Tuzsér, Gőstuzsér és Kálonga
Tuzsér, Gőstuzsér és Kálonga
A három név három, különböző időben létrejött középkori falut takar. A per tárgyát képező Gőstuzsér a mai Tuzsértól délre feküdt, pontos pozíciójára nézve a határjárások adnak eligazítást. 1343-ban úgy látszott, hogy a peres felek, Várdai János és Tuzséri Benedek fiai: Lukács és László megegyeznek. Ám amikor a következő évben Várdait Gőstuzsér birtokába akarta a leleszi konvent iktatni, mindketten – Szentmártoni Istvánnal együtt – ellentmondtak. Az év végére újabb egyezséget kötöttek, ennek értelmében János Lukácsnak adja Gőstuzsér falu területén, Lukács lakatlan telkének a szomszédságában fekvő birtokrészét, cserébe Lukács átengedi Jánosnak Rénoldtuzséra birtok Komoró felé eső részét.
Az ekkor elvégzett határjárás említi először a Pap tavát, a Katinya tavát (ezeket keresztülvágta a határ), a Rekettyést, az Eszenye-erdőt (ennek vége Rénoldtuzsérhoz tartozott) és azt az utat, amelyek közül az egyik Salamonból jön, a másik (Kis-)Várda felé vezet, azaz a régi 4-es út elődjét. A névtelen mocsaras helyek, tavak, berkek, cserjések – s ezzel szemben a szántóföldek említésének a hiánya – bizonyítják, hogy a falu területe igencsak vízjárta volt a középkorban is.
Gőstuzsérra azonban a Szentmártoniaknak is fájt a foguk. Ők nem pereskedtek, hanem egész egyszerűen bezdédi és szentmártoni jobbágyaikkal használatba vették a lakatlan falut, Előtóval és Kálongával együtt. A Várdaiak pedig tiltakoztak! Hiába, mert még 1348-ban is tiltja Szabolcs megye az ekkor Bezdédinek nevezett Dénes fiait: Dezsőt és Tamást, hogy Kálongafőről a szénát hordják el, Előtón és Gőstuzséron szintén a szénát kaszálják és a szántóföldet használják. Az ügy végül a király elé került, aki a (nagy)váradi és az egri káptalant szólította fel annak tisztázására, vajon Kálonga a Várdaiak tuzséri vagy a Dénes fia Tamás bezdédi birtokához tartozik-e? A két káptalan 1349. évi egybehangzó döntése szerint Kálonga Bezdédhez tartozik.
A Várdaiak a birtokuk miatti örökös vegzálást kerülendő a nádortól határjárás elrendelését kérték, amit az egri káptalan 1353-ban el is végzett. Ám ennek Tuzséri Benedek fia László ismételten ellentmondott. A Várdaiak és a Losonciak az ügyüket végül is választott bírák döntésére bízták, így Gőstuzsérra és a Zsurk, Bezdéd közötti Kálonga-föld határaira nézve földesküvel kiegyeztek 1355 januárjában, ekkor a Gőstuzsértól északra, Bezdéd közelébe eső földet adnak át az előbbiek, ők viszont az utóbbiaktól Pálcával szomszédos területeket kapnak. Ugyanekkorra a Rénoldtuzsér és Gőstuzsér közötti határvonal dolgában is megszületett az egyezség.
Ám itt lépett be a harmadik fél, Komorói Tamás fia János, aki Gőstuzsér és Komoró határa egy részének a megállapításával volt elégedetlen. Amiben egyetértés volt, az a határvonal, amely keleten, a Kálongafő nevű rét közelében húzódó út mellett, Komoró, Bezdéd és Gőstuzsér hármas fő határpontján kezdődik, s nyugatra haladva éri el a Salamonra vezető út menti határpontot. Innen a bércig halad, ahol két határjel van. Idáig érve már vitatták a határ további vonalát. Ehhez járult a családon belüli nézeteltérés is 1364-ben, amikor Tuzséri Benedek fia Miklós tiltakozik az ellen, hogy testvérei, László és Lukács egy földdarabjukat Komoró néven Komorói Tamás fia Jánostól zálogba vegyék, ugyanis az a tuzséri határból lett kiszakítva.
