királyi városokat sem – nem mentette fel őket a fejedelem. A katonatartás, katonaélelmezés céljából kivetendő hadi adót vagy porciót kötelesek lesznek Munkácsra maguk beszállítani. Amennyiben ez megtörténik, mentesülnek a vármegyei törvényhatóság hatalma alól, s a szabadságuk hasonlatos lesz a jászokéval, kunokéval, hajdúkéval. Mindezen szabadságjogaik meg-oltalmazását ígéri Rákóczi a maga és utódai részéről is, amennyiben a tarpaiak is tartják magukat kötelezettségeikhez. Ígérte még a fejedelem a szabadalomlevél országgyűlési megerősítését is az általa összehívandó legközelebbi diétán, az adott kiváltság közhitele és nagyobb biztonsága, országos hírének megerősítése okán.
Tarpa Esze Tamás hűségének, Rákóczit szolgáló állhatatosságának köszönhetően megkapta tehát hajdúkiváltságát. Külön oklevélben engedélyezte Rákóczi a korábbi három országos vásár helyett esztendőnként ötnek a megtartását. Január 6-án, február 16-án, március 19-én, július 15-én és október 14-én űzhették lakosok és ide szekerező kalmárok, kézművesek a „szabad kereskedés és kalmárkodás bármely nemét”. A vitézi rend tagjai közé fogadott tarpaiak mehettek vásárba, piacra vámmentesen bármerre az országban. A „nagyobb kiváltságra és dicséretre” felállíthatták „saját területükön a jövendőben [az] akasztófát, karót és kereket az osztó igazság kiszolgáltatása és kínvallatás céljára”. A rablók, latrok, tolvajok, paráznák, istenkáromlók, méregkeverők, boszorkányok, gyilkosok, vagabundok fölött ítélkezhettek az ónodi gyűlésben törvényesített hadi artikulusok, az akkor érvényes rendszabások szerint.
Rézdobot, trombitát, zászlót is küldött számukra a fejedelem, és címert is kaptak, melyet Rákóczi akaratából így írt le az ismeretlen „herold”: „Fölfelé szálló, hercegi koronával koronázott fekete sas, a Rákóczi-háznak sasa, jobbjában kardot, baljában pedig keresztbe fektetett másik kardot és puskát, az ún. polhákot tartva, amely a szabad hajdúk kedvelt és megszokott fegyvere, amelyek alatt a földje termékenységét jelképező, a földből növő három búzakalász emelkedik. Az egészet egy zöldellő tölgykoszorú övezi, alul piros szalaggal megerősítve, amelyet régente a római nép és szenátus meg sokan mások a haza érdemeseinek és szabadság előharcosainak szoktak volt ajándékozni.” Felvarrhatták, felvéshették a vörös hadiköpenyükre, fegyvereikre, harci szekereikre, egyéb hadi eszközeikre, zászlójukra. Ezt vésették pecsétjükbe is, a fejedelem engedélyezte körirattal: „A kiváltságolt Tarpa hajdúváros pecsétje.” Ezüst pecsétnyomót is kapott a város, s jogot a papírral fedett zöld viaszpecsét használatára.
Nem késlekedett a fejedelem a várost jogaiba beiktatni sem. Az 1708. augusztus 25-i dátum nem az oklevél megírásának, hanem a kiváltság ünnepélyes kihirdetésének a napja. A hajdújogba iktatás ünnepélyes ceremóniájára Rákóczi Szentiványi Jánost, a testőrző palotásregiment ezredesét rendelte ki. Ekkor Esze Tamás már nem élt, de a fejedelem iránta való érzelmeit és tiszteletét tükrözi, hogy a szerencsétlenül megölt brigadéros tarpai harcosait palotásokká, belső őrzőivé tette, akiket maga osztott be a testőrei közé.
A szabadságharc végére erősebb volt mindennél a békevágy. Elfogytak Rákóczi mellől a tarpaiak is. 1708 szeptember 10-én, a kiváltság adományozását követően alig két héttel már csak az itt név szerint is megemlítendő tarpaiak vitézkedtek Rákóczi mellett: Balog János, Madai János, Barcsi Mihály, Toot Lukács, Lukács Mihály, Varga János, Hegy János, Szabó János, Báts János, Lanko László, Kósa Pál, Mihály András, Csurka István, Bécsy István, Toot Mihály, Simon András, Veres Mihály, Roka István, Gaty János, Kontra Miklós, Zege István, Rétei István, Báts András.
A majtényi egyezkedés és a szatmári béke meghagyta ugyan a Rákóczi adományozta kiváltságokat, de mert Tarpa hajdúszabadságát jogilag Rákóczi magánföldesúri ajándékaként értelmezték, az sem királyi megerősítésben, sem diétai védelemben nem részesült. Nem maradt más hátra a szép hajdújoggal megajándékozott lakosoknak, mint viselni az országos terheket – amit Rákóczi is megkívánt tőlük – s egyezkedni mindenkori földesurukkal, Károlyi Sándorral, majd utódaival.
Tarpa hajdúváros II. Rákóczi Ferenc általadományozott pecsétje (1708)
Mező-Tarpa város pecsétje (1842)
