Földi paradicsom, palotával | Száz Magyar Falu

Földi paradicsom, palotával

A nagyszabású építkezések valószínűleg 1355 után kezdődtek, amikor Nagy Lajos s vele az udvar viszaköltözött Visegrádra. A korábbi udvarházat részben lebontották, részben beépítették az új palotába. 1366-ban már kész a kápolna is a sziklába vágott teraszon, ekkor kért Erzsébet anyakirályné számára pápai búcsút. Szűz Mária tiszteletére szentelték.

A késő gótikus stílusú palota végül is Zsigmond és felesége, Mária királynő uralkodása idején készült el. Az épületegyüttes 123 x 123 méter alapterületű, és egy középen nyíló díszes kaputornyon keresztül lehetett megközelíteni. A belépőt fogadóudvar várta. Az udvart észak és nyugat felől oszlopos folyosók vették körül. Az északi palotaszárnyban egy 38 x 11 méteres faboltozatos nagyterem a keletiben pedig egy kisebb díszes tanácsterem kapott helyet.

Az épületcsoport keleti részén emeletes lakópalota állt belső udvarral. Ennek az emeletén helyezték el a 11 x 22 méteres tróntermet. A palota belső udvarában az árkádsor díszkutat fogott körül. Valószínűleg a prágai Parler szobrász- és kőfaragóműhely mesterei készítették.

A földszinti kis szobákban laktak az udavari szolgák, apródok és udvarhölgyek. Az itt található nagyobb terem feltehetően az ebédlőjük volt. A palota első és második emeletén helyezkedtek el a lakószobák. A második emeletről egy híd segítségével lehetett megközelíteni a padlófűtéssel, vízmelegítő üsttel és folyó vízzel ellátott fürdőszobát. Ugyancsak innen lehetett elérni az oratóriumot, a király magán-imádkozóhelyét, amely a palotakápolna sekrestyéjének az emeletét foglalta el.

Mátyás király csak 1476 -ban, Beatrixszal kötött házassága után kezdett hozzá a palota újjáépítéséhez és továbbfejlesztéséhez. A munka mintegy tíz évig tartott. A gazdasági ügyek intézése érdekében az uralkodó a visegrádi uradalmat is a királyi magánbirtokokat kezelő budai udvarbíróság joghatálya alá rendelte, akik az építkezés anyagi fedezetéről gondoskodtak. Elsősorban a már mintegy száz éves épületet újították fel, és a látványos részleteket, az ablakokat, ajtókereteket,a loggiákat, kandallókat és oszlopokat cserélték ki késő gótikus elemekre. Új épületet keveset emeltek, de a palota Dunára néző homlokzatát teljesen beépítették.

Az építkezéseket a budai udvarbíró irányításával egy késő gótikus építőműhely végezte, bár néhány részfeladatot Itáliából behívott, reneszánsz stílusban dolgozó építészek és szobrászok kaptak. Közülük a leghíresebb, Giovanni Dalmata nevét érdemes megjegyezni.

Az udvar díszkútját is kicserélték a restaurálva ma is látható vörösmárvány reneszánsz úgynevezett Herkules-kútra, amely a magyarországi reneszánsz szobrászat egyedülálló darabja.

A palotának voltak még olyan részletei, például a csak Oláh Miklós Hungária című művéből ismert Múzsák kútja, amelyeknek a maradványai mind a mai napig nem kerültek elő. Az épületegyüttest virágos- és gyümölcsöskert vette körül, a külföldi látogatók is csodájára jártak. A nyugati udvarok pompájához szokott olasz követ így keltezte a pápához írt levelét: „Visegrádról a földi paradicsomból”.