A két Tuzsér határai miatti per tovább folyt. 1378-ban Várdai János fia Domonkos iktatásakor Tuzséri Benedek fia Miklós mondott ellent, s az ügyben még 1386-ban is perhalasztást enged Bebek Imre országbíró.
Gőstuzsért a következő évben Kistuzsérnak mondják, s ekkor felsorolják tartozékait, Boda homoka (Buda homoka) földjét és Előtó, Kata-tó és Pap tava felét.
Kata-tó azonos a korábban (s később is) emlegetett Katinyával, amely Kiss Lajos szerint 29 holdas lapos terület, halas víz volt Tuzsértól délkeletre. Összeköttetésben állt dél felé a Csík-gáton át az Előtóval, amely 45 holdnyi halastó volt. „Élt benne csuka, potyka, a nagy halakat gyalommal, versével, tapogatóval fogták. Csík is volt a tóban.”
A Pap tava a bezdédi határ közelében, a régi országút mentén kétholdnyi vizes hely. A Boda homoka a közelmúltig Boda-domb néven, mint kétholdnyi szántó volt ismert a községtől keletre, a Boda-tó és a Katinya-tó vette közre. A három tó Tuzsériak kezén lévő felét 1413-ban, amikor Jékei Péter fia Imre mint zálogot továbbadja, tizenhat forintra és hatvanhat új dénárra becsülték. A zálogot vevő Kisvárdaiak, Domonkos fiai: Mihály, Miklós és Pelbárt azonban rájátszott a Tuzsériak szegénységére, az ötven rövid forintban számított zálogot még újabb ötven forinttal megtoldották, így mindhárom tónak ők lettek az egyedüli használói. Hosszú ideig, mert csak 1433-an tudja a halastavak zálogát Tuzséri György visszaszerezni a még élő Miklóstól és Pelbárttól.
Amikor 1437-ben Báthori István országbíró megparancsolja a leleszi konventnek, hogy a két Várdait iktassa Gőstuzsérpuszta és a három halastó birtokába, a Tuzsériak természetesen ismét ellentmondottak. A Várdaiak hét évig vártak a visszavágásra. Kihasználva azt, hogy Tuzséri Tamás 1444-ben a várnai ütközetbe torkolló török háborúban vesz részt, az országbírónál maguknak exponálva a halastavakat, Tuzsér birtokból is szántóföldeket és réteket kiszakítva azt Gőstuzsérhoz csatolták. Tuzséri Tamás panasza egészen a király nélküli országot irányító országnagyokhoz jutott el, akik perújítást rendeltek el. Ezt Tuzséri megnyerhette, mert 1453-ban fia, István tiltakozik az ellen, hogy apja, Tamás a halastavakat Várdai Miklósnak elidegenítse.
