Község a maga kenyerén | Száz Magyar Falu

Község a maga kenyerén

A XX. század elején érte el a község azt a fejlettségi fokot, amely már új közintézmények megépítésének az igényével járt együtt. Községházát, iskolákat, óvodát, artézi kutat és kompot egyaránt akartak a várkonyiak, ezért ötvenezer korona állami kölcsön felvételét határozták el. Mindenekelőtt azonban a községháza építését tartották fontosnak: ebben az ügyben az 1905. március 13-án tartott képviselő-testületi ülésen döntöttek. Elhatározták, hogy nyolcezer korona költséggel megteremtik a falu hivatalát. A kivitelezésre Gudra János és társai pályázatát fogadták el.

Az építkezés felügyelete és költségeinek biztosítása nem kis feladatot jelentett a község vezetőinek. Gudra János és Sárik János két év alatt építette fel a községházát. 1908. február 10-én megtartották az avató ünnepséget. A díszközgyűlésen a következők voltak jelen: Gábor György bíró, Szabó Gyula jegyző, dr. Somló József körorvos, Bella János másodbíró, Baricza Ferenc pénztáros, Radics József közgyám, U. Szabó Ferenc, Harsányi Zsigmond, Gyikó Gyula, ifjú Ács István tanácsnokok, Sárközy József, Ács Imre, Fazekas Imre, Sinka József, Sipos István, Baricza Gergely, Harsányi Sámuel, Czira István, Gudra János képviselők, Tornyos Lajos pótképviselő. Vendég volt Szitár Imre. Az ünnepség a református lelkész megnyitó szavaival kezdődött. Sárközy József az alkalomhoz illő beszédében fontosnak tartotta, hogy a község történelmére is visszatekintsen.

”Tisztelt képviselő-testület!

Azért jöttünk ez alkalommal össze, hogy ünnepeljünk. Ünnepeljünk egy napot, melyet ünnepként nem írt elő az egyház, nem tett kötelezővé állami törvény, de amelyet ünneppé avat a község lakosainak szívében lakozó öröm, hogy építtetett magának egy hajlékot s ezzel a jognak és igazságnak is egy védőbástyát. Nekem jutott az a szerencse, hogy a védőbástya fokára állva elsőnek szólaljak meg e helyen. Vajon mi lenne most a legalkalomszerűbb beszédtárgy, a mely, – hogy ezzel a kifejezéssel éljek, – megnyissa a köznek, a közönség jogainak, igazának, – de kötelességeinek is, – az épület ajtóit?! Elmém a kérdés föltevésénél a rég letűnt idők egy kis történetére téved. A hiteles történetírás szerint éppen itt Várkonyban, illetve a községnek a Vezseny felőli határában van az a hely, ahol Endre király próbára tette öccsét: Béla herceget, azáltal hogy elébe tette a koronát és a kardot, hogy válasszon a kettő közül. Tudjuk a történetből, hogy ha Béla a koronához nyúlt volna, Endrének elrejtett emberei azonnal fölkoncolták volna. Béla herceg azonban a kardhoz nyúlt, úgy gondolkozván, hogy karddal megszerezheti a koronát, de kard nélkül elvesztheti a koronát is. A múltból ez a történet újult meg ez alkalomból lelki szemeim előtt. És a történet újmutatását látom abban az egyszerű történetben. E község mindenkori elöljáróinak is, mint egykor Béla hercegnek, a kardhoz, azaz a haladás, a fejlődés eszközeihez kell nyúlniuk, ha azt akarják, hogy ez a község az ő vezetésük alatt felvirágozzék. A mi korunk a lázas tevékenységnek, de sajnos éppen nem az alkotásnak kora. A társadalom minden nemű rétegében forr valami. Kard után nyúlni látunk minden kezet. Alkotni vágy mindenki; sáncokkal építi körül jogait, esetleg mások rovására is. A természet örök törvénye: a folyamatos fejlődés kezdi most tavaszát. Haladni a korral, fejleszteni ami jó és hasznos, ez a jelszó mindenütt. Igaz, hogy ez legtöbbször csak jelszó! És ha minden halad, fejlődik, miért nyúlnánk hát mi a korona: a nemtörődömség, a kényelem, az önérdek eszközei után. A kor szelleme kötelez mindenkit, aki csak élni akar, a komoly munkára. Ez a nehéz, de szent kötelesség súlyosodik tehát a község mindenkori vezetőire is. Községünk fölvirágzik, ha a kardhoz: azaz a haladás, a fejlődés eszközeihez nyúlunk, ellenben elbukik, hátramarad, ha a korona, azaz a nemtörődömség, a kényelem, a lustaság tetszik inkább: És most hadd nyíljanak föl ez épület ajtajai a nép előtt, mely sérelmeire orvoslást keres a törvényben, megnyugvást az igazságot a lélekben, méltánylást jogainak elismerésében és egyúttal áldozatot hoz a község jólétéért kötelességeinek teljesítésében. Azért ti falak! Viseljétek magatokban az igazságnak pecsétjét, hirdessétek az emberszeretet örök nagy törvényét. Mi hajlékunk! Legyen a ti kőfalaidban csendesség és jó békesség, a község közt egyenesség. Avasson fel, szenteljen meg téged nem emberi szó, hanem az örök idők népnek boldogsága.”

