Királyok átkelőhelye
Királyok átkelőhelye
Az ember jelenlétének nyomait már a korai időkből is megtaláljuk. Agyagedény töredékek kerültek elő a Várkonyi-szőlőkből és a Tyúkfarmról, az avar kori ásatás színhelyéről is. Valószínűleg a rézkorban és a szarmata korban is laktak itt, ezekből a korokból is kerültek be edénytöredékek a szolnoki múzeumba. A régészek azonban elsősorban a szomszédos Tószegre összpontosították figyelmüket, ahol nagyon jelentős tellfeltárás (egymásra rétegzett településnyomok) folyt a XX. században. A Tószegi-halom ma is nemzetközileg ismert lelőhely, amelyet törvény is segít védeni.
1952-ben ígéretes régészeti feltárás indult Tiszavárkonyban is. Szolnoktól tizenöt kilométerre, az úgynevezett Hugyin-parton gátépítés folyt a Tisza által elöntött árterület, a Nagy-lápos és a Várkonyi felső-rét keleti határában, a Szolnok–Tiszavárkony gátszakasz 20. és 21. kilométere között 280 méter hosszan. A gátépítéshez szükséges föld kitermelése közben, a kubikgödrök ásásakor húsz méter széles sávban XV–XVI. századi lakótelep nyomaira bukkantak, amely alatt avar kori temető sírjai mutatkoztak.
A leletbejelentés után Kaposvári Gyula szolnoki múzeumigazgató végzett itt leletmentést. Tizenkilenc sírt feltárt és bevitt a múzeumba. Így került be néhány avar kori darab (öv, kereszt). Valószínűleg száz-kétszáz sír is a kubikmunka áldozatául esett, amint azt a későbbi ásatást vezető Soós Ágnes, a Nemzeti Múzeum régésze megállapította.
A kora avar kori (VIII. századi) sírok csoportos elrendeződése utal az akkori társadalom felépítésére. Egy csoportban voltak a gazdagon díszített, lovas, kardos sírok. Tőlük elkülönültek a szegények és a nők sírjai, valamint a gyermekekéi. A feltárás során horog, nyílhegy, kés, fülbevaló, csákány, orsógomb került elő, s a XV. századi telepről is csak szórványanyag (edénytöredékek, bogrács, vastárgyak, malomkőtöredék, tűzhely) került közgyűjteménybe. Sajnos a régész betegsége miatt az ásatás abbamaradt, pedig az ott dolgozó várkonyiak nagy izgalommal várták a munka folytatását.
Középkori tárgytöredékekre máshol is rábukkantak a helybeliek. Egy másik lelőhelyet IX–XII. századi bogrács- és edénytöredékek, Árpád-kori tégla és orsókarika, XV. századi kályhaszem, XVI. századi korsó és tégla fémjeleznek. 1907-ben H. Kiss Kálmán, a nagykőrösi Református Tanítóképző igazgatója arról tudósítja a Nemzeti Múzeumot, hogy az iskola gyűjteményében őriznek egy 101 centiméter hosszú, négy centiméter szélességű acél kardot. A pallos 1,6 kilogramm súlyú volt. 1897 táján ifjú Ádám Kálmán kecskeméti református esperes, korábbi vezsenyi lelkész, tiszavárkonyi földbirtokos adományozta az iskolának.
1934-ben egy 25 centiméter hosszúságú, négy centiméter szélességű karddarabot vetett fel az eke. Középkori magyar település emlékét sejtik a helybeliek a Tisza-parton, a Vezseny felé lévő, kilencven méter magasságú Vár-dombon. 1952-ben volt itt egy ásatás, de a módszeres feltárás még várat magára. Árpád-kori templommal rendelkező helység volt egyébként az oklevelekben, s az ebben a térségben említett Vársziget talán ott egzisztált, ahol most a Vár-domb magasodik. A régészek megállapítása szerint a mai település határában volt a XI–XII. században Kisszállás is. A harmadik középkori falu helye a XV–XVI. században a Hugyin-parton azonosítható, amint arról már fentebb említést tettünk.
