Visegrád Összefoglaló
Visegrád
Összefoglaló
Összefoglaló
Visegrád azzal, hogy 1991-ben itt tartották a közép-európai államok csúcstalálkozóját, és a három, majd négy állam (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia) együttműködési egyezményét is a helységről nevezték el, az ország egyik gyakran emlegetett településévé vált: nevét az itt kötött egyezmény után az egész világ megismerte. Visegrád azonban a magyar történelemben is főszereplő, lévén fénykorában királyi város, amelynek egyedülálló műemlékegyüttese, a Salamon-torony, a fellegvár és a királyi palota már eddig is több millió érdeklődő látogatót vonzott.
A Duna által határolt, erdős hegyekkel és dombokkal körülvett táj kivételes fekvése a Duna-kanyar és az ország egyik legszebb panorámáját kínálja. A történelem kedvező alakulása csak az utolsó pillanatban mentette meg ezt a festői vidéket attól, hogy egy betonmonstrum vízi erőmű – a bős-nagymarosi „dunaszaurusz” – és a mellé tervezett, mesterségesen felduzzasztott tó végleg tönkretegye.
Visegrád fekvése stratégiai jelentőségű, a Vár-hegyről be lehetett látni és ellenőrizni tudták az Esztergom és Buda közötti szárazföldi és vízi utat. A települést és környékét, ebben a térségben, a legrégebbi koroktól kezdve lakták, a Duna jobb partján futott a római határvédelmi erődítményfal, a limes.
A település határában fekvő Sibrik-dombon épült tábor és a gizellamajori erődítmény a Római Birodalom pannóniai országlásának korszakában kiemelkedő szerepet játszott.
A Sibrik-domb a kora Árpád-korban – a magyar honfoglalást követő évszázadokban – is fontos stratégiai pont volt, itt épült fel az ispánsági vár és az esperesi templom. Az Árpád-házi királyok is a Dunakanyarban, Esztergomban és Budán tartózkodtak a legtöbbet, a terület nagy része királyi birtok.
A tatárjárás után a térségben IV. Béla király új védelmi központot hozott létre, a XIII. század közepén felépült a fellegvár és az alsó vár, a Salamon-torony. A XIV. század elején a királyi székhely is Visegrádra került, és itt tartották a közép-európai államok első „csúcstalálkozóját”, amelyen a lengyel és a cseh uralkodó tárgyalt a német rendek képviselőjével a magyar uralkodó kezdeményezésére a térség jövőjéről. A fellegvárban őrizték a magyar Szent Koronát is kisebb megszakításokkal egészen a török megjelenéséig. Mindez oda hatott, hogy az 1400-as évekre Visegrád polgárvárosként határozhatta meg magát, tehetős lakóinak rangos otthonaként.
A török hódoltság alatt a település is és a vár is – bár ez utóbbi többször gazdát cserélt – jelentőségét vesztette, sorsa Esztergoméval kapcsolódott össze. A magyar lakosság szétszéledt. 1690 után kezdődik új lakóinak spontán betelepedése, magyarok, németek, szlávok (csehek és morvák), osztrákok érkeztek, új honfoglalókként. Az ekkor születő falu népességének zömét alkotó németek Bajorországból, a Duna menti Dillingen környéki aprófalvakból érkeztek. A későbbi beköltözések is elsősorban a német etnikum számát gyarapítják, de mivel nem egyszerre és nem egy helyről érkeztek, saját hagyományaikat hamar elvesztették, itt teremtettek maguknak új hagyományokat és nyelvjárást. Utóbbinak bajor jellege elüt a környező falvak alapvetően frank nyelvjárásától.
Visegrád királyi uradalmát 1701-ben eladományozták a Starhemberg családnak. Maga a birtokos nem élt itt. A Visegrád központú kis birtoktest az akkori mezővároson kívül Nagymarosból, Kismarosból és Kisorosziból állt.
A település terjeszkedési lehetőségeit és életkörülményeit a XVIII. században alapvetően meghatározzák a sajátos terepviszonyok, a hegyes, sziklás vidék, az, hogy határának több mint hetven százalékát erdő borítja, és a fennmaradó részek is terméketlenek. Visegrád a mezőgazdaságból nem tudott megélni, az erdőgazdaság, a hajózás, a kőbányászat adott lakóinak kenyeret sok évszázadon át. A kialakuló mezőváros gazdasági elitjét a vállalkozó, iparral és mezőgazdasággal egyaránt foglalkozó parasztpolgárok alkották, az etnikai hovatartozás státusukat nem befolyásolta.
A XVIII. század végén elveszti birtokigazgatási központ szerepét, azt csak az erdőgazdálkodás vonatkozásában őrzi meg.
A XIX. század első felében további szórványos német betelepülés gyarapítja lakosságát. Ekkorra a falu addig szinte korlátlan erdőhasználati jogát is elvesztette, szűk határa és alacsony telekszáma miatt az úrbérrendezést is megsínylette, a korábbi erdei legeltetési jogából is kizárták. Gazdasági életét tovább lehetetleníti a filoxéra pusztítása, jelentős szőlőültetvényei elpusztulnak.
Kárpótlást a nemzeti romantika jegyében megindult idegenforgalomban és a fővárosi polgárság egyre növekvő nyaralási hajlandóságában talált Visegrád. A község a századfordulóra divatos üdülőhellyé válik, a fővárosi nagypolgárság a községben saját villanegyedet épít ki. A kiegyezés után helyben is megindult a polgárosodás, a lakosság erős civil szerveződési kedvétől kísérve. Infrastruktúrája is kezd kiépülni. A község valamennyi fejlesztését (úthálózat, kereskedelem, polgári szórakozóhelyek, sétautak) az idegenforgalomnak rendelték alá.
A társadalmi sorsfordulókat (1919, 1945) óvatos kompromisszumos túlélési technikával vészelte át, bár a fejlődő és virágzó polgárosodást derékba törte az 1948-as kommunista fordulat. Üzleteit, szórakozóhelyeit államosítják, az ellátás, a közélet, a polgárosultság színvonala majd száz évet esik vissza. A település dermedtségéből az 1970-es években ébred fel, modern infrastrukturális beruházások születnek (útépítés, vezetékes vízellátás, csatornázás,a lepencei erdei strand megépülése), a kereskedelmi és vendéglátóipari ellátás lassan javul, kulturális élete is virágozni kezd. Az iskolában megindul a német nemzetiségi nyelvoktatás. 1990 után az üzlethálózat rohamosan bővül, a civil élet és a polgári önszerveződés magára talál.
A település 2000 július 1-je óta ismét város, és már ebben a minőségében néz elébe az új évezred kihívásainak.