Az ünnepet különösen emlékezetessé tette, hogy a jelenlévők egy alapítvány létrehozását határozták el a szegény gyermekek iskoláztatására. A résztvevők a község pénztárából elkülönített négyszáz koronát egészítették ki adományaikkal.

Az épület közel száz évig szolgálta a falut. Az idő vasfoga és a Tisza megannyi alattomos támadása végül alámosta a mégoly erős téglafalak alapját is. 2000-ben az újabb árvíznek már nem tudott ellenállni az öreg épület, le kellett bontani. A helyén, ismét állami támogatással, új községháza épült, melyet 2001 júniusában Búsi Lajos, Jász-Nagykun-Szolnok Megye Önkormányzatának elnöke adott át a községnek és Molnár Zoltán polgármesternek.

Czika István tanító írásából is kiderül, hogy a XIX–XX. század fordulóján a községben egymást érték az építkezések. A falu infrastrukturális beruházásai és az új középületek biztosították a kereteit a község fejlődésének. A hajóállomás, a kőút és a vasút megépítésével Tiszavárkony összeköttetése a külvilággal sokat javult. A személy- és teherforgalom közúton, vasúton és vízi úton egyaránt fellendült. Az 1930-as években a legtöbbször a Verecke és a Lukács Béla nevű hajó járt itt a Tiszán.

Elsősorban Szolnok, illetve Kiskunfélegyháza irányába nőtt meg a forgalom. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a nagyobb városok (Szolnok, Kiskunfélegyháza, Tiszakécske), távolabb pedig Budapest lett a célirány. A helyben előállított termékekkel többnyire Szolnokra mentek a várkonyiak. Káposztát, tököt, babot, gyümölcsöt, szőlőt, tejhasznot vittek a megyeszékhely piacára. A tiszai réven át vezető útjuk hat-hét kilométer, de ha „kint volt a Tisza” (vagyis áradt), csónakkal elég volt egy kilométert számolni. A várkonyi rév a kövesút kiépülésével veszített a szerepéből, és gyalog is kevesebben vágtak neki Szolnoknak a Szandai-réten át.

Hajóval is jártak a szolnoki piacra. Hetente kétszer-háromszor közlekedett a gőzös Csongrád és Szolnok között. Hét óra tájban engedték el a várkonyi stégtől, egyórás volt az út. Fél kilenckor már a szolnokiaknak kínálhatták áruikat a várkonyi asszonyok.

A telefon, a távírda, később az elektromos áram forradalmasította a hírközlést. Székely István főjegyző 1925-ben jelentette a képviselő-testületnek, hogy tudomására jutott: Tiszaföldvár község szerződést kötött Patak Rezső szolnoki vállalkozóval, hogy odavezeti a villanyt. Tiszavárkony vezetői úgy határoznak, hogy megengedik a távvezeték átvezetését a községen, ha a fővonal mentén a belterületen lámpatesteket helyez el a vállalkozó. A főutca kivilágítása mellett a többi utcáét is szorgalmazzák. Ötven lámpatest elhelyezésére adnak engedélyt. A jegyzői és az orvosi lakásba is bevezettetik a villanyt. Az utcai hálózat tulajdonjoga a községé lett.