Míg Gőstuzsér emléke a XV. század végére elhalványul, addig a korábban csak Kálongafőnek nevezett Várdai-birtoktest lassan benépesül. A község belterületétől délkeletre eső Előtó délkeleti részénél feküdt a később községnek is nevezett Kálonga. Belterülete 53-54 holdnyi, országút vezetett innen Bezdédre. 1464-ben Várdai Miklós fiai: László és Miklós, valamint Tuzséri Tamás a királyi kúria ítélete alá bocsátották Tuzsér és Kálonga közötti határ megállapítására 1449 óta folyó perüket, tehát a település ez idő előtt jöhetett létre. Valóban: 1453-ban már két jegyzékkel rendelkezünk, amely a kálongai adófizető jobbágyok neveit sorolja fel. Az elsőben 23, a másodikban 24 név szerepel, nyolc kivételével ugyanazok, tehát a népessége ekkor még hullámzik, családok jönnek-mennek. Köztük foglalkozásnevet viselt egy-egy Szabó, Ács, Varró, származási helyére utal a három Báji (Taktaköz), a két Aranyosi, az egy-egy Benki, Ajaki, Orosi és Kazsui (ez utóbbi Zemplén megye). 1457-ben már annyira falunak tekintették, hogy V. László király a Várdaiaknak, Pelbárt fia Aladár és Miklós fia Miklós hű szolgálataiért Kálonga kamarahasznát (a kapuadót) is elengedte. 1471-ben adója kilenc és fél forint, míg ugyanezen idő tájt az italmérésből három és fél forintja származott a Várdaiaknak. (Összehasonlításul: Litke ekkor negyven, a dombrádi részbirtok tíz forint adót fizetett, míg Tuzsér taksája egy forint és harminc dénár volt.)
Az új falu Litkével közös tiszttartója volt 1484 körül Gersanói (Bereg megye) Gergely és Madai (Szatmár megye) László. Ők lehettek azok, akiknek vezetésével 1479-ben a litkei, tuzséri és kálongai jobbágyok a bezdédi Úr tavát elfoglalták. 1484. november 11. körül a várdai, rozsályi, litkei, és veresmarti jobbágyok a kálongai Bíró tava (Byrothawa) halastót lehalászták. 1485-ben négy idevaló jobbágy, Püspök András, Kálló Ágoston, Rózsa János és Püspök Antal, valamint a tuzséri Kis (Parvus) Gál és Révész (Rewez) Lukács pátrohai, ajaki, litkei, dögei, veresmarti és rozsályi társaikkal Kisvárda területén hatalmaskodott, s a Pál deák tava részt elfoglalták. Mindhárom esetben nem ők, a jobbágyok, hanem uraik voltak a kezdeményezők, mint 1490-ben is. Ekkor Kisvárdai János panasza szerint rokona, Aladár az ő részeit elfoglalta, s többek között a Kálongán lakó jobbágyainak állatait és javait elvitte. Az új falu, Kálonga virágkora azonban a későbbi századokra esik, bár már 1500-ban ugyanúgy kápolnája van, mint Tuzsérnak.
Nem szóltunk eddig a mai község őséről, Rénoldtuzsérról, amely pedig hatalmaskodások, birtokperek, zálogosítások révén gyakran említtetik forrásainkban. 1364-ben a Kassa mellett, Abaúj és Sáros megye részére tartott közgyűlésen Tuzséri Miklósnak azért kellett tiltakoznia, mert a Rozgonyiak visszakövetelték Tuzsért. Az utóbbiak IV. (Kun) László megerősítő oklevelét lobogtatták, mégis Miklós javára döntött a nádor 1366-ban a két tulajdonátruházási dokumentum (1316) alapján.
1407-ben a vagyoni állapotok rendezésére került sor. Ekkor Miklós deák és László fia György kötelezik magukat ötven forint kifizetésére nagybátyjuk, Lukács özvegye, Jékei Neste~Nesta és leánya, Zsuzsanna, Jákói László felesége részére jegyajándék és leánynegyed címén, tudniillik a Tuzsérből nekik járó egyharmad miatt. Ugyanakkor György öt jobbágytelket adott át Miklós deáknak a Lukácsot és fiait megillető részből. Ebből arra következtethetünk, hogy Lukács része legalább tíz jobbágytelek volt, s ugyanennyi illethette meg testvéreit, Lászlót és Bús Miklóst is, Miklós deák apját. Azaz a falu legalább harminc jobbágytelekből állt, ami százötven fős népességet jelent.