Nemcsak a kutatókat, hanem a falu lakóit is erősen foglalkoztatja Tiszavárkony nevének eredete. Annyi bizonyos, hogy 1828-ban öt Várkony nevű település volt az országban (Tiszavárkony, Zengővárkony, Sajóvárkony s a Pozsony megyei Várkony-Vrakún) A Tisza előtag a XVIII. századtól segít megkülönböztetni településünket, amely ekkor közigazgatásilag Heves–Külső-Szolnok vármegye része volt.
1301-ből van az első dokumentum, amikor Varkun alakban jegyezték fel a földrajzi nevet. Egyes kutatók szerint ez azonos az avar Vuhun törzs nevével (türk eredetű szó), amelyet a kínai források Krisztus után 600 körül a Kaukázus vidékén említenek. Elképzelhető, hogy a honfoglaló magyarokhoz csatlakozó néptöredék hozta magával a nevet, de az is, hogy a már lakott hely nevét vették át a hont foglaló magyarok. Tény, hogy az Árpád-korban jelentős településsé fejlődött ez a helység.
Anonymus szerint a Kárpát-medencébe érkezők Árpád vezetésével a Tisza jobb partján vonultak. Így minden bizonnyal a mai Tiszavárkony területét is megszállták, hogy eljussanak többek között Alpárra. A Zalán bolgár fejedelem ellen csatába induló magyarok Tetétlenen szálltak meg, majd az Alpárnál aratott győzelem után Pusztaszeren felosztották az országot. Ugyan ma még vitatják a történészek, hogy a Tisza bal partja a Szolnok nemzetség, a jobb partja pedig a Jenő nemzetség szállásbirtoka lett-e, de tény, hogy a későbbi korokban a Tisza birtokhatárt is jelentett. És az is bizonyos, hogy mind Szolnok, mind pedig Tiszajenő közel esik Tiszavárkonyhoz.
Szent István halála után az ország kormányzása egyre nehezebbé vált. A királyi trón elnyeréséért is állandóan harcban álltak a trónkövetelők, és a feudális államberendezkedés ellen lázadókkal is meg kellett birkózni. Ebben a hatalmi harcban 1046-ban I. András került felül, és ő ült a királyi trónra. Miután leverte a Vata-féle pogánylázadást, a belső rend megszilárdítására Lengyelországból hazahívta öccsét, Béla herceget, akinek az ország egyharmadát hercegségként (ducatus) odaajándékozta. A herceg így az ország északi, északkeleti részén tizenöt megyében korlátlanul uralkodhatott. A király azonban szerette volna fiának, Salamonnak biztosítani a trón öröklését: döntő lépésre szánta el magát. Arra készült, hogy lemondatja a herceget a trónkövetelés jogáról. A király és a herceg 1059-ben Várkonyban adtak egymásnak találkozót.
A magyarok krónikájában Thuróczy János részletesen leírja az eseményt. A király magához hívta két hű emberét, akiknek elmondta tervét: „Próbára akarom tenni a herceget, és megkérdezem őt, vajon a koronát vagy a hercegséget akarja-e?” – mondta, és maga elé tette a koronát és a hercegséget jelentő kardot egy bíbor szőnyegre. „Ha a herceg jó békével meg akarja tartani a hercegséget, hát tartsa meg, de ha a koronát akarja, akkor ti ketten azonnal rohanjatok rá, és a karddal fejezzétek le Béla herceget.”
A főemberek meg is ígérték, hogy megteszik. Ezt azonban meghallotta a palota ajtaja előtt őrt álló kikiáltók ispánja, Miklós. Midőn a herceg bebocsátást nyert a palotába, az ajtón álló odasúgta neki: „Ha élni akarsz, válaszd a kardot.” A terembe belépő herceg meglátván a koronát és a kardot nagyon elcsodálkozott. A király a következőket mondta: „Herceg! Megkoronáztattam a fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország romlásának elhárítására, mert három nappal ezelőtt a császárral erről tanácskoztam. Neked azonban szabad az elhatározásod; ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, vedd a kardot; egyiket engedd át a fiamnak; de a korona igazság szerint téged illet.” A hercegnek ekkor eszébe jutottak Miklós szavai. Átlátta a helyzetet, és ezt válaszolta: „Legyen a korona a fiadé, aki fel van kenve, és add nekem a hercegséget.” Felvette a kardot. A király megörült döntésének, de nem lehetett egészen nyugodt. Hiszen öccse félelemből emelte fel a kardot, s jobbnak is látta visszamenni Lengyelországba. Mindkét félnek voltak bel- és külföldi hívei, hamarosan nyílt összetűzésre került sor. Bécs mellett, a Pozsonyi kapunál megütköztek, ahol Béla győzött. András megsebesült, és Zircen meghalt. Így Béla került trónra.
De hogyan kerülhetett sor éppen Várkonyban a király és a herceg találkozójára? Az Árpád-kori falvak egymáshoz közel feküdtek. István király közigazgatási intézkedései közé sorolhatjuk, hogy minden tíz településnek kellett egy templomot építenie. Így egyes falvak nagyobb szerepet kaptak, ami fejlődési lehetőséget biztosított számukra. Várkony jelentőségét az is növelte, hogy feltehetően a Tiszánál húzódott a királyi birtok és a hercegségi territórium határa. Várkonyban tehát egy királyi udvarhely vagy vár lehetett. Abban a korban az adókat ilyen helyeken gyűjtötték össze. A király az udvarhelyekre gyakrabban ellátogatott nagyszámú kíséretével. Valószínűleg átkelőhely is volt itt. Mindezek közrejátszhattak abban, hogy Endre király Várkonyba hívta próbára öccsét, Béla herceget.
A közelebbi helyszín a Tisza-partján, a Vár-domb közelében lehetett. A község egy emlékoszloppal jelölte meg ezt a helyet 1959-ben. A főutca 1931-ben kapta meg először az Endre király nevet, majd négy évtizedes szünet után, az 1990-es években visszakapta azt. Ma az általános iskola is Endre király nevét viseli. A szájhagyomány úgy tartja, hogy a Vár-dombon vár és templom is volt. A várnak ugyan semmi nyomát nem találták később sem, de a templom minden kétséget kizáróan létezett. Ennek megerősítésére szolgál az az adat, mely szerint az ott lévő köveket használták fel a falubeli római katolikus templom alapozásához. A Vár-dombon vagy a Vársziget helyén lévő falu neve lehetett Várkony.
Alig telt egy emberöltő, Várkony ismét a trónért vetekedők találkozóhelye lett. A kettős királyság szokása továbbra is élt. Ezzel függ össze Kálmán és Álmos esete. Szent László király testvére, Géza király fiai közül Álmost szemelte ki trónörökösének. Kálmánt egri püspöknek akarta megtenni, aki ezt a jövőt nem fogadta el, apja és nagyapja példáját követvén Lengyelországba szökött. Álmos azonban hazahívta testvérét, és felajánlotta neki az ország koronáját, mert úgy érezte, hogy az elsőszülöttség jogán őt illeti meg. Így 1095-ben, László király halála után Könyves Kálmán fejére került a korona, ő pedig teljhatalmú úrrá tette a dukátusban Álmost.
A bajkeverők most sem maradtak tétlenek. Cselszövésük következményeként a két hatalmasság 1098-ban összegyűjtötte seregét, hogy megütközzenek egymással. A király fő hadállása Várkonynál volt, míg vele szemben, a Tisza túlpartján a herceg csapatáé. A krónikás szerint a harcosok tanakodni kezdtek. „Mire jó, hogy harcolunk? Ők megostromolnak bennünket, és meghalunk; és ha elkerüljük a halált, menekülni kell: nemrégiben apáink és testvéreink is harcoltak az ő apáikkal és testvéreikkel, és meghaltak. Nem látunk okot a harcra. De ha nekik tetszik a harc, harcoljanak meg ők ketten, és aki erősebb, az legyen az urunk.” Amikor döntésüket a király és a herceg tudomására hozták, azok is letettek a szándékukról, és elvonultak a csapatok.
Később is fel-fellángolt azonban közöttük a testvérviszály. 1113-ban végzetes tettre ragadtatta magát Kálmán király. Megvakíttatta Álmost és fiát, Bélát, akiből később II. (Vak) Béla néven mégis király lett. Kálmán király kegyetlen tette után egy évvel meghalt.
Az ezt követő évtizedekben nem szólnak konkrétan a források Várkony faluról. A krónikák szerint azonban a tatárjárás idején Batu kán seregeinek egyik fő vonulási útja a Tisza mente (a folyó jobb partja) volt, ugyanúgy, mint évszázadokkal korábban Árpád magyarjaié. A XII–XIII. századi Tiszavárkony lakóinak életéről keveset tudunk, de a régészeti leletek tanúskodnak. Cserépedényeket használtak, ételeiket bográcsban főzték és szövéssel készített ruháikhoz a megfont fonalat orsóra tekerték. A korabeli építéstechnikával téglából építtették fel templomukat, amelyben a XIII. század utolsó harmadában Péter atya szolgált, aki részt vett Boldog Margit szentté avatásán. Tanúként hallgatták ki 1271-ben.
IV. László király vagy más néven Kun László az, aki ugyancsak megfordult Várkonyban. Ez nyilván nem lehetett véletlen, hiszen nagyapja, IV. Béla a tatárjárás idején befogadta a kunokat és a velük együtt érkező jászokat, akik az Alföldön kaptak szálláshelyet. Kun László pedig előszeretettel látogatta meg „véreinek” (nagyanyja, Erzsébet ugyanis Kötöny kun vezér leánya volt) sátorát. Így útba eshetett a település is, ahol megszállva 1284-ben két oklevelet is kiállított.
Hogy mikor és ki adományozta Várkonyt a titeli prépostságnak, nem tudjuk, de tény az, ahogy az Árpád-ház kihalása idején, 1301-ben keletkezett az az egyezséglevél, miszerint Vencel cseh király a Rátót nembeli Kakas mesternek adományozta a Tisza jobb partján fekvő Várkony falut. Mivel azonban az oklevél érvénytelennek bizonyult, a falu más iratok szerint 1344-ben, sőt 1441-ben is a titeli prépostság birtokában volt. A térségben nagyobb terület volt a kezén, hiszen tudjuk azt, hogy Alpár is oda tartozott.
A Várkonyon keresztül vezető utak jelentőségéhez továbbra sem fér kétség. Egy írás 1323-ban a Rékasról (Zagyvarékas) Várkonyba vezető utat említi. Más középkori források két országútról szólnak. Az egyik a túlparti Halásztelekre Várkonyon vezető útról, a másik egy szolnoki útvonalról közöl adatokat.
A kelet–nyugati irányban közlekedőknek át kellett jutni a folyón. Az átkelés réveken történt. A megyében rév működött Abádnál (Abádszalók), Tiszabőnél, Nagyrévnél, Szolnoknál, Várkonynál és Cibakházánál. Mivel a révek fontos állami bevételi forrást jelentettek, így I. Lajos (Nagy Lajos) is szabályozta forgalmukat. 1342-ben nem engedélyezte, hogy Poroszló és Várkony között új rév-átkelőhelyet nyissanak. A folyó középső szakaszán átkelni szándékozók tehát Poroszlón vagy Tiszavárkonyon át közlekedhettek. A két helység között feküdt Fegyvernek, a település jelentős vámszedőhely volt, a Tisza pedig fontos vízi út. Hajóval és tutajjal egyaránt közlekedtek rajta. Fontosságát elsősorban a kereskedelemben betöltött szerepe adta.
Az Alföld áruforgalma jórészt ezen az útvonalon bonyolódott le. Vízen szállítottak többek között bort, bőrt, fát és sót. Zsigmond király 1397-ben Tiszavárkonyon sókamarai hivatalt említ, de nem tudjuk, hogy ő állíttatta-e fel, vagy már korábban is működött. Az Erdélyből érkező só útjának tehát megállóhelye volt a község, ahonnan nyilván szekérrel vitték tovább a jobbágyok Pest irányába. Az itteni sólerakatból mások is hozzájutottak ehhez a fontos élelmiszerhez. Például a XV. században itt és Szolnokon szerezték be a szükséges sómennyiséget az egri püspökök is. 1392-ben Mária királynő (Lajos király lánya, Zsigmond felesége) is megszállt a településen, itt adott ki oklevelet a nagypóiaknak.