A falukép kialakítására is egyre nagyobb figyelmet fordítanak. 1904-ben a községháza, a római katolikus templom közötti területet megvették Markheim Sándortól és Markbreit Adolf örököseitől piactérnek. 1882-ben országos vásártartási jogot nyertek kirakodóvásárra, amelyet az első világháború idején kibővítettek állatvásárral is. Kisasszony napjára, azaz szeptember 8-ára esett. A hetivásárban leginkább gyalogosok árultak, míg az országos vásárban több volt a szekérrel érkező vidéki piacozó. 1933-ban úgy döntött a község vezetősége, hogy a gyalogosoktól nem szed helypénzt, mivel azok főleg a község szegényei, de a szekereseknek meg kell fizetniük a vármegye által előírt helypénzt.

A piactér a falu legforgalmasabb pontja volt, ide települtek az új szolgáltatási egységek (posta, Hangya Szövetkezet). A postát kezdetben a Fráter család működtette. Várkony a Kiskunfélegyháza felé haladó hagyományos postaút egyik állomása volt. Itt váltottak lovakat, ezek Kécskéig vonták a kocsit.

A Hangya Szövetkezet boltjában vegyeskereskedés működött, de korlátolt italmérési jogot is szereztek, amelyet 1926-ban szerettek volna véglegesíteni. A képviselő-testületi döntés azonban nehezen születik meg. Az ellenzők arra hivatkoznak, hogy egyrészt közel van a templomhoz és más középületekhez az építmény, másrészt úgy gondolták, hogy a jelenleg működő hét kocsma kielégíti az igényeket. Úgy gondolták: a 2239 lakosú falu egynegyede bortermelő, nem kell több italmérő hely.

A Hangya Szövetkezeten kívül kisebb szatócsboltok is árusítottak a faluban. 1935-ben négy bolt várta a vásárlókat, Radics Györgynek pedig vágóhídja volt. A húskimérő a községháza mellett, a kisbíró szolgálati lakása szomszédságában működött. Ugyanitt települt a tűzoltószertár is. A községháza másik oldalán Vicián asztalosnak volt háza és műhelye. 1934-ben egyébként négy asztalos, ugyanennyi bércséplő, három kovács, két-két bognár, kőműves, cipész, férfiszabó, egy-egy molnár, borbély, hentes és mészáros, csizmadia, szikvízgyártó jelentette a helyi iparosságot.

A tér központi szerepét tovább hangsúlyozta, hogy itt készíttették el a község első artézi kútját. Orbán Sándor vállalkozónak 1908-ban kétezer koronát fizettek ki a munkáért. A kúthoz víztartó medence és itatóvályú tartozott. A medencét tűzvédelmi okokból tárolóként építették. Emellett voltak a faluban gémeskutak is – a főúton kettő –, ahogyan az artézi vályúja, ezek is az állatok itatására. Megjegyezzük, hogy korábban általános volt, hogy a Tiszáról hordták az ivóvizet. Egészségügyi okokból a XX. században már szűrték. A szűrő a piactéren volt felállítva, amelybe felöntötték a vizet. Mindenki annyit vihetett a lecsorgó vízből, amennyit odavitt.

Az évek folyamán egyre nagyobb lett az artézi kút forgalma, így mind több törődést igényelt. Először meg kellett oldani a felesleges víz elvezetését, majd a környék kikövezését. 1929-ben felvetődött, hogy védőráccsal fedik le a medencét.

Az 1895. évi Gazdacímtár szerint Tiszavárkony határában már csak Deutsch Antal, Markbreit Sándor és Markbreit Adolf rendelkezett száz katasztrális holdnál nagyobb területű földbirtokkal. Markbreit Adolf 3527 katasztrális hold tulajdonosa volt, a terület közel kétharmada szántóföld, egyharmada legelő. Volt 29 hold szőleje is. A rét és a legelő 2308 juhot, 599 szarvasmarhát, 53 lovat és 142 sertést tartott el. Gazdaságában 55 cselédet foglalkoztatott. 41 igás szekere, 65 ekéje, 22 boronája, 13 hengere, nyolc vetőgépe, négy szemosztályozója, két lokomobilja, két cséplőgépe és egy szecskavágója volt.