1413-ban már nem élt Miklós deák, elérkezettnek látták az időt tuzséri birtokigényük bejelentésére Rozgonyi Simon országbíró fiai: István és György, valamint László mester fiai: Péter dömösi prépost és István. Az özvegy, Apáti Kapolcs Imre leánya, Ágota könyörgésére végül mégis meghagyják őt és két kiskorú gyermekét, Miklóst és Dorottyát Tuzsér felében, azzal a kikötéssel, ha Miklós deák gyermekei örökös nélkül halnának el, akkor Tuzsér fele a révvám felével együtt visszaszáll a Rozgonyiakra, Ágotát pedig jegyajándék címén ötven márkával fogják kielégíteni.
Halálát megelőzően, 1412 januárjában Miklós deák és unokatestvére, György, fiaival együtt fogott bírák közbenjárására kiegyeztek. Meg nem történtnek tekintették az egymás elleni hatalmaskodásokat, majd osztoztak. Miklósé maradt két nemesi kúria: az egyik az apjáé, a másik Lukács fiaié, Istváné és Gálé volt. Az ő jobbágytelkei – így rendelkezik a kontraktus – a következő negyven évig a mostani állapotban maradnak, azaz számukat nem növelheti. A Ragoznya (Rogozna) halastóba ömlő Sebes-folyó nevű vízér a rajta lévő malomhellyel együtt szintén Miklós deáké lesz, s a György részén lévő, állati igával forgatott malomban – a szárazmalomban (zarrazmalum) – Miklós a saját őrlésre kerülő gabonája után nem ad vámot.
Ezzel szemben a Katinya és Csarbolcsa (Charbolcha) halastó közötti Zsaró ere (Saroeere) a rajta lévő malomhellyel Györgyé lesz, s ugyanő köteles elköltözni arról a telekről, ahol most lakik. A saját birtokrészén új házat épít – ehhez Miklós deák 22 várdai (!) számítású forintot ad segítségül –, s abba november 18-ig be is költözik. Ha ezt nem tenné vagy Miklóstól gabonája után vámot szedne, akkor a bírói rész nélkül húsz dénármárkában lesz pervesztes.
A felsorolt helynevek közül a Sebes-folyó és a Zsaró ere egy és ugyanazt a vizet jelentette. A község délkeleti végénél a keletre eső Zsaró tavát kötötte össze a nyugatra eső Ragoznya-réttel ez a 650 méter hosszú, átlábolhatatlan ér. Közepén a község bejárója iránt egy hat méter hosszú fahíd volt rajta, amelyen a Kis-mező út vezet át. Ez a híd szerepel Tuzsér 1827. és 1875. évi pecsétjein is.
Alighogy lehunyta szemét Miklós deák, György megkezdte a neki jutott vagyonrész felélését. 1414-ben ugyanis elzálogosítja lakóitól elhagyott három jobbágytelkét a falu keleti végén, ezek egyike Miklós deák Ruson Imre és János jobbágyainak telke között, míg a másik kettő ugyanezen utcában délre nyúlva egymást követve feküdt. A zálogba vevők az eddigi ellenfelek, a Kisvárdaiak voltak, Domonkos fiai: Mihály, Miklós és Domonkos, akik harminc forintot fizettek, minden forintját száz új királyi pénzben számolva.
Ennek híre gyorsan eljutott a Rozgonyiak fülébe, mert alig két hónap után már valamennyi Tuzsérit tiltják a birtok és révvámja bármilyen módon történő elidegenítésétől. Erre persze a Kisvárdaiak pert indítottak, amely folyamatosan halasztódott. György és fiai azonban továbbra is a zálog eszközéhez nyúltak. 1417-ben újabb két elhagyott jobbágytelket, egyiket a falu keleti végén, Kálonga birtok felől, a másikat a falu túlsó végén, a tiszai rév közelében adták át a Kisvárdaiaknak negyven rövid forintért. Két évvel később a falu nyugati végén egy népes jobbágytelket – melyben Szakál (Zakal) László lakik – és a hozzá tartozó két rétet – az egyik a Tisza folyó menti Tersenke, a másik a Ragoza eleji nevű réten, a Ragoza-mocsár tó közelében fekszik – zálogosítanak el kilenc új forintért Bezdédi Kántor Mihály fiainak: Dávidnak és Domonkosnak, akikkel rokonságban voltak. Sőt, még ez évben, 1419-ben Bezdédi Mártont és feleségét, Brigittát iktatják az egykor (Ruson?) Imre özvegye által lakott telekbe, ehhez egy Hosszúrekettye (Huzyurekethye) nevű kaszáló is tartozott.
Az özvegy természetesen rossz szemmel nézte férje unokatestvérének és fiainak vagyonvesztését. Egyrészt amiatt tiltakozott, hogy a Várdaiak zálogolásával azok nem Tuzséron lakó jobbágyai is használják a falu makkos erdejét, másrészt amiatt, hogy ő gyermekei kiskorúsága miatt nem zálogosíthat. Ő a pénzszerzés más eszközéhez folyamodott: a főúton járó kereskedőket és utasokat arra kényszerítette, hogy a tuzsérit, s ne a Várdaiak leányvári révét vegyék igénybe. Ami persze a Várdaiak rosszallását váltotta ki. Az immár nagykorúvá lett Miklós azután nagybátyja példáját követve 1429-ben a falu felét – részét – háromszáz aranyforintért anyai unokatestvérének, Kapolcsapáti Imre fia Kapolcs Lászlónak zálogosította el. Talán emiatt hatalmaskodott a szomszédos Komoró birtokosa, Csicseri Ormos Péter Tuzséron.
Tasolyai (Ung megye) Máté fia Miklós is jogot formált Tuzsér felére, ám iktatásakor Tuzséri István ellentmondott. Az így keletkezett per 1437-ben egészen a nádorig, Hédervári Lőrincig jutott el, akinek ítéletét sajnos nem ismerjük.
Az utolsó Tuzsériak is őseik példáját követték, míg tehették. 1485-ben Tuzséri Tamás három fia, István, Mihály és Balázs zálogosítják el a tuzséri vámban lévő részüknek a felét kilenc aranyforintért Petenyeházi Miklós és Nyilas Mihály szentmártoni officiálisnak. Ez bizony már csak töredéke volt a vagyonnak! Rá tíz évre már csak Balázs él a családból, aki birtokát teljesen átengedhette a Várdaiaknak, akik azonban nem fizettek. Fia, az utolsó Tuzséri, 1500-ban azért panaszkodik, hogy mindenéből kisemmizik: a Paposon a helyi nemesekkel közösen bírt kétszáz hold földjüket már hét éve, hogy Perényi Gábor egy jobbágyuk gyümölcsösével együtt elfoglalta, míg a Várdaiak a tuzséri rétjét kaszálják, halastavát kihalásszák, sőt új halastavat is készítenek az ő részén.
Erre az időre a Tuzséron már sokaknak volt birtoka. Ezek előttünk ismeretlen rokoni kapcsolatok és zálogok útján kerülhettek idegen kézre. Agárdi Tőke Péter felesége, Dorottya, illetve leánya, Hedvig, Kisvárdai László felesége révén került a tuzséri révvám egy része az utóbbiak kezére (1462 előtt). Az 1471-ben már özvegy Hedvig és fia, András kér vizsgálatot amiatt, hogy részeit, köztük a tuzséri révvámot is a Várdaiak maguknál tartják. Tárkányi István, amikor elzálogosítja javait Vaziliai Vassa Istvánnak háromezer aranyforintért, felsorolja a tuzséri révet is (1501). Ennek negyede volt csak az övé, amelyet hajadon leánya, Anna leánynegyedeként kezelnek. De csak rövid ideig: Annát Vassa István már a következő évben feleségül vette, s így birtokos lett Tuzséron. Mikai Beregi Miklós fia Gergely – aki 1500-ban Tuzséri Balázs fia Mihállyal és a paposi nemesekkel együtt perel –, azért kér vizsgálatot három évvel később, mert a kisvárdai nemesek a tuzséri kúriáját elfoglalták.
