Sok bodnár mesterek lakják
Sok bodnár mesterek lakják
A falu, majd később mezőváros az ecsedi várhoz, azután az ecsedi uradalomhoz szolgált a XVI. századtól. Mint az ecsedi uradalmat öröklő fejedelem adományozta Tarpát Báthori Gábor a nagylucsei Dócziaknak, de ők nem sokáig élvezhették a donációt, mert a kamara is igényt tartott rá, s Báthori Gábor is pórul járt a fejedelemségben. Az ecsedi vár a Báthoriak után Bethlen Gáborra szállt, majd Bethlen István, végül I. Rákóczi György tulajdonába került. Ők lettek Tarpa földesurai is. Közben egy-két udvarházba, egy-két kúriába beiktattak időnként egy-egy érdemesült személyt, mint 1628-ban badalói Bálintffi Bazilt, az 1640-es években özvegy Dessewffy Ferencné Horváth Katát, özvegy Amade Istvánné Thurzó Zsuzsánnát. Bethlen Istvánnal egy időben birtokolt Tarpán Sennyey Sándor tizenhét telket, amire II. Ferdinánd donációt is adott. Ez a rész később Károlyi Lászlóhoz kerül zálogba.
Bethlen István halála után I. Rákóczi Györgyre szállt az ecsedi uradalom, aki átengedte menyének, Báthori Zsófiának, illetve unokájának, I. Rákóczi Ferencnek. I. Rákóczi Ferenc 1676-ban, majd Báthori Zsófia 1680- ban bekövetkezett halála után a két Rákóczi árvára, Ferencre és Juliannára maradt a nagy vagyon, benne Tarpa is, amit 1681-ben már Thököly íratott össze. A két Rákóczi örökös nagykorúságukkal jutottak birtokon belülre, s Tarpa a Julianna birtokrészéhez tartozott. Ő „descendálván méltóságos gróf Bethlen Ádámra, ezen… gróf adta által ugyan méltóságos gróf Károlyi Ferencz őexcellentiájának zalogban.”
Ennek a domináns zászlósúri, fejedelmi, grófi birtoklásnak – összefüggésben Tarpa regionális fekvésével, természetföldrajzi sajátosságaival – többszörös előnye volt. A helybeli majorkodás hiányában minimálisra zsugorodott, vagy éppen eltűnt a robot, amit rendszeresen pénzzel, illetve azzal egyenértékesített fuvarozással, faművekkel, kősóval, egyéb természetbeni javakkal, esetleg egy-két-három hétig egyfolytában tartó munkafolyamattal, avagy szakmány-munkával, meghatározott feladatok elvégzésével kellett megváltani. Tarpa lakóinak nagy előnyére hiányzott a földesúri állandó jelenlét, az ezzel együtt járó ispáni, gazdatiszti szeszélyeskedés, az emberi méltóságot folyton megalázó botozás, önkényeskedés. A település lakóinak önmagukat kellett megszervezni, maguk közül kellett az arra alkalmas és érdemes vezetőket kiválasztani. Közakarattal kellett belső statútumokat, regulákat, a sokszínű megélhetési és gazdálkodási források lehetőségeihez igazodó rendtartást szerkeszteni, életbe léptetni, azokat betartatni. Ez tette a települést vonzóvá mindazok számára, akik a robotoltató földesúri hatalom alól menekülni akartak.
Ez a rugalmasság, tájékozottság és térbeli mobilitás vezetett oda, hogy amikor az ecsedi vártartomány, benne Tarpa is a Báthoriak oltalma, majd a kamara hatalma alól Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tulajdonába került – 1624 májusának végén, a második bécsi békében kapta meg, s 1629. november 15-ig birtokolta –, a tarpaiak (minden bizonnyal nem kevés, a fejedelem felvidéki hadjárata során hozott áldozat, főleg a hadi utánpótlás szekerezésének viszonzását kérve) kiváltságokért folyamodtak Bethlen Gáborhoz. Kérelmük visszhangra talált, s a fejedelem 1626. március 1-jén az országban bármerre történő kereskedésük kapcsán vámmentességgel ruházta fel őket. Méltánylandó privilégium ez egy olyan communitas számára, melynek tagjai nemcsak gazdagodásuk, de megélhetésük kapcsán is folytonos kereskedésre, vásározásra, piacozásra kényszerülnek.
Bethlen Gábor más módon is kedvezett a tarpaiaknak. A „nyílvevő házas embereket” megvédte az uradalmi tisztek zaklatásaitól, túlkapásaitól, s azok pénzt követelő kapzsiságaitól. Megelégedett azzal, hogy „minden ember, aki az mezőn nyilat veszen”, kezdetben egy tyúkot, később hármat, s majd egy-egy ludat szolgáltasson az ecsedi vár konyhájára. Felmentette őket „a tizedszedők méltánytalan és tűrhetetlen igája alól”.
Az említett kiváltságokat és kedvezményeket Bethlen István is tiszteletben tartotta, aki 1629 novemberétől 1648. január 10-én bekövetkezett haláláig bírta Tarpát. Birtokossága idején az ecsedi várban nagyobb renoválási, javítási munkálatok folytak, aminek következtében megnőtt a szükséglet zsindelyre. Ezzel függött össze, hogy 1642-ben nyolc tarpai jobbágyát mentesítette mindenféle egyéb szolgálat alól annak fejében, hogy egyenként minden évben hat-hatezer zsindelyt hasogassanak a vár számára. Az ő rendelkezése nyomán ismerjük a tarpai zsindelyt, „melynek… az hossza jó három arasz és három ujjnyi…, az szélessége penigh egy jó arasz… jó[l] hornyolva”. A nyolc zsindelyhasogató mellett egy gazdát az ecsedi vár lovas katonái közé emelt.
Bethlen István birtoklása idején tizenhét jobbágytelek erejéig birtokos volt Tarpán a Sennyey család is. Mondogatta is a szelíd lelkű Bethlen István, hogy szép birtok lenne Tarpa, ha másnak nem volna köze hozzá.
Tulajdonából az ecsedi vár – vele Tarpa is – I. Rákóczi Györgyre szállott, aki a Bethlen Gábor biztosította kereskedelmi utak vámmentességét nem erősítette meg külön oklevélben. A Bethlen István adta mentességeket azonban felszámolta. Úgy vélekedett, hogy „nem leszen minékünk ezután… szükségünk” zsindelyre. Utasította jószágkormányzóját, hogy fogja jobbágy-szolgáltatásra a zsindelyhasogatókat. Törlesztették hát a tarpaiak földesúri adójukat gyümölcsaszalvánnyal, pénzzel, Tiszaújlakról, Máramarosból, a jándi portusról hozott sóval. Ha Ecsednek átmenetileg nem is kellett a zsindely, kellett másoknak: templom- és kúriaépítőknek, gazdagabb mezővárosi polgároknak, módosabb nemeseknek. A tarpaiak nem hagyták abba se a zsindelyhasogatást, se a faművek készítését. Nagy szerencséjükre, mert félszázadnyi idő elteltével ismételten nagy mennyiségű zsindelyt követelt tőlük az ecsedi uradalom tiszttartója. 1691-ben 34 600 „Ecsed várához tartozó zsendellt” számláltak össze a tarpai erdőkben.
Szántóvető majorságot sem I. Rákóczi György, sem az ő birtokossága idején Tarpára bebíró Sennyeyek nem hoztak létre a falu határában. Ehhez túlzottan szűk volt. I. Rákóczi Györgytől menye, Báthori Zsófia és unokája, I. Rákóczi Ferenc örökölte az ecsedi uradalmat, de a Wesselényi-összeesküvést követően az I. Rákóczi Ferenc életéért fizetendő négyszázezer arany ellenértékeként Báthori Zsófiához kerültek zálogba az ősi Báthori-javak, s a továbbiakban ő rendelkezett Tarpa felett. Alighanem az ő közbenjárásának és sürgetésének köszönhető, hogy I. Lipót 1665. december 23-án vásártartó joggal ruházta fel a helységet. Szent Vid, Szent Imre és Luca napján tarthatta a mezőváros évi három sokadalmát, és Esze Tamás történész állítása szerint keddi napokon a hetipiacait. Az emelkedő város immár századok óta választott tanácsa által döntött peres ügyeiben, „eleitől fogva jó beírt rendtartása szerint”.
Az emelkedés tükröződött belső társadalmi struktúrájának színesedésében is. 1648-ban a 91 számon tartott belső telekből nyolcat pusztának írtak össze, de a népes 83 telken 86 háznép lakott. Ebből 41 paraszti szolgálatot nem tevő officiolátus volt: főbíró, futosó bíró, erdőbíró, erdőkerülő, egyházfi, katonai szolgálatot teljesítő és zsindelyhasító. Mellettük 24 marhás-, tíz gyalogszeres jobbágy élt a településen, és tizenkét özvegyasszony- és zsellérháztartás. 1674-ben már 152 egész-, négy féltelkes gazdát, tizenegy telek nélküli zsellért vettek számba, és 56 pusztatelket. Ez utóbbiakat is művelték, s használójuk taksát fizetett utánuk.