Markbreit Sándornak is volt saját birtoka, de a Szodoray-örökösöktől és Farkas Lászlónétól is bérelt földet. Összesen 1643 katasztrális holdon gazdálkodott. Ebből 1213 hold volt a szántó, 277 hold a rét, 114 hold pedig a legelő. 197 szarvasmarha, 39 ló és 94 sertés a gazdaság állatállománya. 44 cseléd szolgált a birtokon. Markbreit Sándor majorságának felszerelése a következő: 32 igás szekér, 62 eke, nyolc borona, hat henger, öt vetőgép, négy rosta, egy-egy lokomobil, cséplőgép, szemválogató és szecskavágó.

Deutsch Antalnak is sikerült saját birtokot szereznie Tiszavárkonyon, amit kiegészített a Szalay Györgytől bérelt területtel. 819 holdon gazdálkodott, ebből száz hold legelő, 145 hold rét és 559 hold szántóföld volt. Huszonkét embert alkalmazott gazdasági cselédként. 181 szarvasmarhája, ötven sertése és hét lova volt. Húsz igás szekérrel végezték a szállításokat. A talajmunkákhoz 18 eke, nyolc borona, hat henger volt beállítva. Két vetőgép, három rosta, egy-egy járgány, cséplőgép, lokomobil, szecskavágó és szemválogató tartozott még a munkaeszközkészletbe.

A XX. század első harmadában jelentősen megváltozott a település birtokstruktúrája. A Nagyatádi-földreform során 48 házhelyet osztottak ki. Ez négy holdat jelentett egy-egy családnak. Az 1930-as években a határnak csaknem felén nagybirtok gazdálkodik azonban, ez a terület néhány család kezében koncentrálódott. A birtokoscsaládok többsége tíz hold alatti területet bírt. Sokaknak csak a Fűz-kertben lévő kis parcella jelentett megélhetést.

Földbirtokok Tiszavárkonyban a XX. század első harmadában

1910			1935
Birtoknagyság (kat. hold)	Birtokosok száma	Birtoknagyság (kat. hold)	Birtokosok száma	Területe (kat. hold)
0 –10	145	0–1	108	59
		1–5	223	575
10 –100	44	5–50	180	2 245
		50–100	8	459
100 felett	4	100–500	9	1 679
		500–1000	2	1 482
Összesen	193		530	6 499

1930-ban Markbreit Aladár birtoka parcellázás alá került. Ekkor a község úgy határozott, hogy száz holdat megvesz közlegelőnek. A Deutsch család birtoka dr. Domokos Jenő ügyvédé lett, aki így 1935-ben már egy 952 holdas gazdaság felett rendelkezhetett. Dr. Domokos Jenő 1903-tól képviselőként is jelen volt a község életében.

A Markbreit családban osztódott a vagyon: Sándor tönkrement, és az ifjú Markbreit Aladárnak is már csak 385 katasztrális hold földje maradt. Közel ennyivel rendelkezett Fejér Aladár is, aki – mint említettük – Budapesten élt. Neki 324 hold földje volt, melynek nagy részét Kósa Lajos és Szegedi István haszonbérleti szerződéssel művelte.

Nőtt a bérlők száma. Kósa Lajosnak ekkorra már sikerült 133 hold földet szereznie, így százhetven holdon gazdálkodott. Beretvás István a századfordulón ugyancsak bekerül a tekintélyes gazdák közé. 1935-ben ötszázharminc katasztrális hold földje volt. Kánitz Izidor szolnoki lakos is szerzett 112 hold földet, de azt bérbe adta Ungár Jánosnak. Idegen birtokos volt még Kiss Mór Újkécskéről, özvegy Németh Zsigmondné Vezsenyről és Pápai János Besenyszögről.

A földterület művelésági megoszlásában fontos változások következtek be. Csökkent a rét, a legelő és a szőlő aránya, nagyobb hangsúlyt kapott a szántóföldi növénytermesztés. Az 1850-es évekhez viszonyítva csaknem megkétszereződött a szántóterület nagysága, és egyharmadára csökkent a legelő, felére a szőlő, de jelentősen a rét is.