A palota nagyvonalúsága a mellékelt ábrán található rekonstrukción is jól látható. A kortársak csodálatát meggyőzően fejezi ki Oláh Miklós, aki emlékezetből írta le a palotát Brüszszelben, 1536-ban: „A helység kelet felé néző oldalán áll az ott emelt, mondhatatlanul szép fekvésű és pazar kiállítású királyi palota, amely termeivel és más épületeivel, amelyek valóban rászolgálnak a királyi névre, kiemelkedő alkotás, hiszen egymagában négy királynak – kíséretükkel, ahogy mostanában mondják: tisztviselőikkel együtt – ugyanabban az időben kényelmesen biztosíthat vendéglátó otthont: azt mondják ugyanis, hogy van benne vagy háromszázötven szoba, sőt több is. A kapuja a Dunára nyílik, mely tőle itt körülbelül kétszáz lépésnyi távolságra folyik. Erre a közbeeső területre, mely a város és a kapu közt fekszik, füzet ültettek. A palota másik, keleti oldalánál szőlővel és gyümölcsfákkal pompázó kert van. A kapun belépőnek először egy tágas tér ötlik a szemébe, mely mindenfelé zöldellő tavaszi virágokkal pompázik. A kaputól száz-egynéhány lépésnyire beljebb lépcső kezdődik, szegletes kövekből, szélessége hét vagy nyolc rőf (öt-hat méter), magassága viszont körülbelül negyven lépés. Itt négyszögletes függőudvar van, boltozatokra illetve borospincékre támaszkodik, s királyi költséggel épült, ezek tágasak és szépek; hasonlóan négyszögletes kövekkel van fedve, rajta egymástól egyenlő távolságban hársfákat ültettek, ezek illata tavaszidőben mindent eláraszt, és látványnak is igen kellemes.

Kellős közepén remekbe készült forráskút emelkedik; vörös márványból faragták, múzsák alakja domborodik rajta, s a csúcsán egy Cupido-szobor márványtömlőre helyezkedve nyomja ki a jóízű hideg vizet, mely a szomszéd hegyen fakadó forrásból jut el ide, és zenélő csobogással szökik csöveiből egy márványkádba, majd onnan egy kerek medencébe. Ebből a kútból a híres Mátyás király parancsára – az ő műve itt minden építkezés, melyet itt elmesélek – örömünnepek alkalmával bor folyt, ahogy az idősebbektől hallottam, hol fehér, hol vörös; fentebb a hegy lábánál engedték bele ügyesen a vezetékbe. Ezen a helyen szokott a király maga is tavaszi és nyári napokon a virágzó fák között napfürdőzni, szellőzködni és ebédelni, sőt néha követeket is fogadott itt, illetve válaszolt nekik… Az udvar belső oldalán, a hegy lábánál, mely kissé magasabban fekszik, áll egy pompás kápolna; mozaikberakás borítja, miként nagyrészt a többi szobát is, van benne egy drága zeneszerszám, melyet a köznyelv orgonának nevez, néhány ezüstsíp díszíti, ezenkívül az Úr testének szentségtartója és három oltár, domborművekkel és képekkel, amelyeket a legtisztább aranyozott alabástromból készítettek. Innen kelet felé két ágban nyílnak a király remekbe készült aranymennyezetes termei. Az egyik úton a hosszú palotába lehet jutni, efelett a hegy magasodik, a másikon le lehet menni a lentebb fekvő szobákhoz. A kis udvar közepén itt is forráskút emelkedik alabástromból, fedett márvány oszlopcsarnok köríti, ez védelmet nyújt a lángoló nyári napsütés ellen. Ezután a szobák észak felé fordulnak, végül nyugat felé térnek vissza. Ablakuk mindenünnen a széles mederben folyó Dunára nyílik, s ez a kitekintőnek nagy szépséget mutat, különösen, hogy a Duna túlsó partján elterülő vidéken látható a német telepesek által lakott Nagymaros mezőváros is, felette nem túl magas, messzire nyúló hegy emelkedik, s szőlőkkel végig be van ültetve. Ezt a királyi palotát pompás fekvése mellett olyan drága épületek díszítik, hogy vitathatatlanul úgy tűnhet, sok királyság épületeit felülmúlja. Az általam bejárt országokban a mai napig sehol nem láttam hasonlóan díszített szobákat. Csak egyedül Párizsban láttam egy olyan szobát azon a helyen, amelyet a nép a Parlament udvarának nevez – itt folyik a törvénykezés, és itt intézik a király ügyeit –, mely hasonlított ezekhez és a budai szobákhoz: mennyezetét aranyozott gerendákkal borították…”

A régészeti feltárások és maga az ábrán látható rekonstrukció alapján is megállapítható, hogy Oláh Miklós hitelesen írja le a palota elrendezését. Viszont ha valaki kimegy a terepre, és a helyszínen figyeli meg a palotaromokat, azonnal megállapíthatja, hogy ekkora területen nem fért el az a bizonyos 350 szoba, még akkor sem, ha a személyzet kamráit is beleszámoljuk.

Mindenesetre a XX. század elejére romjaiból semmi sem maradt, a mai ásatások helyén gyümölcsöskert feküdt. Még a tudós régészek és történészek között is megoszlottak a vélemények arról, hogy létezett-e egyáltalán Mátyás palotája vagy a leírás csak a képzelet szüleménye. Varjú Elemér művelődéstörténész például az 1920-as évek elején kijelentette, hogy Visegrádon az alsó váron és a fellegváron kívül más régiség nem létezik, mert egyszerűen nem volt hely rá a Duna és a hegyoldal között. Nem számolt azzal a ténnyel, hogy az elhagyott palota vízelvezető rendszerének pusztulása miatt az esőzések földcsuszamlásokat idéztek elő, és a hegyoldal nagy része sok száz évvel korábban leomlott.

A középkor folyamán a palotán kívül Visegrád más rangos építkezéseit is tovább folytatták, így például jelentős változtatások történtek a fellegvárban. Az építmény köré már Nagy Lajos király idején is egy újabb külső falgyűrűt emeltek, a belső vár falánál árkot ástak. A XIV. század végén épült az északnyugati palotaszárny, amely a már lefaragott sziklafelszínhez idomult, földszintjén osztatlan térrel, emeletén három helyiséggel. Zsigmond építtette aztán a vár harmadik falgyűrűjét, amelyhez külön kaputornyot emeltek. Kapuját kétszárnyas ajtóval és csapóráccsal lehetett zárni. Az öregtornyot ekkor építették össze a többi palotarésszel, feladva ezzel a középkori erődítmények alapelvét, azt, hogy a főtoronynak mindig magában kell állnia, hogy a külső részek elfoglalása után is végső menedéket nyújthasson.

Az építkezések jellege más jegyek szerint is azt mutatta, hogy Zsigmond uralkodása alatt a vár átalakítása elsősorban reprezentációs célt szolgált, és csak a második szempont maradt a védelemé. Ezt igazolja az is, hogy az ablakokat mindenütt szép késő gótikus szamárhátas keretekkel látták el. Az északi palotában kapott helyet az asszonyház, a királyné lakosztálya, amely a korona elrablása idején jut majd szerephez.

A fellegvár palotává való átépítési munkálatai Mátyás korában is folytatódtak az alsó palota építésével egy időben. Az 1470-es és 1480-as években mindkét építkezésen ugyanaz a helyi kőfaragóműhely dolgozott. A király az alsó vár védelmi alkalmasságának a fokozására annak utcaszintjén egy ágyúteraszt is épített a nehéztüzérségi ágyúk elhelyezésére, és a teraszt támfallal erősítette meg. (Itt teljesíthetett szolgálatot a király korábban már említett ostromgépkezelője, aki a városban lakott.) Ekkor készült az alsó vár kövekből kirakott ciszternája is, miután a Károly Róbert kori kutat betömték.

A történelem viharai során többen is raboskodtak Visegrádon. A fellegvárban őrizték a nápolyi hercegeket, akiket Nagy Lajos az 1347–48-as hadjárata idején hozott magával. Királyi foglyai is voltak; 1486-ban II. Durazzói Kis Károlyt szállították ide, miután Budán Forgács Balázs fegyveres merényletet követett el ellene. Ebből a sebéből Erzsébet anyakirályné nagy bánatára kigyógyult ugyan, de ezután fogolyként a fellegvárba zárták, ahol végül is állítólag megfojtották. A kiközösített király holtteste a rá kiszabott egyházi átok miatt nem kerülhetett megszentelt földbe, ezért teteme évekig feküdt a Szent András-monostorban, míg végre 1390-ben feloldották a tilalmat, és eltemették.

Saját várában, Visegrádon raboskodott egy rövid ideig Zsigmond király is, amikor 1401-ben a bárói ligák fellázadtak ellene, és elfogták. A fellegvárban töltötte kegyvesztettségének nehéz idejét 1471-ben Mátyás volt nevelője, Vitéz János esztergomi érsek, akit az általa vezetett összeesküvés leleplezése után zártak ide.

Nem csak rabokat, mást is őriznek Visegrádon, azt az uralkodói fejéket, amelynek kivételes államjogi státusa éppen ezekben az évszázadokban alakult ki.

Már a XIII. században elfogadott nézet, hogy csak a Szent Koronával, a Szent István vélelmezett fejékével koronázott király a törvényes, csak őt fogadja el uralkodójául az ország. 1310 augusztusában kerülhetett sor Károly Róbert harmadik, már végleges megkoronázására, immár az „igazi” koronával: azé az uralkodóé tehát, akit éppen saját sorsa győzött meg a királyi ékszer szimbolikus jelentőségéről, és aki ezután azt immár szigorúan őriztette – 1323-tól – az állandó székhelyének kiszemelt Visegrádon.

Hogy mennyire célszerűen cselekedetek az Anjou-királyok, amikor a Szent Koronát erősen őriztették, azt Zsigmond király uralkodása történetének egy fontos epizódja is példázza. Amikor ugyanis összekülönbözött a főurak túlnyomó részével, azok 1401-ben egyszerűen elfogták, és Visegrád, majd Siklós várában őriztették. Ezalatt az ellenpárt a Szent Korona nevében uralkodott. Bár 1401-ben Zsigmond kibékült az ellenpárttal, s visszanyerte trónját, a közöttük lévő viszony hamarosan ismét megromlott. Annyira, hogy az ellene fordult oligarchák ellenkirályt hívtak az országba Nápolyi László személyében.

László 1403-ban Zárában partra is szállt, és az esztergomi érsek – aki egyedül volt jogosult Magyarországon királyt koronázni – egy erre a célra készített koronával beiktatta méltóságába az ellenpárt jelöltjét. Zsigmond hívei azonnal felhasználták a Szent Korona erejét, érvénytelennek nyilvánították az egész szertartást, mivel az „hamis és alkalmatlan” módon történt.

Maga Zsigmond is, hogy hangsúlyozza az ellenpárt tettének törvénytelen voltát, Visegrádon nagyszámú néző jelenlétében fejére tette a valódi Szent Koronát, ezzel is bizonyítva, hogy ő Magyarország igazi királya. Miután az ország megbizonyosodott róla, hogy a fejedelmi ékszer kinek a birtokában van, Zsigmond király Budára ment, és oda tette át székhelyét, az ereklyét Visegrádon hagyva Károly ispánnak, megbízható hívének őrizete alatt. Ezt követően pedig Budán felépítette gyönyörű és biztonságos palotáját, s akkor határozott úgy, hogy a Szent Koronát szállítsák át oda. A királyi vár tárnoki házában helyezték el egy királyi pecséttel lezárt biztonságos rejteken.

Zsigmond halála után 1437-ben rendben megkoronázták vejét, Albertet, majd 1439-ben a király és a királyné visszavitették a Szent Koronát Visegrádra, és a vár kulcsaival együtt Szentgyörgyi és Bazini György grófra bízták.

Erre az időszakra már kialakult a koronaőrzés szertartása, az őrzőhely ajtaját nemcsak a király, hanem több főpap pecsétjével is lezárták. Albert halála után ismét nyilvánosan megtekintették a koronát – a királyné személyesen akart meggyőződni a meglétéről.

A szemlének Kottáner Ilona is tanúja volt, mint írja „…együtt mentünk az ajtóhoz, amelyen át a Szent Koronához lehetett jutni. Itt a pecsétek teljesen épek voltak, amit a királynénak rögtön meg is írtak. őnagysága ezután maga is meg akart győződni a valóságról, eljött Visegrádra, és sok magyar nemesúr jött vele, lementek a bolthajtásos helyiségbe, a Szent Koronát ládástul felhozták, s a Szent Koronát kivették a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket feltörték, a Szent Koronát kivették és jól megnézték. Én is ott voltam.”

Tehát mind a bolthajtásos kamra ajtaján, mind a koronát tartalmazó ládán és a korona tokján több pecsét volt, nemcsak a királyé, hanem a főpapok és a főurak egy részéé is. Azokat nyilván csak a tulajdonosaik jelenlétében lehetett feltörni.

Erzsébetnek minden oka megvolt arra, hogy a korona hollétével törődjön. Férje, Albert váratlanul halt meg, viszonylag fiatalon. A királynénak akkor már volt két leánya, és harmadik gyermekét várta, akiről azt remélte, hogy fiú lesz. Mindenáron szerette volna számára biztosítani a trónt.

Az ország vezető főurainak a választása azonban egy felnőttre, Ulászló lengyel királyra esett, Ulászló és Erzsébet összeházasítását is eltervezték. Az özvegy, aki nem kívánta a házasságot, s remélte, hogy trónörököst szül, vakmerő lépésre szánta el magát. Megkérte udvarhölgyét, akinek imént már idéztünk néhány mondatnyit visszaemlékezéséből, hogy lopja el számára a Szent Koronát.

Kottáner Jánosné Wolfram Ilona kisnemesi családból származott, Kottáner János bécsi polgár a második férje volt, akihez 1431 után ment feleségül. Bécsben állt udvari szolgálatba mint a királyné udvarhölgye, később bizalmas barátnője.

Erzsébet királyné – mint Kottánerné emlékiratában áll – második unokatestvérével, Garai Lászlóval tanácskozta meg, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a Szent Koronát a visegrádi várból kihozhassák. Maga az udvarhölgy örökítette meg a kalandos és sikeres részleteit, emlékiratának ezt a szakaszát a Függelékben adjuk közre.

A Szent Korona és Visegrád további kapcsolatának vannak még kevésbé izgalmas további fejezetei. Az ország vezető főurainak többsége 1440. május 8-án Krakkóban megválasztotta I. Ulászlót, akit természetesen nem tudtak rendben megkoronázni. Ezért júliusban közösen kiállítottak egy oklevelet, amelyben mélyen elítélik az ékszer elrablását, és kijelentik, hogy nem vetik alá magukat és az országot ebben a fenyegető helyzetben egy gyermek és egy asszony uralmának. (Közben az is kiderült, hogy az egész tisztességtelen kaland felesleges volt, hiszen az Erzsébethez hű főurak hajlandónak mutatkoztak a kis Lászlót még csecsemőkorában megkoronázni – ez május 15-én meg is történt.) A rendek – természetesen egy másik koronával – trónra emelték Ulászlót, és a királynénak menekülnie kellett. A Szent Koronát magával vitte Bécsbe, Habsburg Frigyeshez, rokonához, és átadta neki megőrzésre. Frigyes gondosan őrizte V. Lászlóval együtt – és nem adta ki a magyaroknak, majd csak Mátyás király váltja vissza 1463-ban.

A következő évben, 1464. március 25.-én Mátyást a Szent Koronával is megkoronázták Ezek után az uralkodó – elsőként – törvénnyel is gondoskodott őrzéséről. Az 1464. évi 2. törvénycikk arról intézkedik, hogy régóta megszokott helyen, koronaőrök felügyelete alá kell helyezni. A régóta megszokott hely alatt Visegrád királyi várát kell értenünk, az arra alkalmas személyek pedig a két koronaőr, akik a szent ékszerért felelősek.

Így tehát a korona ismét visszakerült Visegrádra. Uralma végén azonban Mátyás mégis elvitette azt Visegrádról Budára. Hatalmas küzdelmet vívott azért, hogy más útód híján törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak biztosítsa a trónt. Bár Ráskai Balázs a budai várnagy esküjéhez híven a koronát Corvin Jánosnak adta át, és vele együtt harcolt a főurak csapata ellen, az ügy – és az ékszer is – kikerül a kezükből, a győztesek zsákmánya lesz.

Mátyás halála után az országnagyok a gyenge II. Ulászló lengyel királyfit választották, akinek 1490-ben a választási feltételek között a koronáról is nyilatkoznia kellett. Beleegyezett, hogy az Visegrádon, az országnagyok által kirendelt koronaőrök örizetében maradjon.

A koronaőrzésben beállott változás nem kevesebb, mint hogy az ékszert nem azért őrzik a visegrádi várnagyok, mert ez a feladatuk, hanem azért, mert egyben főnemesek is, tehát a korona tulajdonképpen a főpapoké és báróké.

Az 1490-es évek elején egy koronaőr került ki a főpapok és egy a bárók közül. Nem tartózkodtak Visegrádon, megbízható embereik, familiárisaik közül állítottak várnagyokat maguk helyett, akik a feladat ellátásáról gondoskodtak.

1493-ban Bakócz Tamás egy Győr megyei nemest, Némai Kolos Lászlót nevezte ki visegrádi várnagynak, akinek esküje fönnmaradt. Szövegéből kiderül, hogy nem egy-egy úr, hanem főúri család szerezte meg a koronaőri méltóságot. Azzal hogy két koronaőr volt, és mindkettő külön várnagyot nevezett ki Visegrádra, de mindkét várnagy mindkét koronaőrnek hűséggel tartozott, bonyolult helyzet állt elő. Elmozdítani a koronát csak a két főúr kifejezett parancsára lehetett, a várnagyoknak pedig még hozzányúlni sem volt szabad.

Legközelebb 1526-ban vitték el innen, amikor Habsburg Ferdinánd helyett Zápolya Jánost ékesítették fel vele. 1529. november 11-én ismét ősi őrhelyén, Visegrádon találjuk. Perényi Péter Báthory István nádorral együtt koronaőri esküt tett – immár Ferdinándnak. Ugyanebben az időben a két várnagy, Geszti Cseh János, Perényi várnagya és Szudi Kozár Miklós, Báthori embere is csaknem szó szerint ugyanezt az esküt tette le. Megfogadták, hogy katonáik számát a másik rovására nem emelik, és a koronát semmi szín alatt sem viszik ki a várból. Mégis Perényi, bár a székesfehérvári koronázás után visszavitte a királyi ékszert Visegrádra, hamarosan újra magához vette, és egy ideig siklósi várában őrizte.

Egyes korabeli följegyzések azt sejtetik, hogy nem is Zápolya Jánostól félve, és nem is a hadak útján fekvő Visegrádról kimenekítendő, hanem hogy a két királyt kijátszva a saját fejére tehesse fel azt.

Mindenesetre az évszázados hagyomány ezzel végleg megszakadt.

Visegrád és a korona nem találkoznak többé.