1683-ban Bajomi János Thököly rendeletére írta össze Tarpát, s conscriptorok számbavettek 149 egész, tizenegy féltelket, tizennégy kéttelkes, két másfél telkes gazdát, tizennégy taksás telket és 23 telket tartó, önálló háztartást vezető özvegyasszonyt. Tudomásunk szerint ekkor jegyezték le először utcaneveit: Kis utca, Tóhát utca, Kandia, Velence, Hajnal utca, Kertalja utca, Badaló utca és Kiskandia. Ebben az összeírásban egy vízimalmot – egy kőre őrlőt – is megemlítettek, s először írtak össze szőlőket. Ez utóbbiakról nem nagy lelkesedéssel szóltak: „szőleje nem igen derék, mert tér földön és erdő közin vagyon… Igen nyomorult szőlőhegy”, ezért borából ötöd helyett csak tizedet követelt a földesúr. A gyenge minőségű szőlővel függ össze, hogy korcsmája a mezővárosnak „nagy karácsonytól fogva Szent Mihály napig”, december 25-től szeptember 29-ig volt.
Az ecsedi vár és tartozékai I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona két gyermekére, II. Rákóczi Ferencre és Juliannára szállt, akik hosszas pereskedést folytattak a Rákóczi–Báthori-javak felosztásáért: Ecsedet, Tarpával együtt, Julianna kapta. Ő zálogosította el Bethlen Ádámnak, akiktől a Károlyi-család birtokába került a jobbágyfelszabadításig örök zálogba az ecsedi uradalom, benne a helység is. Majorság megszervezésére, kiépítésére azonban ők sem vállalkoztak a mezőváros határában. A Károlyiak megelégedtek a háromévenként megújított contractusok biztosította pénzjövedelemmel s a fehérgyarmati határban a tarpaiak által megművelendő negyvenköbölnyi szántó és száz embervágó rét munkálatainak elvégzésével.
A tarpaiak önállóságára, ügyességére, találékonyságára és a faművek készítésének fontosságára egyformán jellemző, hogy 1698-ban – a szepesi kamara számára – ezer forint ellenében még a tavasz beállta előtt százezer liszteshordónak való dongát készítettek el és szállítottak a Tiszához „szokott kormánybérrel”, a császári katonaság tartását, élelmezését megváltandó, a kirótt hadiadó fejében. 1703 őszén II. Rákóczi Ferencnek készítettek 1406 „beregszászi forma hordókat” a hegyaljai szüretre. Rákóczi a hordónként megalkudott ötven dénár helyett 703 darab kősóval fizette ki őket, amit Máramarosból kellett hazaszekerezniük. A beregszászi és hegyaljai szőlősgazdák mindegyike ismerte a tarpai hordót. Volt azonban olyan idő is, amikor a tarpai véka a környező településeken hivatalosan is használt űrmértékként szerepelt. Ez a kassai vékánál tíz százalékkal volt nagyobb.
Munkács várának Zrínyi Ilona által történt feladását követően a Rákóczi-árvák birtokait a kamara kezelte. Az önmaguk hasznán munkálkodó kamarai tisztek úgy kezelték Tarpát, mint a kiváltságok nélküli falvakat. Kettős adózás alá akarták kényszeríteni: követelték rajta az uradalmi és a királyi dézsmát is. Jellemző, hogy a korábban szolgálatait több-kevesebb pontossággal teljesítő Tarpa adóhátralékai 1690 és 1693 között hatszáz forintra szaporodtak fel, amit 1707-ig sem tudtak kifizetni. Akkor folyamodtak Rákóczihoz, annak elengedéséért esedezendő.
1698-ban, elkerülendő a katonai executiót, végrehajtást, százezer donga hasítását és a Tiszához való fuvarozását kénytelenek felvállalni. Erre a majdnem emberfeletti vállalkozásra az késztette őket, hogy Löffelholz ezredes emberei „exekucio formán majd két héttől fogva rajta vannak a tarpaiakon”. Hiába azonban a panasz – „egészlen elfogyott s egészlen éhel halásra jutott ez a föld” –, hiába a munka, a fuvarozás, az áldozatvállalás. 1701-ben kilenc magyar katona kvártélyozott a mezővárosban, akik „búza- és zabporciójukat tarpai vékával hajtották be rajtuk, holott csak az egytizeddel kisebb kassai mérővel kellett volna megadniuk”. Ez tizenegy rénes forint 41 dénár veszteséget jelentett számukra. Panaszukra Désány Mihály számadást készített a kilenc katona négyhavi porciójáról. Ember és ló ez alatt a négy hónap alatt csak gabonából 111 forint értékű élelmet emésztett fel, s akkor hol van még a bor, hús, széna, a tüzelés, mosás, főzés, egyéb szolgáltatások, forspontozások fel sem mért értéke. Hiába panaszkodott azonban Gori Péter tarpai bíró, 1702-ben tizenhárom katonát ültettek újra a nyakukra. Az összeírók által immár csak faluként emlegetett mezőváros lakói már azon voltak, hogy szedik a sátorfájukat, és elhagyják településüket.
Bognárszerszámok a Tájház kiállításán