Tiszavárkony határhasználata a művelési ágak szerint 1852–1935 között

(katasztrális hold)

Év	1852	1879	1895	1935
Szántó	2 616	4 288	4 436	4 983
Rét, kert	881	309	614	599
Szőlő	276	211	155	140
Legelő	1 626	989	747	534
Erdő			25	22
Nádas			1
Terméketlen	515	240	276	221
Összesen	5 914	6 037	6 254	6 499

Az egész falura jellemző, hogy a vizsgált időszakban az állattartásban lényeges változás következett be. A XIX. század második felében elsősorban a juhtenyésztésre helyezték a hangsúlyt. Nagyszámú merinó juh, azaz birka élt meg a várkonyi legelőn. A legtöbbet az 1890-es években tartottak a várkonyi gazdák. A számadatok azt mutatják, hogy a XX. században a szarvasmarha vette át a juh szerepét. Az 1930-as években viszont a sertések száma nő meg, és minimálisra csökken a juhállomány. Mindezt elsősorban a piac szabályozta, de bizonyára az étkezési szokásokban is történtek változások.

Az állatállomány alakulása Tiszavárkonyban 1852–1935 között

Év	1852	1895	1911	1935
Szarvasmarha	242	959	690	650
Ló	237	262	278	382
Juh	1 110	2 733	761	79
Sertés		754	898	2 065
Összesen	1 589	4 708	2 627	3 176

Az állatállomány minőségére a község és a nagyobb birtokosok is különösen odafigyeltek. A község mindig tartott apaállatokat (főleg bikát és kant), ezeknek istállót, ólat épített. A Bika-kert elnevezés a XX. század első felében is használatban volt még. Az apaállatok segítségével tudták megvalósítani a fajtaváltást is a XIX. század végén (a rackajuhot felváltotta a merinó, a szürke magyar marhát a tarka magyar). 1905-ben veres tarka bikákat szereztek be. 1929-ben egy bikát és két kant vásároltak.

Az 1910-es években a disznózsírnak, szalonnának van a legmagasabb ára. Kilogrammonként hét koronáért árulták. A sertés- és a marhahús négy koronába került. A juhhús kilogrammjához már három korona alatt hozzá lehetett jutni. Igaz, ezért az összegért már egy pár csirkét is adtak. Három korona volt kilogrammja a hízott kacsának, libának. Egy sovány kacsa ára hat–nyolc korona, egy sovány libáé nyolc–tíz. Egy pár tyúkot, kakast vagy kappant hét–kilenc koronáért lehetett vásárolni.

A tejtermékek és a zöldségfélék árát fillérben számolták. A burgonya kilogrammonként tizennégy fillér volt, a bab, borsó literenként negyven fillér. A lencsét kilogrammonként ötven fillérért adták. A káposzta feje 16–30 fillér, a vereshagyma csomónként nyolc–tíz fillér volt. Tejet literenként 20–24 fillérért lehetett venni. A tehéntúró ára kilogrammonként hatvan fillér, a tejfel egy korona negyven fillér, a vaj négy korona volt. A tojás darabja tizennégy fillérbe került.

Az árakból is kiderül, hogy a táplálkozásban jelentős szerepet játszott a disznózsír és szalonna. A főzelékek közül valószínűleg lencse került leggyakrabban az asztalra, mivel az igen kiadós volt. Nem úgy a cukor (kilogrammja 110–120 fillér), süveg és kocka alakban árulták, a szegény családoknál ritkaságnak számított. Még sokan emlékeznek a faluban Tropoli cukorkaárusra, aki 1938-ban a Tisza-parton egy viskóban húzta meg magát.

A szegények, nincstelenek sorsa a XX. században egyre aggasztóbbá vált. A testületi ülések gyakori témája jelentkezésük segélyért. 1907-ben a 65 éves Csontos Péterné amiatt kérvényezett, mert a lánya huzamosabb ideje kórházban feküdt, és a két kisunokáját ő tartja el. Három aranykorona támogatást hagytak jóvá a képviselők.

