I. Részlet Kottáner Ilona naplójából

Teljes szövegű keresés

I. Részlet Kottáner Ilona naplójából
„Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri anynyira körülményeket, mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik. Én bizony nagyon megijedtem, mert ez súlyos kockázat volt számomra és kis gyermekeim számára, s azon tépelődtem, mitévő legyek, és senkitől sem mertem tanácsot kérni, csak Istentől, s úgy gondoltam, ha nem tenném meg, s ebből valami baj származnék, az én vétkem volna Isten és ember előtt. Beleegyeztem tehát életem kockáztatásával a nehéz útba, de segítőtársat kértem. Rám hagyták, kit találok erre alkalmasnak. Akkor ajánlottam valakit, akiről úgy véltem, hogy teljes odaadással van úrnőm iránt, horvát volt, akit titkos tanácskozásra hívtak, eléje tárták a dolgot, amelyet tőle kívántak. Ez az ember annyira megijedt, hogy színét változtatta, mintha félholt volna, nem is egyezett bele a dologba, hanem az istállóba sietett lovaihoz. Nem tudom, Isten akarata volt-e, vagy pedig egyébként is ügyetlenkedett, de az a hír jött az udvarba, hogy lováról leesve keményen megütötte magát. Amikor pedig állapota javult, ismét lóra ült, és Horvátországba lovagolt, az ügyet meg el kellett halasztanunk, s nagyságos úrnőm vigasztalan volt, hogy az a gyáva fickó most tud a dologról, s magam is nagy gondban éltem, de persze mindez Isten akarata volt. Ha a dolog ebben az időben sikerült volna, akkor nagyságos úrnőm nagy hassal és a Szent Koronával Pozsonyba ment volna, akkor méhének nemes gyümölcse, amelyet még hordott, akadályoztatott volna a koronázásban, mert úrnőmnek talán nem lett volna olyan segítsége és hatalma, mint utóbb volt, amint ez azóta ki is derült.
Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghez vigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a Szent Koronát: ez magyar volt, …nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltóan fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. (Kottánerné még az emlékirataiban sem meri leírni e férfi nevét. Annak szolgájáról is csak annyit árul el, hogy a keresztneve ugyanaz volt, mint az uráé. A segítőtárs személyére valóban sohasem derült fény.) ő, aki velem együtt akarta kockára tenni életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt, meg egy kapocs is, ide is raktunk lakatot mielőtt eljöttünk, azon okból, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniök az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ő is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébbb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a Szent Koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. (A várnagynak joggal lehetett gyanús, hogy miért a kis Erzsébet hercegnő nevelőjét küldik az udvarhölgyekért olyan messzire, ezért akart betegsége ellenére is az elé az ajtó elé feküdni, amely első bejáratul szolgált a kamrának, ahol a koronát őrizték. Ez a mozzanat ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a koronát gondosan őrizték, a várnagy csak a saját testén keresztül és élete árán engedett volna a szent tárgyhoz bárkit is, és a maga módján igyekezett mindent megtenni a biztonságért.) Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek nagyon megörültek, hogy nagyságos úrnőmhöz kell utazniok, készülődni kezdtek, és ruhájuk számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, s ott elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt kevéske tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták és sugdolózni kezdtek egymással. Én meghallottam ezt, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta, magához vette, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: „Asszonyom nézzen utána, hogy világítani tudjunk.” Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat (1440. február 21.) éjjel volt, ti. a farsang napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat és útközben elrejtettem őket. Miután az udvarhölgyek és mindenki aludni tért, én a kis szobámban maradtam, egy öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül, a dologról sem tudott, aki az asszonyházban sem volt ismerős, feküdt ott, és mélyen aludt. Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz, és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, …nak, aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. (Pedig világítani kellett valamivel, és a reszelők szerencsétlen elrejtésén kívül immár ismét történt valami, ami veszélyeztethette volna a terv sikerét. Kottánerné nőnél ritka bárotságra – és természetesen nagy szerencséjére – mutat, amit ezután csinált.) Olyan nagyon megijedtem – folytatja az emlékirat –, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, viszamentem, és csöndben felköltöttem az asszonyt, aki a gyetyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyetyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem: odaadtam őket neki, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütések és a reszelés kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, hogy abból egyikük sem hallott semmit… Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol azt beeresztettem, aki a segítőtársam volt, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem, és felálltam, hogy figyelmeztessem azokat, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, és így is tettem. (Kottánernénak minden oka megvolt a félelemre. Ha akkor rajtakapták volna a várnagy emberei, valószínűleg minden gondolkozás nélkül megölik őket. Senki nem büntette volna meg a várnagyot és katonáit a gyilkosságért, hiszen semmilyen korabeli bíróság nem hozott volna ez ügyben más ítéletet, mint halálbüntetést. Elég bizonyíték erre nézve annak a meg nem nevezett, hűségesnek ismert, de istenfélő horvát úrnak az esetére gondolni, aki csak meghallotta a tervet, és magától a gondolattól is megrettenve lóhalálában hazanyargalt a királyné udvarából, semhogy az ügybe belekeveredjen. De hősünket nem hagyta cserben a szerencséje, pedig valószínűleg a mit sem sejtő őrjárat körútját hallotta több alkalommal is. Minden bizonnyal a várnagy betegsége tette lehetővé Kottánerné vakmerő tettének sikerét, ezért voltak hanyagabbak az őrjáratok, amelyeket többször is hallott.) Amint az ajtóhoz mentem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imához láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Máriacellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített… Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely a hölgyek házának igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely a hölgyek házának igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem, és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot. Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit mívelnek: ő azonban már szembe jött velem, hogy sikerült, az ajtó lakatjait leszerelték, a tok lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy nem lehetett őket leszerelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a Szent Korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket bedobtam az árnyékszékbe, amely a hölgyek házában volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A Szent Koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottáner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a Szent Koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta. Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, úgyhogy az udvarhölgyek és mindenki felkelt, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a Szent Korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra… Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a Szent Korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a szánra, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor fogta a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelógott, úgyhogy mindenki utána nézett, és elkezdett nevetni. Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba (így!), szívesen ettünk volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett érnünk, ami meg is történt, noha még 12 mérföld oda az út. Mikor aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a Szent Korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni.”
(Az idézett szöveg Kottánerné naplója: Mollay. A korona ellopatása előtti és utáni történetére Benda–Fügedi, Bertényi.)
 

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages