A jómódú falu | Száz Magyar Falu

A jómódú falu

Ezen helységet sok földesúr bírja. Örökös jobbágyok levén, minden második hetet szolgálják két marhával. Az taxások hárman vannak, kilenc napot szolgálnak” – vallották 1772-ben az úrbérrendező biztosok előtt Lazár Ferenc főbíró és esküdttársai, Boros Pál, Révész András és Csonka András. Az összeírásokból 1714 óta rendre visszaköszönnek ezek a családnevek. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy örökös jobbágyok lévén viselőik nem költözhettek szabadon a mezővárosokba, kedvezőbb körülmények közé, hanem azt is, hogy a tuzsériak ragaszkodtak szülőfalujukhoz.

A történészek tudják jól, hogy bármennyire szigorúak a szökést tiltó törvények, bármennyire alaposak a megyei nyomozások és visszakövetelések, a röghöz kötés nem volt feloldhatatlan. Olykor számolatlanul szöktek egy-egy zsarnokibb ispán, gazdatiszt, földesúr keze alól a jobbágyok. Nem volt lehetetlen. Évek telhettek el, amíg kinyomozták és visszakövetelhették őket földesuraik. Akkorra esetleg hetedhét határon túl járt a „szökevény”. Kezdhettek új nyomozást vagy üthették bottal a nyomát. A tuzsériak mégsem szökdöstek. 1772-ben egyetlen puszta telket sem találtak az úrbérrendező biztosok a faluban. A későbbiek során sem. Üres, pusztán maradt telkek helyett egyre gyakrabban a falu közlegelőjéből kellett fundust kiszakítani új gazdáknak, s nem elcsavargott jobbágy után kutattatni Tuzséron.

Pedig a szántóföldjük nem tartozott a legkiválóbbak közé. Hogy így van, annak közvetett bizonyítéka: földesuraik a XVIII. században sohasem kívántak a tuzsériak mezei terméseiből kilencedet. Azt a kevés rozsot, búzát, árpát, zabot, amit a jobbágyok betakarítottak, meghagyták a föld népének élelmezésére. A többnyire házikertekben termelt dohányt, zöldségféléket pedig törvény szerint sem dézsmálhatták. A dinnyét – bár a fordulós határban – évenként osztásra kerülő közföldben termelték, nem az úrbéres szántóföldi járandóságban. Megsarcolták azonban a földesurak a kendertermést, amennyiben gazdánként egy-egy zsákot elvártak minden esztendőben. A kulinárékat, konyhára való ajándékokat sem engedték el. Egy-egy tyúkot kértek minden karácsonyra minden háztól, s mivel a falu határa – dagonyás mocsaraival, csigákban, víziállatokban, gumós növényekben gazdag ártéri területeivel – leginkább a sertéstartásnak kedvezett, minden gazdától megkívánták a tizedik sertést, még akkor is, amikor nem termett az erdőn makk.

A dohánytermesztés megkedvelése, a határ szűkössége, a vízjárások, áradások nagyobb gyakorisága, a földek viszonylagos soványsága, az állattenyésztés, főleg a ló- és szarvasmarha-tartás fellendülése, a sertés- és juhtartás divatja okozta-e, nem tudjuk, de Tuzsér lakói az 1728-ban még három nyomásban művelt határhasználati módról – bizonyára földesuraik beleegyezésével – visszatértek a történészek többsége által primitívebbnek vélt kétnyomásos határhasználatra.

