Elköltözők, kivándorlók
Elköltözők, kivándorlók
Az 1920. április 18-án megtartott – az évi első – képviselő-testületi gyűlés első határozata a románok kivonulása feletti öröm írásba foglalása volt. Az sem véletlen, hogy ugyanezen a közgyűlésen hozták szóba, a falu területén a házak zsúfoltan állnak, tűzveszélyesek, s az elöljáróság kérte özvegy Vay Ádámnét, hogy a vásártér melletti birtokát parcellázza fel, adja el mérsékelt áron a jelentkezőknek. Az elöljáróság azonban azt is meghatározta, hogy a házhelyhez jutó kedvezményezettek névjegyzékébe csak azok vehetők fel, akiknek a „múltja” tiszta, és legalább tíz éve a faluban vagy a tanyák valamelyikén laknak. Októberre meg is érkezett a grófné ajánlata, 26 katasztrális holdat parcelláztatott fel négyszáz négyszögöles telkekre, s ölenként tizenegy koronáért adná a földet. Ezt az ajánlatot a falu elfogadta, hamarosan megkezdődtek az építkezések.
A gazdasági nehézségek mellett sem feledkezett meg a község a kultúra és a honvédelem támogatásáról. 1921-ben a nyíregyházi huszár- és gyalog-ezred zászlószentelésére Szabó Gyula körjegyző, Kiss Miklós főbíró, Harsányi Péter, Nyavádi Miklós és K. Takács András testületi tag vitték be a település által vásárolt zászlószegeket és ütötték az ezredek zászlórúdjaiba, ezenfelül az alakulatok felsegélyezésére is gyűjtöttek. Hasonlóképpen tízezer koronával támogatták 1922-ben a vármegyei múzeumot.
Erejéhez mérten igyekezett mind a falu, mind a református egyház enyhíteni az iskola gondjain. 1919-ben már három tanító, Takács Zsigmond igazgató kántortanító, Vincze László és Horváth Anna tanította a vajai ifjúságot. Horváth Anna az I., Vincze László a II–III., Takács Zsigmond pedig a IV–VI. osztályt vezette. 1921-ben arról panaszkodott Takács Zsigmond, hogy a II. iskolába több, mint százhúsz gyermek jár egy terembe, váltva. A presbitérium erre úgy határozott, hogy az akkor még erdélyi menekültek által lakott tanítónői lakást iskolává alakítja és bebútorozza, Kávássy Jenő menekült vasutast pedig felszólították, hogy próbáljon meg más lakást keresni.
A helybeli közlekedés elősegítésére fogadták el még 1922-ben a vasúthoz vezető kövesút kiépítéséhez való hozzájárulást is, ami elég tekintélyes összeg, kilométerenként egy vagon búza és a szükséges kő és kavics ingyenes helyszínre szállítását jelentette.
Szép és kegyeletes ünnepséget tartott a falu 1922. október 22-én, amikorra a Harangművek Részvénytársasággal sikerült kiöntetni az 1916-ban elszállított kisebbik harang utódját. A 402 kilogrammos harangot és szerelvényeit szállító vasúti kocsi október 19-én érkezett meg a vasútállomásra, majd két nap múlva megérkezett Csóka Lajos szerelő is az rt.-től. A toronyban tett előkészületek után 22-én, vasárnap reggel ökrös szekéren, az egész falu jelenlétében a Tulipán úton hozták a harangot a templom elé. Itt nagytiszteletű Molnár Mihály, a falu idős lelkésze mondott rövid beszédet, majd a harangot felhúzták a toronyba, és a helyére szerelték. Védnök özvegy Papp Lajosné Vay Róza és Erdőhegyi Lajos nemzetgyűlési képviselő volt. A harangra az alábbi feliratot öntette az egyház: „Édes jó istenünk / Irgalomra kérünk / Segéld meg hazánkat / Siratjuk a vétkünk.”
A falu tűzvédelmének biztosítására előbb – 1923-ban – kötelezett tűzoltóságot, 1928-ban pedig önkéntes alapon működőt szervezett az elöljáróság, fecskendő, lajt és az azokhoz szükséges szerek megvásárlásával.
Már állt 1924-ben Frankel Lipót gőzmalma. Ebben az évben a református templom toronyórájának kijavítására a község ötszázezer koronát ajánlott fel. Az összeg nagysága senkit se tévesszen meg. A vágtázó infláció köze-pette az sem véletlen, hogy a vasúti út költségét sem koronában, hanem gabonában kellett kiszámítani és fizetni, s a főbíró korábban megismert fizetéséhez mérve az árakat az ő illetménye egy évre három mázsa búza, az elöljáróság kiszálláskori napidíja viszont ötezer korona volt.