A fizetőeszköz az 1920-as években rohamosan veszített értékéből, így újból és újból rendezni kellett a szegénypénztár ügyét. 1924-ben például azt javasolta az ügy előadója, hogy az addigi háromszáz korona segély öszszegét tízszeresére emeljék. Több képviselő megjegyezte azonban, hogy „a községi szegények száma akkora, hogy amennyiben a község jó indulatát látják – sokan jelentkezhetnek s ez esetben nem csupán az igények maradhatnak kielégítetlen, de a segélyezés kötelezettségének tudatában a munkanélküli megélhetésre hajlandósággal bírók ezzel csak visszaélnének”. Végül ezer korona lett a havi segély összege.

1927-ben, az új pénz bevezetése után Kárász István havi segélye háromszázötven pengő, özvegy Koller Istvánné és Kis Piros segélye kétszázötven pengő lett. Kárász István teljesen vagyontalan, kéregetésből tartotta fenn magát. Koller Istvánné világtalan, Kis Piros nyomorék volt, azért kerültek fel a segélyezettek közé. 1930-ban évi hatvan pengő volt a segélyük. A listára való felvétel a nincstelenek számára adott némi reményt a megélhetéshez. A döntés nagy körültekintéssel született meg. 1908-ban például Lukács Ferenc kérelmét azért utasították el, mert hétszáz koronája a református lelkésznél volt. Özvegy Angyal Mihályné „a legszebb korban lévő asszony” minősítés miatt esett el a támogatástól. Özvegy László Lászlóné fiának pedig tizenöt hold földje is volt, amiből segíthette az anyját. Ha azonban a családjuk nem segíti az egyedül élőket, akkor megengedi a képviselő-testület, hogy „házról házra való kéregetésből” éljenek.

A külső segítségre különösen nagy szükség volt a kedvezőtlen időjárást hozó esztendőkben. 1904-ben például attól tartottak a község vezetői, hogy a hat hónapi szárazság következtében 1905-ben éhínség lesz. Mivel a lakosság háromnegyed része napszámból élt, nem tudta volna előteremteni a legszerényebbeket sem. Az állami adó elengedése mellett arra kérték ezért a felsőbb hatóságokat, hogy adjanak munkát az embereknek. Mert a XX. század első felében a közmunka jelentett még némi reményt az élet megélhetési gondjainak segítésére. A képviselő-testület indítványozta, hogy 1905-ben alkalmazzák a várkonyi szegényeket újabb kövesutak építésénél. Így kőút épülhet Tószegtől Várkonyig, a falutól a Vezsenyi-szőlőkig, sőt Tiszaföldvárig.

A nincstelenek száma azonban tovább szaporodott, a megélhetési gondok pedig súlyosbodtak. 1931-ben a helyi napszámosok és kubikosok már hónapról hónapra deputációt küldtek a községházára, hogy munkát kapjanak. Az állam ötven mázsa búza beszerzését és kiosztását rendelte el a községi szegényalap terhére, de ezt a helybeli elöljárók kevésnek találták. Markbreit Aladár százötven mázsa, Sárközy József kétszáz mázsa kenyérnek valót javasolt. A lelkész a sajátjából egy mázsát azonnal fel is ajánlott. Kósa Lajos közmunkák beindítását és a búza azonnali kiutalását sürgette, mert „tudomása szerint már sok család kölcsönből él”. Markbreit Aladár az azonnali intézkedést sürgette. „Leszögezi, hogy az agy a gyomorral van összekötetésben s az éhes ember nem gondolkozik higgadtan; éppen ezért kér segítséget addig, míg preventíve lehet intézkedni.”

A képviselő-testület nagyobb mennyiségű búza ingyenes kiutalását kérte, és a községre kivetett szükségadóból kívánta az ínségellátást növelni. A kérelmet azzal támasztotta alá, hogy „az emlékezet óta most másodszor mutatkozó ínségbe önhibáján kívül került bele a munkás lakosság, aki eddig ha messzi idegenben is, de talált munkaalkalmat, de most tehetetlen, megszabadulni is képtelen, a község vezetőségétől vár segítséget”.

Az országos gazdasági válság ide is begyűrűző hatásán csak alig valamit tudtak azonban enyhíteni a központi intézkedések.