1772-ben öt földesúr – Lónyay Zsigmondné, Krucsay László, báró Dőry László, Ormos Imre és Komjáthy Jakab – hat féltelkes, két negyedtelkes örökös jobbágy- és hét örökös, illetve három szabad menetelű úrbéres zsellérháztartásnak parancsoltak, akik a vármegye által is szentesített úrbéri tabellában összesen tizenkét pozsonyi mérő beltelket, 97,5 hold szántót és 34,5 embervágó rétet használtak hivatalosan a két és fél ezer holdnyi tuzséri-kálongai határból. Ez összesen tizennyolc úrbéres háznép. Mindenestül 138 hold föld. Szinte hihetetlen arányok, ha nem tudnánk, hogy a tabellák számsorainak semmi közük a korabeli valósághoz. Az majd csak a határreguláció és az úrbéres földek elkülönítési perében okoz megoldhatatlan konfliktusokat vagy végzetes nyomorúságot egy-egy település lakóinak. Az úrbéresek számából sem vonhatunk le messzemenő következtetéseket a társadalom állapotára és a lakosság számára, mert amíg 1772-ben tizennyolc úrbéres háznépet regisztráltak Tuzséron, addig 1787-ben, másfél évtizeddel később, az első hivatalos népszámlálás már negyven házban 55 családot talált a községben. A családok száma bizonyíthatóan nem a letűnt másfél évtized alatt szaporodott meg az úrbéresek háromszorosára. Többségük Tuzséron élt már az úrbérrendezéskor is, csak nem úrbéres kötődésben, hanem úri szolgálónépként. Zsellérként, cselédként, pásztorként, halászként, csőszként, révészként, harangozóként, faluszolgaként, napszámosként, méhészként, kocsisként, fuvarosként, konvenciós cselédként, esetleg részes művelőként. A többségük bizonyára földet is művelt. Az uraság allodiumából bérelt feles, harmados, esetleg a XVIII. század végén még kilencedes, nyolcados földet. A termény kilencedét, nyolcadát adva földesurának, nem ragaszkodva az utódokra örökíthető úrbéres földhöz, s az ezzel együtt járó földesúri védelemhez, valamint az ehhez kötődő szigorú robothoz. Munkajáradékkal őket is megterhelte a földesúr, de ez időről időre alku tárgyát képezhette, az évenként művelésre felvállalt föld nagyságához igazodva, s leginkább gyalogszeres szolgálatban realizálódva.

Konkrét információ hiányában nem tudjuk megválaszolni, hogy az 1728-ban még három nyomásban művelt határhasznosítási módról miért tértek vissza a lakosok a kétfordulós határhasznosításra. Ebben alighanem szerepet játszott a nagyállattartási kedv – szarvasmarha, ló – fellendülése, a juhtartás szélesebb körűvé válása.

A dohány, gyümölcs, zöldségfélék, dinnye, méz távolabbi piacra termelése megkívánta az igaerőt. Mint ahogyan a sónak a tárkányi sóházból való fuvarozása s az ezáltal kereshető nem kevés pénz lehetősége is ösztönözhette a legelőt, rétet nagyobb mértékben kívánó igavonó barmok tartására a lakosokat, s inkább a szántóföldben szűkítették meg magukat. A zöldség és a dohány termesztése, de a gyümölcsfák termésének fokozása is kívánta a nagyobb mennyiségű trágyát. Mindezek a szempontok külön-külön, de együttesen is szerepet játszhattak abban, hogy a kereskedelemhez, fuvarozáshoz szükséges állatok megszaporodtak a faluban. A rétek, legelők viszont szűknek bizonyultak, s ezt növelendő hasították ketté a határt földesurak és falusiak, tértek vissza a kétnyomásos határhasználatra.

1772-re a lakosok ekkori vallomása szerint „mindenik járáson, az mit szoktak vetni…, úgymint búzát, gabonát, zabot, kendert, lencsét, borsót, kukoricát, dinnyét megterem”. Íme a tuzsériak szántóföldi termékskálája. Sem a dohány, sem a zöldségfélék nem szerepelnek benne, mert azokat a ház körüli kertekbe ültették. Közel is, szem előtt is volt, s a nap bármelyik órájában munkálkodni lehetett benne asszonyoknak, gyermekeknek, a határból kiérdemesült, de a ház körül még tevékenykedő öregeknek.

A hagyományokkal összefüggő, a földbőséggel, lakossághiánnyal és a kiérleletlen, pontos számszerűséggel meg nem határozott úrbéres viszonyra jellemző, hogy úrbéres jogállásukról tudtak a lakosok, de magát a telek fogalmát, annak számszerűsíthető fundusát, és az ahhoz tartozó határbeli járulékokat nem ismerték: „Ámbár egy-egy telekes és házhelyű gazdáknak neveztetnek is, egész legyen-e, nem-e, azt nem tudják, hanem csak úgy neveztetnek…, mert egy után több, más után kevesebb van.” Szántót művelésre, rétet szénanyerésre tehát nem a belső telek, a fundus nagyságához, sokkal inkább az igázható barmok számához, a jobbágy szántóvető kedvéhez és szorgalmához mértek még ekkoriban Tuzséron a szolgálónépeknek.