A földesurak jobbágyaikkal rendszeresen halásztatták és éppen ezért óvták is a folyót és a hozzá csatlakozó halastavakat. Ebből származó bevételük gazdálkodásuk egyik fő jövedelemforrása volt. Elsősorban a nagy felvevő piac miatt: a hal a középkori ember táplálkozásában igen jelentős szerepet töltött be. Halászeszközeink számtalan típusát használták (vész, gyalom, nagyháló) a vizeken. A halastavakat elsősorban az árterek mélyebben fekvő területein alakították ki, amelyeket az élő vízből a fokokon keresztül tápláltak. Mindezek ismeretében érthetjük meg, miért kellett királyi intézkedés amiatt, mert a sági (ma elpusztult falu Tiszakürt és Tiszakécske között) jobbágyok halait elvitték Sclavus András bíró várkonyi, lakai jobbágyai, sőt halastavukat elcsatolták Lakához (Lakitelek). Egy sági jobbágynak a disznóit pedig levágták. Más alkalommal I. Ulászló írt levelet – hogy az ügyet kivizsgálja – Somosi Lászlóhoz, a titeli káptalan tisztjéhez a várkonyi jobbágyok hatalmaskodása miatt.
A magyar történelem jeles uralkodója, Mátyás király is megfordult Tiszavárkonyban. 1459-ben seregével Nagy-Várkonyban táborozott, és itt békült ki frissen szabadult nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal. Mátyás önállóan akarta vezetni az országot, így mindenkit, akit ellenlábasának tartott, igyekezett távol tartani. Többek között nagybátyját, Szilágyi Mihályt is börtönbe vetette. A néphagyomány szerint szakácsa szabadította ki a fogságból úgy, hogy őreit a törökre küldte, és közben elcsente a zárka kulcsát. Talán közelebb áll a valósághoz az az esetleírás, miszerint Mátyás maga jött rá arra, hogy neki továbbra is szüksége van nagy tapasztalatokkal rendelkező nagybátyjára, és elhatározta, hogy kibékül vele. A király a Tisza mellé rendelte a foglyot, és ő maga is odament. Szilágyi Tiszavarsányon, Mátyás Várkonyon szállt meg. A folyóparton találkoztak, és békejobbot nyújtottak egymásnak. A király szavainak hitele jeléül Szilágyi Mihályra bízta az ország déli részének és Erdélynek a kormányzását és a török ellen készülő csapatok parancsnokságát. Az öreg rokon azonban már nem sokat segíthetett, 1460-ban török fogságban meghalt.
A XV–XVI. században a település lakói egytelkes nemesek, bár számuk egyre csökkenőben van, nő viszont a jobbágyoké. 1470-ben a Mikófalvi Beken család, a Sajónémeti Pelbárt és Ugfy család örökösei elcserélik a birtokaikat. a Monyorosi családdal. Így ez utóbbiak kezébe kerül a várkonyi és a csudabalai birtoktest. A vezsenyi és a várkonyi révjövedelem egynegyede előbb a Vezsenyieké, majd 1473-tól Kinizsi Pálé, utóbb nejeé, Magyar Benignáé, illetve annak újabb férjéé lesz.
1497-ben Simonyi János deák panaszt tesz Bakócz Tamás egri püspök várkonyi tisztje, Varjasi István ellen, mert négyen a tószegi határ „kewlde” nevű rétjét le akarták kaszálni, és mivel nem engedte a deák, megverték.
A határvita ezekben az évszázadokban nem ritka. Ilyenkor a szomszédos településekről hívott vagy már elköltözött egykori lakosokat hallgatnak ki mint pártatlan személyeket az igazság, a régi szokásjog kiderítése céljával. Így történt ez például 1501-ben is, amikor a nemes Nyényei família birtoka (Nyénye a mai Szandaszőlős mellett feküdt) és Tiszavarsány határát kellett megújítani. A régi határjelek azonosítására felkérték többek között a varsányi és martfűi tanúk mellett a várkonyi Pálfi Tamást és Mészáros Ágostont is. A határjárás, a határjelek állapotának megvizsgálása a középkorban, de még az újkorban is rendszeres feladata volt a településeknek és a birtokosoknak is. Az általában tavaszra kitűzött napon egy deputáció (az érintett felek küldöttsége) végezte el ezt a fontos aktust. A határjel természetes vagy mesterségesen emelt hant (domb, halom) volt, de lehetett élő fa, víz (tó, folyó) is. A két határjel közötti távolságot és irányt minden esetben meghatározták. A távolságot lépésben vagy nyílhosszban adták meg, az irányt a nap járásához viszonyították. A határjáráson mindig a település megbecsült, tekintélyes lakói vettek részt, és az akciót írásban is rögzítették.