A század elején még legjobb esetben is deszkapadlót tettek le a gyalogos közlekedés segítésére. Az 1920-as évek derekán kezdték meg a téglajárda építést a községben. A járdaépítéskor az utcák napos oldalai előnyt élveztek. A belterületi utak a forgalom függvényében, a külterületi utakhoz kapcsolódva kerültek sorra a kövezési programban. Az utak mentén régebben államilag szorgalmazták az eperfák ültetését, de ez a fa a várkonyi talajt nem szerette, így a XX. század elején a község vezetői más fajtákat választották. A piactéren is megtörtént a faállomány cseréje. Sok fát ültettek a Tisza-parton is. Előbb a Fűz-kertet fásították be, majd egy sétányt alakítottak ki, ahol az 1940-es évekre már szép nyárfasor díszlett.

A belterületen sokáig nem voltak hivatalos utcanevek, az emberek az ott lakók után tájékozódtak. Igaz, a házszámozás már a XIX. században is bevett gyakorlat volt országszerte. A később épült házak az építés sorrendjében növekvő számot kaptak.

Az utcanévadást és az ahhoz kapcsolódó új házszámozást még 1928-ban is ellenezték a várkonyi elöljárók. Újabb felsőbb rendeletre azonban 1931-ben megszületett a helyi rendelet. Alapelvként fogadták el, hogy elsősorban a helyi történelmi eseményekre utaljanak a nevek, jeles magyaroknak állítsanak emléket. A bádogból elkészített házszámtáblán az utca nevét és a ház számát jelölték.

A belterületen az Endre király út Fejér Aladár méltóságos úr portájánál kezdődött, és a református temetőnél végződött. Az Imre herceg utca özvegy Lévai Istvánné házától indult, az állami és a római katolikus iskola előtt haladt el. A Katona Lajos és Tóth Sándor porta közötti szakaszt Erzsébet királynéról nevezték el. Gróf Széchenyi utca lett a neve a Bajári Pál portájánál kezdődő, majd kis töréssel Szűcs János portájánál végződő közterületnek. A Kerekes Imre házánál kezdődő, félkörívben futó út, amely a katolikus temetőt is érinti, és P. Radics Imre portájánál végződik a Fejér Miklós körút elnevezést kapta. A Kossuth Lajos utca a Hemrik László portájánál kezdődött, és a Hatvani Lajosénál végződött.

A község segítéséért Erődi Harrach Tihamér nevét is felvették a belterületi névadók közé. A Cs. Szabó András és ifjú Ács Imre háza közötti terület kapta a nevét. A Scheftsik István utca a római katolikus kör helyiségénél kezdődött, és Bedó Lajos portájánál végződött. Horthy Miklós kormányzóról nevezték el azt az utcát, amely két végén Baricza Mátyás és Nagy Ferenc lakott. Ifjú Perje Lajos házhelye volt az Árpád utca egyik sarkán, és Sáji György házánál ért véget.

A földosztásáról ismert Nagyatádi Szabó István tettét azzal örökítették meg Tiszavárkonyban, hogy az újonnan kiosztott házhelyek közterületét – Csontos Béni és ifjú Papp Gyula telke között – Nagyatádi utcának keresztelték el. A Petőfi utca kezdődött Mátyus Imre portájánál, végződött a református paplaknál. A piactér neve Hősök tere. Rózsa köz elnevezést kapott a Kanyó mögötti kis köz, amely Rigó Istvánné Bába Sándorné háza közé esett. Levente utca lett a Bedó Mihály portájától ifjú Angyal Imre portájáig nyúló útszakasz. A folyóra lejáró utcákban és a zugokban levő házakat az Endre király utca páratlan házszámaival látták el.

A mai belterületi földrajzi neveket áttekintve megállapíthatjuk, hogy az Endre király, a Kossuth Lajos, a Petőfi utca és a Hősök tere elnevezés bizonyult a legidőtállóbbnak.