A falu lakóinak szűkszavú vallomásából kitűnik, hogy bármennyire fontos volt is a szántóvető foglalatosság, megélhetésük, haszonvételeik csak részben származtak a szántóföldekről és a rétekről. Említettük már a dohányt, dinnyét, zöldséget, gyümölcsöt mint hasznot hozó termelvényeket. Szóltunk a méhészetről, a makkolással és kukoricatermesztéssel segített sertéstartásról. De keveset a Tiszáról, amelyen „némelyek keresnek magoknak… szolgálatot fizetésért, és aki akar, pénzt is kereshet” azon. A tuzsériak számára nem volt idegen a tutajozás. Ezért is meglepő, hogy a XVIII. század második felétől vízimalmot nem tartottak. 1772-ben megelégedtek egy szárazmalommal s az Eszenyben, Csapon és Komorón őrlő Tiszán úszókkal. A későbbiek során, 1843-ig még újabb három szárazmalmot állítottak munkába, de korszerűbb, több hasznot hajtó vízimalmot sem a falu, sem földesurai nem építtettek.

Vásározási szokásaikról a következőket vallották: „Vásáros helyek ezen helységhez Szentmárton, Kisvárda egy mérföldre, Újhely, Ungvár háromra, Kálló, Bátor ötre, Tokaj hatra. Ezekre a vásárokra járnak, de legfőképpen a kisvárdaira. Mindeniknek alkalmatos úttya van, kivévén Újhelyt és Ungvárt őszi és tavaszi üdőben, midőn árvíz vagyon.”

A közeli sokadalmak minden árura, a távolabbiak főleg a dohányra, gyümölcsre voltak jók. El is jártak szorgalmasan a tuzsériak, még akkor is, ha Újhelybe menet három, Ungvárra és Tokajba menet egy-egy vámot kellett fizetniük. Megérte, mert ezeken a helyeken főleg a dohányt sokkal drágábban adhatták el, mint amennyit Kisvárdán kaptak volna érte. Szép haszonra is tettek szert vásározásaikból a tuzsériak, aminek következtében – ha nem is pazarlóan fényesen – jómódban éltek.

Jövedelmükből kevéske pénz közcélokra, templom-, iskola-, parókiaépítésre, pap- és tanítótartásra is jutott. Házuk, portájuk csinos volt, életük rendezett, s a rendiség utolsó másfél századában a nyomort csak a betegek, özvegyek, elesettek és a köznapi munkára restek ismerték közülük. Példa volt Tuzsér a szomszédos falvak lakói körében is, a református hiten lévők szívesen mentek feleségnek, férjnek Tuzsérra Pálcáról, Litkéről, Zsurkról, Mándokról, Komoróról, Mogyorósról, Szalókáról, Dombrádról és Bezdédről. Természetesen az említett helyeken is szívesen fogadták a munkához, szorgalomhoz, beosztáshoz, takarékossághoz, tisztasághoz és leleményességhez szokott tuzséri menyecskejelölteket, vőnek valókat.

A kirívó hadi zaklatásoktól mentes XVIII. század az 1740-es évtized nagy pestisjárványa ellenére is viszonylagos nyugalmat teremtett a társadalmi gyarapodáshoz. Tuzsér lakóinak szorgalma megsokszorozódott, s kihasználva településük földrajzi adottságát, határuk termékenységét, gazdagodott a falu. A község lakossága az 1840-es évekre 82 háznépre gyarapodott. Azon ritka települések közé tartozott, amelyek a feudalizmus utolsó évtizedében elmondhatták magukról, hogy jómódúak. Ennek tanúsága az az összeírás is, amelyet minden egyes háztartásról elkészítettek a Szabolcsi Tűzkármentesítő Társaság összeírói. Másrészt az az 1843-ban elkezdett, de a Tisza szabályozásáig a falu lakói által is helyeselten felfüggesztett regulációs és úrbérrendezési per, amelynek során kinek-kinek mérnöki pontossággal kimérték volna a szántó- és rétbeli járandóságát, s amely lépés előrevetítette a határhasználat korszerűsödése mellett a jobbágymegváltakozást és a szabad birtokbírhatást.