A szolgabíró hallgatta ki az embereket, a bíró és az esküdtek döntöttek a faluban előforduló kisebb ügyekben. Magának a közösségnek is szüksége volt írástudó férfiúra. Ez általában a pap, a jegyző vagy a deák volt. A fentiekben már idéztük Simon János deák nevét. Ugyancsak Jánosnak hívták azt a várkonyi deákot is, akit a bécsi egyetemen 1489-ben doktorrá avattak.
A tanult ember sok esetben a hatalom képviselőjeként (adószedő, jegyző, tiszttartó) a nép szemében ellenszenves személy. A népítélet gyakran sújtotta. Így történt ez 1509-ben is, amikor 181 jobbágy Cegléden agyonverte az óbudai apácák tiszttartóját, Budai Sebestyént. A megtorlás nem maradt el. Üllőn folyt le a tárgyalás. Az itt közreműködő „fogott bírók” (tanúk) közül hárman Tiszavárkonyból, nyolcan Nagykőrösről, ketten Tápiószeléről valók voltak. Ez volt a közvetlen előzménye a Dózsa-féle parasztlázadás kitörésének, ami mögött azonban nem egyedi esetek, hanem a jobbágyság kegyetlen kizsákmányolása miatti országos elégedetlenség húzódott meg.
Tanult ember sietett Dózsa György segítségére is, aki még a Duna–Tisza közén hozzászegődött: Túrkewey Ambrus pap, a felkelők vezérének Nagykunságból származó, a krakkói egyetemet végzett jegyzője. A lázadó parasztvezér útján Ceglédről felvonuló népe 1514-ben, 37 kilométer megtétele után, május 18-án érte el Tiszavárkonyt. Az út ismert volt, hiszen a cegléd–várkonyi utat Nyársapáti és Törtel határjárásakor is megjelölték 1521-ben: az Asszony-halomnál érinti a falu határát. Szerémi György hatszáz ember (gyalogosok és lovasok) csatlakozásáról szól településünknél, ami minden bizonnyal a környék és az útközben csatlakozók számát is magában foglalhatta, hiszen a községnek ekkor ezer főnél kevesebb lakosa volt.
Tiszavárkonyban Dózsáék láncolt hordókból, gerendákból és deszkákból hidat állítottak össze, amit földdel jól megterítettek. Használhatták a hídépítéshez az éppen itt állomásozó sódereglyéket, sótutajokat. A csapat szekerekkel, ágyúkkal együtt így kelt át a folyón, folytatta útját a Tiszántúlon. Külső-Szolnok vármegyét Túrkevén keresztül hagyta el. A parasztháború tragikus kimenetele közismert.
Tiszavárkony, Hugyin-part – régészeti lelőhely (Fehérvári Miklós albumából)
Régészeti feltárás a Hugyin-parton, 1952 (Fehérvári Miklós albumából)
Avar kori leletek a Hugyin-partról, 1952 (Fehérvári Miklós albumából)
)
Az eke ma is felvet régészeti emlékeket (Zákány Gábor helytörténeti kutató mutatja az előkerült leleteket)
Wéber Miklós: Korona és kard (a várkonyi jelenet reprodukciója Fehérvári Miklós albumából – az eredeti alkotás a Szépművészeti Múzeumban)
I. Endre király (XV. századi német fametszet a Thuróczy-krónikából)
I. Béla király (XV. századi német fametszet a Thuróczy-krónikából)
Fehérvári Miklós tanár a Vár-dombon felavatott emlékműnél, 1959. A néphagyomány szerint ezen a helyen állt Endre király vára. „Itt történt Endre és Béla között a találkozás, amelyet a történelem korona és kard jelenet néven ismer. A kilencszáz éves évfordulóra állította Tiszavárkony község lakossága. 1958” – hirdeti a tábla az utókor számára a történelmi eseményt
Kálmán király (XV. századi német fametszet a Thuróczy-krónikából)
Vencel cseh király Kakas mesternek adományozta Várkonyt (MOL)
I. Ulászló király levele Somosi Lászlóhoz a titeli káptalan tisztjéhez (MOL)