1514 nemcsak a magyar történelemben, de Tuzsérében is fontos dátum. II. Ulászló király parancsára a leleszi konvent kiadja Rozgonyi Istvánnak számos birtokra, így Tuzsérra és Bodonföldére vonatkozó okleveleit. Oka az utolsó Tuzséri, Mihály halála lehetett. A mikai Beregiek sem voltak restek, 1515-ben az összes Beregi, János és testvérei: Mihály, Sebestyén, Szerafin és Gábor beiktattatta magát az utolsó Tuzséri összes javaiba, azokba a birtokokba is, amelyek bárhol is vannak, de a királyra szállottak. A szomszéd Losonci (Szentmártoni) Zsigmond is gyorsan intézkedett, őt is ugyanezen birtokokba iktatták. 1519-ben történt meg az utolsó érdekelt, Rozgonyi István bevezetése Tuzsér birtokába is. Ugyanakkor Tuzséri Mihály özvegye, Borbála, aki Figedi (Abaúj megye) Bálint felesége lett, kéri Beregitől jegyajándékát. 1520-ra Beregit is kisemmizik tuzséri részéből; kérésére azért indítottak vizsgálatot, mert Várdai Ferenc erdélyi püspök a javait elfoglalta.
Eddig nem esett szó a falu középkori egyházáról. Volt-e temploma Tuzsérnak a középkorban? Volt, de kicsi. Ezt abból a perből tudjuk, amely 1371 óta folyt a kegyuraságáért, s még 1386-ban sem fejeződött be. Ugyanis a tuzséri nemesek, élükön Tuzséri Lászlóval szerették volna a tuzséri kápolnát (oratorium) kivonni a (fényes)litkei, a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt plébánia joghatósága alól, ahova tartozott. Nem véletlenül, hiszen Litke állandó perbeli ellenfelük, a Várdaiak birtoka volt. Azaz a tized helyben maradó hányada, a stólapénzek, egyéb természetbeni javadalmak (gondoljunk az 1378 óta emlegetett Pap tavára!) a szomszédos faluba vándoroltak át, s ebbe a Tuzsériaknak beleszólásuk nem lehetett. Ezt az állapotot kívánták felszámolni, s vagy önálló plébániát létesíteni, vagy egy másikhoz csatlakozni, ez az iratokból nem derül ki.
Amikor 1380-ban megeskették a környék plébánosait, Bertalan lórántházi, István szentmártoni, Domonkos baki (?), István bákai, Miklós apáti, Egyed győri (győröcskei), Fábián pátrohai, Jakab ajaki és István tassi papot, azok egyértelműen a Litkéhez tartozás mellett tették le a voksot. Feltűnő, hogy a szomszédos Bezdéd plébánosa nem szerepel az esküt tevők között, talán éppen azért, mert annak plébániájához kívánták a Tuzsériak falujukat csatolni.
Az akció nem nyerte el Eger tetszését sem, András püspöki helynök 1386-ban a királyné parancsára halasztja el a pert, amely eredménytelenül zárulhatott. Ebben azért vagyunk biztosak, mert 1500-ban, amikor Várdai László leányát, Juditot, kiskállói Vitéz Jánosnét megillető javak miatt összeírják a Várdai-birtokokat, Tuzséron továbbra is egy fakápolnát említenek. Azt, amelyik 1371 óta – ha többször megújítva is – fent, a Tiszánál állt, a Lónyayak kastélykertjében, míg a víz el nem mosta.
A lakatlan Gőstuzsér helye egy 1354. évi határjárás alapján (Maksay Ferenc után)
Kálongapuszta a templom és a temető egykori helyével, fent a Lónyay-kastély (1800)
A falu pecsétje 1827-ből