Ezt a lépést, jól megfontolt okokból, maguk a lakosok is akkorra kérték elhalasztani, amikor majd a Tisza árvízvédelmi töltése végleg elkészül, s a határ jelentős hányada felszabadul az évenkénti rendszeres áradástól.

Felmérték tehát 1844-ben kinek-kinek az éghető javait. 82 háztartás – közöttük az iskola és a tanítói lak – és két uradalmi központ, kastéllyal, majorsági épületekkel, szeszfőzdével került értékbecslésre. A valóság pontosabb megidézése okán hangsúlyozzuk, hogy a külön gazdasági egységeket, háztartásokat képező vagyonnak csak az éghető részeit értékelték fel 1843 és 1847 között, amikor az értékbecslések évenként visszatérően megtörténtek.

Tuzséron két földesúr tartott fenn majorságot és lakhelyet. A kastélyt Bárczay József lakta, annak tetőzete kétezer forintra értékeltetett. Tuzsér belterületén volt Bárczay Józsefnek egy tizenhét öles magtára. Értékét ezerkétszáz forintra becsülték. Egy 24 öl hosszú, hat öl széles istálló, folytatásában egy lakóházzal ezerkétszázötven forintot ért. A szeszgyár rézedényei 2475 forintra becsültettek, míg az ott található hordók és egyéb faedények ezer forintra. A hűtőberendezés száznyolcvan forintra. A kastélyhoz tartozó konyha és tiszti lak tetőzete külön-külön 125-125 forintot ért. Egy 34 öl hosszú marhaistálló hétszázötven forintra becsültetett. Kálongán, a Bárczay-majorban egy csűr hatszázötven, két egyforma nagyságú és állapotú juhakol 470-470 forintot ért. A major északi és déli részén volt egy-egy rakodó eresz, mindkettőt 65-65 forintra becsülték. Ugyanitt a Barsó-féle ház ötszáz, a négy cselédlak együtt kétszázötven, míg a két szárazmalom együtt ezer forintot ért.

Bárczay József éghető ingatlan javait – köztük a szeszfőző edényeit és felszereléseit – összesen 12 575 forintra értékelték a főszolgabíró közreműködésével a becsüsök. Kálongai majorja egyik ereszében 33, a másikban harminc szekér lednek volt. Külön kazalban tizenhat boglya csépeletlen árpa. Hat kazalban, a két csűr mellett összesen 2252 kereszt rozs (tizennyolc kévések) várt cséplésre. Volt egy húsz szekérből rakott árpakazla, amelyet csak rendre vágtak, de nem kévéztek. Volt viszont egy másik kazal árpája, amelyet nyolcvan kereszt kévézett árpából raktak. Egy kétszáz keresztes zabkazal is cséplésre várt. A kálongai majorságban találtak még a becsüsök három kazal szénát. Az egyikben huszonöt, a másikban húsz, míg a harmadikban tizenöt szekér széna volt betárolva a jószágok teleltetéséhez.

Lónyay János javai ennél sokkal kisebb értéket képviseltek. A szeszfőzdéjének, a mellette álló úrilakkal együtt is csak kétezer-ötszáz forintra becsülték az éghető részeit. A zsindellyel fedelezett sőrehizlalóját ezerkétszázötven forintra, a két szárazmalmát együtt ezer, a náddal fedett csűrt ötszáz, a két padlós magtártetőt kétszázötven, a cselédek nádfedeles házát kétszázötven, a ló- és marhaistállót kétszázharminc, s végül a vesszőből font hoszszú tengeri kast hetvenöt forintra. Lónyay János összesen 6055 forint értékű ingatlan javak után fizetett biztosítási díjat.

Szerényebbek voltak a terméseredményei is, mint Bárczay Józsefnek. Ezerhétszáz kereszt rozsot, kétszázötven kereszt búzát, 483 kereszt árpát, ötven szekér kaszált árpát, az elmúlt évről megmaradt 35 szekér ószénát és harminc szekér frissen kaszált szénát biztosított.