Még ebben az évben összeírták a leventekorúakat, megalakult a leventeegyesület, melynek elnökévé Bencze János református lelkészt választották. Mind az egyesület gyakorlótere, mind a gazdasági ismétlő iskola gyakorlókertje, mind pedig a Testnevelő Egyesület tornakertje a Nagyatádi-féle földreform céljaira igénybe vett földekből került ki. A földreform mértékéről, a kiosztott földek nagyságáról nincsenek adatok. Azt viszont tudjuk, hogy Vay Ádám özvegye, illetve örökösei két vitézi telket ajánlottak fel, melyből az egyiket 1925-ben vitéz Kiss András törzsőrmester, vajai születésű kapta meg.
A tanulóifjúság számának növekedésével és a népiskolai feladatok, a követelmények bővülésével 1924 tavaszán az egyház kénytelen volt ismét foglalkozni a negyedik tanítói állás megszervezésének ügyével. Hosszú hónapok eredménytelen kísérletezései után 1927-re az is kiderült, hogy az egyház a negyedik iskolát és a hozzá tartozó tanítói lakást önerőből nem tudja felépíteni. Ugyanekkor égető szükségként jelentkezett a már szinte kis faluvá növekvő Rákóczi-tanyai iskola ügye is.
Ötezer pengő érkezett 1927 nyarán a gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter által kezdeményezett iskolaépítési akció keretében a negyedik iskola felépítésére, s ezen összeg ismeretében a presbitérium vállalta, hogy azt a minisztérium tervei alapján kőből és téglából felépítteti. A kiírt vállalkozási szerződésre Kinál János nyírbátori kőműves 6473 pengős ajánlatát fogadták el, aki 1928. január 5-én már át is adta a kész tantermet és tanítói lakást a mai Aulich utcában.
Harsányi Péter főbíró vette át 1930 decemberében a falu számára a Földművelésügyi Minisztériumtól ajándékba kapott száztíz kötetes népkönyvtárat a tárolószekrénnyel együtt.
Az egy évvel később megjelent megyei monográfiában a következő sorok olvashatók a faluról: lakosainak száma 2624, a községben két szeszgyár és egy malom is van. Határa 4446 hold, ebből szántó 3986 hold, 102 hold legelő, 62 hold erdő, 68 hold víz és 228 hold használhatatlan terület. A község földbirtokosai gróf Vay Ádám örökösei, Vay István örökösei, dr. Áron Sándor, özvegy Zoltán Jánosné és Nagy Béla.
A vajai körjegyzőség 1933-as költségvetési tervének előterjesztése kapcsán tudjuk, hogy 1932-ben a falu lakossága 2623 lélek, akik 398 házban éltek. A körjegyzőség továbbra is Vaja és Őr, közöttük a terhek viselésének aránya: 61-39 százalék. A főbíró Harsányi Péter, évi illetménye száz pengő. A másodbíró ifj. Takács András (nyolcvan pengő), a pénztárnok Bíró Elek (háromszáz pengő), az esküdtek ifj. Nehéz Károly, Harsányi András, Sipos Sándor, Tisza Kálmán, J. Kiss András és id. Sipos Albert (negyven-negyven pengő). Özv. Berkovics Józsefné szülésznő 540 pengő, Paczári István kézbesítő (kisbíró) szintén annyi, Székely Péter, Orosz Miklós, Kun József és Horváth Ferenc éjjeliőrök pedig százhúsz-százhúsz pengőt húztak évenként a falutól szolgálatuk fejében. A közigazgatási munkát végző körjegyző évi 2214 pengő, a másodjegyző 2064, a két irodatiszt pedig 1602 pengő fizetést kapott a szolgálati lakás mellett.
Sikerült elérnie a presbitériumnak 1935-re, hogy a tanítók számát ötre emeljék, így az I. osztályt Bencze Jenőné Horváth Róza, a II. osztályt Vinczé Lászlóné Horváth Anna, a III. osztályt dr. Pethőné Szalkai Ilona, a IV. osztályt István András, az V–VI. osztályt pedig Vincze László igazgató-kántortanító tanította.
A Nagyatádi-féle földtörvény és annak későbbi kiegészítései, módosításai sem oldották meg a két világháború közötti egészségtelen földbirtokviszonyokat. Éppen ezért dolgozta ki a Gömbös-kormány működésének utolsó évében az 1936. évi XXVII. törvénycikket, az úgynevezett telepítési törvényt, melynek a lényege az volt, hogy a földkérdés megoldásán túl az „egykés” vidékeket benépesítsék, s a dunántúli német nemzetiség túlsúlya, politikai befolyása csökkentésére ezen területeket sokgyermekes tiszántúli református családokkal telepítsék be. A telepítési akció szervezése során fordult a figyelem Vaja felé is, ahol a sokgyermekes családok miatt nagy volt a népsűrűség, s az átlagos birtoknagyság fél, illetve két és fél hold között mozgott, ebből a család igen-igen keservesen tudott csak megélni úgy, hogy napszámos, feles, harmados munkát kellett vállalniuk. A református egyház által is támogatott toborzás sikeresnek bizonyult, szép számmal voltak jelentkezők, akik vállalták az áttelepülést a Baranya megyei Magyarbólyba.
Összesen 524 fő – 92 férfi, 86 asszony és 346 családtag – jelzi 1939 májusáig: elköltözne. November 18-án Bencze János lelkész a presbitériumban jelenti, „…gyülekezetünkből 35 család az állami telepítési akció keretében a délbaranyai Magyarboly községbe telepedik át. Az első csoport folyó hó 21-én kél útra, míg a többiek Isten segedelmével 2 héten belül követik őket új otthonukba. Presbitérium a testvéri együttérzés meleg szeretetével gondol az eltávozó testvérekre…”
Az első csoportban 24 család indult ingóságaival, ők november 23-án értek új otthonukba. A második csoport egy hónap múlva, december 29-én indult, s másnap érkezett meg. Őket így búcsúztatta a falu főjegyzője, a korábbi, nagy tiszteletnek örvendett református lelkész fia, Molnár József: „Pár héttel ezelőtt volt együtt falunk apraja-nagyja, amikor búcsút mondtunk azon 145 lelket számláló 23 családnak, kik mint a Ti szálláscsinálóitok előre mentek, hogy a közbe jött több hónapos hadiállapot miatt még mindig elkészületlen 37 házat mielőbb a teljes befejezéshez juttassák ott Magyarbóly községben, hogy azután oda leérkezve, már Ti is saját házaitokban pihenhessétek ki a hosszú út fáradalmait… Reátok egy nagyon fontos feladat is vár! Ti nemcsak földkereső egyszerű telepesek vagytok, Ti egy honfoglaló útra indultok és Rátok vár azon nagy feladat, hogy a természeti adottságokban gazdag Baranyát, majd az egész Dunántúlt benépesítsétek munkára termett, földszerető gyermekekkel, emberekkel…”
A főjegyző búcsúszavaiban említett házak végül is 1940 júniusára készültek el, többségében egy- vagy kétszobás kivitelben, mindössze három házat építettek háromszobásnak. A házakhoz nyolcszáz négyszögöles telek, sertés- és baromfiól, istálló, kukoricagóré, sütőkemence, kút és árnyékszék is tartozott. Ide, ilyen körülmények közé kerültek azok, akiknek nevét itt a családfő nevével megörökítjük: Angyal Sándor, Czirják András, Fehér Bálint, Hódi András, Hódi Gyula, Hódi Péter, Imre Albert, István András, Kapi András, Kapi Bálint, Kiss György, Kiss Gyula, Kun Bertalan, Kun Sándor, Munkácsi József, Nyavádi András, Orosz András, Orosz Gábor, id. Paczári Bertalan, ifj. Paczári Bertalan, Paczári Miklós, Paczári Péter, Puskás András, Révész Sándor, id. Sipos Károly, ifj. Sipos Károly, Sólyom Bálint, Sólyom György, Soós Miklós, Takács Lajos, id. Takács Péter, ifj. Takács Péter, Tamási József, Tisza Kálmán, Tisza Péter, Tornai Gusztáv, Tornay József, id. Varró András, ifj. Varró András.
A telepesek nyolcvan iskolaköteles gyermekkel érkeztek Magyarbólyba, ahol később egy kéttantermes iskola is épült számukra. Beilleszkedésüket megkönnyítette, hogy egyik tanítójuk, István András is az áttelepülők között volt. A katolikus környezetben való megtelepedés, ott a református egyház, közösség megteremtéséhez adott segítséget a vajai presbitérium azzal, hogy az áttelepültek számára egy rózsaszín selyem úrasztali terítőt, „melyet egyakarattal választottunk ki” az anyaegyház klenódiumai közül, úrvacsorai kelyhet és az egyház költségén beszerzendő ezüsttálkát ajándékozott.
A templom végül is a háborús körülmények miatt nem épült fel Magyarbólyon.
Vaja foglalkoztatási szerkezete alapvetően nem változott az eltávozott családok kirajzása után sem, az 1941-es összeírás 1198 keresőjéből 1030-an a mezőgazdaságban dolgoztak, 69-en a falusi iparban, a többiek a közlekedésből, kereskedelemből, szolgáltatásból vagy a közszolgálatból kapták fizetésüket. Az ekkori népszámláláshoz kapcsolódik az országosan is egyedül-álló utcanévadás. Ekkor a falunak tizennégy utcája volt, ebből az egyik a már említett Tulipán út. Molnár József jegyző javaslatára a megmaradt tizenhárom utcát a tizenhárom aradi vértanúról keresztelte el az elöljáróság.
A várkastély utolsó birtokosa: ifj. gróf Vay Ádám (1909)
A várkastély utolsó birtokosa: gróf Vay Rezső (1909)
A Tulipán út jegenyesora (1935)
Lakatlan parasztház 1972-ben (Lahner utca)