A felsorolt személyek a magyar történelemből ismertek. Némi magyarázatra szorul azonban, miért került ide Fejér Miklós, Scheftsik István és Erődi Harrach Tihamér neve. Mindhárman XX. században éltek, és jelentékenyen segítették Tiszavárkony fejlődését. Dr. Fejér Miklós házasodás révén a település egyik földbirtokosa lett. Előbb Csanád megye főispánja volt, majd Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei árvaszéki ülnök lett, később helyi képviselőként fontos szerepet játszott a község fejlesztésében. 1930-ig a községben élt.

Dr. Scheftsik István járási főszolgabíróként segítette a község ügyeinek intézését. Jász-Nagykun-Szolnok megye monográfiáját is neki köszönhetjük, főszerkesztőként jegyezte. 1932–33-ban a várkonyi nincstelenek megélhetését segéllyel könnyítette. Dr. Erődi Harrach Tihamér abban segített, hogy a tiszai gátépítés állami közreműködéssel valósulhasson meg. Őt 1933-ban díszpolgárává is választotta a település.

Az 1930. évi földrajzinév-adás során a Tiszavárkonyi-szőlők külterületen megkülönböztették a Szőlők alját, a Kereszt-, az Iskola- és a Kantha-dűlőt. Ekkorra már annak egyik végére szabályos házsorok épültek: a Kereszt-dűlő Varga János portájától Tóth Istvánéig tartott, az Iskola-dűlőben pedig Nemes István portájától Halasi Ferencéig sorakoztak a házak. Kantha nagyságos úrról kapta a nevét az az út, amelyik Csernák István portájától ifjú Tanczik József portájáig tartott. A Szőlők alja özvegy Balaton Andrásné portájánál kezdődött, és Szarvák László portájáig tartott.

A határ dűlőkre osztották. A tulajdonosok földjeiken tanyát építettek. A földeket és a tanyákat tulajdonosaikról nevezték el. A Tószegi út mentén a Markbreit-, az Izsó- és a Csontos-tanya sorakozott. A Kállai-dűlőben Vezseny község tartott fenn egy épületet. Tizenegy várkonyi család élt még a dűlőút mentén. Kiss Mórnak, S. Szabóéknak, Földváriéknak, Szekéréknek volt itt épületük. Itt lakott Sáji Mihály, Bíró Mária, Sipos József, László Bálint, ifjú Sinka Ferenc, Bakos Mihály családja is.

A Császár-dűlőben több özvegyasszony élt (Balatonné, Szegediné, Buckóné). Ebben a dűlőben volt a Budai-, a Szőke-, Hemrik-tanya is, csakúgy, mint, a Szegedi Lászlóé, Dénes Lászlóé és Luzsányi Jánosé.

A Benkó-dűlő külterületi épületeinek tulajdonosai a Hovodzák, a Berkó, az Osváth, az U. Baranyi család volt. Osváth Ferenc, Szegedi István, Radics Ferenc is itt lakott.

A Téglás-dűlőben özvegy Gáborné, Budai Mátyás, Sipos István, Víg Mihály és Balog János élt.

A Sárközy-dűlőben nyolc tanyatulajdonost vettek száma, úgymint Vicián Jánost, Kósa Lajost, Szűrös Józsefet, Szabó Istvánt, Kerekes Andrást, özvegy Piti Istvánnét, Tóth Jánost és Ónodi Albertet.

A Szűcs-dűlőben lakott idős Bottka Imre, Cs. Bús Imre, Csontos Gyula, Csontos Pál.

Az Eperjesi-dűlőbe esett a vezsenyi vasútállomás és a Német-malom. Itt volt özvegy Némethné, Németh Sándor, Jónás Zsigmond, Kormos Albert, Aszódi János, Csernák Ferenc tanyája, akárcsak a Cs. Fekete-, Sepsi-, Kerekes-, Papp-, Csillag-, dr. Németh-birtok.

Kő útnak nevezték a szőlőkbe vezető utat. Ez tulajdonképpen a Kósa- és a Domokos-birtokot kötötte össze. A Kő út mentén is tanyák sorakoztak.

A Beretvás-földek tanyáin a Patai, a Szendi, a Csáki, a Fokoru és a Komáromi család lakott.

Tiszavárkony külterületén tehát a XX. század harmincas éveiben a szőlőkben lévő hajlékokon kívül körülbelül hetven tanyaépület állott. Ezeknek a lakosai a szegényebbek közül kerültek ki.