A két földesúr majorsága, kastélya, úri laka, szeszfőzdéje, egyéb rendeltetésű épülete, mint ahogyan betakarított termésük, szénájuk mennyisége és értéke tíz-húszszorosa volt az átlagos tehetségű tuzséri lakosok vagyonának és évenkénti termésének. A nemeseknek nem, de a paraszti renden élőknek kötelező volt a javaikat tűzkár ellen biztosítani. Ezért mindenkinek összeírták a vagyonát. Tuzséron a termelvényeit is: rozsot, búzát, szénát.

A 82 háztartásból 1844-ben 53 gazda, 1847-ben 57 gazda aratott kalászosokat és kaszált valamennyi szénát. 1844-ben 29 háztartás nem rendelkezett fordulós földekkel a határban. Ők pásztorok, csőszök, napszámosok, urasági cselédek voltak, akik legfeljebb egy-egy vékásnyi pityóka- vagy krumpliföld, egy-egy holdnyi kukoricaföld éves hasznát kapták állandó szolgálataik fejében, s kommenciót, előre meghatározott mennyiségű rozsot, búzát, főzelékfélét, sót, ruhára való pénzt, egy-egy tehénke és egy-egy hízó tartási jogát.

A két földesúri majorság jelzett termékmennyisége, istállóinak nagysága, aklainak, csűrjeinek, kazlainak mérete aprólékos közgazdasági számítások nélkül is jelzi, hogy hat féltelkes, két negyedtelkes jobbágy és tíz házas zsellér mégoly nagy szorgalmú robotja sem volt elegendő a majorságokban szükséges munkák ellátásához. Amúgy is kellettek csőszök, kerülők, pásztorok, belső cselédek, fűtők, szakácsok, kocsisok, egy-két mester a szerszámok, eszközök javítására, egy-két kertész a kastélypark gondozására, néhány révész is a Tiszához, molnár is a négy szárazmalomba. Néhány, a háznéphez tartozó pedig bizonyára halászatból élt. Ők azok 29-en, akik 1844-ben nem arattak a maguk számára sem búzát, sem rozsot, és szénát sem kaszáltak.

A XVIII. század utolsó harmadához viszonyítva, amikor az úrbérrendezés hivatalos tabelláiba is csak 97,5 holdnyi, jobbágyok használta szántót regisztráltak az összeírók, 1844-re jelentős mértékben növekedett a vetéssel hasznosított terület Tuzsér határában. A kalászosokat biztosító 53 háznép átlagban ötven-hatvan keresztnyi életet, három-öt szekér szénát mondhatott a magáénak. A legkevesebbet felíratók is legalább egy-két szekér szénát és 28–35 kereszt kalászost, elsősorban rozsot, kevéske búzát, minimális mennyiségű árpát és zabot tudhattak a magukénak. Volt azonban gazda, aki százhatvan-százhetven kereszt életet és húsz-huszonkét szekér szénát biztosított a tűz ellen.

Lakóház mind a 82 portán volt. Tizennégy házacskának ötven forintra vagy az alatti összegre becsülték az éghető javait. Pitvaros, nyitott tűzhelyű, paticsfalú, egyszobás viskók voltak ezek, többnyire szalmával befedelezve. A hanyagabb gazdák tetőzete gazzal betakarva, Geles István és Kántor István házát mindössze tíz-tíz forintra értékelték a becsüsök. Huszonöt-huszonöt forintra taksáltatott Balogh Mihály, özvegy Czinke Mihályné, özvegy Vinczéné háza éppúgy, mint a község tulajdonában lévő viskócska is. Ötven forintot ért Kró Gy. János, Szabó Mihályné házának minden éghető java, de csak harminc forintot a Lévai Józsefé.

Ötvenegy és száz forint közötti összegre értékeltek tizenhat lakást. Lehajlott ereszű, aprócska ablakokkal ellátott kétosztatú, megkopott gyékény- vagy zsúpfedeles házak ezek is, amelyekre nem sokat fordított a gazdájuk. Jobb kinézésű, gondozott nád- vagy gyékényfedeles, háromosztatú, vendégszobával, kisházzal és nyílt kéményű pitvarral rendelkező épületek viszont azok, amelyeknek az értékét százegy és kétszáz forint közöttire becsülték. Ilyen lakás tizenhét volt 1844-ben Tuzséron.

A korabeli Szabolcs megye rangosabb házai közé sorolhatjuk azt a huszonhét tuzséri lakást, amelynek értéke kettőszázegy és négyszáz forint között állapíttatott meg. Sok közülük zsindellyel volt fedelezve. Gazdáik a jómódú parasztok közé tartoztak. Lakóikról sok mindent elárul, ha tudjuk, hogy az 1822-re felépült iskolaház és tanítói lak háromszáz forintot ért, az 1823-ban átadott, zsindellyel fedelezett, három szobából, kamrából álló református parókiát 325 forintra becsülték. (1848-ban bármelyik rendezett tanácsú városban népképviseleti választójogot biztosított a törvény azoknak, akik háromszáz forintot érő házzal, lakással rendelkeztek.) Végül soroljuk fel azt a nyolc házat, amelyeknek az értéke meghaladta a négyszáz forintot: Révész Pálét, Barabás Mihályét, Unger Judáét, Révész Mártonét, Révész Bálintét, Révész Áronét, Révész Menyhértét, Márkus Jánosét.

Körültekintésről, szorgalomról és rendszeretetről árulkodik, hogy a 82 lakás portája közül 71-et kerítés övezett. Vesszőből font, deszkakapuval ellátott, időről időre gondosan javított sövények védték a kóborló jószágoktól a portákat, kerteket. Hatvankilenc udvarnál írtak össze istállót, 52 portán sertésólat. Kilenc gazdának volt juheresz az udvarán, egynek juhakol. Tizenkét portán tyúkól, ötön libaól is. Negyvenegy portán találtak ilyen-olyan célt szolgáló ereszt. Volt, aki ez alatt csépelt, volt aki a tűzifát tartotta alatta, volt, aki a szekerét, mások szénát. Szekérszín azonban csak egy portán volt. Külön szuszéktartót hárman építettek, pelyvás ólat egyetlen gazda. Külön kamrája tizennégy gazdának volt. Kilencen vesszőfonatú kukorica kast építettek. Tizenhét portán volt méhes. Mindezeknél többet mond azonban, hogy 42 portán volt csűr Tuzséron. Árnyékszék azonban csupán két helyen: a református parókián és Unger Juda házánál, akinek egyedül volt juhakla a faluban.

A lelkek mélyén meghúzódó nyugtalanságot, a társadalmi renddel, a jobbágysorssal összefüggő elégedetlenséget talán csak az jelezte, hogy 1847-ben el akarták csapni nekik nem tetsző tanítójukat, és a „Bárczay József úr tuzséri jószágában több ízben történt gyújtogatásoknak” az elkövetőit eltitkolták a hatóságok előtt.

A munkát és rendet szerető falut nem rázta meg különösebben 1848 sem. Régen elolvadt a Tiszán a jég, amin még 1848. február 27-én Révész Nagy Pál „csónakjáró utat vágatott”, amiért a presbitériumtól dicséretben részesült, amikor a háromszínű zászlót feltűzték a református templom tornyába. A szavazójogosultak a kiérkezett bizottságnak bediktálták adataikat, de június 15-én már nem mentek el voksolni Kisvárdára. A faluból mindössze három ember adta le szavazatát Erőss Lajosra, aki a kerületben 859 szavazatot gyűjtött be, szemben Farkas Ignáccal, aki csak 238-at kapott.

A három szavazó a két földesúr és a református lelkész volt.

1848 szeptember 4-én érkeztek meg a faluba Lövey Antal, Erőss György, Mikecz János és Gnandt Jakab orvos sorozni az ifjakat, s a falura kirótt három legény be is vonult honvédnek. Mint a predesztináció tanában hívő reformátusok, tudták, hogy Tuzsért 1848–49 sem fordítja ki a sarkából, és Ferenc József győzelme sem hozza el számukra a földi paradicsomot. Ezért csodálkoztak rá a győztes hatalom riadalmára, amit az uralkodó félelmének az enyhülése után, 1854-ben rögzítettek a consistorium jegyzőkönyvébe: „A felsőbb rendelet szerint megszüntetve s tiltva lévén minden gyűlések s összejövetelek, s mindezek hallgatásban lévén, az forradalmi idők miatt nem elébb, hanem csak 1854-ben szabadíttatttunk fel ekklésiánk kormányzására.”